Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?

                   Nekem senkim sincs,

                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 

     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."

II.

     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…

                               (Szeptemberi áhítat)      

        „Szájtátva álltam,

           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…

                             (Hajnali részegség)

      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:

       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz

          Ami kegyetlen, ami gaz,

         Mi ocsmány és alávaló,

         Ne hidd, ne hidd, ami való”

                      (Ne hidd, 1942)

    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 

     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)

     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:

     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”

     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:

     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”

     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 

     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”

     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér

        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám

        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér

        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.

Kertész Imre: Az angol lobogó 1

(Kertész Imre: Az angol lobogó)

     Kertész Imre művészetének legjobb értelmezője maga Kertész Imre. Milyen magától értetődő eleganciával, játékossággal, öniróniával beszél a Sorstalanságról: „… a Sorstalanság minden tekintetben fiction: fiction a nyelvét illetően, a … - a történetét illetően nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez kapcsolódik.” (1)

     Ugyanez vonatkozik Az angol lobogóra is. Ez a hosszabb elbeszélés 1991-ben jelent meg. Az első fele az 50-es évekről szól, majd a rendszerváltással fejeződik be. „Természetesen” fikció, s nevezhetjük akár véletlennek is, hogy a történteket éppen ő élte meg. Azonban szükség van, mondja Kertész, az idegenre, a megfigyelőre, „aki aztán meg tudja szólaltatni” az élményeket. Régebben ezt ihletnek nevezték, mondja Kertész. (2)

     Sokszor észrevesszük a külső szem jelenlétét a műben, például az elején: „Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen.”

     Az idő, ez a tehetségtelen szobrász, darabokra hasítja szereplőit. Erre utal Szép Ernő bemutatkozása is: „Szép Ernő voltam.” (3) A 20. és 21. század – akár akarjuk, akár nem – különös gyorsasággal és erővel formálja az embert, s ha a tükörbe nézünk, alig ismerünk magunkra. Az angol lobogó elbeszélője kívülről látja, láttatja magát a következő leírásban is:

     „Látom ezt a fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, amelyeknek ködjét úgy lélegezte be, akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak…”(4) A "díszletek" itt is a filmre, a nem-valóságra utalnak.

     Az utcanevek változása is jelzi az idő gonosz játékát: feleségével így költöztek: „az egykori Lónyay, majd Szamuely, és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk.” (5) (A kordé ott van a Sorstalanság 7. fejezetében, csak akkor ő fekszik rajta többedmagával.)

     Mennyire benne van ebben a pár sorban a kor, s Kertésznek az a képessége, hogy a nyomorúsággal mindig szembe tud állítani egy "szép nyári délelőttöt.” Azt a Diltheytől idézett ars poeticát valósítja meg, mely szerint: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalat, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába.” (6)

Folyt. köv.

1.   Kertész Imre: Az idegen megszólalásai, Selyem Zsuzsa beszélgetése, Jelenkor 2004. 4. sz. 531. l.

2.    Uo.

3.    K. I.: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32 l.

4.    Uo. 33. l.

5.    Uo. 46. l.

6.    Uo. 63. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 2

     A tanúságtétel

     Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az alkotás lépcsőfokait: „Az ember … dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)

     Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet nevezni „a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordát.”(2)

     A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c. regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:

     „már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3) 
     Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.

     Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit láttam.” 

Folyt. köv.

(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.

Kertész Imre: Útvesztő

2013. 01. 21.

     Olvasom Kertész Imre Útvesztőjét a HVG első számában. Naplójegyzetről (1998) lévén szó, óhatatlanul eszembe jut Kertész Mentés másként c. könyve (Magvető, 2011), mely a 2001-2003 közötti feljegyzéseket tartalmazza. Nehezen tudtam végigolvasni ezt a végtelenül lesújtó könyvet. Így hat rám az irodalom. Valamikor Vörösmartyval, Füst Milánnal, József Attilával éltem át minden szenvedést. Viszont Odüsszeusszal szárnyaltam, Goethével emelkedtem. Most Kertész Imrével esek kétségbe.

     Mitológia 


     Mitológiára szükség van. Magam is észrevettem, hogy társaságban mindenki - én is - a saját mítoszát építi. S minden alkalommal újra kezdem történetemet, hogy megerősítsem: ez voltam, ilyen voltam, ilyenné lettem, így látom a világot, ilyen volt a világ. (Hogy mutatkozott be öregkorában Szép Ernő? " Szép Ernő - voltam."

     Kertész azonban azt is mondja, hogy "kifogynak a történetek és elfogynak az emberek. Itt-ott máris a hallgatás uralkodik..."

     A logika könyörtelensége

     Hosszan vezeti le a következő tételt: "Ha sikerülne igazán megszeretnem a halált, ez megóvna a szorongástól." Miért szorong? Mert fél, hogy léte alapvető tévedés, s titkát még önmagának is nehezen vallja be. Ez a titok a szeretet utáni vágy, illetve a szeretet hiánya - hogy nem tud szeretni. Csak az írás töltheti ki az ürességet. Ez a teljes magányt írja elő. Viszont - ebben az esetben - újra fellépne a magánytól való félelem és szorongás.
     Az új európai konstrukció - folytatja Kertész - gazdasági és pénzügyi alapon született meg: "...az embereket lényeg nélküli véglényekké passzírozzák, engedelmes tömeggé, amely komputerként és komputerrel irányítható." Ezzel szemben átélni valami közös nagy élményt (traumát), alkalmat adhat a közösség formálására. Erre lehet jó az irodalom, azaz Kertész művészete.

     Bibliai szavak 
    
     "Aki igaz, elveszett. Aki elveszett, igaz. Aki elvész, nyer. Vessz el diadalmasan, és nyomorultul Nincs más út."

     Elhallgatása

     Elhallgatásának valódi oka: nem akar belépni írásaival az emberi társadalomba, osztozni hazugságaiban és reményeiben. "Auschwitzi kultúrában élünk (...) Megszűnt a kereszténység és a zsidóság 'klasszikus' története."
     A végét idézem már csak: "...Magyarország, szellemi értelemben, még nem döntött önmagáról (...), csakis a konszenzus tudna keretet teremteni a közös munkának."

Shakespeare-monológok

     Nők és férfiak monológjai a Madách-színházban. Kerekes Éva és Fekete Ernő előadása.

Vajon mi álmok jőnek a sok olvasás után?

     Lehetséges-e Shakespeare-fesztivál Hamlet nagy kérdése nélkül, A "lenni vagy nem lenni nélkül"? Gábor Miklós nevének kimondása nélkül? A Madách Színházban?

     A szöveg - úgy látszik - él, a színész neve azonban lassan feledésbe merül. Szikora János egy másik alkalommal úgy vélekedett, hogy ez a monológ nem illik a Hamlet meg- megdöccenő cselekményébe.

     Olvassuk el a monológot Arany János és Nádasdy Ádám fordításában, Kállay Géza kommentárjával! (A Nádasdy-fordítás eltünteti az évszázadokat, így válik olyan frissé és aktuálissá ez a Hamlet.)

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni
Talán álmodni: ez a bökkenő
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt
Ez visszadöbbent. E meggondolás az
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást
A hivatalnak packázásait
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti »tett« nevét.

Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés;
az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk
a pimasz sors minden gonosz nyilát,
vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra,
s véget vetünk nekik? A halál: alvás,
nem több; s ha ezzel megszüntethető
a szívfájdalom, a milljó ütődés,
amit átél a húsunk – ezt a véget
csak kívánni lehet. A halál: alvás;
az alvás: talán álom – itt a baj:
hogy milyen álmok jönnek a halálban,
mikor az élet gubancát leráztuk,
ez meggondolkodtat – ezért van az,
hogy hosszú életű a szenvedés.
Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást,
zsarnokságot és nagyképűsködést,
lenézett szerelmet, kijátszott törvényt,
a vezetők arcátlanságait,
a csöndes embert érő száz rugást,
ha nyugalmát megadhatná magának
egy puszta pengével? Vinnénk-e terhet
izzadva, nyögve egy életen át,
ha nem félnénk, hogy mi lesz azután,
az ismeretlen országban, ahonnan
még nem tért meg utas – ez visszatart;
inkább az ismert rosszat tűrjük el,
mint hogy fussunk a nem-ismert felé.
A lelkiismeret így kényszerít
Mindenkit gyávaságra; így lohasztja
az akarat természetes szinét
sápadt-betegre a meggondolás;
a nagyravágyó, szép vállalkozások
így futnak zsákutcába, csúfot űzve
a „cselekvés” nevéből.

     Mi jobb? Élni, vagy meghalni? A lét, vagy a semmi, hordozzuk-e, "izzadva, nyögve" egy fáradt, megunt élet "nyűgét s nyilait", vagy vessünk neki véget, De hogyan lehet ezt "abbahagyni"? Van-e igazi "vég"? Semmit sem tudunk arról, mi vár ránk odaát, a "nem ismert tartományban". Akkor jobb tűrni? Dehogy jobb: kell, muszáj. Nincs igazi választás, nincs valódi "vagy". Hiszen nem tudunk itt, ezen a parton "egy kicsit nem lenni", megismerni az "igazi semmit", hogy összehasonlítsuk a mindennapok megkopott, szürke, jellegtelen, áskálódó, kicsinyes, ostoba, igazságtalan létezésével, hogy azután eldöntsük, hogyan jobb nekünk, miként is legyen. Marad az a lét, az az élet, amelybe vettettünk. Ki-ki a magáéba.

                                          (Kállay Géza, részlet a Shakespeare-monológokhoz írt dramaturgiai levélből)