Shakespeare - többen voltak?

      2016. 12. 07.

     Edwin Baumgartner a Wiener Zeitungban érdekes cikket közöl arról, hogy ki is volt Shakespeare. Arról ad hírt - Gabriel Egan nyomán -, hogy most már nem csupán feltételezés, hogy Shakespeare-nek voltak szerzőtársai, ill. hogy néhány darabja más szerzők műveinek átdolgozása. Ez nem összeesküvés-elmélet: a bizonyosság számítógépes szókincs- és stíluselemzésen alapul.

     Az Erzsébet-kori színházban a közös munka nem volt ritka, s az előadás létrehozása a mai filmkészítéshez hasonlítható. A Gladiátor c. film forgatókönyvét hárman írták: David Franzoni, John Logan és William Nicholson. Baugartner több példát sorol fel Shakespeare korából. Éppen Shakespeare lenne kivétel?

     A fent említett elemzés kiderítette, hogy Shakespeare 44 műve közül 17 készült „koprodukcióban”. Chistopher Marlowe volt az egyik közreműködő. Róla azt tartották korábban, hogy ő írta az összes Shakespeare-drámát.

     Egyébiránt Géher István már nagy Shakespeare-t elemző könyvében így írt: „Hiába: el kell fogadnunk a tényt, hogy minden Shakespeare-szöveg kompiláció, kvartókból és fólióból összeollózott hozzávetőleges átirat. A mesterpéldány, ha volt, elveszett. A ’műegész’ integritása, úgy tűnik, olyan meggyőződés (vagy babona), amivel a széplelkek vigasztalják magukat a múlandóság ellenében. Nem mindegy? A Shakespeare-olvasónak, Shakespeare-rel ellentétben: nem.”

     Gabriel Egan, a leicesteri Montford Egyetem tanára, aki előkészíti az új Shakespeare-kiadást, fel fogja tüntetni, hogy a VI. Henrik-trilógia társszerzője Marlowe.

     Úgy tűnik, a kutatóknak lesz dolguk a következő évtizedekben is. És a fordítók? Tekintettel lesznek Marlowe-ra és másokra?

     S vajon ki írta a következő szonettet?

         91.

        Ennek gőgje a rang, annak az ész,
        Soknak erős teste, vagy birtoka,
        Vagy cifra köntös, korcs divatmü és
        Másoknak agár, sólyom, paripa;
        S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben
        A lélek legjobban gyönyörködik;
        De nem ilyet mér az én mérlegem, nem:
        Mindent egyetlen fő-jóvá javít:
        Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
        Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
        Sólymoknál és lovaknál többet ér:
        Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
              Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
              S ezzel a legkoldusabbá tehetsz.
                          (Szabó Lőrinc fordítása)

Források: Wiener Zeitung
                  Géher István: Shakespeare-olvasókönyv, 1991

Ozawa és Murakami

 2016. 11. 30. 

A könyv, Libby Mcguire, Guardian

      Már hónapok óta olvasom Murakami 1Q84 c. regényét. Csak az a baj, hogy egy véletlen folytán angolul kaptam meg, s ez lelassítja az olvasást. Mindenesetre bízok abban, hogy mire a végére érek, már fogok tudni angolul. (925 old.)

     Ez az első találkozásom a japán szerzővel, akit a Nobel-díj várományosai között is említettek. Kétségtelenül nagy műveltségű íróról van szó, aki szereti meghökkenteni olvasóit tájékozottságával. Mindjárt az első fejezetben egy tokiói taxiban felhangzik Janáćek Sinfonietta c. műve, mely különös hatást tesz az egyik női főszereplőre, Aomaméra. Szóba jönnek még a cseh mezők is. S ez korántsem csak a képzelet játéka: Murakami valóban járt Csehországban. Bécsben bérelt autót, s beutazta az egykori morva területet, Mahler és Freud szülőhazáját.

     Nemcsak az emberek vándorolnak, hanem a mondatok, a gondolatok is. Ne gondoljuk, hogy ami külföld, az valami más világ. Amikor Murakami Amerikában élt, jó barátság szövődött közte és Seiji Ozawa között, aki sok európai és amerikai város után Bécsben kötött ki.

     Érdemes lesz elolvasni kettejük Absolutely on Music c. most megjelent könyvét, mely hat hosszabb beszélgetést tartalmaz. A beszélgetésekről felvétel készült, melyet később Murakami jegyzett le. Korábban Ozawát annyira lekötötte a munkája, hogy nemigen beszélt a zenéről. A nagy operáció után azonban Murakami úgy tapasztalta, hogy a mestert felvillanyozza a zenei téma, s így könnyű volt rávenni a hosszabb interjúkra.

     A nagy zenerajongó Murakami ráébredt arra, hogy milyen sok közös vonásuk van Ozawával.

     Az első, hogy mindketten örömet találnak munkájukban, mely abszolút koncentrációt kíván.

     A második, hogy mindkettőben megvan az az érzés, nem múlóan, hogy „még nem elég jó”. Mélyebbre kell ásni, tovább kell jutni. Látta Ozawát munka közben, érezte a „mélységet és az intenzitást”. Látta, hogy küzd az idő és a fizikai teljesítőképesség határaival.

     A harmadik a makacsság. Ha Ozawa elhatároz valamit, végigjárja az utat a megvalósításig. Nem számít, mások mit mondanak. De felelősséget vállal döntéseiért, anélkül hogy kifogásokat keresne.

     Már csak röviden: az alkotóművészek általában egoisták. De Murakaminak az a tapasztalata, hogy meg lehet találni a környezettel való kompromisszum lehetőségét.

Forrás: Guardian

Don Juan a Pestiben

 2016. 11. 16.

Mignard: Miliere, famous-peaple

     Molière darabja Brecht átigazítása nyomán abszolút mainak tűnik. Ezt szolgálja az új fordítás is. A német drámaíró erősebb vonalakkal húzta meg a kontúrokat, miközben fontosnak tartotta az eredetihez való hűséget is.

     Don Juan, mondjuk így, az uralkodó elit képviselője. Erre vall már ruhájának díszítése is, rangja van, gazdagsága (a kölcsön is jó), hírneve, magabiztossága. A szavakkal való bűvészkedés (megtévesztés) elengedhetetlen ezen a szinten. Sgaranelle, a szolga – nem minden szolga ostoba -, így jellemzi:

     „…figyelmeztetésül inter nos annyit mondhatok, hogy gazdámban, Don Juanban, a föld hátán élő legalávalóbb gazembert tekintheted, egy megveszekedettet, egy kutyát, sátánt, egy pogányt, egy eretneket, aki nem hisz sem mennyben, sem pokolban, sem hétfejű sárkányban, aki úgy éli életét, mint a dúvad, egy epikureus disznó…” 

     A színpadkép akár egy félbevágott hordó vagy héj, magába zárja a szereplőket. Az ide érkező nők, férfiak átalakulnak. Ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy engedelmeskedjenek Don Juan „varázsának”. (Afféle modern Cipolla ő.) A lényeg az önfeladás: a nők s jórészt a férfiak is önként vetik magukat Don Juan lába elé. Mindenki szem a láncban. Don Juan nem létezhet hódolói nélkül. Csupán Sgaranelle tudja megkülönböztetni a valóságot a színjátéktól. Olykor óvatosan kritikát is gyakorol ura felett. Keserves ébredése, hogy ő is hoppon maradt: bérét sosem fogja megkapni.

     A múltból Elvira kísért, de Don Juan már nem törődik vele, az újabb hódítás foglalkoztatja. Molièrenél még csak egy szép menyasszony megszöktetéséről van szó, Brechtnél már kegyetlenebb a világ: a vőlegényt agyon kell ütni. Erre kellenek a csónakosok (bérgyilkosok), akik pénzért mindenre hajlandóak. A színpadon persze nem lehet minden szálat kibontani, de a titokzatos csónakosok újra és újra felbukkannak evezőikkel, követelve elmaradt pénzüket.

     A cselekményt Don Juan csapongása irányítja. Most két parasztlányt szemelt ki zsákmánynak. Könnyű dolga van, s a színpad valóságos orgiává változik. Majd menekülnie kell, mert Elvira bátyjai keresik halálra. Don Juan és Sgaranelle ruhát cserél, bár az utóbbi tiltakozik, de Don Juan így inti le:

     „Boldog lehet az a szolga, akinek az a dicsőség jut, hogy gazdájáért haljon meg.” 

     A harmadik felvonásba Brecht beleszövi Angelika figuráját is, aki a Parancsnok lánya. Abban a városban vagyunk, ahol Don Juan elcsábította a lány anyját, megölte az apját, a Parancsnokot, s most a gyereklányra vetett szemet… A zseniális szemfényvesztő fölé azonban sűrű háló feszül: Don Carlos, Don Alonso (Elvira bátyjai), a Parancsnok megmozduló szobra, a csónakosok, az apja, a hitelezője. Legfőbb fegyvere a képmutatás:

     „Nincs már ebben semmi szégyelnivaló: a képmutatás divatos bűn, és minden divatos bűn erényszámba megy. Legjobban a példás ember szerepét lehet játszani. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogását mindenki tiszteli, s ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni. (…) És ha valaki arra vetemedik, hogy csak gondolatban is megbántson, soha nem bocsátok meg neki, engesztelhetetlen gyűlöletet melengetek iránta.” 

     Nagy bűn elkövetésére készül, ám sokasodnak a jelek, hogy hamarosan vége lesz. Belebonyolódik a hazugság-hálóba, s végül el kell tűnnie a süllyesztőben. A színpadon nem ilyen romantikus-bombasztikus módon távozik. A Kőszobor karon fogja, s Don Juan meglepődve követi. Zavartan, vigyorogva, szinten ugrándozva. A közönséget nézi, lehetséges ez?

Rendező: Kovács D. Dániel, Don Juan: Hajduk Károly, Sgaranelle: Hegedűs D. Géza
Irodalom: Molière összes színművei, I. 1965 (A Don Juant Illyés Gyula fordította)
                 Brecht: Stücke, XII., 1962 (A színpadi változatot Ungár Júlia fordította)

                 Bemutató: 2016. nov. 5.

Brecht, naprakész-info

Színházi dolgok

 2010. 12. 31.

     Malek Andrea a Tolnay Szalonban. Báj, feltörő kacagás, természetesség, humor, irónia. Minden szereplés vallomás. Ez a mostani az összetartozásról szól (Walter Lochmann), illetve arról, hogy a művésznő szeret szerepelni, sőt főszerepet játszani. Mint most, nagy pocakkal is. Megtudjuk, hogy a kisbaba időnként nyújtózkodni akar.

     Akkor a legmeghatóbb, amikor hangja anyjára, Toldi Máriára emlékeztet.

Malek Andrea, jegy.hu

 

*

     Tóth Krisztina új verseskötetében (Magas labda, 2009) nem egy utalást fedezhetünk fel József Attilára: a folyó „emleget dinnyehéjat, vízfoltos falon a csöndet / egy termet, ahol az idő térképei rajzolódnak…” (Vö. Dunánál, Külvárosi éj). Az anyamotívum is felbukkan: „mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig az anyák szülik újra / az árvaságot.” A Születésnapomra versformája is ismétlődik egyik versében (Futrinka utca).
     József Attila életművét nemcsak az irodalomtörténészek kutatják rendületlenül, de olvassák a költők is, beleszövik műveikbe. A klasszikus századokban is megvoltak a jól bevált példaképek. Később a modern költők az új, sosem volt mű megalkotására törekedtek. Most újra visszatérnek a példákhoz. Élvezettel idézik újra a „régit”, József Attilát, talán azért, mert olyan mondanivalója volt, melyet csak ő tudott elmondani, s olyan nyelven, melynek szavai közkincsnek számítanak.

*

     Egy jó definíció: „A jó regényt érdekes cselekmény és plasztikus karakterábrázolás jellemzi, méghozzá szoros kölcsönhatásban.” (Heller Ágnes, ÉS, 2010. dec. 3.)

*

     Amiért irigylem Bécset. 2007-ben volt az Albertinában egy nagy Picasso-kiállítás. Alig telt el három röpke év, és itt az újabb. A mostani a II. világháború utáni korszakot mutatja be. Olyan jelentős műveket, mint A hullaház, A szabin nők elrablása, A műteremben és még sok békegalamb.

     Michelangelo grafikái (Bécsben) persze önmagukban is csodálatosak, de felkeltették a vágyat: Rómába, Firenzébe utazni, s saját szemünkkel érzékelni, hogy mi a különbség a halvány rajz és a büszke szobor között.

*

     Karinthys:
- Álmodtam valami hülyeséget.
- Nem, fiam, az valóság volt.

*

     Gyerekszáj németórán. „Németországban már a második nap tudtam, hogy ’teuer’ az drága.”

*

     Színházi dolgok. A Magyar ünnep a Nemzeti Színházban, Závada szövege, Alföldi rendezése. Az ünnepet ironikusan kell érteni. Milyen ünnep az, melynek tragédia a vége? Az út kezdettől fogva hamis, hisz a résztvevőkre vakságot bocsátott a teremtő. Jó lenne, ha sokan megnéznék a kiváló előadást, s így szembesülnének a magyar történelem eme hét évével… (1940-1946). Persze biztosan voltak, akik felháborodnak a meztelenkedéseken, de a gyilkosságokon nem!!

     Örkény Pisti a vérzivatarban c. groteszk játéka jutott eszembe (1979, Pesti Színház), amikor is a sok Pisti közül néhányan helyet cseréltek a Duna-parti kivégzéskor. Mert kicserélhetők vagyunk!

     A jó színház tudatos provokáció. Závada felkínálja a lehetőséget, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Jók és rosszak vagyunk egyszerre, csak a hatalom rossz. Őrizkedjünk tőle, sugallja a mű - de nincs hova menekülni.

     Feltűnik a színpadon Znamenák István, akinek Dini volt a Megáll az idő c. filmben. 29 év telt el azóta. A kamasz fiút fel nem ismertem volna a kicsi, mérges katonatisztben, aki nem sokat ér el igazságával, talán ezért hatalmasodik el rajta téveszméje s veszejti el.

*

     Láttam még a Cabarét a Centrál Színházban. Ugyanaz a téma, csak a helyszín változik. Marozsán Erika belépője kifogástalan. Egy mulatóban nagyon kell tudni énekelni és táncolni. Később, amikor kibontakozik a történet, s mindenre rávetül a kor árnya, már nem annyira fontos a külsőség. Az egyik legvarázslatosabb pillanat a 2. rész elején Keresztes Tamás Hitler-paródiája. Chaplinnel ér föl. Mulatságos és szívszorító az idősek szerelme. (Básti Juli, Haumann Péter) Az utóbbi, a derék zöldséges nagyon természetesen németnek tudja magát és nem zsidónak, de ez nem fogja megmenteni.

Básti Juli, jegy.hu

 

     Ebben az évben utoljára színházban. (dec. 30.) Vígszínház: Egy csók és más semmi. (Eisemann-Halász-Békeffi) Eredetileg 2002-ben mutatták be. Akkor is láttuk. Akkor még Kamarás Iván volt a szépfiú. Felhőtlen szórakozás.

*

     Legnagyobb színházi pillanatok életemben: Kálmán György a bolond szerepében, Lear király. Gábor Miklós Hamletje, IV. Henrikje, Oidipusza, elejétől a végéig. Darvas Iván Egy őrült naplójának minden perce. Béres Ilona a Házmestersiratóban egy oszlophoz kötözve. Psota Irén a néma Kattrin szerepében. Az ágyúdal a Koldusoperában: Márkus László, Gábor Miklós.

Kálmán György és Básti Lajos, szinhaziadattar.hu

 

*

     Kezet fogtam egyszer Habsburg Ottóval, akiből akár magyar király is lehetett volna. (P.P. mondta, okos ember, kár, hogy Habsburg.) Nála magasabb rangban levő "személlyel" nem szeretnék találkozni. Illetve, ha lehet, minél később.