Miért a Káprázat ? (Canetti: Káprázat 1)

      

     "Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..." 

                                                                                                                            (Káprázat, 448)

    Amikor a steinhofi Wagner-templomról szóló kis írásomat befejeztem, azt a házi feladatot adtam magamnak, hogy el kell olvasnom Elias Canetti Káprázat c. regényét. Egy mondat miatt: „Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt; ez a látvány ösztönzött munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, soha nem írom meg a Káprázatot.” (1) Canetti ugyanis a Tiergarten melletti Hagenberggasséban vett ki szobát.

     Canettiról korábban nem tudtam semmit, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott, az indoklás szerint „tág horizontú, eszmékben gazdag, nagy művészeti erejű” írói munkásságáért (1981). A jelöltek között ott volt Gabriel Garcia Márquez is. (Bosszankodott is, hogy nem ő kapta: „Canetti nem is létezik!”)

     Igaz, Canetti első könyve, a Káprázat, nagyon régen jelent meg, 1935-ben. Nemigen vettek róla tudomást. Német nyelvterületen csupán a 1963-as, harmadik kiadás (Hanser, München) keltett feltűnést, de előtte a két angol nyelvű angol változat (1946, 1947) már megtette hatását. 

     Nem könnyű olvasmány. A kiemelkedő művek rendszerint próbára teszik az olvasót, s néha nagyon nehéz eldönteni, hogyan értelmezzünk bizonyos szituációkat, jellemeket, cselekedeteket. Canetti ugyanis belesűrítette könyvébe a század összes problémáját, s a könyvégetéssel előrevetítette az elkövetkezendőket. Lehet-e elzárkózni az adok-kapok harcba vesző, önmagát elveszejtő világtól? Ez a fő kérdése Kien professzor tragikus történetének. A válasz: nem.

     A vaskos regény után következtek a drámák, esszék (a legnagyobb szabású a Tömeg és hatalom c. óriásesszé), önéletrajzának három olvasmányos kötete, s végül a Feljegyzések, mely az Összes művek két kötetében 1000 oldalt tesz ki. (Hanuschek szerint a még ki nem adottaknak tizede. (2) )

     Canetti több írásában is foglakozott a Káprázat keletkezésével. A külső körülmények közül azt emeli ki, hogy a Lainzer Tiergarten felé vezető Hagenberggasséban, egy szép villa felső szintjén vett ki egy szobát. (1927) Innen jó kilátás nyílt a szemben lévő magaslatra, a Steinhofra. Láthatta az Otto Wagner-templom arany kupoláját, s a fallal körülvett elmegyógyintézet pavilonjainak sorát. Háziasszonyáról mintázta Therese alakját, de csak a külsejét! 

     Szintén meghatározó élmény volt a bécsi munkásfelkelés, az a dráma, amikor a munkások összecsaptak a rendőrséggel. Ennek következtében 89 halott feküdt Bécs utcáin. Canetti is résztvevője volt a tüntetésnek, melynek során fölgyújtották az Igazságügyi Palotát.
     A tömeg és a hatalom viszonya egész életében foglalkoztatta. Jóllehet a regény szereplőit bezárja egy térbe és önmaguk kalodájába, van egy "tömegjelenet" is a regényben, mely fölöttébb komikus és ugyanakkor tragikus vonásokat mutat. Ha jól sejtem, ezt nevezzük groteszknek. Amikor a főhős pszichiáter testvére, Georges, Párizsból megérkezik, már nem tud segíteni, az egész konstrukció összeomlik.

     De legfontosabb élménye Berlin volt. 1928-ben a nyári szünetben érkezett meg a városba. Itt Wieland Herzfelde, a Malik Kiadó alapítója bízta meg Sinclair egyik regényének a fordításával. Bécsben magányos volt, itt olyanok vették pártfogásukba, mint Georg Grosz, Iszaak Babel vagy Bertold Brecht: „Egyfelől teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelől ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. (…) Soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részlethez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni, három hónapig az őrültek világának tűnt a szememben.” (3) 1929 nyarán újra Berlinbe jött, majd letette vizsgáit, s a Hagenberggasséban, az őrültek városával szemben szobájának falára felszögezte a Sixtus-kápolna mennyezetének képeit, s elkezdte tervezni regényeit. Eredetileg nyolc regényt és nyolc karaktert tervezett. Számára mindig is a jellemek voltak a fontosak. Az volt a kiindulópontja, hogy a világ nem ábrázolható egységes nézőpontból: szélsőséges karaktereket kell kitalálnia, s egymás mellé állítania. Az utolsó lett volna a "könyvmoly", de a végén összevonta a kéziratot, s így született meg 1931-ben a Káprázat. Kiadni nem volt könnyű, de a kéziratok türelmesek. 

     Canetti megjegyzi, hogy a 8. fejezet írása közben kezdte el olvasni Kafka Átváltozását, mely nagy hatással volt regényére. (Az átváltozás ugyanazt fejezi ki: az egyéniség megsemmisülését, csupán lényegesen rövidebben.) Kafka mellett Karl Kraust, Musilt és Brochot nevezte meg stockholmi beszédében, mint számára legfontosabb írókat. (4.) 

     A művészet persze időnként felborzolja a kedélyeket. Erre volt példa valamikor a Hernani csatája, később a szimbolisták újításai, illetve az avantgárd művészet. De a művészet csupán "utánozza" a valóságot. Emlékezetes, hogy amikor Picassónak szemrehányást tettek a Guernica c. festménye miatt, mondván: Picasso, mit csinált maga? A festő így válaszolt: Uraim, ezt önök tették! 

1. Sven Hanuschek írta meg Canetti első, minden részletre kiterjedő életrajzát. 

2. Canetti: Az első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007, 01

3. Uo. 

4. Sven Hanuschek,: E. C., Hanser, 2005, 611. old

Utcanevek és egyebek Bécsben

Elforgatva 

                                           A Lueger szót luégernek kell ejteni. A lugen jelentése: kémlel, kandikál. A lügen viszont hazudik. Könnyen összekeveredik a kettő az ember tudatában.

 

Az emlékmű

és helye

     Sokszor mentünk el a Lueger-emlékmű (1926) előtt, ügyet sem vetve rá, siettünk végig a Ringen, egyik végétől a másikig. Persze tudtuk, hogy ki volt ő, de nem tartottuk fontos személyiségnek, hisz csak egy polgármester volt. Inkább Goethével vagy Schillerrel fényképészkedtünk.

     Lueger azonban nem volt akárki. (Mindenki szem a láncban.) Már hatalmas szobra is jelzi, hogy a kortársak is tudatában voltak ennek. Az ellenindulatoknak is a céltáblája lett. Manapság - a víruson kívül - az intézményesült erőszak és az emlékezetpolitika, más néven a szobordöntések foglalkoztatják az egész világot!

 

Szégyen, összekenve

     Ebben a lázadásban, vagy minek nevezzük, sok szobor kapott halálos sebet. Bár Bécsben még viszonylag enyhe szellők fújdogálnak. Hozzánk ennek a mozgalomnak a szele alig ért el. (Bezzeg harminc évvel ezelőtt!)

     Lueger (1844-1910) halála után a városi Keresztényszocialista Párt hamarosan benyújtotta tervét, hogy legyen szobra, mégpedig a Városháza előtti téren, mely egyébként 1907 óta az ő nevét viselte. Erről sok vita folyt, végül is a szobor a Ringre került, mert a városház előtti teret Ferenc Józsefnek szánták. (Megjegyzendő, hogy a teret később átnevezték Dollfuss térnek, majd Adolf Hitler tér lett. A császár – érthető okokból - már nem volt olyan népszerű.)) A pályázatot Josef Müllner, az Akadémia tanára nyerte meg (1912). Müllner elkérte a volt polgármester szalonkabátját, gallérját, nyakkendőjét és cipőjét, halotti maszkját, a kezéről készült gipszmásolatot. Féltve őrzött zakóját egy városházi szolga bocsátotta rendelkezésére.

     Maga az álló szobor négy méter magas. A négy sarkán álló alakok: egy fiatal munkás gázcsővel, egy aggódó öregember, aki a lainzi öregotthonra emlékeztet, egy aggódó anya gyermekével: gondoskodás az özvegyekről és az árvákról, végül újra egy ifjú munkás. Mennyi nagyszerű dolog!

     Az egykori polgármester sokáig népszerű volt, méltatták Bécs fejlődésében betöltött szerepét. Ő volt a Keresztényszocialista Párt megalapítója is, s miután a választáson kétharmadot kaptak, ők adhatták a polgármestert. (Ferenc József négyszer utasította el Luegert!) A párt 1934-ben szűnt meg, majd 1945-ben ÖVP-ként (néppárt) éledt újjá.

     A század elején olyan új társadalmi feszültségek – migráció, szociális mozgalmak - halmozódtak fel, melyre az első populista politikus, Lueger az antiszemitizmussal válaszolt. Meg kellett találni az ellenséget, s ez nagyon könnyű volt. Egész politikáját, a hatalom megszerzését  a zsidógyűlöletre építette. Nem mernék idézni beszédeiből, annyira förtelmes. Állítólag nagyon jó szónok volt!!

     Salten, a Bambi írója 1926-ban (Neue Freie Presse) a szoboravatás alkalmából úgy vélekedett, hogy Lueger nem igazán gyűlölte a zsidókat. Ez nem megnyugtató, hiszen akkor csak eszközként használta fel őket! Freud tisztában volt a visszás helyzettel, megdicsérte ezt az esszét: Salten jól oldotta meg a számára kiosztott kényes feladatot.

     Arról nincs vita, hogy Luegernek nagy szerepe volt Bécs modern nagyvárossá alakításában, ugyanakkor harsány antiszemitizmusával negatívan befolyásolta a közgondolkodást. Nem véletlen, hogy Hitler, aki 1908-tól 1913-ig Bécsben élt, a Mein Kampfban megemlékezik róla, mint a leghatalmasabb német polgármesterről.

     Lueger szerepének sötét oldala a múlt század 80-as éveiben került előtérbe, amikor Kurt Waldheim háborús múltjáról folyt a vita. Azt követelték többek között, hogy a Ring megfelelő részét (Dr.-Karl-Lueger-Ring) nevezzék át. Így kapta meg a Burgtheater és a Schottengasse közötti rész az Universitätsgasse nevet. Nyilván a neves egyetemnek is kínos volt ez a cím.

 

Megdöntve

     Mindenesetre az osztrákok javára írandó, hogy a revíziót elkezdték. Világos volt a szándék: antiszemita, rasszista vagy fasiszta bécsiekről ne nevezzenek el utcákat, tereket. Luegerről persze már régóta folyt a vita. 2009-ben pályázatot írtak ki a Lueger-emlékmű átalakítására. 220-an nyújtottak be javaslatot. A legszellemesebb az volt, hogy az emlékművet 3.5 fokkal döntsék el jobbra. Így ez mindenkit emlékeztet arra, hogy a szoborral valami nincs rendben. Végül egy táblát helyeztek el a talapzat baloldalán, melynek szövegébe beleszőttek néhány mondatot, mely utal antiszemitizmusára.

 

Magyarázó táblák

           A felső kép az emlékmű talapzatán van. A 3. sorban utal Lueger populizmusára, valamint a német nacionalizmus pártolására. Ugyanezt megismétli a záró részben is.Lényegre törőbb az utcatábla alatti magyarázó szöveg. Tartalma hasonló, de kiegészül azzal, hogy Lueger azt a politikai klímát segítette, mely kedvezett a nemzetiszocializmus elterjedéséhez. 

     A magyarázó tábla szövegét az a Rathkolb professzor írta, akinek a vezetésével egy kutatócsoport már 2011 óta foglalkozott az utcanevekkel. Nem voltak könnyű helyzetben. Mi legyen pl. az Otto Weininger utcával vagy a Herbert von Karajan térrel? El lehet-e törölni a történelmet, vagy fájdalmas tüskeként emlékeztessenek örökké a sebre? Mindkettő ma is megvan.

Magda!

     

Forrás: wikipedia.at

     Feltehető, hogy senki sem ismeri Franz Karl Ginzkey (1871-1963) osztrák író nevét. Sok ilyen van, a magyar irodalomban is, elsüllyednek az idő mélységes mély kútjában. Mégis, ha csak pillanatokra is, érdekessé válhatnak.

     (Közbevetőleg: ilyen német Willibald Alexis is (1798-1871), akinek a Bredow úr nadrágja c. regénye fontos szerepet tölt be Peter Kiennek, a sinológusnak az életében: elindítja őt végzetes útján. Peter Kien kitalált személy, akit Elias Canetti hívott életre a Káprázat c. szintén kevéssé ismert, de létező regényében. A Bredow úr nadrágja meglepő módon szintén valóságos mű, s lehetséges, hogy éppen Canetti alkotása fogja fenntartani emlékezetét.)

     Visszatérve Ginzkeyre: a Fogfájós Krisztus c. novellája 1922-ben jelent meg. Megható, kis történet, amelyben fontos motívum a fájdalom gyötörte Krisztus szobra… 

     Régen történt, a mesélő ifjú éveiben, amikor találkozója volt Bécs belvárosában. Míg várakozott az esőben, (mily romantikus), fölfigyelt egy házaspárra, s követte őket. Még az asszony nevét is meghallotta: Magda.

    Az írók szeretnek bekukucskálni mások életébe, hogy legyen miből megírni egy novellát vagy regényt. 

     Amikor a házaspár elvált, a férfi villamosra szállt, a nő továbbment, s a szenvedő, a Stefanskirchének támaszkodó Krisztus-szobor előtt beszállt egy tiszt fiakerébe.  (Milyen vonzó lehetett egy tiszti egyenruha a monarchiában vagy akár a cár atyuska birodalmában.) Főhősünk ekkor – hirtelen ötlettől vezérelve - odalépett a kocsihoz, s egy pici résen bekiáltotta: „ne kövess el házasságtörést, Magda!”

     Évekkel később a kíváncsi és szemtelen mesélő Steiermarkban egy egyetemi tanárhoz volt hivatalos, akiről azt gondolta, hogy személyesen nem ismeri. Azonban a professzor nem volt más, mint Magda férje. A házaspár boldogan élt, érezhető volt a harmónia. Professzornak lenni sem alávaló dolog, bár meglehetősen unalmas.

      A rossz nyelvek szerint, (mindig vannak rossz nyelvek), ez nem volt mindig így. Mióta Bécsből elköltöztek, Magda, aki korábban szabad szellemű volt, vallásos lett, s mindig magánál tartotta a Fogfájós Krisztus képét. 

     Miért Fogfájós? Eredetileg erről akartam írni, de most már késő. Majd legközelebb.

Fekete István: Tolvaj

(Elemzése itt olvasható)

 Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, és a törött zsindelyek alatt varangyok aludták nappali álmukat. Kerítése mellett ösztövér napraforgók nyújtogatták fejüket a nap felé, és a méhek csak déltájban mertek berepülni az öreg kertbe, mert két óriási diófa árnyékban tartott mindent, és hűvös volt alattuk még a legforróbb nyárban is.
    Nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én, meg a katona, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, meg Ali baba és a negyven rabló, aztán Robinson, Péntekkel és a többiek, akik eljöttek hozzám, mert a furcsa csendes, öreg kertben még szebb meséket lehetett mondani, mint amit könyveim tudtak róluk. Valamikor asztal állt a diófák alatt. Régen – mondják – valami uraságé volt a ház, aki cserépkorsóból itta a bort, és a parókiának hagyta mindenét, miután kiköltözött a temetőbe, hol még nagyobb volt a csendesség és béke, mint a vén kert álmodozó magányában.
     Amikor Robinson már megunta a meséket, és a katona is elaludt, fejét patrontáskáira hajtva, úgy képzeltem, mintha megint lábra állna az összeroskadt asztal, és vén hajdú hozná fel a bort az uraságnak. A hajdú dolmánya(1) kopott volt már, és – nagy bánatomra sarkantyú sem pengett csizmáján – kopott az úr is, aki belekóstolt a borba, és azt mondta:
– Sok van még belőle, András?
– Bizony nem sok, uram.
– De nekünk még elég lesz?
– Nekünk még elég…
     Aztán már csak a kriptaajtó tompa dübörgését hallottam, és a diófák susogásában mintha távolodó zsolozsmák(2) zendültek volna elhagyott temetők kakukkfüves országútján.
     A kert pap nagybátyámé volt, aki mint regimentpáter(3) ott volt Maglájnál,(4) golyót kapott a lábába, medáliát a mellére, és mivel nem tudtam olyant kérni tőle, amit oda nem adott volna, a kertet kérés nélkül egyszerűen elfoglaltam. Rozzant kapujában a negyven rabló őrködött, míg én Ali babával, a katonával és Robinsonnal szórakoztam.
     Nyáron nagy zöld hernyók pottyantak le a diófáról a földre, ősszel mókusok jöttek néha látogatóba, én pedig feketén maszatos kézzel szedtem az új diót, amelynek zöld héját néha úgy kellett lefaragni.
     Egy ilyen csendes, őszi délután is elgondolkozva törögettem a diót. A falu mintha már álomra készülődött volna. Messze, valahonnét szekér zörgött hazafelé, és kukoricaszár füstje kóválygott a kertben, amikor valaki a szomszéd kerítése mellett elvisítja magát:
– Hej! Most megláthatik a papék! Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem a Pisti… Ugye… most csak ne bújjon el.
     Hát igen. Éppen a katonát akartam megkérdezni, hogy miként is volt a dolog a királylánnyal, amikor a vénasszony éles sikoltása végigvágott a kerten, és én azonmód lehasaltam a bodza közé. Nemcsak lehasaltam, hanem négykézláb igyekeztem ki a kertből, az én kertemből, ahol – úgy látszik – loptam.
     Eddig nem gondoltam rá, de most ezt mondta körülöttem minden. Megcsípett a csalán, megszúrt a tüske, az öregasszony hangja vijjogva kísért, és ezt dobogta a szívem is:
– Baj van. Loptál!
     És akkor napokig nem mentem nagybátyámhoz; odahaza nem szóltak hozzám, és a faluban is elterjedt a híre, hogy én dézsmáltam a papék dióját. Végre nagybátyám megsokallta a dolgot. Átjött értem, kézen fogott, és így ballagtunk hozzá a kertbe, mely idegen lett nekem és minden bokra ellenség. Nagyokat lépett az öreg pap, mintha túl akart volna az egész ügyön lenni. Zöldre kopott reverendája suhogva csapkodott a gaz között, és amikor megálltunk, már tele volt a szemem könnyel.
– Szedtél, fiam, diót?
– Szedtem, de azt gondoltam…
– No mit…
– Hogy szabad. Hiszen máskor is… – megkapaszkodtam eres, fehér kezében – máskor is szedtem.
– Aztán most ki mondta, hogy nem szabad?
– Deres néni.
Az öreg ekkor felcsattant, hogy meghallják a szomszédban is.
– Hát a Deres néni a maga portáján kurjongasson. Ha én neked megengedtem, akkor az úgy van jól. Te itt nem lophatsz, mert a tied!
Amikor kiértünk a kertből, még hozzátette:
– …de azért mindig szóljál előbb, kisfiam. No, eredj vissza, és szedj, amennyit akarsz.
Egyedül maradtam.
Visszanéztem a kertre, és nem kellett a dió, pedig a vén fák szolga módon integettek felém.
– Gyere, gyere, most már szabad…
Elfordultam. Nem kell! A bokrok sunyin lapultak, a napraforgók lehajtották fejüket, hogy arcukba ne lássak.
– Mi tudtuk. Mi nem hittük… Nem történt semmi. Gyere!
– Nem!
     És soha többet nem mentem vissza a kertbe, mert hűtlen lett hozzám. Nyirkos földjén a szégyen bujkált, bokrai közt úr lett a gaz, és a vén diófák gazdátlanul kínálgatták a papírhéjú nagy gyümölcsüket vándormadaraknak, mókusoknak, mindenkinek.
     Én pedig egyedül maradtam a katonával, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, s a kutyának akkora volt a szeme, mint a malomkő. Ali babával, Robinsonnal és Péntekkel, mert csak ők, csak ők tudták egyedül, hogy engem loptak meg, mert enyém volt az öreg kert, enyém a mesék álma, amik ott születtek, enyém a rigófütty és a hulló levelek szárnycsapása, enyém volt ott minden, és – talán nem is loptak meg, mert – enyém még ma is.

* 

Régi történet ez nagyon. Régen elfeledtem, de tegnap eszembe jutott.

     Elgondolkozva ballagtam hazafelé, amikor mérges rikácsolásra kaptam fel hirtelen a fejem. 

     Gyerekek verték a diót egy utcára kihajló ágról, és valami vénség szidta a nebulókat, akik oda se fütyültek a szidásra, mintha a tulajdonos a világon se lett volna.

– Ha kijön az öreg – mondta az egyik –, úgy kupán vágom, hogy felfordul.

– Miért nem kértek, gyerekek, hiszen pár szem dióról van csak szó… – enyhítettem a hangulatot.
– Ettől, ettől a zsugori vén disznótól?…

– Ezeknek a csirkefogóknak… – tajtékzott az öreg.

     Odébbálltam. Mit tehettem volna? Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottak az eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak nem marad az égvilágon – de semmije se.

¹ Testhezálló, kabátszerű, férfi felsőruha.

² Naphoz és napszakhoz kötött ima.

³ Katonaságban szolgálatot teljesítő pap.

⁴ Kisváros Bosznia-Hercegovinában, csata helyszíne 1878-ban (a Monarchia Törökország elleni küzdelme során).

Szövegközlés:

Fekete István: Karácsonyi látogatók. Móra Könyvkiadó, 1989. (A novella az író életében nem jelent meg.)

A vírus

márc. 10. 

-      „Túl van lihegve…” – csóválod a fejed. (14 éves)

-      Mondd ezt annak, aki lélegeztető készüléken van! (72 éves)

A Charité épülete Berlinben

máj. 17.  

     Christian Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozatait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között.

     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvés-elméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani.

     Várom a következő jelentkezését!

máj. 26.

     A Bild-Zeitung (bulvárlap) idézett négy tudóst, akik főleg twitteren, de az egyik előzetes tanulmányban is nyilatkozott a Drosten által közzétett elő-tanulmányról (Preprint). Mindannyian kritikai észrevételeket fogalmaztak meg a tanulmány statisztikai részéről. Azonban a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel támadó Bild eljárásától mind a négy tudós elhatárolódott.
     Drosten a tudóstársak kritikáit jogosnak tartja abban a tekintetben, hogy a statisztikája a korosztályi megoszlást illetően  meglehetősen „elnagyolt” (grob) volt, hozzáteszi, hogy nem ez volt a tanulmány legfontosabb része. De természetesen összegyűjtötték a javaslatokat és válaszoltak is rájuk. Sőt az egyik statisztikust föl is vették a társszerzők sorába, aki ezt örömmel elfogadta. A tanulmány új, végleges változata a hét végéig elkészül. Magában a vírusnak a kutatásában, ill. hatásában nincs változás.

     Nota bene: a falszifikáció, vagyis egy felállított elmélet megtámadása nélkül - ez Kehlmann interjújában is benne van -, a tudomány nem létezik.

     A másik fontos megállapítása, hogy a gyerekek is terjeszthetik a vírust, sőt ugyanolyan koncentrációban hordozhatják, mint a felnőttek. A Charitéban is kezeltek gyerekeket a betegség különböző fázisában. (Az otthon maradó gyerekekre persze mindez nem vonatkozik.)

*

      (A tudományos munkában, ha jól sejtem, minden publikáció Preprint. Nincs végleges változat. Az irodalom is újraírások sorozata. Úgy látszik, minden kornak szüksége van arra, hogy újrafogalmazza, pl. hogy mi a szerelem.)

*

     Végigolvastam a legutóbbi podcast leírását (26 apró betűs oldal). Drosten tudja, hogy az iskolákat, óvodákat meg kell nyitni. A társadalom ezt követeli! (És még sok egyéb lazítást.) Erre megy ki a játék. Drosten óvatos, tehát diszkreditálni kell.

*

     A 43. folytatását olvasom a podcastnak. Az összes beszélgetés időtartama kb. 43 óra. Ezek alapján meg lehetne írni a koronavírus németországi történetét. Remélem, Drosten megírja. Bár elég sok (számomra) érthetetlen fejtegetés van benne. De megkapó, hogy mennyire készségesen válaszol a kérdésekre, és milyen szenvedéllyel igyekszik pontos lenni.

*

     Néha éles hangot üt meg. (Nem a podcastban!) Kekulé, egyetemi tanár és klinikai igazgató Halléban azt állította, hogy Drosten és csapata súlyos hibákat követett el, és véleménye szerint vissza kellene vonniuk a tanulmányukat. Drosten válasza: „Kekulé nem ismeri a mi adatainkat, és rosszul idéz. Őt magát nem lehet kritizálni, ahhoz előbb publikálnia kellene valamit.”

     Fényképek az újságokban: Kekulé elegáns öltönyben nyakkendővel, Drosten fehér köpenyben, olykor üvegcsével a kezében.

jún. 1.

     Bonyolult dolgok, a podcast 44. része:

     „Kevés ember sokakat megfertőz, sokan keveset vagy senkit.” Ha tudnám, ki tartozik a kevesekhez, nyert ügyem lenne. (Orosz rulett?)

     Képzeljük el, mondja Drosten, valakinek van egy kevés vírus a tüdejében, rendesen gyengélkedik, bemegy a kórházba, s valószínűleg nem fertőz meg senkit. Azonban vannak olyan páciensek, akiknek a tüdeje tele van vírussal, de nem érzik magukat betegnek, köhécselnek, jönnek-mennek. Jóllehet betegek. Természetesen sokakat megfertőznek.

*

    Hetekig, sőt akár egy vagy két hónapig észrevétlenül rejtőzik a vírus. Senki nem veszi észre. Ezért az általam elképzelt iskolában, így Drosden, minden egyes diákot tesztelni kellene. Így lehetne megtalálni azt a bizonyos szuperfertőzőt. Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.

jún.3.

     Vannak aggasztó jelek. Lásd az alábbi képet: a hétvégén Kreuzbergben (Berlin) 3000-es találkozó volt.

                                                                             RP. online

Ablakok a világra

Az én ablakom

     

     Nem mindenki lakhat egy filozófusról elnevezett utcában, ráadásul Bécsben. De Franz Schuh igen, a Hegelgasséban. Korábban könyvet is írt Hegel és a gyakorlat logikája címmel. Véletlen, hogy a párhuzamos utcát Schellinggassénak hívják? A művelt taxisofőr néha össze is keveri a kettőt, a műveletlen viszont gond nélkül viszi haza az írót. Nota bene: nem messze van innen a Fichtegasse is. Így már érthető számomra, hogy Schuh miért kezdte Canettiről szóló nagy esszéjét Fichtével. (Blendung als Lebensform, azaz A "káprázat" mint életforma, 1985. Ez az írás Elias Canetti regényéről szól, mely 1935-ben jelent meg, és Bécsben játszódik.) Most olvasom, jobban mondva birkózom ezzel a bonyolult szöveggel. Éppen ezért figyeltem fel a nevére a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Ablakom a világra c. sorozatában. Schuh szó szerint veszi a feladatát, s kitekint a kihalt Hegelgasséra, mely mostanában teljesen üres, halotti csönd uralkodik. Benne az egzisztenciális szorongás.

                                  (Franz Schuh, 1947, Bécs)

     Nekem is mi jut eszembe: vajon fogok-e még a Stefanskirche lábánál sétálni, nem egyedül persze, hogy meglássam én is, mit Kien és Therese külön-külön a Fogfájós Krisztust (Zahnwehherrgott) a galambbal a fején? (Kien és Therese a Káprázat c. regény főszereplői. Mindketten beleütköztek a Krisztus-szoborba, melynek a fejére éppen egy galamb szállt le.)

     Fellelkesülve a kiváló írást olvasva, belefogtam a sorozat némely darabjába. Le is fordítottam néhány mondatot… Kár, hogy nem tudom igazán megmutatni gondolatgazdagságukat, művészetüket.

     Kezdem egy nagyágyúval:

     Újra és újra felbukkannak bennem képek a gyermekkoromból, amikor sokkal több időnk volt, órákig ki lehetett nézni az ablakon, a hangyákat megfigyelni, az asztal alatt feküdni, s elképzelni, hogy az tulajdonképpen egy bárka. Nem úgy van, hogy visszatértünk a normális életritmusba?

                                  (Olga Tokarczuk, 1962, Wroclaw)

     Félek, ha kitekintek az ablakon, mert nem látom, ami most történik a világban, mert a nappalom hetek óta ugyanúgy telik, mint mindig, s mert mindig mindenütt szenvednek az emberek, mindig mindenütt kiveti hálóját a gyűlölet és a halál.

                                  (Jan Wilm, 1983, Frankfurt a. M.)

     Este van. Az ablak előtt a tó még világos, de könyvem betűi közé beszivárog az alkonyat. Az oldalak szürkésfehérré válnak, a szavai feloldódnak, egy új szöveg keletkezik.

                                   (Thomas Hürlimann, 1950, Walchwil, Svájc)

     „Hogyan tudnám feleségemet meggyőzni arról, hogy míg kinézek az ablakon, dolgozom?” – kérdezte önmagától Joseph Conrad a múlt század kezdetén. Én viszont azt kérdezem magamtól, hogy magyarázzam meg a lányomnak, hogy miközben kitekintek az ablakon, egy korszak végét látom?

                                   (Antonio Scurati, 1969, Milánó)

     Mondd, te hová utaznál szívesen?

A Fogfájós Krisztus, wikipedia commons

Drosten, Turner, Buzzati

Christian Drosten, merkur.de

   A vírus

     Christan Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozátait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között. 

     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvéselméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani. 

      Várom a következő jelentkezését!

   Turner
     A Frankfurter Allgemeine Zeitungban lapozgatva, meglepő cikkre bukkantam. Egy párizsi kiállításról szól: Turner a Musée Jacquemart-André-ban.
     Valaki annyira szereti Turnert, hogy ír a láthatatlan kiállításról. Egyszer újra megnyitják, s meg lehet csodálni Turner impresszionista fényjátékait. (Írtam is róla!)
 

Land' s End, Cornwall (1834)

 
     Halvány párában úszik a szikla s a tengerpart aranyló homokja, egybemosódva az éggel. "Colour beginnigs"-nek nevezte az ilyesfajta lapokat, melyeket nem is a nyilvánosságnak szánt. De miért lenne a Land' s End, Cornwall kezdet? Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Maga vallotta: "Munkám abban áll, hogy azt festem, amit látok, s nem azt, ami valójában ott van."

   A fal

Dino Buzzati (1906-1972) hu.wikipedia.org

     Vágysz valamire, s már-már elérnéd, de mégis minden megváltozik. Szabadság, szépség, gazdagság az ellenkezőjére fordul, s inkább választod a bezártságot... Dino Buzzati novellája: Aki meg akart gyógyulni, éppen erről szól. Már a kötetcíme is különösen hangzik: Hajtóvadászat öregekre. Eddig nem olvastam tőle semmit. Kár volt.

Kehlmann Montaukból

     

     Érdekes interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak Daniel Kehlmann, aki már jó ideje New York-ban él. A messzeség persze ez esetben nem jelent semmit, hisz írásaival, színdarabjaival továbbra is jelen van a német nyelvterületen. Véleményére odafigyelnek.
     „Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
     Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
     Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
     Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.) 

     Ki tudja, mikor lesz oltóanyag? Úgy tűnik, a társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a megnövekedett kockázattal. A svéd utat tekinti követendőnek, mely szerint hosszú ideig velünk lesz a vírus. A másik út a disztópia (a negatív utópia, ilyen pl. az 1984 c. regény), a bezártság, az elszegényedés…
     Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
     Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
     Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.

    Én is indulok, nem a tengerpartra, csak a Halmi erdőbe, ahol tengersok madár csicsereg. Igaz, időnként idehallatszik távolról az autópálya moraja.

A home office-ból

     Valamikor, hallgatva a szóbeli feleleteket, eszembe jutott egy-egy kérdés. De meg kellett tanulnom, hogy ne tegyem fel őket. Csupán zavart okoznának. Itt van pl. a következő. Rómeó, mint tudjuk, Mantovába menekül. Baltazártól azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. Vajon miért nem jut el hozzá Lőrinc barát levele? (Segítő kérdés: csak nem a vesztegzár miatt?) A válasz itt van:

                           „… ott meg azt hitték a városőrök,
                            Hogy mind a ketten egy helyről jövünk,
                            Bezártak és egy lépést sem tehettünk.”
                                               (V. felvonás, Mészöly Dezső ford.)

     Emelt szinten a kérdés így hangzott volna: ki volt Hamnet. Látom szegény vizsgázó arcán a megdöbbenést. Akar valamit mondani, de érzi, jobb, ha nem mond semmit. Bizony, kevesen tudják, hogy Shakespeare Hamnet nevű fia Judittal, ikertestvérével együtt 1585-ben született Stratfordban. A fiú 1596 augusztusában halt meg, feltehetően pestisben. Constantia szavaival emlékezhetünk meg róla:

                           „Búm tölti bé távol fiam helyét,
                             Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
                             Felölti kedves arcát, szavait
                             Ismétli, minden tagja kellemét
                             Eszembe hozza, és üres ruháit
                             Növendék termetével tölti be…”
                                    (János király, III. felvonás, Arany János fordítása)

     A dráma keletkezését Géher István 1593-ra teszi, mások az 1594-96 közötti évekre. Ha feltételezzük, hogy a fenti sorok Hamnetre vonatkoznak, akkor az évszám: 1596.

                                                    *

     A Tagesanzeiger számol be arról, milyen kelendő manapság, Boccaccio és Camus mellett, Laura Spinney könyve (2017), mely A lázas világ (Die Welt im Fieber) címmel jelent meg németül. A jelenleg Párizsban élő angol írónő a spanyolnáthajárványt a XX. század legnagyobb katasztrófájának nevezte. Becslése szerint az áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette. (Az I. vh. 17, a II. vh. 60 millió ember életét követelte.) Az írónő megjósolta az újabb világjárványt, s azt is, hogy a globalizáció meggyorsítja a terjedés sebességét, tudván azt is, hogy természetes egészségügyi határzárak (cordons sanitaires) nincsenek. A hatásos védekezés a járvány ellen ma is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt: otthon maradni, távolságot tartani. A spanyolnátha két év után tűnt el.

                                                    *

     A londoni pestis is egy idő után kimerülni látszott:

     „Ez pedig nem valamiféle újonnan feltalált gyógyszer következménye volt, sem holmi új gyógymódé vagy oly tapasztalaté, amelyet az orvosok és felcserek kezelés közben szereztek, hanem nyilvánvalóan ama Lény rejtélyes, láthatatlan kezétől származott, aki a pestist ítéleteként reánk küldte; és mondhat az emberiség ateista része e soraimról, amit akar, ez nem vakbuzgóság, ezt akkoriban az egész emberiség elismerte. A ragály erejét vesztette, rosszindulata elapadt, és akárhonnét eredt is ez, bárhogy keressék is magyarázatát a természetben a filozófusok, igyekezzenek bárhogyan csökkenteni Teremtőjükkel szembeni adósságukat, még a legkevésbé vallásos orvosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy mindez természetfeletti és rendkívüli volt, és hogy nem lehet rá magyarázatot találni.
     És ha azt mondanám, hogy ez nyilvánvaló felhívás volt mindannyiunknak a hálaadásra, különösen pedig nekünk, akik megéltük a pestis fokozódásának rémségeit, talán egyesek most, amikor már nem érzik annyira át a történteket, úgy vélekednének: mindez csupán kenetteljes kántálás vallásos dolgokról, történelemírás helyett prédikáció, a tanítót játszom, ahelyett, hogy megfigyeléseimet közölném, és ez bizony meggátol abban, hogy folytassam e fejtegetésemet, ahogyan azt máskülönben tettem volna. De ha tíz leprás meggyógyíttatik, és csak egy közülük visszatér, hogy hálát adjon, hadd legyek én az az egy, hadd adjak hálát a magam nevében.”

     Költők és írók különösen vigyázzanak magukra. Hírmondónak is kell maradni valakinek. Ha mindenki elesik a csatában, ki énekli meg a hősöket?

                                                  *

     A pestis évében (1665) vonult home office-ba Isaac Newton. Szülőfalujában, Woolsthorpe-ban, mely Londontól északra 170 km-re található, itt nyilván nem zavarta semmi. Később ezt az évet annus mirabilisnek, csodálatos évnek nevezték, mert Newton nagy felfedezéseket tett a matematika, a fizika és az optika területén. 24 éves volt ekkor.
     Ám Londont a következő évben is súlyos csapás érte. Szeptember 2-án, vasárnap éjjel egy királyi pékségben a ki nem aludt parázs lángra lobbant. A tűz 13000 házat, 87 plébániatemplomot pusztított el. A régi Szent Pál-székesegyház is a tűz martalékává vált. Pozitívum: Christopher Wrent ekkor bízták meg a székesegyház újjáépítésével.

     „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.” (Hérakleitosz)

Defoe: A londoni pestis

                                                                       Olvasónapló

     Mostanában az ember egyre-másra olyan írásokkal találkozik – nem csak magyar nyelven –, melyek a világjárvánnyal foglalkoznak. Kettőt emelnék ki az áradatból. Az egyik a Kompolthy Zsigmonddal (Bán Zoltán András) készített interjú, melyben a Pannon pestis c. regény szerzője áttekinti a járványok irodalmi ábrázolásainak történetét az Iliásztól Camus-ig. (litera.hu, 2020. márc. 20.) A másik Bacsó Béla Defoe-értelmezése, melyben a szerző a filozófiát hívja segítségül. (ÉS, 2020. ápr. 24.)     Korábban azt hittem, hogy Defoe egykönyvű író (Robinson Crusoe), most pedig kiderül, hogy A londoni pestis c. műben az emberi létezést mutatja be. És milyen drámaian, sokoldalúan! Többet tud rólunk, mint bárki más.
     A londoni pestis az világirodalom első dokumentumregényének tekinthető, s a narrátor, egy nyergesmester „feljegyzéseit” olvasva, Madáchcsal mondhatjuk:

                            „Örüljünk, okosabb világ van,

                              örüljünk, hogy mi élünk abban.”

     Kommentár nélkül következzék egy részlet:

„… számtalan rémes esetet lehetett hallani. Előfordult, hogy valaki épp a piacon esett össze holtan, mert sokan nem is sejtették, hogy magukban hordozzák a ragályt, mígnem az üszkösödés átterjedt belső szerveikre, és a szerencsétlenek néhány percen belül elpusztultak. Ennek következtében sokakat lepett meg a halál az utcán, egyeseknek talán arra még futotta az erejéből, hogy a legközelebbi bódéhoz, fülkéhez vagy kapualjba elvánszorogjanak, ott aztán leültek és elpusztultak.
     Az efféle eset olyan gyakori volt, hogy amikor a pestis valamelyik városrészben teljes erővel dühöngött, az úton-útfélen heverő holttestektől jóformán közlekedni sem lehetett. Hadd említsem meg azt is, hogy amíg eleinte a járókelők a holttestek láttára megálltak, és kihívták a közeli házak lakóit, később már rájuk se hederítettek.
     Ha valahol egy holttestet láttunk heverni, elkerültük, átmentünk az utca túlsó oldalára, ha pedig történetesen egy szűk sikátorban vagy átjáróban bukkantunk holttestre, megfordultunk, más utat választottunk, és mentünk tovább a dolgunkra; ilyen esetben a hulla mindaddig ott hevert, amíg a hatóságok nem kaptak hírt róla, és el nem vitették. Az is megesett azonban, hogy a holttesteket csak éjjel szedték össze és szállították el a halottaskocsikat kísérő halottvivők. Egyébként azok a rettenthetetlen férfiak, akik az efféle feladatot végezték, attól sem riadtak vissza, hogy a halott zsebét kikutassák, sőt, ha jó ruha volt rajta – ami néha előfordult –, leszedjék róla, és elvigyenek mindent, amit csak lehet.”

     Főhősünk aprólékosan leír mindent, egy város kétségbeesett vergődését. Külön történet kezdődik a három szegényember menekülésével. Elvesztik munkájukat, lakásukat. Mi lesz a sorsuk? Az éhhalál? Vagy a pestis viszi el őket? Helyzetük Londonban reménytelen, de útnak indulni is kockázatos: a vidékiek félnek tőlük, mert a fekete halált hozhatják magukkal. Az egyik korábban katona volt, megsebesült, most ostyasütőnél dolgozott. Bátyja tengerész volt, a szárazföldön vitorlakészítő lett belőle. Hozzájuk csapódott egy asztalos, egyetlen vagyona szerszámosládája. Egy ponton a leírás átváltozik párbeszéddé. John, a veterán katona és Thomas, az egykori tengerész a színpadra lépnek, és így mérlegelik az esélyeket:

Thomas: 

     Tehát menni akarsz. De hová mennél, és mit tehetnél? Én is veled tartanék, ha tudnám, hová mehetnénk. Csakhogy nincsenek sem ismerőseink, sem barátaink. Itt születtünk, itt kell meghalnunk.
John: 

     Ide figyelj, Tom, nekem az egész ország éppúgy hazám, mint ez a város. Ugyanilyen joggal azt állíthatnád, hogy nem menekülhetek a házamból, ha tűz ütött ki, mint ahogyan azt mondod, nem szabad elhagynom szülővárosomat, ha pestis fertőzte meg. Angliában születtem, és jogom van rá, hogy itt éljek, ha tudok.
Thomas: 

     De ne feledd, hogy az angol törvények szerint minden csavargót elfoghatnak, és visszatoloncolhatnak legutóbbi lakhelyére.
John: 

     Hogyan mondhatnák rám, hogy csavargó vagyok? Hiszen én csak folytatni szeretném az utamat, és erre törvényes okom van.

     Ők az én hőseim. (I want a hero!) Különösen a volt katona. Nem fegyverével győz, hanem eszével, találékonyságával, bátorságával. Benne a polgári öntudat szólal meg. Mint Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszok között vezeti kis csapatát, mert mások is, köztük asszonyok is, csatlakoztak hozzá. Nem segítik az üldözötteket istenek. Sőt konstáblerek (rendbiztosok) állják útjukat:

Konstábler: 

     Jogunk van lezárni az utat, és ezt biztonságunk egyenesen megköveteli. Ráadásul ez nem is a királyi országút, csak hallgatólagosan megtűrt átjáróhely. Láthatjátok azt a kaput, ha azon bárkit átengedünk, útadót szedünk tőle.
John: 

     Nekünk éppúgy jogunk van a biztonságunkra ügyelni, mint nektek, és láthatjátok, hogy a pestis elől menekülünk. Keresztényekhez nem illő és nagyon jogtalan cselekedet, hogy feltartóztattok minket.
Konstábler: 

     Visszatérhettek oda, ahonnét jöttetek, ebben nem akadályozunk meg titeket.

John: 

     Nem, ebben nálatok erősebb ellenség akadályoz meg bennünket, ha nem így volna, nem is jöttünk volna ide.

Konstábler: 

     Választhattok más utat.
John: 

     Nem és nem, bizonyára látjátok, hogy megszalajthatunk benneteket és a helység valamennyi lakóját, és ha akarnánk, átmehetnénk a falun. De mivel feltartóztattatok, beletörődünk a helyzetbe. Látjátok, letáboroztunk, és itt maradunk. Remélem, elláttok majd élelemmel.
Konstábler: 

     Ellátni élelemmel? Hogy érted ezt?
John: 

     Hát csak nem hagytok éhen pusztulni? Ha feltartóztattatok, az ellátásunkról is gondoskodnotok kell.
                                (A könyvet Vámosi Pál fordította)

     Eddig jutottam az olvasásban. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Vajon életben maradnak-e? Micsoda izgalom! Ha nem történik semmi rendkívüli, egy hét múlva megírom.