(Elemzése itt olvasható)
Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, és a törött zsindelyek alatt varangyok aludták nappali álmukat. Kerítése mellett ösztövér napraforgók nyújtogatták fejüket a nap felé, és a méhek csak déltájban mertek berepülni az öreg kertbe, mert két óriási diófa árnyékban tartott mindent, és hűvös volt alattuk még a legforróbb nyárban is.
Nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én, meg a katona, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, meg Ali baba és a negyven rabló, aztán Robinson, Péntekkel és a többiek, akik eljöttek hozzám, mert a furcsa csendes, öreg kertben még szebb meséket lehetett mondani, mint amit könyveim tudtak róluk. Valamikor asztal állt a diófák alatt. Régen – mondják – valami uraságé volt a ház, aki cserépkorsóból itta a bort, és a parókiának hagyta mindenét, miután kiköltözött a temetőbe, hol még nagyobb volt a csendesség és béke, mint a vén kert álmodozó magányában.
Amikor Robinson már megunta a meséket, és a katona is elaludt, fejét patrontáskáira hajtva, úgy képzeltem, mintha megint lábra állna az összeroskadt asztal, és vén hajdú hozná fel a bort az uraságnak. A hajdú dolmánya(1) kopott volt már, és – nagy bánatomra sarkantyú sem pengett csizmáján – kopott az úr is, aki belekóstolt a borba, és azt mondta:
– Sok van még belőle, András?
– Bizony nem sok, uram.
– De nekünk még elég lesz?
– Nekünk még elég…
Aztán már csak a kriptaajtó tompa dübörgését hallottam, és a diófák susogásában mintha távolodó zsolozsmák(2) zendültek volna elhagyott temetők kakukkfüves országútján.
A kert pap nagybátyámé volt, aki mint regimentpáter(3) ott volt Maglájnál,(4) golyót kapott a lábába, medáliát a mellére, és mivel nem tudtam olyant kérni tőle, amit oda nem adott volna, a kertet kérés nélkül egyszerűen elfoglaltam. Rozzant kapujában a negyven rabló őrködött, míg én Ali babával, a katonával és Robinsonnal szórakoztam.
Nyáron nagy zöld hernyók pottyantak le a diófáról a földre, ősszel mókusok jöttek néha látogatóba, én pedig feketén maszatos kézzel szedtem az új diót, amelynek zöld héját néha úgy kellett lefaragni.
Egy ilyen csendes, őszi délután is elgondolkozva törögettem a diót. A falu mintha már álomra készülődött volna. Messze, valahonnét szekér zörgött hazafelé, és kukoricaszár füstje kóválygott a kertben, amikor valaki a szomszéd kerítése mellett elvisítja magát:
– Hej! Most megláthatik a papék! Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem a Pisti… Ugye… most csak ne bújjon el.
Hát igen. Éppen a katonát akartam megkérdezni, hogy miként is volt a dolog a királylánnyal, amikor a vénasszony éles sikoltása végigvágott a kerten, és én azonmód lehasaltam a bodza közé. Nemcsak lehasaltam, hanem négykézláb igyekeztem ki a kertből, az én kertemből, ahol – úgy látszik – loptam.
Eddig nem gondoltam rá, de most ezt mondta körülöttem minden. Megcsípett a csalán, megszúrt a tüske, az öregasszony hangja vijjogva kísért, és ezt dobogta a szívem is:
– Baj van. Loptál!
És akkor napokig nem mentem nagybátyámhoz; odahaza nem szóltak hozzám, és a faluban is elterjedt a híre, hogy én dézsmáltam a papék dióját. Végre nagybátyám megsokallta a dolgot. Átjött értem, kézen fogott, és így ballagtunk hozzá a kertbe, mely idegen lett nekem és minden bokra ellenség. Nagyokat lépett az öreg pap, mintha túl akart volna az egész ügyön lenni. Zöldre kopott reverendája suhogva csapkodott a gaz között, és amikor megálltunk, már tele volt a szemem könnyel.
– Szedtél, fiam, diót?
– Szedtem, de azt gondoltam…
– No mit…
– Hogy szabad. Hiszen máskor is… – megkapaszkodtam eres, fehér kezében – máskor is szedtem.
– Aztán most ki mondta, hogy nem szabad?
– Deres néni.
Az öreg ekkor felcsattant, hogy meghallják a szomszédban is.
– Hát a Deres néni a maga portáján kurjongasson. Ha én neked megengedtem, akkor az úgy van jól. Te itt nem lophatsz, mert a tied!
Amikor kiértünk a kertből, még hozzátette:
– …de azért mindig szóljál előbb, kisfiam. No, eredj vissza, és szedj, amennyit akarsz.
Egyedül maradtam.
Visszanéztem a kertre, és nem kellett a dió, pedig a vén fák szolga módon integettek felém.
– Gyere, gyere, most már szabad…
Elfordultam. Nem kell! A bokrok sunyin lapultak, a napraforgók lehajtották fejüket, hogy arcukba ne lássak.
– Mi tudtuk. Mi nem hittük… Nem történt semmi. Gyere!
– Nem!
És soha többet nem mentem vissza a kertbe, mert hűtlen lett hozzám. Nyirkos földjén a szégyen bujkált, bokrai közt úr lett a gaz, és a vén diófák gazdátlanul kínálgatták a papírhéjú nagy gyümölcsüket vándormadaraknak, mókusoknak, mindenkinek.
Én pedig egyedül maradtam a katonával, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, s a kutyának akkora volt a szeme, mint a malomkő. Ali babával, Robinsonnal és Péntekkel, mert csak ők, csak ők tudták egyedül, hogy engem loptak meg, mert enyém volt az öreg kert, enyém a mesék álma, amik ott születtek, enyém a rigófütty és a hulló levelek szárnycsapása, enyém volt ott minden, és – talán nem is loptak meg, mert – enyém még ma is.
*
Régi történet ez nagyon. Régen elfeledtem, de tegnap eszembe jutott.
Elgondolkozva ballagtam hazafelé, amikor mérges rikácsolásra kaptam fel hirtelen a fejem.
Gyerekek verték a diót egy utcára kihajló ágról, és valami vénség szidta a nebulókat, akik oda se fütyültek a szidásra, mintha a tulajdonos a világon se lett volna.
– Ha kijön az öreg – mondta az egyik –, úgy kupán vágom, hogy felfordul.
– Miért nem kértek, gyerekek, hiszen pár szem dióról van csak szó… – enyhítettem a hangulatot.
– Ettől, ettől a zsugori vén disznótól?…
– Ezeknek a csirkefogóknak… – tajtékzott az öreg.
Odébbálltam. Mit tehettem volna? Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottak az eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak nem marad az égvilágon – de semmije se.
1 Testhezálló, kabátszerű, férfi felsőruha.
2 Naphoz és napszakhoz kötött ima.
3 Katonaságban szolgálatot teljesítő pap.
4 Kisváros Bosznia-Hercegovinában, csata helyszíne 1878-ban (a Monarchia Törökország elleni küzdelme során).
Szövegközlés:
Fekete István: Karácsonyi látogatók. Móra Könyvkiadó, 1989. (A novella az író életében nem jelent meg.)
