2019. április 11., csütörtök

Vásáry Tamás: Üzenet (2)


Játszani is engedd… 


 I.

      Olvasom tovább Vásáry Tamás önéletrajzát (Üzenet). Szinte minden oldalon van valami érdekes gondolat vagy szituáció. Az ifjú zeneakadémista megjegyzi „kutyahű” barátjáról: „Ha csak egyvalaki is akad, akinek szájából visszaszól a világ, már nem vagy egyedül.” (430. o.)
      A következő lapon Liszt H-moll szonátájának a „programját” foglalja össze: „A fausti probléma: Isten, ember és nő, az eszményi és a bukásra csábító, sátáni mivoltával az anyagba kötő, szublimált szerelmével a túlvilág felé hívogató. (…) Tökéletes önarckép, és ő (Vásáry) minden mozzanatát érti. Mikor rajta keresztül születik újjá a mű, úgy érzi, megidézte Lisztet, és eggyé vált vele. (…) Maga a zene csak médium, egy kapu, rajta keresztül kell eljutni egy más világba, az eszmék és minden érzelem forrásának a szférájába.” (431. o.)       
                                          
a.
                    „Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
                     és
 fölriadok most szíven-ütötten.”

                                (Kosztolányi: Délutáni álom, 1931)

      A 20. század fedezte fel a gyermekkort, a gyermekkor fontosságát. Ezt példázza Vásáry Tamás eszmefuttatása is a gyermekkori zenei élményről:

     „… azt a Zelemért keresem, amit hároméves koromban láttam. És ha most el tudnám mondani neked, miért, akkor szebb verset hallanál, mint akármilyen Babits, Ady, Villon vagy Rimbaud, pedig szeretem őket, elhiheted. És még abban sem vagyok biztos, hogy azt a Mozart-szonátát ma szebben játszom. Sőt, többet mondok neked. Azok a zeneművek, amelyek akkor minden összhangzattan, formatan és a jó ég tudja, milyen tanok ismerete nélkül akkora hatással voltak rám, ma, miután megtanultam agyammal is csodálni őket, nem lettek gazdagabbak előttem. Sőt.”
            (Zelemér családi birtok volt a háború előtt)

b.
               „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor
                hogy sírnak a szobámban nesztelen…”
     (Babits: Sunt lacrimae rerum, a Levelek Irisz koszorújáról c. kötetben)

      Egyszer már idéztem Babitsnak ezt a versét. Párhuzamos ezzel Vásáry gondolata, de ő derűsebb színekkel festi az ember és a dolgok kapcsolatát:
     „Mért van az, hogy amikor valaki … örül a viszontlátásnak, a bútorok mosolyognak: úgy tűnik, hogy a tárgyak mozognak, látszik, hogy a váza most került a kerek asztal közepére virágostul, a terítő a zongorán épp hogy lelógatta a rojtjait, az ablak félig nyitva szellőztetés után, a tárgyak összejátszanak az őket megelevenítő varázslóval. És amikor elmegy, minden felkiáltójelként utal rá:  Én nem vagyok, ha te nem vagy itt. Te elviszed magaddal a létünket, mi nem vagyunk, te pedig egyedül vagy.” (441)

c.

      Fellépés előtt

      A millió voltos feszültség közömbösítésére „… nem marad más, mint a nagy Istent segítségül hívni, ezzel viszont Őt is belevonva a saját vállalkozásának kétes kimenetelébe. Mert ha nem sikerül neki, akkor az a Jóistennek is valahol blamázs.” (444)              


Társra találni…




     Vásáry Tamás önéletrajzának a 2. része a bukaresti VIT-élmények leírásával kezdődik. Óriási csalódás volt számára, hogy nem nyert. Ráadásul halálosan szerelmes volt Házy Erzsébetbe, aki feltehetően csak kisfiúnak tekintette a rajongó zongoraművészt. Vásáry szép, impresszionista képpel érzékelteti kudarcát:

     "Az alkony lilája társra talált a szoba falának olajszürkéjében, és az éjjeliszekrénykén álló fehér virágok szégyenkezve hajtották meg száraikat a szegényes naplemente búcsúja előtt."

     Később: 

     "A szobácska szürkéjét behúzza az este feketéje titkosan meleg, kifürkészhetetlenül telített árnyaival, és a két kuporgó alak körül megsűrűsödött a csend. Lassan nem volt mit kérdezni, nem volt mire válaszolni. Csak azért maradtak még úgy percekig, megmérhetetlenül hosszú percekig, mert nem volt kitől elköszönni."

                               

Pokolvilág


      Vásáry Tamás önéletrajzában (Üzenet I., 2. könyv 2. rész) beszámol többek között Házy Erzsébethez fűződő szerelemének alakulásáról szól, melynek még nincs vége, majd arról is, miként szeretnének szülei beleavatkozni az immár felnőtt férfi döntéseibe. Visszajöttek a kitelepítésből, s most hárman alusznak egy szobában. Lehet így önálló életet élni? Tamás (egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról) helyzetét jól mutatja a következő álom:

     „Börtönben van. Sötét kamrában. Először csak magát látja, gyerekként, szőke, kócos, rémült, majd felnőtté és észreveszi, hogy mellette többen is vannak. Az egyik árnyban lassan anyját ismeri föl, a másikban apját. Ők is be vannak zárva ebbe a börtönbe. Most már nem is börtön ez, hanem egy verem.” (536)

      Mennyi minden történik! Gát József (1913-1967) felajánlja neki, hogy segít kialakítani zongorajátékénak helyes technikáját: 

     „Most úgy zongorázol, hogy érzelmeid intenzitásával egyenes arányban ráfeszítesz a kezedre, és olyan helyre adod az erőt, ahol az nem érvényesül, illetve ahol nem szólal meg hang formájában. Ugyanis a zongora billentyűje nem ad hangot. A billentyűvel keltünk hangot a húrokon.” (520)

      Kodály javaslatára tanársegédi állást kapott az Akadémián, elkezd szolfézst tanítani, s rettenetesen fél, amikor Kodály ül be hozzá órát látogatni: 

     „Saját hangját valami vérködön túlról hallotta, és csak annyit fogott fel, hogy minden, amit mond és amit csinál, helytelen, de csodálkozva regisztrálta, hogy az oroszlán még csak nem is marcangolja: Kodály nyugodtan ül és nézeget valami kottát, ami a katedrán a keze ügyébe akadt, és nem szakítja félbe, nem szégyeníti meg a növendékek előtt, és a végén feláll, és odabiccentve kimegy a teremből.” (519)

      Nagyon izgalmasak a Fischer Annie-ról és a Tóth Aladárról festett portrék. Az asszonyról, pártfogójáról, már korábban így írt: 

     „Egy mitikus állatistennő. Minden mozdulata harmonikus, puha és erőt rejt. Így csak egy oroszlán tud járni. Fejét igézően viszi a teste felett. Kígyófej, jósnői tekintet a mesét tudó, horpadt halánték alól, feltornyozott erdőrozsdás-aranyos konty.” (365) S most Tamás „megismerhette a rozsdahajú jósasszony suhancosan szőke, szellemesen nyurga, hamiskásan görnyedt, lenyűgöző élettársát, Aladárt.” (521)

      „Tóth Aladár egyike volt a magyar zeneélet pilléreinek. Arisztokratának született, s arisztokratává lett életmódjában, hivatásában.” – írja Vásáry. Aki ugyanakkor meghallgatta az ifjú problémáit is: „Na, mi van a szerelemmel? Vigyázz, mert az egy pokolvilág.” (523)


*


      Életrajzának a legérdekesebb lapjai azok, ahol a rég eltávozott nagyjainkról ír. Most például felidézi Tóth Aladár vendégszeretetét, játékos szavait:
      „ - Remélem, éhes vagy, mert ma csodálatos dolgokat fogunk enni. Nehogy azt hidd, hogy úgy lehet Beethovent játszani, hogy az ember ne ismerje a vaddisznóhús ízét, az meg éppenséggel ki van zárva, hogy az Apassionatát igazán megértse, akinek nem ízlik a tengeri kagyló. A hullámok zúgása, a tenger háborgása mind benne vannak ebben a zamatban. Remélem, hogy méltó leszel ezekre a földi javakra, mint ahogy az vagy a szép zenék tolmácsolására. (…)  -

     Az egész kis komédiázás csak arra volt jó, hogy játsszon. Szeretett játszani a zongorán, a szavakkal, heccelődni, húzni másokat, szeretett igazgatót, férjet és Aladárt játszani.”
 (555.)


     Tóth Aladár ráébreszt Kodály igazi lényére is:

      „Milyen különös ember. Olyan meleg zenét tud írni, és annyi szeretet van benne, hisz oly sokaknak is segített a háború alatt, még neked is, amikor megvette a zongorát. Mégis, igazán gyöngédnek csak egyszer láttam. Az állatkertben voltunk, és az orrszarvúk előtt állva odahívta a nagy  behemót állatot. Amikor az odajött, Kodály benyúlt az elkerített részen, és megsimogatta az orrát, gyöngéden gügyögve: ’Gyere ide, kicsikém.’ ” (557)

     S az ősz sörényes apja helyett apja lett az ifjú Vásárynak:
„ – Amíg nem beszél vagy négy nyelven, és nem tudja az egész Wohltemperiertes Klaviert kívülről, addig ne is gondoljon nősülésre.
(…)
     Tamás kétségbeesetten védte az ügyet, védte Erzsit és magát a szerelmet… (…) A parttalan vita lezárása gyanánt Kodály feláll a zongorától, és … csaknem keresés nélkül húz ki egy sárga bőrkötetes  Goethe-verseskötetet.
(…)
- Olvassa! – és rámutatott egy versre.
- Tanár úr, én nem tudok németül.
- Akkor is fordítsa!
- De hát nem ismerem a szavakat.
- Amit nem tud, kérdezze!” (576)

     A sörényes oroszlán nem engedett, szigorúan oktatta, nevelte növendékét:

      „Kodály az ember teljességének példájával tanított. Mindhárom síkon, a szellemin, a mentálison és a fizikain egyaránt maximálist követelt meg magától, és ugyanezt várta el mástól is. ’Azért, mert valaki zenész, még nem kell satnyának lennie.’ – mondta, és Tamástól is elvárta, hogy rendszeresen járjon a Lukács uszodába, mégpedig a télen-nyáron nyitott forrásból fakadó, hideg vizű medencébe. Elmagyarázta, hogyan kell először meleg vízzel lezuhanyozni, majd a hideg vízben úszni, aztán utána ismét felmelegedni a zuhany alatt, végül gyorsan hideggel lezuhanyozni… Lábemelő gyakorlatait Tamás mind a mai napig beveszi tornagyakorlatai közé. (577)

      
Azok a csodás, 50-es évek…


     Izgalmas, drámai kalandokkal köszöntenek be az 50-es évek. Mai szemmel szinte elképzelhetetlen, hogy mennyire rátelepednek a szülők a pályája elején álló Vásáry Tamásra. Még azt is megmondják, kivel barátkozhat.

                                                          *

      A versenyek: Bukarest, Varsó, Párizs és Brüsszel sokat ígérnek, de látszólag semmit nem adnak, legalábbis a várva várt első díjat sehol sem sikerül megkapnia: „Ha az emberek sokat vártak el tőle, ő még többet önmagától. Gyűlölt együtt élni egy középszerű lénnyel. Nem egyezkedett.” (641)
      Mégis megszilárdul az itthoni helyzete, s kilép a nemzetközi porondra. Valójában csak Fischer Annie véleménye számított: „- Tudja, sok jó zongorista van. Kevés igazi muzsikus. Maga az, akiből csak egy vagy kettő van egy században, mint egy Sauerből vagy egy Dohnányiból.” (625) 

                                                   *

      Erzsihez fűződő kapcsolata is lassan megváltozik. Keserves megélni az eltávolodást. Ez ügyben húsz oldalas levelet ír Kodálynak, aki így válaszolt: „Legközelebbi találkozásunkkor Schumann Ich grolle nicht dalát akarom hallani németül, könyv nélkül, B-ben! Kodály Zoltán.” (Ich grolle nicht = Nem haragszom, Heine verse!)

      Tamás megértette az üzenetet: „Schumann átélte, amit ő, és belekiáltotta az egyénen túliba, és ma itt ő ezt meghallotta. És meghallotta az öreg Mester, Kodály. (…) Ez túl sok volt neki, és az idegek oly módon jöttek rezgésbe a beléjük vezetett hatalmas áramütésbe, hogy Tamás összeomlott. A görcsös zokogásban kiutat talált a sok felgyülemlett feszültség.” (592-93)
                                                           *

      Megörökíti Vásáry tolla Kodályt akkor is, amikor a Mester a Zrínyi szózatát írta, megszólaltatva a magyarság sorsát; amikor beköltözött Emma asszonyhoz a kórházba, s körülvette magát kottalapokkal. Ebből az időből származik az az anekdota, mely fényt vet Kodály bátorságára: „…egy  parlamentben tartott fogadáson Kodály és Rákosi találkoztak, és a rettegett diktátor tréfába burkolt fenyegetéssel fordult Kodályhoz: Sok rosszat hallok magáról mostanában!’ Mire Kodály egyáltalán nem tréfásan: Én is magáról.” (655)
                                                           *

      S ha már beszüremkedett a politika, zárjuk ezt a részt az 56-os forradalom „utóéletével”. Milyen szívszorítóan mulatságos, hogy Vásáry József, az apa, a Kresz utcai lakásán megalapította a Szabadság Pártot. S amikor mindennek vége volt, letartóztatási paranccsal megjelentek a rendőrök. Tamást jóindulatúan felszólítják, bújjon vissza az ágyba, meg ne fázzon. 

     „Soha ilyen élesen nem érezte magát elhatárolva a férfiasságtól, mint e pillanatban. Egy csecsemő a tankokkal szemben. Egy fészkéből kiesett pucér madár a sarkantyús csizma orra előtt.” (683)


Epilógus Vásáry Üzenetéhez




      Korábban megtudtuk, milyenek a Vásáryak, az akkori Debrecen, a vidék világa. Majd lesújtott a 2. világháború, elkövetkezett az 50-es évek zord világa: kitelepítés, s egyéb testi-lelki megpróbáltatás, a Házy Erzsébethez fűződő reménytelen szerelem. Kiválóak voltak a portrék: Kodály, Fischer Annie, Tóth Aladár.
     1956 a választóvonal, s egyáltalán nem volt könnyű beilleszkedni és érvényesülni a nyugati világban, legyen az Belgium, Svájc, Franciaország, Anglia. Sokat gyakorolt fájós kezével: óriási akaraterővel érte el sikereit.
      Ebbe a két utolsó könyvben megtudjuk, hogyan talált rá újra a szerelem, miképpen nősül meg, s ez hogyan vezet el a szüleitől való elszakadásig.

      Összességében társadalmi regény, fejlődésregény, művészregény. Bárcsak többet írt volna az egyes zeneművekről! De kárpótol az őszintesége, a stílus játékossága, s az a bölcsesség, amely végig jellemzi a önéletrajzát.

      Azért a Negyedik könyvbe is jutott egy mesteri zenész-portré: Széll Györgyé. Ő mutatta be Amerikában:

      „Most is halálugrásra készülök háló nélkül. Schumann-koncert George Széll-lel, a Cleveland Orchestrával a Carnegie Hallban. (…) Széll György. Ez a metsző kék szemű, magas ősz professzor. Egy békára leső gólya. Egy hibákra lecsapó, éles csőr. Egy kíméletlenül mindent látó diktátor, ugyanakkor igazságos nagyapa, szeretni tudó protektor.”

Elfogadja Ildikót is:

     „- Ő a menyasszonyom – mutatom be Ildikót, hogy tovább tereljem az éles szem és a hegyes csőr figyelmét. A szemüveg személytelen tükörfalacskái mögül áthatóan villan a bíráló tekintet:
     - Mi az anyanyelve? – kezdi a kihallgatást. Majd mikor tisztában van Ildikó nyelvi és egyéb képzettségével megenged egy mosolyt. – Magyarul is beszél? – ebből tudom, hogy elfogadta. Szinte látom, ahogy összekapcsol bennünket agyának osztályozórekeszében, és leküld a szíve atyai csücskébe, ahová csak az arra érdemesnek találtatott nyerhet bebocsátást.” (1009)



2019. április 4., csütörtök

Vásáry Tamás: Üzenet (1)

Tamáska

I.

     Elkezdtem olvasni Vásáry Tamás nagy önéletrajzának első kötetét (Üzenet, 1200 oldal). Olyan hangulatosan írja le gyermekkori emlékeit, a családot, Debrecent, hogy el is felejtettem: valamikor elő kell kerülnie a zongoratanulás témájának is. S hamarosan eljött ez a pillanat, bár Tamáska kezdetben kételkedett: "... azok a hangjegyek onnan, a kottalapról hogy tudnának rámászni a billentyűkre?"

     Majd egy idő után arra kérte tanárnőjét, hogy adja oda neki Liszt második rapszódiájának a kottáját. Ezzel - a könnyített változattal - felvételizett a Zenedébe, ahová - hét évesen - nem is akarták fölvenni, de Liszt műve jó útlevél volt. Később is szorgalmasan gyakorolt, s ha valami nem sikerült, mérgében, fölpofozta magát.


II.

     A Vásáry-önéletrajz sok meglepetést tartogat. Nemcsak egy "lélek története", de nagy szerepet kapnak a családi titkok, sőt bizonyos fokig a korról is látleletet kapunk. Elsősorban az apa sorsának alakulásából következtethetünk arra, mi történik akkor, ha egy szerény, becsületes ember bekerül a parlamentbe. Nem is tartott sokáig!

     Gömbös fellépése félelmetes: " - Idehallgasson, fiatal Vásáry! Magának tudnia kell, hogy e percben én vagyok az ország korlátlan ura. Ha maga velem tart, akkor minden kapu megnyílik maga előtt, és úgyszolván nem tud olyat kívánni, amit meg ne kapna, egészen a miniszteri bársonyszékig. De vegye tudomásul, hogy ha nem paríroz, akkor a falhoz állítom, és egész családjával együtt viselheti önfejű magatartásának keserű következményeit." (67, parírozni=engedelmeskedni, a mi Margit nénink is ezt szokta mondogatni németórán.)

     A kisfiúnak mindenekelőtt a zene volt fontos: a kezdeti sikerek, Höchtl Margit néninek a szobája és benne a Beethoven-portré, melyet így ír le: "... egy nagy fej-portré szemben a zongorával a falon: a bikaszerűen leszegett fej, a valószínűtlenül hatalmas, domború homlok, a keményen dacos áll, az elszántan keserű, mélyen legörbült száj és végül a halotti maszk-szerűen lehunyt szemek sötét árkai valami nem emberinek, egy állat és egy isten keverékének a megjelenítései." (119)


A jó nevelés

Kuksi

1.

     A Vásáry-család gyermekei példás nevelést kaptak. A Bibliát is olvasták, s az anya sokat beszélt nekik a csodákról, ill. a nagy könyvben nem szereplő legendákról. Az egyik történet a pozitív gondolkodásra tanított. Arról szólt, hogy amikor egy kocsi elgázolt egy kutyát, mindenki szörnyülködött, de Krisztus így szólt: „Milyen szép szeme van!” Vagyis: ne csak a rosszat vegyük észre, hanem a jót is.!?

2.

     Kuksi, Vásáry Tamás nővére, elmesélte, hogy amikor történelemórán Hitlerről esett szó, az egyik lány felpattant, és „előretartott kézzel ’Heil Hitler’-t kiáltott, majd odafordult az osztályhoz, és felszólított bennünket, hogy mi is álljunk fel.” Mindenki felállt, csak Kuksi maradt ülve. A Dóczyban történt. Ide járt Szabó Magda is.


Dohnányi gyermekszemmel

     Zathureczky Edével adott koncertet Debrecenben. A kis Vásárynak nem tetszett a „kicsike kis emberke”. Megszokta, hogy hódolnak előtte. „Ez a kis öreg bácsi azonban nagyon beképzelt lehetett, irtó nyeglén mozgott, és valahogy úgy dobta a szót az embereknek, mintha kukoricát szórt volna csirkéknek, az emberek meg alázattal kapkodták fel a nekik lökött morzsalékot.” Mégis mindenki nagy tisztelettel beszélt vele, Mesternek szólították. A koncerten Zathureczky „strapálta magát”, Dohnányi „csak úgy pilinckázott, játszadozott a zongoránál…”

     Tomika úgy érezte, hogy Dohnányi nem rá figyel, pedig eljátszotta saját szerzeményét, ráadásul blattolni is tudott. Végül meglepő tanácsot kapott: gyakoroljon kevesebbet, és a többit az udvaron futballozza el. A valóság az, hogy mind Dohnányi, mind pedig Zathureczky felismerték a rendkívüli tehetséget, csupán nem borultak le előtte.

     Hamarosan újabb találkozóra került sor a „káprázatos” Zeneakadémián. Dohnányi „járása most is laza és kicsit hetyke, a ruhája inkább kopott, mint főigazgatói. (…) Nyakkendőjén a megkötés alatt egy hatalmas pecsét. Valószínűleg tojásos reggeli emlékét őrzi.” Lazán megmutatja a kis Vásárynak, hogyan lehet szerzeményét átmodulálni egy másik hangnembe. A Haydn-szonátát kétszer játszatja el. Kíváncsi volt „be van-e idomítva.” S jó, hogy Tomika másodszorra nem ugyanúgy játszotta el a szonátát. Dohnányi dirigálása reménytelenül hányavetinek tűnt: „legtöbbször zsebre dugta a bal keze két ujját, hogy valósággal úgy nézett ki, mintha a mozgásával azt akarná kifejezni, hogy akárki akármit is csinál, az neki nem imponál. Nekem viszont most már nagyon kezdett imponálni (…) Mikor meglát, kitárja a karját, és én boldogan ugrom a nyakába.”

Vészterhes idők 

     Lassan haladok az Üzenet olvasásával, mert rossz szokásom szerint más könyvek olvasásába is belefogtam.
      Debrecen bombázásának és elfoglalásának leírása éppúgy próbára teszi idegeimet, mint a Vásáry-család némely tagjának viselkedése. Tamáska fél a bombázástól, ugyanakkor kíváncsi is:

     "Megcsaltam a várost, cserbenhagytam a Nagytemplomot. Igaz, amíg tartott a bombázás, nem tudhattam volna, hogy megmaradok, de ha már így történt, miért vette el a sors tőlem ezt a megdicsőítő élményt? (...) Nem bírtam elviselni a tényt, hogy a valóság kisemmizzen, elvegyen tőlem egy pótolhatatlan, egy feltétlenül szükséges élményt."

Az eredmény:

     "Nincs egy ép fal, egy szöglet, egyetlen ablak. Mindenfelé ágyúgolyó és bomba szétfröccsenő nyomai, szinte újra hallani a robajt, ami ezeket a téglákat szétvágta, érezni a légnyomást, ami ezt az ezernyi, milliónyi üvegszilánkot szétszórta."

     A szó olykor, ha nem is értjük teljesen, magába rejti jelentését:

     ".... valami szörnyűnek kell lenni az egészben. Maga a szó, ahogy kimondták: 'megbecstelenítés', takart valami súlyosat, és kétségtelenül nagy volt a pincében is a nők részéről a pánik, lehetett érezni, hogy itt őket valami komolyan fenyegeti, valami, ami a férfiakra nem vonatkozik."


A belső szentélyben 

 Az Üzenet c. Vásáry-önéletrajz második könyve a kitelepítéssel kezdődik. Az apa, aki közvetlenül a háború befejeződése után Nagy Imre államtitkára volt, négy éve munkanélküli. A család a Kresz Géza utcai egyszobás lakásban várja a teherautót. Negyvennyolc óra állt rendelkezésükre, hogy összepakolják a 200 kg-os csomagjukat: „Zsugorodik a tér körülöttünk, egyre kisebb a szoba, egyre kevesebb a pénz, egyre kevesebb a lehetőség, a levegő, a fény.” (344) Az utolsó pillanatban érkezik a mentőangyal egy tányérsapkás rendőr alakjában: Vásáry Tamás itt marad – „kivetve a családi anyaméhből a jég hátára.”





     Első útja tanárához, Hernádi Lajoshoz vezet, aki nem tudja megnyugtatni. Zathu (Zathureczky Ede) hangja „belegörnyed” a telefonba, amikor Kodály tanár úrral beszél. Végül is kiderül, a félelmetes, a szinte megközelíthetetlen Kodály volt az, aki elintézte Vásáry Tamás felmentését. A családból egyedül őt nem telepítették ki. Az ambiciózus tanítvány még korábban – hódolata jeléül – eljátszotta neki a Marosszéki táncokat.

    Most köszönetet mondani indul. Jó a „belső szentélyig” vezető állomások bemutatása. Először a házvezetőnő, aztán Kodályné, végül a Fejedelem. Az utóbbi kettőről így ír: „Szinte látni azt a síkot, ahol ez a két ember az emberek felett közlekedik. Tamás érzi, hogy hiába van ugyanabban a szobában, hiába van a feje velük egy magasságban, ez a két lény itt más dimenziókban mozog. Vagy ezek szellemek, vagy ő az, de vajon ebből mi lesz? Ekkor a királyi fej felé fordul. Ránéz és mégse néz rá.” Először olvastam kancsalságáról: „Világosszürke, defokuszáló, szokatlan helyen fehér szemek, mintha vakon látó homéroszi jelenségből néznének át ezen a földi síkon, mindenen keresztüllátva, minden mögé tekintve.” (360)

     A Mester a Bach-duettek kottáját teszi elé. ÁM: „A jobb kézre írt sort ballal, a balt jobb kézzel játssza! …nem volt könyörület. Kodály gyökeret vert mellette, és mintegy megállította az időt is, ami kint, az Andrássy úton, a városban, mindenütt rohant, rendezett, zilált, beborított, kitelepített és sorsokat döntött.” (361)


Úgy látszik, ez a zene értelme.


Elég volt a sarlatánokból! 

1.



     Vásáry Tamás Üzenetének több helyén olvashatunk Kodályról. Többek között azt is, hogy ő már „nem tartozott az emberek kategóriájába. Istenség volt.” Felsőbbségét mindenki elismerte, Szabolcsi Bence is, aki „főherceg volt Kodály királyságában.” Amikor megírta „zenetudományi disszertációját, és büszkén megmutatta az akkor még fiatal mesternek, Kodálynak, az ekképp méltatta a Szabolcsi szerint még senki által fel nem fedezett XV. századi obskúrus (itt: névtelen) spanyol zeneszerzőről írt tanulmányát: ’Elég volt már ebben az országban a sarlatánokból. Látom, hogy nem olvasta el az egyik legfontosabb könyvet erről a témáról!’ Szabolcsi megsemmisülve rohant le a könyvtárba, de jött is vissza azonnal Kodályhoz: ’Ez a könyv csak spanyolul létezik. - Akkor tanuljon meg spanyolul!’ – hangzott Kodály válasza, ő ugyanis mindent eredetiben olvasott, szótár segítségével.”


2.

     Igazi nagy művész volt Weiner Leó, akinek „dadaista” viselkedését Vásáry megörökítette. Egy gazdag család gyermekének zenei tehetségét kellett megítélnie. Weiner a bőséges vacsorát visszautasította, csupán sonkát kért, „annak kövérét sikeresen leejtette a perzsaszőnyegre, és lábával dörzsölni kezdte.

- Mit csinál, tanár úr? – ugrott elő a kérdés az előkelő háziasszonyból.

- Bedolgozom – morogta a választ. Ezek után már csak az est értelme váratott magára. A vendégek körbeülték a zongorát, Weinernek középen egy nagy bőrfotel volt előkészítve. Mikor a család büszkesége, a tizenegy éves fiú befejezte a harsány akkorddal előjátszását, Weiner felébredt szunyókálásából. Minden szem rá volt szegezve, minden fül felé volt hegyezve.

- Furcsa, csúcsos feje van ennek a gyereknek – hangzik a döbbenetes kiértékelés.”

3.

Még egy utolsó. Amikor Cziffra György a Váci utcai Kedvesben zongorázott, egy barátja kíséretében Vásáry Tamás is megjelent, hogy megismerkedjen a börtönből nemrég szabadult művésszel. „A helyiség mélyéből tör elő a démoni virtuozitás. Semmi kétség, a bártulajdonosnak elég pénze van két zongoristát tartani.

- Cziffra játszik valakivel négykezest? – kérdi Illéstől.

- Nem hiszem, azaz nem négykezest, inkább csak ő egyedül. Mondtam neked, hogy ilyet még nem hallottál.”

Ehrbar vagy Steinway 

     Vásáry stilisztának sem utolsó. Egyik növendéktársát így jellemzi: „iteti-fiteti orr, amellyel hol a szemüvegét fickantja helyre, hol a szuszkaságát próbálja kitöffenteni a csellista”, aki tud „vérig sértett kullancs” is lenni. (354)

*

     Fölfedeztem, hogy a Bartók Rádión most megy Vásáry Tamás és az MR Szimfonikusok beszélgetős koncertsorozata. Éppen Dvořakról volt szó, s Vásáry elmondta, hogy Dvořak élete teljesen normális volt. Nem halt meg fiatalon tüdőbajban, mint Chopin, nem került élete végén elmegyógyintézetbe, mint Schumann, nem dobták közös sírba, mint Mozartot, nem volt egész életében magányos, mint Brahms; felismerték tehetségét, nem úgy, mint Schubertét, nem volt sanyarú gyermekkora, mint Beethovennek, sőt meg se süketült.

*


     Vásáry Tamás zeneakadémiai éveiben (50-es évek) arra kényszerült, hogy a Muzsika Hangversenyrendező Vállalatnál mint zongorakísérő vállaljon fellépéseket.



     Érdekesek ezek a vidéki kalandok, a valóság kendőzetlenül mutatta meg igazi arcát. De meg lehetett ismerkedni olyan legendás művészekkel, mint Németh Marika vagy Svéd Sándor. Az egyik alkalommal – az időt kitöltendő – elő kellett adnia Liszt H-moll szonátáját. Ezzel a művel készült diplomahangversenyére is, de a régi Ehrbar zongorát leküzdhetetlen akadálynak látta. Kodálytól kért segítséget, aki átadott neki egy huszonkétezer forintos csekket. (Ennyi volt a megálmodott Steinway ára.)

     „Ez a valóság, és nem az, amikor sáros úton baktat az Akadémiára, és nincs pénze még villamosra sem, ez az igazság, és nem az, amikor vidéki klubok bagószagú pódiumán kísér operettslágert, ez a természetes, nem pedig amikor befordul a Kresz Géza utcai piszkos bérház lidércesen nyomott hangulatú lépcsőházába.”

     „Tanár úr, hogyan tudjam megköszönni? (…)

     Tanulja meg a Wohltemperiertest kívülről minden hangnemben, meg három idegen nyelvet.” (429)

                                     2013

                        Folyt. köv.





2019. március 22., péntek

Kocsis Imre a Kogartban

     
     Vasárnap de. 11 óra. Fertőszögi Péter elkezdi tárlatvezetését. Az 1940-ben Makón született Kocsis Imre képei kapcsán beszél a különböző képzőművészeti irányzatokról, a XX. század második felének történelméről, szellemesen mutat rá az egyes képek jellegzetességeire. Beszél a művész japánkertjéről, lepkegyűjteményéről, alkotói módszereiről.

      A kiállítás címe Sugárút. Kocsis Imre közel ötven évet töltött el itt, ezen a tájon, mint diák és tanár. A 70-es években kapcsolódott be a magyar művészeti életbe, a legkorszerűbb irányzatokat képviselve: hiperrealizmus/fotórealizmus, pop-art. A hiperrealizmus vagy fotórealizmus a fénykép hűségével és pontosságával képes számot adni arról, milyen az a város, az a kor, az a társadalom, amelyben élünk. A Szanálás c. képnek is társadalomkritikai éle van. Egy halálraítélt, VIII. kerületi bérház szétmálló falát, bedeszkázott ablakát látjuk. A kapu a sötétbe vezet.

Szanálás
    
     A Kirakat is mély értelmű kép. A háttal álló, idősebb hölgy bevásárlószatyorral, hálóval (benne néhány szem krumpli) szembenéz az üres kirakattal. 


Kirakat
     
     A Tótágas (építőtábori emlék) fejre állított talicskája a csizmákkal groteszk módon a helyzet értelmetlenségéről, hiábavalóságáról beszél.


Tótágas
     
     A pop-art a „fogyasztói társadalom” terméke, lenyomata. A művész „lelépett az ideák és az ideálok talapzatáról, s bármely egyszerű járókelőhöz hasonlóan elkezdett sétálgatni és szemlélődni az utcán.” (Román József) A pop-art alkotója olyan elemekkel dolgozik, melyek mindenki számára ismertek, megfoghatóak. Sztereotípiák c. kép sorozatokban való gondolkodást mutatja be.


Sztereotípiák
       
     A 80-as években a concept-art vált fontossá. A gesztussal, az elgondolással Kocsis újra csak sajátos módon reflektál a társadalmi jelenségekre. (Irka-firka) Ezen azonban hamar túllép. Az Uram, segíts! c. festékszórós képek bizonyos tanácstalanságról árulkodnak. Új korszakot jelentenek szimbólumai: a kaszás, a pálmás képek, a kulcslyukon keresztül nézett világ. 


Szivárványkaszás
     
     Nagyon érdekes a 133 c. pipacsos kép, amely a Tanácsköztársaság 60. évfordulójára készült. Meglehetősen hervadtak ezek a pipacsok, rövid életűek.
     Fent az emeleten láthatóak a grafikái. Ebben is kísérletezett, Magyarországon ő honosította meg a szitanyomást.
      A Lakodalom c. hatalmas, összefoglaló műve a földszinten látható. 1990-ben kezdte el főművét, és 2000-ben fejezte be. Az egyik legcsodálatosabb kép, melyet valaha láttam, mondja Fertőszögi Péter. Nem az ifjú párt ábrázolja, hanem a főzőasszonyokat. Egy elveszett világot, melytől búcsúzik, egy közösséget, ahol mindenki tudja, mi a dolga. Egyrészt újból fotórealizmus, másrészt a középső részen inkább típusokat ábrázol. Nem a személy a fontos, hanem az egymáshoz való kapcsolatok, szerepek. Ez az, ami meghatóvá teszi a szegénységet, méltóságot ad a nyomorúságnak.

Lakodalom
     Legújabb képei már szintén nem a szigorú fotórealizmust folytatják, hanem annak oldottabb változatát. A legfelső emeleten van még két befejezetlen képe is.
     Szomorú utóirat: Kocsis Imre 2015-ben elhúnyt.
                                                                                      2012. március 12.

2019. március 17., vasárnap

Derkovits és Szécsi Margit

                                                                                                                                      2014. szeptember 1.


          Az utolsó napon még sokan voltunk a várbeli Derkovits-kiállításon. (Az örökké elkésők!) A számos kiváló festmény és grafika között lázasan kerestem (hiába) az Anyaság (1933) c. képet, mely tulajdonképpen termékenységszimbólum, proletár „Willendorfi Vénusz”. Kárpótlásul ott volt viszont az  az Anya c. festmény (1934), mely annyiféle érzelmet fejez ki: aggódást, fájdalmat, reménytelenséget, de ugyanakkor összetartozást, eltéphetetlen szeretetet is.

Anyaság

     
Anya

     Az Anyaság c. képhez Szécsi Margit Proletáranya c. verse vezetett el. A régi Szép versek kötetekben mindig megkerestük az ő titokzatos arcképét, hisz Nagy László felesége volt. A nagy költő árnyékából a lőrinci születésű költőnő itt a fényre került: mellszobra a Kossuth téri parkban áll. Az avató beszédet 2003-ban Buda Ferenc tartotta, aki Pestlőrincet nagylelkűen Nagyszalonta és Kiskőrös mellé helyezte.
Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez
          Fog-sejtjeimből a meszet
          elszívtad. Hajam kevesebb,
          mint aranyfüst, kis koponyádra
          leszállt, mert készülsz a világra.
          Ha jobb ételre tellene,
          az is csak néked kellene,
          s fém-rácsos rend előtt papucsban
          -miattad állok rongy mamuszban.
          Hallgass, piciny szilaj parancs!
          a bevül-bolyhos vérnarancs
          nem nékünk gördül – még haját se
          kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.
          Csitulj, testemben csöpp alak!
          Mikor én téged kaptalak,
          ne gondoltam volna a kéjre –
          fáradtan inkább csöndes éjre!
          De bár a sors mind ostobább,
          ne félj, nem leszek mostohád.
          Étel- s csókkövetelő szádat –
          szeretlek, akár az apádat.
          Kicsinykém, csöpp sírás-falat
          s esendő férfi, áldalak.
          Tőletek vagyok oly hatalmas,
          minden szegényért anyafarkas.
     Megragadó a párhuzam, bár kép és szó soha nem lehet teljesen ugyanaz. A versnek más a dinamikája. A csöndes hangnem egyre szenvedélyesebbé válik. Minden gyötrő hiány ellenére a végén fölcsendül az összetartozás "himnusza", s másokért küzdés apoteózisa. Igaz, itt némi túlzást érzünk, mely a korból fakad (50-es évek): a költőnő "túlszárnyalja" Derkovits realizmusát. Minden szegényért küzdeni? Ám legyen!

Szécsi Margit

     (Aki a lőrinci Kossuth tér parkjában sétál, felfedezheti a lőrinci születésű Szécsi Margit mellszobrát aiszkázNagy László mellett.  Lőrincről származik Kondor Béla is portréját Zsin Judit készítette, a költő-páros Kő Pál alkotása.)

2019. március 13., szerda

Ha volna egy gitárom...

      
     Szeptemberben mutatták be Thomas Bernhard Heldenplatz c. darabját a Bécsben, a Josefstadtban. A Heldenplatzon (a bécsi Hősök terén) sokat jártunk, számtalanszor megcsodáljuk a lovas szobrok barokkos lendületét, és mindig elmondom a diákseregnek, hogy ez a tér nemcsak a Habsburgok miatt nevezetes, hanem arról is, hogy a bécsiek ott fogadták Hitlert. Feketéllett a tér, zúgott a tömeg.
      Neves frankfurti lap tudósít arról, hogy mennyire más ez az előadás, mint a régi, a huszonkét évvel ezelőtti. Akkor a Burgtheaterben óriási botrány tört ki, polgárháborús hangulat, rendőrkordon, füttyorgiák a földszinten. Pusztán azért, mert Bernhard ebben a művében sem kímélte Ausztriát: „beszélsz valakivel / kiderül idióta / minden bécsiben ott egy tömeggyilkos…” stb. 1989 óta Bernhard a grinzingi temetőben nyugszik. Nem messze tőle a főszereplő Wolfgang Gasser. Most sokkal enyhébb előadás született, nincs botrány, az államelnök is átsétált a Burgból.

*

      A tanuló kérdez
     Tandori Dezső felidézi, mit válaszolt Nemes Nagy Ágnes arra a kérdésére, mi az egzisztencializmus. (Tandori a gimnáziumban tanítványa volt Nemes Nagynak.) „… ha megtudod, nekem szintén mondd el, érdekelne, szívem, fiam, gyermekem.”

*

      Lorca Alvajáró románcában van egy érzékletes, meghökkentő kép: „Fölsebzi a hajnal bőrét / üvegdobok roppanása.” Aki szereti lapozgatni különféle költők versesköteteit, emlékezhet rá, hogy ugyanez a motívum Weöresnél is előfordul:

                             „A kő-béka lassan ment.
                              A kő-béka lassan ment.
                              Kitépték az éjfél szőrét,
                              lenyúzták a hajnal bőrét.
                              A kő-béka lassan ment.”

      Weöres versében ellentétes mozgásokról van szó, melyek szembeállításával egy világszemlélet bontakozik ki. A kő-béka lassú járása ellentétben van a gyors és erőszakos, kegyetlen cselevéssel: kitépték, lenyúzták. De ez nem befolyásolja a kő-békát (minket?), nyugodtan folyhat az erőszak.

*

      Hadd idézzem fel, mit írt Ignotus 1926-ban a Nyugatban József Attila Tiszta szívvel című verséről: „…szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét.” Én most egy Lorca-verset dúdolgatok, mormolgatok, mely így kezdődik:

                             „Lassú rívásba
                              Kezd a gitár.
                              Széttörnek a reggel
                              Kelyhei már.”

      Csodálatos, hogy mi minden ki lehet fejezni a zenével, s talán a szóval is, ha valaki olyan mesterien kezel, mint Lorca/Vas István. A gitár motívum felbukkan Somlyó György versében is: Mese egy titkos óhajról:

„Akinek egy gitárja van….
Aki el tudja mondani, amire nem képes a száj, amely
suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel ….”

      Többször kellene olvasnom Somlyó „meséit”. 

      A felülmúlhatatlan Mese a tébolyról és az ép észről c. verssel egyik diákom budapesti versenyt nyert.
    
*

      „Mindenkinek van egy (igaz)története és egy meséje. A mesét elmondjuk, a történetet nem.” (Szakonyi)

*

      József Attila a semmiből és a képzeletből építi fel világát, lásd a Tiszta szívvel c. verset. Egész költészete arról a küzdelemről szól, hogyan teremt a semmiből istent, hazát, apát, anyát, egy emberibb világot.

*

      Előttem sok papír, rajta mindegyiken egy vers – angol, német, olasz, spanyol, francia nyelven. Szavalóversenyről jövök, s élmény volt hallgatni idegen nyelven némely versmondó lányt vagy fiút, az ismeretlen nyelv zenéjét, s látni a metakommunikáció sok fajtáját. A német versek közül Hölderlin Eichbäume (Tölgyfák) c. verse tetszett legjobban. Arról szól, hogy a költő csodálja a hegyi tölgyerdő titáni világát, de mégis szívesebben marad a völgyben, az emberek között, mert a társas lét idevonzza.

*

      A bécsi Központi Temetőben.  A bejárat picit a Heldenplatzra, ill. a római Szent Péter térre emlékeztet. A Hegele megálmodta szecessziós templom sugároz valamit a „boldog békeidők” korából: hogyan volt képes megújulni a művészet és a szépségbe menteni ezredévek lelkét.
      A legszebb mégis Schönberg síremléke volt: egy sarkára állított kocka. (Wotruba) Szabályosság és a pengeélen táncoló pillanat együttese.



                                                  2010

Somlyó György: Mese a tébolyról és az ép észről

     Láng, lobogó láng... Milyen tűz áradt szét a testén...

     Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú, bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.

     Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát... Láng, lobogó láng... Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.

     Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?

     Bugyogott belőle az eszelős igazság.
     Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is. Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak előtt.

     És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán, meztelenül. Mielőtt elégették.

     És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött légyen teljesen hiába e világra.

     Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.

     Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit sikerült megfogannia és világra hoznia.

     De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.

2019. március 6., szerda

Szilánkok

           

    
            Hétvégén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében jártam. Román György (1903-1981) kiállítása vonzott. Még fiatal koromban olvastam róla Gábor Miklós tollából egy méltatást. (Megtalálható G. M. Kos a Mérlegen c. kötetben, 1990.) Sajnos eddig még nem találkoztam Román egyetlen festményével sem, nem vettem kezembe könyvét. De el kellett jönni ennek a pillanatnak is. Gábor Beckettel és Kafkával veti össze. Román világa még riasztóbb. A könyvtárból elhoztam a Betegségország vándora c. posztumusz könyvét. (A szerző gyermekkorában megsüketült.) Nem könnyű olvasmány. Ami megfog, az a  küzdelem, és: „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,/ ami neked fölfedetett.” (Illyés: Bartók)
*
            Közeledik a tél. Anyámnál be kell hordani a fát. Most látom: „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ…” (JA: Eszmélet) A fát el lehet hordani, a világot nem.
*
            Női lélek (W. S. prózakötetéből)
            Dudika beleőrül fia elvesztésébe, aki eltűnt Isonzónál. (Az 1. világháborúban az isonzói csatákban 315000 olasz és 235000 K. u. K. katona halt meg. ) Dudika „egy hét múlva fölkelt. Bekötözte a közben elkészült barackbefőtteket.” Akárha sebeket kötözött volna be.
*
            Most valami vidámabbat! Hallás után jegyeztem meg ezt a kis verset:

                                   Meg tudod állni?
                            Ne cuppantsd el a puszit:
                                   Akkor tovább tart.
                                        (Fodor Ákos: Gyakorlat gyermekeknek)

            Nem tudom megállni, hogy el nem mondjam, ennek a kis versnek a műfaja haiku. Mindössze három sor, 5, 7, 5 szótag.
                                                               2011. nov. 8.