Cézanne-ról levelekben 3

Ars poeticák

     A Cézanne-képek sajátossága, írja Rilke, hogy a „valóság teljesen az ő oldalán áll: ez a sűrű, kibélelt kék, piros, az árnyék nélküli zöld és a borosüvegek vörösfeketéje. Milyen szegényes nála minden tárgy, az almák mind főzőalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók.”

     Nemcsak általában a valóságot akarta megragadni, hanem a valóságot a dolgok ábrázolásán keresztül: „a dologra vonatkozó élményein keresztül a valóságot felbomlaszthatatlanná próbálta fokozni.”

 

Vöröshagymás csendélet, nancyhunting.net

                                                            *

     Rilke emlékezteti feleségét a Malte Laurids feljegyzéseinek egy helyére, amely Baudelaire  Egy dög c. verséről szól. (Cézanne kívülről tudta.) Ez a vers Cézanne „tárgyias beszédéig” vezet. „A művészi szemléletnek annyira le kellett győznie önmagát, hogy a szörnyűben is megpillantsa a létezőt, amely ugyanannyira érvényes, mint minden más létező. Ahogy nem lehet válogatni, úgy az alkotó sem teheti meg, hogy elforduljon valamilyen egzisztenciától…”

                                                        *

     A másik parancs Rilke szerint: „A festőnek nem szabadna eljutni a belátás tudatáig, mint ahogy a művésznek általában sem. Ahelyett, hogy a reflexió kerülő útjára lépne, az előrelépéseinek számára is rejtélyesnek kell maradniuk.”

                                                       *

 

A Mont Saint-Victoire, sze.hu

            

Add szépséged, s ha odadod,

            ne számíts, ne nyisd szóra szádat.

            Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.

            S ezernyi értelemben felragyog,

            míg végül mindenre kiárad.

                                      (Rilke: Iniciálé, Szabó Ede fordítása)

                                                                                                                                                                                  2014. január 22

Cézanne-ról levelekben 4 (Vége)

Színek

     Rilke Cézanne-ról írott leveleiben majdhogynem megírta a színek történetét. 

     Egyik nap a Salon d’ Automne helyett a Louvre-ba ment a színeket tanulmányozni. Fantasztikus lenne több, mint száz évvel Rilke után az ő útmutatása nyomán újra végigjárni a Louvre termeit, végigkövetni a levelekben felsorolt képeket Tintorettótól Manet-ig.

 A legizgalmasabbnak Rosalba Carriere tűnik, akitől Rilke idejében három kép függött a Louvre falán. S itt van Chardin: „az ő gyümölcsei sem gondolnak az étkezésre, konyhaasztalon hevernek szanaszéjjel, és egy kicsit sem törődnek azzal, hogy szépek legyenek. Cézanne-nál pedig teljesen megszűnik az ehetőségük, annyira dologiasan valóságosak lesznek…”

     Rilke csodálatosan írja le, hogyan születik meg egy Cézanne-festmény: „Mindig a legsötétebb színnel kezdi, aztán ennek mélységét egy olyan színárnyalattal fedi le, amelyet kicsit túlvezet rajta, és így tovább az egyik színen a másikkal lép túl, míg el nem jut egy másik kontrasztáló képelemhez, melynek esetében (egy másik centrumból kiindulva) hasonlóan jár el. Én úgy vélem, hogy nála ez a folyamat, a látás, a biztos átvétel és az átvett elsajátítása, személyes felhasználása a tudatosítás révén egymásnak feszül, aminek következtében elkezdenek dialogizálni egymással, egymásnak állandóan a szavába vágnak, és állandóan összecsapnak.”

     Rilke felidézi leveleiben Balzac Ismeretlen remekmű c. elbeszélését. Zola mesélt Cézanne-nak arról a festőről, aki „ama felfedezés révén, hogy nincsenek kontúrok, csak lebegő átmenetek, egy megoldhatatlan feladattal szembesült, amellyel kínlódva tönkre is ment.” Cézanne „hang nélküli felindultságában az ujjával újra és újra magára mutatott, magára, bármilyen fájdalmas is volt.”

Felesége portréja, commons.wikipedia.org

     Végül megjegyzendő, hogy Rilke maga is beleszőtt leveleibe néhány impresszionista képet: „Te biztosan el tudod képzelni, hogy milyen lehet egy fényes zöld kocsi a Pont-Neufön, vagy valamilyen piros, amely nem tudja tartani magát, vagy egy plakát egy gyöngyszürke házcsoport tűzfalán. (…) A könyvárusok a Qai mentén kinyitják ládáikat és máris előtűnik a könyvek friss vagy fonnyadt sárgája, a borítók lilásbarnája, egy mappa zöldje: minden egybehangzik, érvényesül, részt vesz és megszólal egy világos összefüggés egészében.”  El tudjuk képzelni, bár a szürke is csodálatos olykor.

Provance-i házak, commons.wikipedia.org

                                                                                                2014. február 14.

Házmán Ferenc

                                               

            Elfut a perc, az örök Idő várja                             

  Pontosan emlékszem az első találkozásra, amikor először pillantottam meg Ferit az iskola folyosóján. Bölcs öregnek tűnt. Azóta rájöttem, majdnem egyidősek vagyunk.
     Keveset beszélt, talán nem bízott a szóban. Szkeptikusan látta a világot. Beszédes volt visszahúzódása. Nem fölösleges szavakkal, de mégis nagyon jól érzékelhetően, intenzíven jelen volt. Talán mindent, amit mondani akart, a vászonra bízta.
     Vagy talán, mint a nagy színészek a közönségnek, ő a rá bízott gyerekeknek mondta el titkait? A tanári előtt némán üldögélt, pipafüstjének illata áthatotta az egész folyosót. Bent, a kollégák között, a szokásos zajban önmagába mélyedve, szigetként ült. A csevegés hulláma nem érintette, nem kezdte ki. Néha mosolygott, mint Juhász Gyula versében a „furcsa bálvány”:

                             „…szent fából faragva,
                             Mosolya sír, és bánata mosoly.”

     Tanítványai nagyon szerették. Úgy voltak vele, mint József Attila Thomas Mann-nal:

                        "Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
                         És el is jutott a nyugalmas ágyig,
                         Még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
                         (így nem szökik rá hirtelen az éj)
                         s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
                         tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
                         a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…”

     Talán a gyerekek sem értették mindannyian, de legtöbben elbűvölten hallgatták, élvezték jelenlétét. Igényes volt, de megértette a „körülmények hatalmát”. Ismerte a családok mindennapi küszködését, azt is, milyen horizont nyílik a mai fiatal előtt. Ha tehette, segítette a rászoruló gyereket.
     Utolsó osztályom még elsőben úgy tudta –speciális osztály lévén-, hogy nem lesz rajzórájuk, a Tanár úr nem fogja őket tanítani. Ettől szinte lelki betegek lettek. Nagyon vágytak arra, hogy megismerjék azt az ember, akit csak hallomásból, látásból ismertek. Később mégis megadatott nekik ez a lehetőség.
     Megrendültek, amikor egy hónappal az érettségi előtt jött a hír: Házmán tanár úr nincs többé, nem ő fog ott ülni a vizsgabizottságban. A temetésen az osztályból mindenki ott volt, (még a leghírhedtebb lógósok is). Koszorút vettek. Meglegyintett bennünket az elmúlás szele, mely az ég felé fújta a pipafüstöt.
      Sokszor eljött velünk Bécsbe, mert szerette azt a várost, melynek „utcái kultúrával vannak kikövezve.” Természetesen elsősorban az új, modern múzeumokat látogatta (Leopold, Ludwig). Egyik alkalommal, amint leszállt a buszról, bevette magát a Kunsthistorischesbe, és csak hazautazáskor vált meg a képektől. Máskor a Havelkában sörözött. Élvezte az európai viselkedést, légkört. Ez vitte Angliába is. Egy-egy ilyen útja után mintha újjászületett volna.
     Most olyan tartományba utazott, ahonnan „nem tér meg utazó”. Mi pedig időnként beburkolózunk a mikszáthi pipafüstbe, és „szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.”

                                                                                      2005

Bécsi szobornéző 2

2016

     Aki csak egyszer is volt Bécsben, az tudja, hogy itt sok lovas szobor ágaskodik az utcákon, tereken. Ferenc József mélységesen tisztelte a hadvezéreket. Végső soron nekik köszönhető, hogy Ausztria fönnmaradt. Ő maga is szeretett volna legalább egy csatát nyerni, de ez nem adatott meg neki.

     Ilyenformán gyalogosan tűnik föl a Burggartenben. (Johannes Benk, 1904) Még Sisitől is távol, aki a Volksgartenben fogadja teljes szépségével hódolóit. (Hans Bitterlich, 1904-1907)

Ferenc József ló nélkül

Sisi

     Ha kigyönyörködtük magunkat a rózsakertben, térjünk vissza a Heldenplatzra, ahol két rúgkapáló lovas szobor fog várni. Mindkettő Anton Dominik Fernkorn munkája. Az innenső Károly főherceget ábrázolja, aki először aratott győzelmet Napóleon fölött a nevezetes asperni csatában. Károly apja II. Lipót volt, aki 1790-1792 között - testvére I. József után - uralkodott. Károlyt később Albert szász-tescheni herceg fogadta örökbe.

     Minden jel szerint Fernkorn mintája Johann Peter Krafft festménye volt: Károly főherceg az asperni csatában a regiment zászlajával (1812). Ez a festmény a Heeresgeschichtliches Museumban van. (Zrínyi kirohanása c. óriás műve a Nemzeti Galériában. Siess megnézni, nehogy innen is kirohanjon!) Mulatságos, hogy Krafft viszont Párizsban Jacques-Luis David Napóleon-festményét tanulmányozta. (Egyik változata a Kunsthistorisches Museumban!)

Dávid: Napóleon

Krafft: Károly főherceg

     Savoyai Jenő (1663-1736), a Belvedere építtetője, Franciaországból érkezett Bécsbe. Épp jókor, mert részt tudott venni a kahlenbergi csatában, melynek felemelkedését köszönhette. Először I. Lipótot szolgálta. Zentánál nagy győzelmet aratott a török felett. Azután következett I. József, majd hosszabb ideig VI. Károly uralkodása.

     A legenda szerint a Heldenplatz lovas szobrainak alkotója, Fernkorn öngyilkos akart lenni, mert Savoyai Jenő szobránál nem sikerült megismételnie azt a bravúrt, hogy csupán a ló két lába lebegteti a tíz tonnás súlyt. Itt a ló farka is besegít. Az igazság az lehet, hogy Fernkorn nem akart két egyforma szobrot létrehozni. Azonkívül a Savoyai-szobornak méltóságteljességet kellett sugároznia.

Lovak

Lóerő - régen és most

     Zárjuk a kört Zumbusch lovas szobraival. Az Albertina előtt áll („Albrechtsrampe”) Albrecht főherceg szobra (1899). Albrecht annak a Károlynak a fia, akinek zászlót lobogtató szobrával már találkoztunk a Heldenplatzon. A katonai pályára lépő Albrechtet megvádolták azzal, hogy 1848 március 13-án belelövetett a fegyvertelen népbe. 1851-től magyarországi főkormányzó, de 1859-ben lemondott tisztségéről.

     Az egykori k. u. k. Hadügyminisztérium előtt áll Radetzky lovas szobra (1892). Maga az épület is érdekes. 1909-től 1913-ig épült, Ludwig Baumann tervezte, de az óriási kétfejű bronz sas (16 m a két szárnya közötti fesztávolság) még nem szerepelt a tervekben.

     A kétfejű sast Luxenburgi Zsigmond tette a német-római császár jelképévé. A Német-római Császárság azonban 1806-ban megszűnt, megalakult viszont az Osztrák Császárság, amely a folytonosságot jelezve ragaszkodott a hatalom e jelképéhez. Jelentése: a császár uralma keletre és nyugatra is kiterjed. (Németország jelképe az egyfejű változat maradt.)

     A kétfejű sas megjelenik a Radetzky-emlékmű talapzatán is. Fölötte Grillparzer szavai: „A te táborodban van Ausztria.” 

A magasból

Radetzky és a sasok

 

Bécsi szobornéző 1

2016

     Nem olyan régen írtam várbeli sétámról, majd külön Róna József Savoyai Jenőt ábrázoló szobráról, hozzáolvasva Róna nagyszabású önéletrajzi köteteit, melyek Egy magyar művész élete címmel jelentek meg 1929-ben. Ebből kitűnik, hogy Róna nemcsak a követ és a fát formálta tetszése szerint, hanem a szavakból is tudott alakot formálni, portrét rajzolni. Különösen érdekes az, amit a historizmus városkép-alakító éveiről ír.

     Első mestere Edmund Hellmer volt. (Nem tévesztendő össze az építész Helmerrel!) Őt így mutatja be: „Amikor Hellmer bejött, csodálkozva állapítottam meg, hogy milyen fiatal – akkoriban harmincéves volt! Kis emberke volt, világosbarna hajjal s szőke Krisztus-szakállal. Nagy kék szemével erősen és szúrósan nézett…”

     Határozottan javította Róna korai kísérleteit. Hellmer (1850-1935) korai éveiben a historizmus jegyében alkotott, majd később a szecesszió irányzatához kapcsolódott. Egyik megalapítója lett – Klimt és Moser mellett – a Wiener Secessionnak.

     A Michaelertrakt (Hofburg) bejáratát díszítő két szökőkút közül a jobb oldalit Hellmer készítette (Die Macht zu Lande, azaz A kontinens fölötti hatalom, 1897) A bal oldali Rudolf Weyré (Die Macht zur See, magyarul A tenger feletti hatalom, 1895). Hellmer gigászainak meg kell hajolniuk a nagyobb erő előtt.

A hatalom

Letaszítva

      A Burggarten sarkán levő Goethe-szobor is monumentális. A költőfejedelem állítólag azt mondta, hogy a halhatatlanság ülve jobban elviselhető. Szegény Schiller szemközt rosszabbul járt: állnia kell az örökkévalóságig.

Olvastam művedet...

     A Stadtpark  Strauß-szobra már oldottabb, mosolygósabb. A „diadalív” figurái mintha egy keringőből úsztak volna ide.

Szépen szól a ...

Álmok

       Caspar von Zumbusch (1830-1915) német volt, de leghíresebb műveit Bécsben alkotta. Róna így írt róla: „Magas, sovány ember volt, érdekes művészfejjel, amely félig pedig az apostolok fejére emlékeztetett. Hosszúkás, halvány arcából két okos szem csillogott elő, kissé elrajzolt orra alatt tömött bajusz. Hatalmas, őszülő szakálla a mellét verte.”

     Más alkat volt, mint Hellmer. Mindjárt az elején kijelentette tanítványainak, hogy mindenkinek a maga útját kell járnia.

     Zumbusch legnagyobb alkotásai inkább az osztrák történelem meghatározó alakjaihoz köthetők: Mária Terézia, Radetzky, Albrecht herceg. Jóleső kivétel Beethoven szobra.

     Az 1888-ban felavatott Mária Terézia-emlékművön 13 évig dolgozott. A koncepciót az elfeledett Alfred Arneth dolgozta ki. Mária Teréziát körülveszik az Erények, a hadvezérek, a miniszterek, a politika és a kultúra kiemelkedő személyiségei.

Mária Terézia

      Most csak a magyar vonatkozásokat mutatom be: a MuseumsQuartier felőli oldalon Nádasdy Ferenc és Hadik András állnak a háttérben. A Kunshistorisches Museummal szemben Grassalkovich Antal, a Naturhistorisches Museum oldalán pedig Pray György látható.

Nádasdy és Hadik, balról

Grassalkovich, balról az első

Pray, balról a második

  

    Zumbusch többi művére egy másik alkalommal kerítek sort. Addig is szép napot!

Savoyai Jenő szobra a Vár előtt

2016

A Vár

     Hauszmann Alajos naplóját olvasom. A vékony kis kötet végigvezeti az olvasót az építész gyermekkorától egészen haláláig, s felvillant sok érdekes részletet Budapest történetéből.

     Most az foglalkoztat engem, hogyan került Savoyai Jenő lovas szobra, a historizmus kiváló alkotása, a Vár elé? Erre a kérdésre Hauszmanntól kapjuk meg a válasz:

     „Ezen szobor felállításának története a következő: Zenta városban szoborbizottság alakult avégett, hogy Eugen hercegnek, aki a várost a török uralom alól felszabadította, lovas szobrot emeljenek. Országszerte megindult a gyűjtés a szobor költségeinek fedezésére, melynek megalkotásával Róna József szobrászművészt bízták meg, aki egyszersmind a bronzöntést is vállalta. Az összegyűjtött összeg azonban megközelítőleg sem fedezte a költségeket, és amikor a szobor elkészült, sem Zenta város közönsége, sem pedig a szoborbizotttság nem tudta megfizetni a művész munkáját. Botrány elkerülése végett Széll Kálmán miniszterelnök előterjesztésére a király megengedte, hogy a királyi Vár építési alapjának terhére a szobor megvásároltassék, és a Vár egy alkalmas helyén felállíttassék. A szobor jelenlegi elhelyezése azonban csak ideiglenes, mert erre a helyre I. Ferenc Józsefnek lovas szobra van tervbe véve, Eugen herceg szobra azért állíttatott egyelőre a főhomlokzat elé, hogy meg lehessen bírálni, hogy milyen nagyságúnak kell lennie, és az épülettől mily távolságra kell majdan állania a néhai királyunk leendő lovas szobrának. Az Eugen szobor ezután a királyi kert más megfelelő helyén lenne fölállítandó.” (96. o.)

     Néhány szó Róna Józsefről (1861-1939).  Lovasberényben született. Apja gabonakereskedő volt. Szobrászinasként kezdett el dolgozni Hensch Ignác műhelyében. (Hauszmann is kitanulta a kőművesmesterséget!) 1879-ben bécsi ösztöndíjat kapott. 1882-től Caspar von Zumbusch mesteriskolájában tanult. (Mária Terézia-emlékmű Bécsben)

     Róna leghíresebb műve Savoyai Jenő lovas szobra (1899-1900).

          Ismert alkotása még: 

     Zrínyi Miklós szobra a Kodály köröndön,

     Erzsébet királyné szobra Gödöllőn.

     József és Putifárné c. szobráért állami nagydíjat kapott (1910).

Irodalom:
Hauszmann Alajos Naplója - Építész a századfordulón, 1997
Róna József: Egy magyar művész élete, 1929 (online is olvasható)

A Tchibótól Canova szobráig

2012

          Az ember nemcsak fülével akarja megtapasztalni a szépet (Mozart, Bach, Csajkovszkij, Dvořak), hanem szemével is (épületek, szobrok, képek). A „hivatalos” program után (Arsenal), újra jártuk Bécs utcáit, hogy ismerősként köszöntsük a tereket, meghitt szögleteket, színeket. Lehet-e egy város nemcsak ember vacka, de műalkotás?

Mozart várja az adakozókat

          

     Nehéz kenyér. De a számlát itt is ki kell fizetni.
                                                        
                                                         *

     A Tchibo. Nálunk is van már. Otthon is ugyanolyan kedvesen kínálják a capuccionót, de nekünk a Grabenen kávét inni szertartás.

Kedvenc helyem

                                                           *

Az Augustienerkirche egy régi lapon

       Összefutunk E-vel és férjével. Kérdezem, hogy látták-e már Canova művét, a Mária Krisztina síremlékét. Nekem is „jól jön”, hogy bemegyünk a nevezetes templomba (Augustienerkirche), mely több száz éven át épült, s több korszak hagyta rajta nyomát.

A templombelső

     A hozzá kapcsolódó kolostort I. Albert fia, III. vagy Szép Frigyes alapította fogsága után, 1327-ben. A Loreto-kápolna különlegessége, hogy a Habsburg-család elhunyt tagjainak szívét itt őrzik ezüst urnában. A szívnek szimbolikus jelentősége van: a lelket, a személyiséget jelképezte már a középkorban is. Habsburg Ottó végrendeletében meghagyta, hogy szíve Pannonhalmán nyugodjon, mivel az itteni bencések tanították, s szerette Magyarországot.

     A templom legértékesebb műkincse Antonio Canova alkotása a Mária Krisztina főhercegnő síremléke. 1798-10 között készült. (Mária Krisztina Mária Terézia legkedvesebb lánya, Albert Szász-Tescheni hercegnek, az Albertina alapítójának a felesége volt.) Gyulai Gergely a következőképpen írja le a remekművet: a piramis formájú kriptába az Erény lép, kezében az urnával. Balra mögötte a Nagylelkűség, egyik oldalán szakállas, öreg koldus, a másikon egy kisgyerek. Jobbra a síró oroszlán és a szárnyas géniusz. A piramis közepén Mária Krisztina portréja, melyet egy nőalak emel magasba…
    Számomra legjobban az oroszlán alakja közvetíti a gyászt és a megrendültséget. Mária Krisztina arcképén a saját farkába harapó kígyó alkotja a keretet, mely az örökkévalóság jelképe.

Canova műve

                                                          *

     Most lelki szemeimmel újra látom Canovának egy másik művét, a Kunthistorisches Museum lépcsőházát „szent hellyé" avató szobrát: Thészeusz legyőzi a Minótauroszt. Ahogy az erő győzelmesen feszül és hajlik, a nemtelen pedig gyötrődve enged, azt senki szebben nem ábrázolta Canovánál.

Canova: Theseus, picasaweb.googl.com