Liszt és Weimar

 2014. 08. 06.

 

     Többször volt alkalmam bejárni Weimárt. Elsősorban Goethe és Schiller nyomába eredtem. Egy alkalommal végigolvastam a Faust első részét – németül. Minden este ezt a könyvet emeltem le vendéglátóim (egy építészházaspár) polcáról.

      A városban járva szinte véletlenül fedeztem fel, milyen nagy kultusza van itt Lisztnek. A „hírhedett zenész” 1841-ben volt először a városban, s Carl Alexander, a trónörökös őt is számításba vette, amikor elhatározta, hogy olyan kulturális központtá teszi Weimart, amilyen az Goethe, Schiller idejében volt. Liszt 1846-ban így ír: „Oly jó mindenekelőtt Weimarra, állócsillagomra gondolnom, amelynek jótevő sugarai bevilágítják hosszú pályámat… Weimarra, az Eszmény honára, ahol valamikor annyira szeretnék polgárjogot nyerni…” (Id.: Hamburger Klára: L. F., 1967, 168. o.)

     Vágya 1848-ban teljesült, amikor egy lengyel hercegnővel, Karolina de Sayn-Wittgensteinnel, Weimarba költözött. Róla a kortársak lesújtó véleménnyel voltak: nem volt szép, a modora pedig egyenesen elviselhetetlen. Viszont elérte, hogy Liszt a weimari években főleg komponálással foglalkozzon.

     A valóságos Weimar gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyait tekintve messze elmaradt a klasszikus „aranykortól”. Éppen Liszt jelenléte és tevékenysége (nem kevés küzdelem árán) adott újra rangot  a városnak. A legfontosabb körülmény, hogy van zenekara, s ez Lisztet nagy zenekari művek írására ösztönzi. Ekkor született többek között a Faust-szimfónia és a H-moll zongoraszonáta, a Dante-szimfónia, az Esz-dúr zongoraverseny, az A-dúr zongoraverseny stb. Liszt hivatalosan udvari karmester volt. Különös gondot fordított arra, hogy bemutassa a kortársak műveit. A nibelung gyűrűjét többször is előadatta.

     Liszt először (1848-1861) az Altenburg nevű villában lakott. Majd következett egy hosszabb római tartózkodás, immár Karolina nélkül (1861-1869). 1869-től idejét Weimar, Róma és Pest között osztja meg. Általában a nyári hónapokat töltötte itt, az Ilm parti park bejáratánál. Az udvari kertészet épületének felső szintjét kapta meg.

Altenburg

Az Ilm parti parkban

A Liszt-ház

     Figyelemre méltó azonban, hogy Liszt csupán (még ő is!) egy lépcsőfok a weimari kultúra piramisán., melynek széles talapzatát Bach rakta le. Bach először 1703-ban, majd 1708-tól 1717-ig működött itt. (Bach egyik kantátája is itt született!) Lisztet még ugyanabban a században Richard Strauss követte. Itt kezdte pályáját (1889-1894). Az aranykorban Goethe és Schiller mellett ott volt Wieland és Herder. A Péter és Pál templomban, melynek oltárképét Lucas Cranach festette, Bach orgonált, és Herder hirdette az igét. A 20. században Gropius itt hozta létre a Bauhaus-iskolát. S a város adta nevét, mert itt kiáltották ki, az 1933-ban sajnálatosan elbukott köztársaságnak.

   Kíváncsi lennék, mit hoz a 21. ill. a 22. század. Lesznek-e olyan nagy szellemek Weimarban, mint korábban, hiszen:

     „Változik a világ: gyengül, ami erős,
      És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
                                           (Arany: Toldi estéje)

Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában

      

Naipaul, 2016, en.wikipedia.org

     Afrikáról mostanában nem olvastam összefoglaló értékelést. Bár az okos, hozzáértő emberek nyilván megírták - kisebb vagy nagyobb terjedelemben -, hogy mit kell tudni erről a földrészről. Csupán annyi jut el egy olyan napról napra élő emberhez, mint én, hogy Afrika sokaknak mint a civilizációnkat fenyegető rém jelenik meg.

     Valójában csak az irodalom képes valamelyest közel hozni Afrika valóságos életét. Például Marie NDiaye könyve, a Három erős nő (2009). Naipaul alkotása, A nagy folyó kanyarulatában (1979) sokkal korábbi: a gyarmatbirodalom felbomlása utáni időszakot mutatja be. Amikor eljött a szabadság pillanata. Nem kétséges azonban, hogy A nagy folyó… a kiábrándulás története. Egyrészt a korábbi gyarmat sohasem tud teljesen önálló lenni (miért is lenne ez a célja?), másrészt egyes országokban félelmetes diktatúrák alakultak ki.

     Korábban a fejlődés bűvöletében éltünk. Abban hittünk, hogy a történelem folyama csak előrehalad – a beteljesülésig. De van visszafejlődés. Ez az igazi dráma.

     Érdemes lenne most elolvasni Gide Kongói utazás c. könyvét (1927), s összevetni Naipaul vagy NDiaye látleleteivel. Közbevetőleg: Illyés Gyula is megemlékezik a Gide nyújtotta döbbenetes képről. Ő maga a Puszták népében örökítette meg: „hogyan is él egy boldogtalan, halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában. (…) Állíthatom, André Gide-nek nem volt olyan mély, megrázó élménye, amidőn megismerte a tőle idegen bennszülöttek életét, mint nekem otthon, úgy felháborított, megrázott. És rögtön feladatra sarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról láttam.” (Iránytűvel, 2. 643. old. a Puszták népe megjelenésének ideje: 1936)

     Naipaul még kalandosabb úton jutott el Afrikába. Trinidadban született 1932-ben. Nagyapja Indiából vándorolt erre a Karib-tengeri szigetre, mely előbb spanyol, majd angol gyarmat volt. Függetlenségét 1962-ben nyerte el. (Tobago is hozzá tartozik, de külön sziget.)

     Naipaul útja először Angliába vezetett: 1950-től kezdve ösztöndíjjal Oxfordban tanult. Rövid újságíróskodás után regényeket, útleírásokat adott ki. Majd bejárta szinte az egész világot, nem utolsó sorban Indiát és Afrika több országát. Az iszlám forradalom után természetesen Iránban is járt, s éles kritikát fogalmazott meg a radikális iszlámmal szemben. Munkásságát 2001-ben Nobel-díjjal jutalmazták.

     A nagy folyó kanyarulatában c. könyve 1979-ben jelent meg, magyarul 1983 adta ki az Európa Kiadó Gy. Horváth László fordításában, Bart István utószavával.

     A regényt kritikusai a gyarmatosítás utáni korszak első nagy, összefoglaló regényének tekintették. Főhőse Szelim, a kelet-afrikai származású hindu, aki kereskedőként próbál boldogulni a nagy folyó kanyarulatánál fekvő városban, de a véres polgárháború, a „nagy ember” diktatúrája, a mindenkit megfojtó államosítás mindent tönkre tesz. Szelim megjárja a börtönt is. Pártfogója, a főbiztosnak kinevezett Ferdinand ezt tanácsolja: „El kell menned innen. Azonnal. Nincs már itt semmi keresnivalód. Börtönbe csuktak. Ilyesmi eddig nem történt meg. Tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy újra megteszik. És én nem leszek mindig itt, hogy kihozzalak. (…) A börtönben nem csináltak veled semmit. De csak azért, mert nem jutott eszükbe. De egy nap majd téged is ütlegelni fognak, és rájönnek, hogy te ugyanolyan vagy, mint mindenki, és akkor szörnyű dolgok fognak történni veled. (…) Ne hidd, hogy csak neked rossz. Mindenkinek rossz. (…) A pokolba tartunk, és ezt mindenki a csontjaiban érzi.”

     Mégis a legmeghökkentőbb Ferdinand álma, mely talán azzal függ össze, hogy várják az Elnök látogatását: „Reggel hétkor kivégzésre fog sor kerülni. Ezért gyülekezünk. Végig fogjuk nézni a kivégzést. Közülünk fognak kivégezni valakit, de ő ezt még nem tudja.”

Utolsó szavak

         

                                                              Cadizban volt a bemutató
                                                                                                               

"A domb a domb alatt melyen állsz a Duna folyik a Duna nagy itt a folyó Sitio"

     (Esterházy Péter szavai. A helyszínt a Duna partjára teszi át. Sitio=szomjazom)

     „Azon a bizonyos napon a templom falait, pilléreit és ablakait fekete lepellel vonták be. Csupán a középen függő óriási lámpa világította be a szent sötétet. Délben minden ajtót bezártak, és elkezdődött a zene. A megfelelő előjáték után a püspök a szószékre ment, kimondta a hét szó közül az elsőt, és elmélkedett róla. Miután befejezte, lejött a szószékről, térdre borult az oltár előtt. A szünetet a zene töltötte ki. A püspök másodszor, harmadszor stb. fölment a szószékre, s beszéde végeztével újra belépett a zenekar. (…) Bizonyára a legnehezebb munkám volt.” 

     Így számolt be Haydn életrajzírójának, Griesingernek, A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán c. művének spanyolországi bemutatójáról, mely 1787. április 6-án nagypénteken volt. Haydn még ebben az évben elkészítette a vonósnégyes-változatot is, illetve jóváhagyta a zongorakivonatot. Majd később énekszólamok hozzáírásával oratóriummá bővítette.

      Álljon itt az utolsó hét szó:
Jézus kereszten mondott szavaiból mind a 4 evangélium idéz, a következő sorrendben:

1. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). 

2. „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43).

3. „Asszony, íme, a te Fiad”; „Íme a te anyád!” (Jn 19,26-27)

4. „Éli, Éli, lamma szabaktani ('Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?') (Mt 27,46; Mk 16,34) 

5. „Szomjazom” (Jn 19,28). -

6. „Beteljesedett” (Jn 19,30).

7. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46)

(Természetesen a fentiekhez hozzá kell számolni a Bevezetést és a művet lezáró Földrengés megjelenítését!) 

A Festetics palota

Háttérben a töviskorona

      

     Most nagypénteken (április 14.) a vonósnégyes változatot hallgattuk meg a Festetics palotában a Pulzus vonósnégyes előadásában. Ami Haydnban megfogott, sőt rajongással töltött el, az a klasszikus fegyelem és a kiegyensúlyozottság. A legnagyobb fájdalom csupán átcsillog az akkordokon, s meditatív jelleget ölt.

     Nem lehet véletlen, hogy ez a zenemű inspirálja a kortárs művészeket. 2010-ben Balogh Máté és Tornyai Péter egy-egy tétellel bővítette a kvartettet. Majd csatlakozott hozzájuk Horváth Márton Levente, Dargay Marcell, Kedves Csanád, Sándor László és Lackó Bálint. (2016) Így már, ha jól számolom, heten vannak.

      Két évvel korábban Dubóczky Gergely ösztönzésére Esterházy Péter „szavai” léptek a megszokottak helyére. (Megjelent: Alföld, 2014/5)

                

Irodalom:

Tillmann J. A.: Szavak a szóközökhöz (Pannonhalmi Szemle, 2016/3)

Eszes Kinga: Hét szó (Muzsika, 2016/5)

Magyar Katolikus Lexikon

Wikipedia

Szegedi képek

 2010

Fadrusz, Babits, József Attila

     Babits Mihállyal akartam kezdeni beszámolómat, de annyira megragadott Fadrusz feszülete a Dómban, hogy először róla kell írnom. A feszülő test szépségéről, simaságáról, ahogy elővillan a sötétségből. Rejtőzködése (arcát eltakarja leomló haja) titokzatossá teszi a szobrot. Még inkább megilletődünk, amikor megtudjuk, hogy a művész önmagát kötötte fel a keresztfára, s egy fényképésszel különféle helyzetekből felvételeket készíttetett. Fadrusz a realizmus formanyelvével mintázta meg a szenvedő Krisztust, de műve magán viseli a kor szecessziós törekvéseit is. Bronz változatát a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Az eredeti gipszmintát Fadrusz Pozsonynak, szülővárosának ajándékozta. (Virágvölgyi búcsújáró templom, ill. az Evangélikus Líceum kápolnája.) A dómbeli másolat sokáig a Móra Ferenc Múzeumban volt, mígnem 1979-ban a Dóm egyik sarkába került.  

Fadrusz: Krisztus

     Egyébként csöndesen nyugodott a "Porváros" az őszi napsütésben. (Végre Babits!) Budapest zihál még, vajúdik. Babits nevezte Szegedet Porvárosnak, hozzátéve: „De a por néhol csillogó, és a Porváros néha szép.” A magyar szürkeség (hasonló értelemben, mint Adynál a magyar Ugar) felbukkan Babits Juhász Gyuláról írott bírálatában is: „Milyen (…) az uralkodó érzés verseiben? Egy szóval megmondhatjuk: a szürkeség fájdalma. 'Ó, én vagyok a szürkeség maga!'” (1907) Később így ír: „Vidéki költészet, nem nagy skálájú és szürke, mint a tanyai homok. De a homok fölröpül az érzelmek forró szelében, szállni tud, mint a felhő, s néha egy homokszem megcsillan, mint a gyémánt.”  (1938)

Az udvaron

      Babits Bajáról került ide 1906-ban helyettes tanárnak a főreáliskolába. (Ma Vedres István Szakközépiskola.) Munkáját lelkiismeretesen végezte. Igazgatója szerint: „Alapos képzettségű, pontos és lelkiismeretes tanár.”

      Babits iskolája falán a dombormű Borsos Miklós alkotása, 1972.

Itt tanított Babits tanár úr

 

Az iskola falán

     Első lakhelyén a Vitéz utca 16-ban nem érezte jól magát. Fennmaradt viszont az az igénylőkönyv, amelyben a tanárok az őket érdeklő könyveket az iskola számlájára megrendelhették. Babits 52 (!) művet rendelt, a legnagyobb részük klasszika filológiai vonatkozású volt. Elkövette azonban azt a hibát, hogy Erkölcs és iskola címmel megfogalmazta nevelési programját. Nem is kapta meg a párizsi ösztöndíjat, sőt az erdélyi Fogarasba helyezték. Másik lakhelyén, a Szent György utca 11-ben születtek a méltán híres sorok:

     „Ó mennyi város, mennyi nép.
      Ó mennyi messze szép vidék!
      Rabsorsom milyen mostoha,
      Hogy mind nem láthatom soha!”  

     A József Attiláról készült képek általában szomorúságot sugároznak, persze van néhány mosolygós képe is. A szegedi Dóm előtti árkádsor alatt épült Nemzeti Emlékcsarnokban levő bronz „arcképe” Tápai Antal alkotása.

József Attila

     Talán Németh Andor írása érzékelteti legjobban költőnk vidámabb alkatát: „Attilának jót tett a népszerűség. (A Horger-ügy után , 1925 szeptemberében Bécsben.) Kitárulkozott, mint a virág, ha öntözik. Sugárzott, ujjongott, lelkendezett, valósággal ficánkol az elégedettségtől. Mámorosan boldog volt, s ez a boldogság olyan erővel áradt, sugárzott a személyiségéből, hogy mindenkit, aki a közelébe került, megdelejezett. Öröm volt együtt lenni vele.” Hát hogyne, ha valakit Lesznai Anna, Balázs Béla, (ő is szegedi), Lukács György dicsért.

Az egyetem előtt

 

Brüsszel körút

     Szegeden a költő először Koroknay Józsefnél (első két kötetének kiadója) lakott, Templom tér 2, majd hamarosan a Brüsszeli körút 2 szám alá költözik. Szobra konokon áll az egyetem sarkánál. (Varga Imre, 1964). Eltanácsolása után született a következő vers:

      „Kertész leszek, fát nevelek,
       kelő nappal én is kelek,
       nem törődök semmi mással,
       csak a beojtott virággal.
       …….
       Tejet iszok és pipázok,
       Jóhíremre jól vigyázok,
       Nem ér engem veszedelem,
       Magamat is elültetem.

       Kell ez nagyon, igen nagyon,
       Napkeleten, napnyugaton –
       Ha már elpusztul a világ,
       Legyen a sírjára virág.”
                                     (1925. ápr.)

     Úgy látszik az ifjúság ereje, hite határtalan.