A Kunthistorisches képeiből (Battistello és Parmigianino)

     

     Tréfás képeket kaptam tavaly: a bécsi Kusthistorisches Museumban lehetett elvenni. Az egyiken a szelfiző Kisjézus látható, a másikon egy szinte gyerekember készít önmagáról képet. Mostanra kiderítettem, hogy az utóbbi valóban önarckép, de effajta kép készítése nem mindenkinek adatik meg. Tükörbe nézni (a szelfi is az), örömet okoz: így talán közelebb jutunk önmagunkhoz. A kisded , mint minden gyerek, szinte gyönyörködik önmagában, az anya már nem.

     A kis képeslapokon nem volt feltüntetve, kik az alkotók, mikor éltek. Kíváncsi voltam a képek alkotóira, s ez év júliusában jött el a pillanat, hogy megkereshettem az eredeti képeket, végigjárva a múzeum összes termét.

Mária és a gyermek Szent Annával

     Az első kép alkotója Giovanni Battista Caracciolo (Battistello) Nápolyban született 1578-ban, s ugyanitt halt mag 1635-ben. Művészetére Caravaggio hatott, aki 1606/07-ben és később 1609/10-ben Nápolyban volt. Tanítványai közé tartozott még - Battistellón kívül - Juseppe de Ribera, Carlo Sellett, Artemisia Gentileschi és Mattia Prati.

     Battistello 1614-ben Rómába, később Genuába, Firenzébe is elutazott. Ekkor már Caracci klasszicizmusa hatott rá, s ez tükröződik a Mária és a gyermek Szent Annával (1633) c. képen. A barokkos jelleg megmaradt, a feszültség nyilvánvaló. Olyannyira, hogy ezt a festményt sokáig Caravaggionak tulajdonították. Valami borús gondolat foglakoztatja Máriát, s készteti töprengésre Annát. A társalgás megakad. Most csak a kezek beszélnek, s a Kisjézus mosolya, és ahogy a nagymama nyújtja kezét a gyermek felé. 

Önarckép konvex tükörben

     A második kép alkotója, Francesco Mazzola (Parmigianino) volt. 1503-ban született Parmában, s igen fiatalon 1540-ben hat meg a lombardiai Casalmaggioreban. Sokféle képzést kapott gyerekkorában, korán kivívta a "magister" elnevezést. Képeire a manierizmus nyomta rá bélyegét, Corregio volt a példaképe.

     Parmigianino 1524-ben Rómába utazott, s a fára festett kis képéért (Önarckép konvex tükörben, 24,4 cm az átmérője) mint az új Raffaellót ünneplik. A tükör torzítása miatt megnagyobbodott (manierizmus!) jobb kezében krétát tart, a kisujján aranygyűrű. A háttér is külön életet él.

     Vasari részletesen bemutatja a képet (1567), s kiemeli a 21 éves fiú angyali szépségét. A 20. században John Ashberyt ihlette meg az Önarckép, s nagy vers született ebből az élményből.

Kehlmann, időzítve

    „Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.

     Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
     A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)

     Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
     Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
     Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
     Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.

     (A beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill. a Süddeutsche Zeitungban.)

További írásaim Kehlmannról: 1. Kehlmanniádák - 2. Egy utószó... 3. "... az asztalon egy jegyzetfüzet hever." 4. A Beerholm-illúzió )

                                               

Az Óramúzeum Bécsben

      

Uhrenmuseum

             
     Schulhof Str. 2. 
     Háromezer óra tiktakol ebben a múzeumban. Minden egész órakor betölti a három emeletet az órák zenéje, játéka, harangozása. Nyomon követhetjük az időmérés történetét a 15. századtól napjainkig. Sokféle óra van: gazdagon díszített, képbe foglalt óra rejtett számlapokkal, zsebórák, csodálatos ékszer-órák, cirádás állóórák, melyek egyben tulajdonosuk társadalmi rangjáról is tanúskodik.

            Az egyik legizgalmasabb David a Sancto Cajetano 18. századi asztronómiai órája, mely megbízhatóan jelzi a pontos idő mellett a planéták keringési idejét is. Gyűszűnyi a legkisebb óra, a legsúlyosabb a Stephansdom öntött vas toronyórája. Számos órát láthatunk a bécsi biedermeier és a boldog békeidők korszakából.

            A múzeumot 1917-ben (!) alapították. Első vezetője Rudolf Kaftan középiskolai tanár volt, s megemlítendő, hogy Marie von Ebner-Eschenbach írónő adománya is gazdagította a gyűjteményt.

            Azok, akik többször voltak velünk Bécsben, bizonyára emlékeznek, a Hofburg egyik épületének a falán (Amalienburg, belső udvar) látható egy olyan óra, mely mutatja a hold fázisait. A mechanikus óra alatt pedig egy nagyobb napóra látható. Biztos, ami biztos, gondolta Mária Terézia.

                                                                            commons.wikimedia.org

Bécs legrégibb napórája a Stephansdom déli falán látható:

                                                                               de.wikipedia.org

            Három idézetet gyűjtöttem össze az óra témából. Aranyt a honfigond nyugtalanítja (minket is), az idő kereke jár, de a végeredményről nincs fogalmunk. Tóth Árpád magányában az óra ketyegése (maga az idő) félelmet kelt. Kedvencünk Fogg, az angol úriember. Megnyeri a fogadást, a nő szívét, s keveset beszél.

MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

……..

                                   (Arany János)

AZ ÓRAINGA

Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt -
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.

Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.

S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! - De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok...

                                   (Tóth Árpád)

     "Elmúlt negyven másodperc - semmi. Ötven - még mindig semmi.

Az ötvenötödik másodpercben mennydörgő rivalgás harsant fel odakint, dübörgő taps, éljenzés, sőt hellyel-közzel egy-egy szitok is, mind tovább terjedő, szakadatlan morajban.

A kártyázók felálltak.

Az ötvenötödik másodpercben kitárult a szalon ajtaja, s az inga még nem ütötte el a hatvanadik másodpercet, amikor megjelent Phileas Fogg, nyomában ünneplőinek tömege, akik behatoltak a klub épületébe. Phileas Fogg megszólalt, és csupán ennyit mondott:

- Uraim, itt vagyok!"

                                   (Verne Gyula: Nyolcvan nap alatt a föld körül)

            Végül, szeretném, ha megírnátok, honnan való a következő idézet:

                               „Boldog órák szép emlékeképen

                                 Rózsafelhők usztak át az égen.”

                                                                   (Én sem tudom.)
                                                                               2011

Széchenyi Döblingben 1

     

Most

     Jó sokat gyalogoltunk, míg megtaláltuk az 1784-ben épült Henikstein villát, melyben Bruno Görgen 1830-ban megnyitotta „magántébolydáját”. Híres páciensei közé tartozott, Széchenyin kívül Nikolaus Lenau, a költő.   A legnagyobb magyar 1848 őszétől volt a döblingi szanatórium ápoltja és foglya. Az augusztusban bekövetkező idegösszeomlása juttatta ide. Szeptember elején Esztergomban, a hajóhídról a Dunába vetette magát: 

 „A hídnál egy, a dúltságtól megnyugodni látszó férfi támolyog ki a hintóból, aggódó tekintetektől kísérve és óvó kezektől támogatva. Egy villanásnyi idő, és a féltett valaki a korláton át a vízbe vetette magát. A szolgálatban levő matrózok a szárazra vonszolták.”  
                                 (Szállási Árpád: Egy orvosi feljegyzés Széchenyi Istvánról)

     Válságos napok voltak, Jókai szavával: „lélekcserélő idők”. Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszakán a nádor ismertette az ún. Wessenberg-féle emlékiratot, melyben Bécs követelte a magyar függetlenség feladását és az áprilisi törvények visszavonását. Széchenyi összeomlik, lemond miniszteri posztjáról. Természetesen ekkor sem következett el a történelem vége, még Széchenyi számára sem. Nyolc év múlva fog újra megszólalni a Blickkel, illetve az Önismerettel, melynek befejező része a Nagy szatíra. De ekkor már nem alakította a korát szóval és tettel, mint amikor a Hitelt, Világot, és a Stádiumot fogalmazta, e „három – nem kézzel írt könyv”-et. 
                                                        (Arany János: Széchenyi emlékezete)

  Éveken át szinte bénultan sodorta magával a történelem folyója, melyből nem tudott biztos partra úszni.

     Sőtér István így fogalmazta meg tragédiáját:

     „ Életének tragédiáját abban kell látnunk, hogy az ország átalakítását csak az osztrák birodalom keretei közt merte elképzelni. Emiatt élete delén tudatos elszántsággal, végsőkig vitt önuralommal, magára kényszerített jeges következetességgel: az uralkodóházhoz hű, az osztrák birodalomtól nem elszakadó, sőt az osztrák segítségre igényt tartó politikus magatartását alakította ki, és tartotta fönn mindaddig, amíg a magatartás föltételei 1848. szeptember elején meg nem semmisültek. Vele együtt az ő léte is megsemmisült, de e megsemmisülés együtt járt a magára találással.”

     Ezt az újbóli magára találást az 1856-os év hozta el:

     „A Nagy szatíra felségsértő, osztrákellenes, Habsburg-gyűlölő indulatainak megállíthatatlan újra-újraéledése, szertelensége és leleményessége, a szarkazmus csaknem boldognak mondható megkönnyebbülésem minden tapintat és meggondolás fölényes félrevetése, az osztrák államrendszer és polgárosítás gyilkos bírálata (…) semmiféleképpen sem fér össze Széchenyi addigi politikai magatartásával. (…)  Ismerjük azonban a Naplói-t. (…) (Ezek) „első kötetei árulják el, hogy Széchenyi a pályakezdet korszakában az osztrák összbirodalomról, a Habsburgokról, a magyar nép sorsáról, bár kevesebb tapasztalattal, de ugyanúgy gondolkodott, mint a Nagy szatíra megírásakor.”  
             (Sőtér István: Széchenyi naplói, in: Félkör, 1979, (a Nagy szatíra az Önismeret c. naplófolyam befejező része).

     Alig száz méterre a Burgtól, a Herrengasse egyik palotájában született, s Bécs külvárosában (Döbling) halt meg, a két végpont közötti időt a magyarságnak szentelte.
  

Fénykorában

   

   

Széchenyi Döblingben 2

      
     Sokakat foglalkoztatott Széchenyi betegsége, melynek tünetei már korán jelentkeztek. A számos utólagos „diagnózis” közül kiemelkedik Környey István tanulmánya. Csorba László így összegez Környey nyomán: szerinte „ugyan hatottak a grófra a környezet politikai és magánéleti eseményei, de a döntő elem idegrendszere alkati labilitásának reaktív[1] megnyilvánulása volt (…) az értelmi és hangulati elemek kóros ingadozásában vélte fölfedezni a grófnak azokat az alkati pszichopáthiás vonásait, amelyek őt sokszor kiszámíthatatlan magatartásra hajlamosították.”[2] 

     Érdemes most az eredeti tanulmányt idézni: „kóros pszichés sajátosságai Széchenyi hatalmas értelmi képességét nem korlátozták. Psychopathiás vonásai a psychének azon oldalán voltak, amelyet a pszichológia   elég határozatlanul a temperamentum fogalmába illeszt. De ami a jellem mint érték szempontjából a legfontosabb, a pszychopathiás vonások által az ethikai érzelmek köre nem szenvedett. A kóros érzelmi háttér nem gátolta – és helytelen irányba sem terelte – Széchenyi aktivitását és törekvéseit a tökéletesbülésre.”[3]

    Azaz „nem a gróf politikai gondolkodása volt ’zavaros’, ’bolond’ – hanem viselkedésében, hangulati világában maradtak meg továbbra is bizonyos kóros elemek.”[4]

     Ha a naplóját végigolvassuk, mint Gazda István[5] tette, kitűnik, már 1830-tól kezdve voltak testi panaszai is, melyeket Gazda István maláriás eredetűnek vél. Ezek együtt szinte elviselhetetlenné tették lelkiállapotát. Egész pályafutását beárnyékolták bizonytalan, lelki gyötrelmei, labilis idegzete, de ezeket igazán csak a Naplóból ismerhetjük meg.

*

 

     A döblingi intézet, ahová 1848 szeptemberében került, rendkívül haladónak bizonyult. (Görgen a gyógykezelés alapjának a munka- és zeneterápiát tekintette.[6]) Főleg, ha összevetjük a II. József által alapított „Narrenturm”-mal, ahol főleg katonák voltak, s esetenként megbilincselték őket. Igaz, Döblingbe csak a vagyonos osztály fiai kerülhettek. A pszichiátriai kezelés újabb lépcsőfokát jelentette a Steinhof nevű intézet, melyet 1907-ben alapítottak. 34 pavilonnal (2200 ággyal), színházzal, templommal, melynek a tervezésében Otto Wagner is részt vett. A templom messze csillogó keleties kupolájával Otto Wagner egyik legszebb alkotása.

     Visszatérve Széchenyire. Lakosztálya a nyugati szárny első emeletén volt. Amikor az Obersteinergassén közeledtünk az egykori Henikstein-villához, először a Millenium nevű öregek otthona (Millenium Seniorenheim) tűnt szembe. Itt kérdezősködtünk először. Először azt hitték, beteghez jöttünk, de a főnővérnek bevillant, hogy van itt valami emlékmű a szomszédos, éppen felújítás alatt lévő épület oldalában. Hallott ő már erről a Széchenyiről, s nagyon kedvesen elvezetett minket az emlékműhöz. 
 

     Az épület nyugati oldalán Anton Gasser mellszobra még Széchenyi döblingi idejéből való. Igaz, csupán másolat. Az eredeti Nagycenken található. Mint egy modern szentet őrzi, védi a barlangszerű, rusztikus háttér. (A keret fölösleges.)  Az épület főhomlokzata előtt, a kerítésen kívül, kissé elhanyagolt állapotban egy emléktábla (1985) emlékeztet a „legnagyobb magyarra”.

      Kapcsolata a külvilággal eleinte gyér volt. Még a szép kertbe sem ment ki: „A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illenék.” Később többen meglátogatták. Jellemző Szőgyény-Marich László leírása: „a megháborodottságnak legkisebb jelét sem mutatá (…) ugyanazon éles ész, gondolatmenet, beszédmód volt nála most is tapasztalható, mint midőn őt legfényesebb korszakában ismertem, úgyhogy én erősen hiszem, hogy Széchenyi soha megtébolyodva nem volt.”[7]  Gasser mellszobra persze, és éppen ez a nagy művészet, csupán finoman érzékelteti a nagy ember zaklatott lelkiállapotát.

      Ma a kerületi bíróság foglalja el az épületet, s a teljes felújítás miatt be se lehet menni. Nem tudtuk közelebbről megnézni azilumát. Tervezik-e egyáltalán, hogy majd Széchenyi-emlékszobát rendeznek be itt?

* 
           Tizenkét évet töltött az intézetben. Az ötvenes évek második felében látszólag már megnyugodva, az Önismeret c. monumentális politikai esszéjén kezdett el dolgozni.

---

[1] Reaktív: külső inger hatására gondolkodás és ésszerűség nélküli, önkéntelenül és azonnal cselekvő. (Wikiszótár)

[2] Csorba László: A beteg Széchenyiről, in: Magyar Tudomány, 2010,12

[3] Környey István: Széchenyi István lelki alkata és elmebetegsége, ín Orvostörténeti Közlemények, 1983

[4] Csorba László: A beteg Széchenyiről, in: Magyar Tudomány, 2010,12

[5] Gazda István: Széchenyi betegségei naplója tükrében, in: Ponticulus Hungaricus, 2018. febr. 

[6] Fenyő Ervin jegyzetei az Intelmekhez (Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához, 1985)

[7] Id.: Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, 117. old

A Türkenschanzpark Bécsben

      

Idill

          A Türkenschanzpark Währung és Oberdöbling között fekszik a 18. kerületben. A parkot 1888-ban maga Ferenc József adta át a városlakóknak uralkodásának 40. évében. Ugyanakkor a park neve az 1683-as ostromra is emlékeztet.

     Kilátótornya, a „Paulinenwarte”, Pauline Metternich (1836-1921) hercegnőről kapta a nevét. Így köszönték meg azt a sok, szép, egzotikus növényt, melyet a park számára ajándékozott. Apja az Ördöglovasnak nevezett Sándor Móric volt, s meglepőnek tűnik, de férjén kívül az anyja is a Metternich család sarja volt.

Paulinenwarte

       
     Ebben a forgalmas, zajos városrészben ez a park kis tavával, vízesésével, hatalmas fáival, virágágyásaival, szobraival a kisgyerekes anyák számára valóságos oázis. S ki gondolná, hogy a háború előtt erre sétált Szabó Magda is, akiről azt hittük, hogy csak Debrecen és a családi mitológia foglalkoztatta. Ez korántsem volt így. Érettségi után (1935) három hónapot töltött a Zsófia Otthonban. Tanulta a nyelvet, ismerkedett a várossal. Később egyetemistaként is itt töltötte a nyarat. Dolgozott, ahogy ő írta, először mint cseléd, majd lassan emelkedett a ranglétrán, s Währingből kiindulva ismerte meg egyre jobban a katolikus Bécset, az ellenpólust. Apjának volt az a célja, hogy lánya ismerjen meg egy más szemléletet, nyugatibb, európaibb világot. „Látnod kell a világot, mert a világ gyönyörű. Azonkívül benne élsz egy református majoritású környezetben, látnod kell a katolikus világot is, a világ nagy része katolikus. Ezt is meg kell ismerned. Egyáltalán látni kell a világot.” – mondta. Ennek a szebb, vonzó világnak a jelképe volt a Türkenschanzpark, de még inkább Schönbrunn, Heiligenstadt, ahol Beethoven dolgozott (Für Elise). Széchenyi Döblingje pedig a magyar múltat idézte föl számára.

Vízesés

       
     Természetesen vőlegénye is akadt Gerhard Ehrlich személyében, aki vegyészetet tanult. Az Anschluss, illetve a háború elválasztotta őket. A nagyon szerelmes Gerhard a háború után még Budapestre is eljött Szabó Magdáért, de ekkor Szobotka Tibor kiütéssel győzött.

     Szabó Magda műveit sokféleképpen ítélik meg. Kabdebó Lóránt szuverén alkotónak tartja, mert megvan a saját világa és a történelmi távlata. Még érdekesebb, ahogy Esterházy Péter jellemzi: „Az a kis lény ott Debrecenben, az a fantasztikus béka, (…) aki tanulja a világot, a szavakat: a szabadság bajnoka. Ezt tanulja varázslatos szüleitől, persze közben mindent, kultúrát, irodalmat, stílust, viselkedést, de mindenekelőtt egy dolog felé fordul, egyre való: a szabadságra.”

Lentről

       
     Jellemző „arra a kis lényre”, hogy bár tiltották őket a Wienerbergen álló, Spinnerin (Fonónő) nevű emlékműtől, egy éjszaka kiszöktek, hogy megismerjék azt, amit nem szabad. A legenda szerint innen indultak és ide érkeztek a középkorban a szentföldi zarándokok, illetve azok a lovagok, akik harcolni mentek a törökök ellen Jeruzsálem alá. Egyikük felesége, el nem mozdulva, három évig várta haza az urát. A legenda szerint ő építtette az oszlop elődjét, mely keresztény motívumokat foglal keretbe: a megkorbácsolást, a töviskoronát, az Ecce homót, azaz a keresztre feszítést. A hely azért lehetett borzongató, mert valójában kivégzőhely volt itt. Szabó Magda azon meditált, vajon nem a halottak szellemének kiengesztelésére, a kivégzés borzalmának enyhítésére, a halottak emlékére állítottá-e ezt a kő szentségtartót?

Spinnerin

       
     Az utolsó nyilvános kivégzés 1868. máj. 30-án volt. Épp 150 évvel ezelőtt. Nagy volt az érdeklődés. Még a gyerekek sem mentek iskolába, mert látni szerették volna a látványosságot. Nem tudom, a fiatal Libényi János kivégzése nyilvános volt-e. 1853-ban egy késszúrással megsebesítette Ferenc Józsefet. Óriási szerencséje volt a császárnak, a keménygallérja mentette meg. Nem csoda, hogy a levert szabadságharc után az osztrákok féltek, rettegtek, mindenkiben összeesküvőt láttak. (Gondoljunk csak a Döblingben sínylődő Széchenyire!)

Schnitzler

      
      Az utolsó nyáron (1938) már érződött a háború előszele, s akikkel éjszaka kimerészkedett a borzongató helyre, megfogadták, hogy a háború után itt fognak találkozni…