2020. október 10., szombat

Idilli kezdet (Canetti: Káprázat 3)


     Egy barátságos párbeszéddel kezdődik a regény, melyet Kien professzor folytat egy kilenc éves kisfiúval. Meglepetésére a fiú éppenséggel a kínai kultúra iránt érdeklődik, mely a professzor szakterülete. Azt hinnénk elsőre, milyen közvetlen ember ez a prof, mennyire tud bánni a tudásra éhes fiúcskával. De gyorsan kiderül, megbánja, hogy „minden kényszerítő ok nélkül beszélgetésbe elegyedett”. (K, 7) Hiszen egyébként senkivel sem szokott beszélgetni. 


     Az egyedül élő tudós a gyermeknevelésről gondolkodva elsősorban a kulturális veszélyeket látja. Ha a szülő nem elég óvatos, akkor a gyermek áldozatul esik az értéktelen irodalomnak. A könyvesboltok kirakatában látható könyvek hitványak, csupa vacak, ocsmány kacat, szennyirodalom. A gyermekre a professzor mint leendő tudósra tekint, akinek tulajdonképpen elzártan, egy magánkönyvtárban kellene felnevelkednie. Büszkén vallja, hogy egyedül neki van komolyan veendő magánkönyvtára, mely szükséges a gyermek szellemi növekedéséhez. További probléma lenne a gyermek ellátása, felügyelete. Erre való az anya.”S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat” (K, 9) 

     Franz Metzger, a kisfiú, később hiába próbálja beváltani az ígéretet, Therese, a házvezetőnő durván elküldi. Ez a parancs. Kien is meghazudtolja a fiút: 
     „ – Hazudik. Nem ígértem semmit. Csak azt mondtam, hogy mutatok neki képeket Kínáról meg Indiáról, ha majd egyszer ráérek. De én sosem érek rá! Küldje el!” 

     Az ígéret visszavonva. Pedig akkor, ott, a könyvesbolt előtt önmagára ismert a fiúban. Ugyanaz a könyvek iránti szenvedély indította arra, hogy titokban egy éjszaka bent maradjon egy könyvesboltban. Képzelete már ekkor túlságosan erős volt: „Tízezer könyv, és mindegyiken egy kísértet kuporog. Azért van ilyen csend. Néha hallotta, amint lapoznak. Éppoly gyorsan olvasnak, mint ő.” (11 o.) 
      Önéletrajzi elem: a kisgyerek Canetti is zseblámpával olvasott éjszaka a takaró alatt . Testvérei olykor nagy diadalordítással lerántották róla a takarót. Édesanyjuk ilyenkor bejött, és elkobozta a könyvet. 
     Egy későbbi fejezetben megtudunk még valamit Kien gyermekkoráról. Így jobban megértjük, miért lett ő olyan, amilyen. Miután lezuhant a (könyvtári) létrájáról, s betegágyában feküdt, feléledtek emlékei: „… már gyermekkorában is gyenge lábakon állt”. A tornaórán olyan gyengén teljesített, hogy az már természetellenesnek tűnt. Társai elgáncsolták, télen hóemberbe építették… De a többi tárgyból viszont kiválóan teljesített. A könyvek vigasztalták. Nem csoda, hogy könyvemberré vált, a könyvek lettek társai, barátai. 

     Kien csak a múltban talál magához hasonló szellemeket: Mong-ce, a kínai filozófus vagy Konfucius. Ilyenekkel társalgott. Ahogy a könyvek között is vannak arisztokraták, illetve közönséges népek, úgy az emberi világban is léteznek kiemelkedő szellemóriások és hétköznapi figurák…
     A könyvek esetében a külső is fontos, vigyázni kell rájuk: „… semmit sem gyűlölt jobban, mint a piszkos könyveket.” (K, 7.) Lehet, hogy a könyvekre kíváncsi fiú egyszer sinológus lesz, de „a kisfiúk általában futballoznak, a felnőttek pénzt keresnek, szabad idejükben szeretkeznek. Hogy nyolc órát alhassanak, nyolcat meg semmittevéssel tölthessenek el, a többit valamilyen gyűlölt munkára áldozzák. Nem a hasukat, hanem az egész testüket avatták istenükké.” (K, 9.) 

     Kien nemcsak a szellem embere, hanem a jellemszilárdság mintaképe is. Nem enged semmi külső csábításnak. A jellem általános funkciója Wilhelm Reich korabeli pszichológus meghatározása szerint „az ingerek elleni védekezés és a lelki egyensúly biztosítása.” (2) 

     Kien iszonyodott a hazugságoktól, bár néha, mint látjuk, megbicsaklik. Tudományával is az igazságot szolgálta. Ez azonban csak úgy lehet, ha elzárkózunk az emberektől. „ A mindennapok: hazugságok felszínes zűrzavara. Ahány járókelő, annyi hazug. Ezért is nem néz rájuk. Ugyan kinek volna a tömeget alkotó rossz ripacsok közül olyan arca, mely megragadná? (…) Az ő becsvágya a jellem szilárdsága volt. Nem csak egy hónapig, nem is egy évig: egész életében ugyanaz maradt. A jellem, ha van, meghatározza a külsőt is. Kien, mióta az eszét tudja, magas és nagyon sovány. (…) az arca keskeny, szigorú és csontos…” (K, 12) 

     Napirendje mindig a megszabott rend szerint zajlott. 6-kor kelt, 7-kor indult el sétálni, 8-kor kezdődött a munkája, éjfélkor feküdt le. Számtalan ősrégi kínai, hindu és japán szöveg megfejtése neki volt köszönhető. Leveleket írt néha, de személyesen nem találkozott senkivel. Tanítani sem tanított. Tudta, hogy az ő követelményei teljesíthetetlenek: fejében egy második könyvtár van.

(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.

2020. október 9., péntek

Kis Canetti-életrajz (Canetti: Káprázat 2)

     Ki volt tulajdonképpen Elias Canetti? Nem árt néhány eligazító mondat. Canetti 1905-ben a bulgáriai Ruszcsukban született (németesen Rustschuk, ma már Ruszénak nevezik). A Duna menti, festői kisváros korábban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, de 1878-tól már a részben független Bulgária része. Canetti ősei spanyol zsidók, szefárdok voltak, akik megőrizték nyelvüket, a ladinót, a spanyol nyelv egy régies változatát. (1) 
     A nagyapa neve szintén Elias Canetti, az apa Jacques Canetti (1881, Adrianopel {a mai Edirne} – 1912, Manchester. Az anya: Mathilde Arditti (1888, Ruszcsuk – 1937, Párizs

Szülőháza, flickr.com

     A sokágú kereskedő család legfiatalabb hajtása a mi Canettink apjának, Jacques Canettinek a vezetésével 1911-ben Manchesterbe tette át székhelyét. Már éltek ott Ardittiek - előőrsként. Ha végigolvassuk Canetti önéletrajzát, akkor az első két kötetből világosan kitűnik, hogy a fiatalabb nemzedék úgy érezte, valamiképpen el kell szakadnia az apáktól, a családtól, bármennyire fájdalmas is ez a küzdelem. Ez a legifjabb Eliasra is igaz lesz. Jellemző „apróság”, hogy a nagyapa megátkozza fiát, Canetti apját, amikor az kitartóan Angliába készül. (Nem Kafka jut eszébe mindenkinek? Az ítélet!) Természetesen a kisfiúnak (még csak 6 éves) villámgyorsan meg kellett tanulni angolul: ezen a nyelven kezdte el iskoláit. 

     Majd az apa korai halála után (31 éves volt csupán) az anya a gyermek Canettivel és testvéreivel (Nissim és Georg) Bécsbe költözött. Ez érthető: a szülők mindketten Bécsben tanultak ifjúkorukban, egymás közt is németül beszéltek. S a még mindig kisfiúnak erőltetett menetben el kellett sajátítania a német nyelvet. Ehhez jött 1915-ben a reálgimnázumban a latin. Bécsből 1916-ban Zürichbe vezetett az útjuk. Nem csoda: a háború vége felé Otto Wagner már éhezett, Klimt és Schiele a spanyolnátha áldozata lett. A gyermek Canetti Zürichben írta első irodalmi művét, egy 5 felvonásos drámát Junius Brutus címmel. Itt érezte magát legjobban, egy panzióban, ahol csupán lányok laktak. 

     A háború után, 1921-ben Frankfurtba költözött az egész család. Canettinek nem esett jól a csere: mintha a paradicsomból űzték volna ki. Ráadásul Németországot ekkoriban a gazdasági válság és az infláció sújtotta. Itt is a reálgimnáziumba iratkozott be, s a kémiát kapta meg mint új tantárgyat. Itt találkozott először a „tömeggel”, amikor Walter Rathenaut szélsőjobboldaliak meggyilkolták, s a munkások tüntettek. Canetti a járdán álldogált, s szeretett volna közéjük tartozni. 

     Itt tette le az érettségit. Roppant érdekes lenne többet tudni azokról a témákról, melyeket az akkori tanárok adtak fel. Canetti gondolkodásmódja, érvelésének ismertetőjegyei már ezekben az iskolai fogalmazásokban is jelen van. Lásd az ilyen karakteres mondatokat: „Az ember hordában élő állat. Az emberi hordát népnek nevezzük.” (2) Ne felejtsük el, hogy a világháború nem olyan régen ért véget. 

A visszaköltözés Bécsbe 1924-ben újra fordulatot hozott Canetti életében. Elkezdte tanulmányait az egyetemen, kémiát tanult, engedve az anyai nyomásnak, hogy olyanba fogjon, amiből meg tud élni. Ekkor lett Karl Kraus feltétlen híve. A neves publicistának 1924. ápr. 17-én volt a 300. felolvasása a Konzerthausban. Canetti ismerkedett meg későbbi feleségével, Vezával, azaz Venetiana Taubner-Calderonnal. Az anya Rachel Calderon, (szintén szefárd ősökkel rendelkezett), az apa Hermann Taubner, a második férje, ekkor már halott volt. Veza 8 évvel volt idősebb Canettinél. Közös nyelvük a ladino volt. Kapcsolatuk 1925-ben vált igazi szerelemmé. Veza nagyban „segítette” Canettit abban, hogy saját lábára álljon, függetlenedjen anyjától, ha anyagilag ez még nem is volt lehetséges. 

     Canetti a kémia mellett képezte magát: zenei téren Beethoven volt a nagy élmény, a képzőművészet sem maradhatott el (Klimt). Bécsben ez nem volt nehéz, ahol, mint mondják, itt még az utca is kultúrával volt kikövezve… A vizsgáit a még mindig török állampolgár (ez szerepel a diplomán is) „az akadémiai szabályoknak tökéletesen megfelelően” tette le, filozófiából kitűntetéssel szerepelt Heinrich Gomperznél. (1929) Ettől kezdve kémiával nem foglalkozott többé, de megjegyezte, hogy a természettudomány fegyelmezetté tette gondolkozását. 

     Önállósodásának következő állomása az volt, hogy barátjával, Hans Asriellel kirándulást tervezett a Karwendel hegységbe. Anyja nem akarta elengedni, arra hivatkozva, hogy ez költséges lenne. Canetti föllázadt, s nagy nehezen elérte célját. Itt a hegyekben mélyedt el Freud egyik könyvében (Tömegpszichológia és én-analízis, 1921). Mathilde Nissimmel és Georggal együtt hamarosan Párizsba költözött. Talán Veza volt szemében a tüske, aki: „elvette tőle az anyját, sőt összetörte, tervszerűen, tudatosan, szisztematikusan, rafináltan, lépésről lépésre eltörölte a régi anyaképet, és újat festett (…) gyűlölöm és megvetem Vezát” (Idézet Mathilde leveléből) Írt ő ennél még különbet is. Amikor Canetti 1927-ben Párizsba utazott látogatóba, ki kellett találnia más nőket Veza helyett. 

Hazafele Straßburg és Colmar voltak a megállói, az utóbbiban az Isenheimi oltárt akarta látni. Grünewald – eredetiben! „Az Isenheimi oltárral való találkozásról könyvet kellett volna írni, ha nem írtam volna meg: a Káprázatot. Ha szememre vetik, hogy könyvem sivár és kegyetlen, válaszként csak azt mondhatom el, hol tanultam ezt.” (3) 

Az Isenheimi oltár, hu.wikopedia.org

     1927 máj. 5-én költözött Hackingba, a Hagenberggasse 47-be. 1933 nov. 24-ig lakott itt, ez volt Bécsben a leghosszabb ideig otthona. Itt fejezte be tanulmányait, s itt kezdte el írni első nagy művét. (4) 

1. A ladino alapja a későközépkori kasztíliai nyelv. Ehhez kapcsolódik a héber, török, görög hatás. Héber betűkkel írták. Volt irodalma.
2. Id.: Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 84.o.
3. Uo.: 131. o. 
4. Uo.: 134. o.

2020. október 3., szombat

Miért a Káprázat ? (Canetti: Káprázat 1)

      

     "Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..." 

                                                                                                                            (Káprázat, 448)

    Amikor a steinhofi Wagner-templomról szóló kis írásomat befejeztem, azt a házi feladatot adtam magamnak, hogy el kell olvasnom Elias Canetti Káprázat c. regényét. Egy mondat miatt: „Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt; ez a látvány ösztönzött munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, soha nem írom meg a Káprázatot.” (1) Canetti ugyanis a Tiergarten melletti Hagenberggasséban vett ki szobát.


     Canettiról korábban nem tudtam semmit, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott, az indoklás szerint „tág horizontú, eszmékben gazdag, nagy művészeti erejű” írói munkásságáért (1981). A jelöltek között ott volt Gabriel Garcia Márquez is. (Bosszankodott is, hogy nem ő kapta: „Canetti nem is létezik!”)
     Igaz, Canetti első könyve, a Káprázat, nagyon régen jelent meg, 1935-ben. Nemigen vettek róla tudomást. Német nyelvterületen csupán a 1963-as, harmadik kiadás (Hanser, München) keltett feltűnést, de előtte a két angol nyelvű angol változat (1946, 1947) már megtette hatását. 

     Nem könnyű olvasmány. A kiemelkedő művek rendszerint próbára teszik az olvasót, s néha nagyon nehéz eldönteni, hogyan értelmezzünk bizonyos szituációkat, jellemeket, cselekedeteket. Canetti ugyanis belesűrítette könyvébe a század összes problémáját, s a könyvégetéssel előrevetítette az elkövetkezendőket. Lehet-e elzárkózni az adok-kapok harcba vesző, önmagát elveszejtő világtól? Ez a fő kérdése Kien professzor tragikus történetének. A válasz: nem.
     A vaskos regény után következtek a drámák, esszék (a legnagyobb szabású a Tömeg és hatalom c. óriásesszé), önéletrajzának három olvasmányos kötete, s végül a Feljegyzések, mely az Összes művek két kötetében 1000 oldalt tesz ki. (Hanuschek szerint a még ki nem adottaknak tizede. (2) )

     Canetti több írásában is foglakozott a Káprázat keletkezésével. A külső körülmények közül azt emeli ki, hogy a Lainzer Tiergarten felé vezető Hagenberggasséban, egy szép villa felső szintjén vett ki egy szobát. (1927) Innen jó kilátás nyílt a szemben lévő magaslatra, a Steinhofra. Láthatta az Otto Wagner-templom arany kupoláját, s a fallal körülvett elmegyógyintézet pavilonjainak sorát. Háziasszonyáról mintázta Therese alakját, de csak a külsejét! 
     Szintén meghatározó élmény volt a bécsi munkásfelkelés, az a dráma, amikor a munkások összecsaptak a rendőrséggel. Ennek következtében 89 halott feküdt Bécs utcáin. Canetti is résztvevője volt a tüntetésnek, melynek során fölgyújtották az Igazságügyi Palotát.
     A tömeg és a hatalom viszonya egész életében foglalkoztatta. Jóllehet a regény szereplőit bezárja egy térbe és önmaguk kalodájába, van egy "tömegjelenet" is a regényben, mely fölöttébb komikus és ugyanakkor tragikus vonásokat mutat. Ha jól sejtem, ezt nevezzük groteszknek. Amikor a főhős pszichiáter testvére, Georges, Párizsból megérkezik, már nem tud segíteni, az egész konstrukció összeomlik.
     De legfontosabb élménye Berlin volt. 1928-ben a nyári szünetben érkezett meg a városba. Itt Wieland Herzfelde, a Malik Kiadó alapítója bízta meg Sinclair egyik regényének a fordításával. Bécsben magányos volt, itt olyanok vették pártfogásukba, mint Georg Grosz, Iszaak Babel vagy Bertold Brecht: „Egyfelől teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelől ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. (…) Soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részlethez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni, három hónapig az őrültek világának tűnt a szememben.” (3) 1929 nyarán újra Berlinbe jött, majd letette vizsgáit, s a Hagenberggasséban, az őrültek városával szemben szobájának falára felszögezte a Sixtus-kápolna mennyezetének képeit, s elkezdte tervezni regényeit. Eredetileg nyolc regényt és nyolc karaktert tervezett. Számára mindig is a jellemek voltak a fontosak. Az volt a kiindulópontja, hogy a világ nem ábrázolható egységes nézőpontból: szélsőséges karaktereket kell kitalálnia, s egymás mellé állítania. Az utolsó lett volna a "könyvmoly", de a végén összevonta a kéziratot, s így született meg 1931-ben a Káprázat. Kiadni nem volt könnyű, de a kéziratok türelmesek. 
     Canetti megjegyzi, hogy a 8. fejezet írása közben kezdte el olvasni Kafka Átváltozását, mely nagy hatással volt regényére. (Az átváltozás ugyanazt fejezi ki: az egyéniség megsemmisülését, csupán lényegesen rövidebben.) Kafka mellett Karl Kraust, Musilt és Brochot nevezte meg stockholmi beszédében, mint számára legfontosabb írókat. (4.) 

     A művészet persze időnként felborzolja a kedélyeket. Erre volt példa valamikor a Hernani csatája, később a szimbolisták újításai, illetve az avantgárd művészet. De a művészet csupán "utánozza" a valóságot. Emlékezetes, hogy amikor Picassónak szemrehányást tettek a Guernica c. festménye miatt, mondván: Picasso, mit csinált maga? A festő így válaszolt: Uraim, ezt önök tették! 

1. Sven Hanuschek írta meg Canetti első, minden részletre kiterjedő életrajzát. 
2. Canetti: Az első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007, 01
3. Uo. 
4. Sven Hanuschek,: E. C., Hanser, 2005, 611. old

2020. július 12., vasárnap

Utcanevek és egyebek Bécsben

Elforgatva 

                                           A Lueger szót luégernek kell ejteni. A lugen jelentése: kémlel, kandikál. A lügen viszont hazudik. Könnyen összekeveredik a kettő az ember tudatában.

 

Az emlékmű


és helye


     Sokszor mentünk el a Lueger-emlékmű (1926) előtt, ügyet sem vetve rá, siettünk végig a Ringen, egyik végétől a másikig. Persze tudtuk, hogy ki volt ő, de nem tartottuk fontos személyiségnek, hisz csak egy polgármester volt. Inkább Goethével vagy Schillerrel fényképészkedtünk.

     Lueger azonban nem volt akárki. (Mindenki szem a láncban.) Már hatalmas szobra is jelzi, hogy a kortársak is tudatában voltak ennek. Az ellenindulatoknak is a céltáblája lett. Manapság - a víruson kívül - az intézményesült erőszak és az emlékezetpolitika, más néven a szobordöntések foglalkoztatják az egész világot!

 

Szégyen, összekenve


     Ebben a lázadásban, vagy minek nevezzük, sok szobor kapott halálos sebet. Bár Bécsben még viszonylag enyhe szellők fújdogálnak. Hozzánk ennek a mozgalomnak a szele alig ért el. (Bezzeg harminc évvel ezelőtt!)

     Lueger (1844-1910) halála után a városi Keresztényszocialista Párt hamarosan benyújtotta tervét, hogy legyen szobra, mégpedig a Városháza előtti téren, mely egyébként 1907 óta az ő nevét viselte. Erről sok vita folyt, végül is a szobor a Ringre került, mert a városház előtti teret Ferenc Józsefnek szánták. (Megjegyzendő, hogy a teret később átnevezték Dollfuss térnek, majd Adolf Hitler tér lett. A császár – érthető okokból - már nem volt olyan népszerű.)) A pályázatot Josef Müllner, az Akadémia tanára nyerte meg (1912). Müllner elkérte a volt polgármester szalonkabátját, gallérját, nyakkendőjét és cipőjét, halotti maszkját, a kezéről készült gipszmásolatot. Féltve őrzött zakóját egy városházi szolga bocsátotta rendelkezésére.

     Maga az álló szobor négy méter magas. A négy sarkán álló alakok: egy fiatal munkás gázcsővel, egy aggódó öregember, aki a lainzi öregotthonra emlékeztet, egy aggódó anya gyermekével: gondoskodás az özvegyekről és az árvákról, végül újra egy ifjú munkás. Mennyi nagyszerű dolog!

     Az egykori polgármester sokáig népszerű volt, méltatták Bécs fejlődésében betöltött szerepét. Ő volt a Keresztényszocialista Párt megalapítója is, s miután a választáson kétharmadot kaptak, ők adhatták a polgármestert. (Ferenc József négyszer utasította el Luegert!) A párt 1934-ben szűnt meg, majd 1945-ben ÖVP-ként (néppárt) éledt újjá.

     A század elején olyan új társadalmi feszültségek – migráció, szociális mozgalmak - halmozódtak fel, melyre az első populista politikus, Lueger az antiszemitizmussal válaszolt. Meg kellett találni az ellenséget, s ez nagyon könnyű volt. Egész politikáját, a hatalom megszerzését  a zsidógyűlöletre építette. Nem mernék idézni beszédeiből, annyira förtelmes. Állítólag nagyon jó szónok volt!!

     Salten, a Bambi írója 1926-ban (Neue Freie Presse) a szoboravatás alkalmából úgy vélekedett, hogy Lueger nem igazán gyűlölte a zsidókat. Ez nem megnyugtató, hiszen akkor csak eszközként használta fel őket! Freud tisztában volt a visszás helyzettel, megdicsérte ezt az esszét: Salten jól oldotta meg a számára kiosztott kényes feladatot.

     Arról nincs vita, hogy Luegernek nagy szerepe volt Bécs modern nagyvárossá alakításában, ugyanakkor harsány antiszemitizmusával negatívan befolyásolta a közgondolkodást. Nem véletlen, hogy Hitler, aki 1908-tól 1913-ig Bécsben élt, a Mein Kampfban megemlékezik róla, mint a leghatalmasabb német polgármesterről.

     Lueger szerepének sötét oldala a múlt század 80-as éveiben került előtérbe, amikor Kurt Waldheim háborús múltjáról folyt a vita. Azt követelték többek között, hogy a Ring megfelelő részét (Dr.-Karl-Lueger-Ring) nevezzék át. Így kapta meg a Burgtheater és a Schottengasse közötti rész az Universitätsgasse nevet. Nyilván a neves egyetemnek is kínos volt ez a cím.

 

Megdöntve

     Mindenesetre az osztrákok javára írandó, hogy a revíziót elkezdték. Világos volt a szándék: antiszemita, rasszista vagy fasiszta bécsiekről ne nevezzenek el utcákat, tereket. Luegerről persze már régóta folyt a vita. 2009-ben pályázatot írtak ki a Lueger-emlékmű átalakítására. 220-an nyújtottak be javaslatot. A legszellemesebb az volt, hogy az emlékművet 3.5 fokkal döntsék el jobbra. Így ez mindenkit emlékeztet arra, hogy a szoborral valami nincs rendben. Végül egy táblát helyeztek el a talapzat baloldalán, melynek szövegébe beleszőttek néhány mondatot, mely utal antiszemitizmusára.

 

Magyarázó táblák
           A felső kép az emlékmű talapzatán van. A 3. sorban utal Lueger populizmusára, valamint a német nacionalizmus pártolására. Ugyanezt megismétli a záró részben is.Lényegre törőbb az utcatábla alatti magyarázó szöveg. Tartalma hasonló, de kiegészül azzal, hogy Lueger azt a politikai klímát segítette, mely kedvezett a nemzetiszocializmus elterjedéséhez. 

     A magyarázó tábla szövegét az a Rathkolb professzor írta, akinek a vezetésével egy kutatócsoport már 2011 óta foglalkozott az utcanevekkel. Nem voltak könnyű helyzetben. Mi legyen pl. az Otto Weininger utcával vagy a Herbert von Karajan térrel? El lehet-e törölni a történelmet, vagy fájdalmas tüskeként emlékeztessenek örökké a sebre? Mindkettő ma is megvan.


2020. június 8., hétfő

Magda!

     
Forrás: wikipedia.at
     Feltehető, hogy senki sem ismeri Franz Karl Ginzkey (1871-1963) osztrák író nevét. Sok ilyen van, a magyar irodalomban is, elsüllyednek az idő mélységes mély kútjában. Mégis, ha csak pillanatokra is, érdekessé válhatnak.
     (Közbevetőleg: ilyen német Willibald Alexis is (1798-1871), akinek a Bredow úr nadrágja c. regénye fontos szerepet tölt be Peter Kiennek, a sinológusnak az életében: elindítja őt végzetes útján. Peter Kien kitalált személy, akit Elias Canetti hívott életre a Káprázat c. szintén kevéssé ismert, de létező regényében. A Bredow úr nadrágja meglepő módon szintén valóságos mű, s lehetséges, hogy éppen Canetti alkotása fogja fenntartani emlékezetét.)
     Visszatérve Ginzkeyre: a Fogfájós Krisztus c. novellája 1922-ben jelent meg. Megható, kis történet, amelyben fontos motívum a fájdalom gyötörte Krisztus szobra… 
     Régen történt, a mesélő ifjú éveiben, amikor találkozója volt Bécs belvárosában. Míg várakozott az esőben, (mily romantikus), fölfigyelt egy házaspárra, s követte őket. Még az asszony nevét is meghallotta: Magda.
    Az írók szeretnek bekukucskálni mások életébe, hogy legyen miből megírni egy novellát vagy regényt. 
     Amikor a házaspár elvált, a férfi villamosra szállt, a nő továbbment, s a szenvedő, a Stefanskirchének támaszkodó Krisztus-szobor előtt beszállt egy tiszt fiakerébe.  (Milyen vonzó lehetett egy tiszti egyenruha a monarchiában vagy akár a cár atyuska birodalmában.) Főhősünk ekkor – hirtelen ötlettől vezérelve - odalépett a kocsihoz, s egy pici résen bekiáltotta: „ne kövess el házasságtörést, Magda!”
     Évekkel később a kíváncsi és szemtelen mesélő Steiermarkban egy egyetemi tanárhoz volt hivatalos, akiről azt gondolta, hogy személyesen nem ismeri. Azonban a professzor nem volt más, mint Magda férje. A házaspár boldogan élt, érezhető volt a harmónia. Professzornak lenni sem alávaló dolog, bár meglehetősen unalmas.
      A rossz nyelvek szerint, (mindig vannak rossz nyelvek), ez nem volt mindig így. Mióta Bécsből elköltöztek, Magda, aki korábban szabad szellemű volt, vallásos lett, s mindig magánál tartotta a Fogfájós Krisztus képét. 
     Miért Fogfájós? Eredetileg erről akartam írni, de most már késő. Majd legközelebb.

2020. június 3., szerda

Fekete István: Tolvaj

(Elemzése itt olvasható)

 Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, és a törött zsindelyek alatt varangyok aludták nappali álmukat. Kerítése mellett ösztövér napraforgók nyújtogatták fejüket a nap felé, és a méhek csak déltájban mertek berepülni az öreg kertbe, mert két óriási diófa árnyékban tartott mindent, és hűvös volt alattuk még a legforróbb nyárban is.
    Nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én, meg a katona, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, meg Ali baba és a negyven rabló, aztán Robinson, Péntekkel és a többiek, akik eljöttek hozzám, mert a furcsa csendes, öreg kertben még szebb meséket lehetett mondani, mint amit könyveim tudtak róluk. Valamikor asztal állt a diófák alatt. Régen – mondják – valami uraságé volt a ház, aki cserépkorsóból itta a bort, és a parókiának hagyta mindenét, miután kiköltözött a temetőbe, hol még nagyobb volt a csendesség és béke, mint a vén kert álmodozó magányában.
     Amikor Robinson már megunta a meséket, és a katona is elaludt, fejét patrontáskáira hajtva, úgy képzeltem, mintha megint lábra állna az összeroskadt asztal, és vén hajdú hozná fel a bort az uraságnak. A hajdú dolmánya(1) kopott volt már, és – nagy bánatomra sarkantyú sem pengett csizmáján – kopott az úr is, aki belekóstolt a borba, és azt mondta:
– Sok van még belőle, András?
– Bizony nem sok, uram.
– De nekünk még elég lesz?
– Nekünk még elég…
     Aztán már csak a kriptaajtó tompa dübörgését hallottam, és a diófák susogásában mintha távolodó zsolozsmák(2) zendültek volna elhagyott temetők kakukkfüves országútján.
     A kert pap nagybátyámé volt, aki mint regimentpáter(3) ott volt Maglájnál,(4) golyót kapott a lábába, medáliát a mellére, és mivel nem tudtam olyant kérni tőle, amit oda nem adott volna, a kertet kérés nélkül egyszerűen elfoglaltam. Rozzant kapujában a negyven rabló őrködött, míg én Ali babával, a katonával és Robinsonnal szórakoztam.
     Nyáron nagy zöld hernyók pottyantak le a diófáról a földre, ősszel mókusok jöttek néha látogatóba, én pedig feketén maszatos kézzel szedtem az új diót, amelynek zöld héját néha úgy kellett lefaragni.
     Egy ilyen csendes, őszi délután is elgondolkozva törögettem a diót. A falu mintha már álomra készülődött volna. Messze, valahonnét szekér zörgött hazafelé, és kukoricaszár füstje kóválygott a kertben, amikor valaki a szomszéd kerítése mellett elvisítja magát:
– Hej! Most megláthatik a papék! Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem a Pisti… Ugye… most csak ne bújjon el.
     Hát igen. Éppen a katonát akartam megkérdezni, hogy miként is volt a dolog a királylánnyal, amikor a vénasszony éles sikoltása végigvágott a kerten, és én azonmód lehasaltam a bodza közé. Nemcsak lehasaltam, hanem négykézláb igyekeztem ki a kertből, az én kertemből, ahol – úgy látszik – loptam.
     Eddig nem gondoltam rá, de most ezt mondta körülöttem minden. Megcsípett a csalán, megszúrt a tüske, az öregasszony hangja vijjogva kísért, és ezt dobogta a szívem is:
– Baj van. Loptál!
     És akkor napokig nem mentem nagybátyámhoz; odahaza nem szóltak hozzám, és a faluban is elterjedt a híre, hogy én dézsmáltam a papék dióját. Végre nagybátyám megsokallta a dolgot. Átjött értem, kézen fogott, és így ballagtunk hozzá a kertbe, mely idegen lett nekem és minden bokra ellenség. Nagyokat lépett az öreg pap, mintha túl akart volna az egész ügyön lenni. Zöldre kopott reverendája suhogva csapkodott a gaz között, és amikor megálltunk, már tele volt a szemem könnyel.
– Szedtél, fiam, diót?
– Szedtem, de azt gondoltam…
– No mit…
– Hogy szabad. Hiszen máskor is… – megkapaszkodtam eres, fehér kezében – máskor is szedtem.
– Aztán most ki mondta, hogy nem szabad?
– Deres néni.
Az öreg ekkor felcsattant, hogy meghallják a szomszédban is.
– Hát a Deres néni a maga portáján kurjongasson. Ha én neked megengedtem, akkor az úgy van jól. Te itt nem lophatsz, mert a tied!
Amikor kiértünk a kertből, még hozzátette:
– …de azért mindig szóljál előbb, kisfiam. No, eredj vissza, és szedj, amennyit akarsz.
Egyedül maradtam.
Visszanéztem a kertre, és nem kellett a dió, pedig a vén fák szolga módon integettek felém.
– Gyere, gyere, most már szabad…
Elfordultam. Nem kell! A bokrok sunyin lapultak, a napraforgók lehajtották fejüket, hogy arcukba ne lássak.
– Mi tudtuk. Mi nem hittük… Nem történt semmi. Gyere!
– Nem!
     És soha többet nem mentem vissza a kertbe, mert hűtlen lett hozzám. Nyirkos földjén a szégyen bujkált, bokrai közt úr lett a gaz, és a vén diófák gazdátlanul kínálgatták a papírhéjú nagy gyümölcsüket vándormadaraknak, mókusoknak, mindenkinek.
     Én pedig egyedül maradtam a katonával, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, s a kutyának akkora volt a szeme, mint a malomkő. Ali babával, Robinsonnal és Péntekkel, mert csak ők, csak ők tudták egyedül, hogy engem loptak meg, mert enyém volt az öreg kert, enyém a mesék álma, amik ott születtek, enyém a rigófütty és a hulló levelek szárnycsapása, enyém volt ott minden, és – talán nem is loptak meg, mert – enyém még ma is.


Régi történet ez nagyon. Régen elfeledtem, de tegnap eszembe jutott.
     Elgondolkozva ballagtam hazafelé, amikor mérges rikácsolásra kaptam fel hirtelen a fejem. 
     Gyerekek verték a diót egy utcára kihajló ágról, és valami vénség szidta a nebulókat, akik oda se fütyültek a szidásra, mintha a tulajdonos a világon se lett volna.
– Ha kijön az öreg – mondta az egyik –, úgy kupán vágom, hogy felfordul.
– Miért nem kértek, gyerekek, hiszen pár szem dióról van csak szó… – enyhítettem a hangulatot.
– Ettől, ettől a zsugori vén disznótól?…
– Ezeknek a csirkefogóknak… – tajtékzott az öreg.
     Odébbálltam. Mit tehettem volna? Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottak az eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak nem marad az égvilágon – de semmije se.

1 Testhezálló, kabátszerű, férfi felsőruha.
2 Naphoz és napszakhoz kötött ima.
3 Katonaságban szolgálatot teljesítő pap.
4 Kisváros Bosznia-Hercegovinában, csata helyszíne 1878-ban (a Monarchia Törökország elleni küzdelme során).

Szövegközlés:

Fekete István: Karácsonyi látogatók. Móra Könyvkiadó, 1989. (A novella az író életében nem jelent meg.)


A vírus

márc. 10. 

-      „Túl van lihegve…” – csóválod a fejed. (14 éves)

-      Mondd ezt annak, aki lélegeztető készüléken van! (72 éves)

A Charité épülete Berlinben
máj. 17.  

     Christian Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozatait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között.

     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvés-elméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani.

     Várom a következő jelentkezését!

máj. 26.

     A Bild-Zeitung (bulvárlap) idézett négy tudóst, akik főleg twitteren, de az egyik előzetes tanulmányban is nyilatkozott a Drosten által közzétett elő-tanulmányról (Preprint). Mindannyian kritikai észrevételeket fogalmaztak meg a tanulmány statisztikai részéről. Azonban a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel támadó Bild eljárásától mind a négy tudós elhatárolódott.
     Drosten a tudóstársak kritikáit jogosnak tartja abban a tekintetben, hogy a statisztikája a korosztályi megoszlást illetően  meglehetősen „elnagyolt” (grob) volt, hozzáteszi, hogy nem ez volt a tanulmány legfontosabb része. De természetesen összegyűjtötték a javaslatokat és válaszoltak is rájuk. Sőt az egyik statisztikust föl is vették a társszerzők sorába, aki ezt örömmel elfogadta. A tanulmány új, végleges változata a hét végéig elkészül. Magában a vírusnak a kutatásában, ill. hatásában nincs változás.

     Nota bene: a falszifikáció, vagyis egy felállított elmélet megtámadása nélkül - ez Kehlmann interjújában is benne van -, a tudomány nem létezik.

     A másik fontos megállapítása, hogy a gyerekek is terjeszthetik a vírust, sőt ugyanolyan koncentrációban hordozhatják, mint a felnőttek. A Charitéban is kezeltek gyerekeket a betegség különböző fázisában. (Az otthon maradó gyerekekre persze mindez nem vonatkozik.)

*

      (A tudományos munkában, ha jól sejtem, minden publikáció Preprint. Nincs végleges változat. Az irodalom is újraírások sorozata. Úgy látszik, minden kornak szüksége van arra, hogy újrafogalmazza, pl. hogy mi a szerelem.)

*

     Végigolvastam a legutóbbi podcast leírását (26 apró betűs oldal). Drosten tudja, hogy az iskolákat, óvodákat meg kell nyitni. A társadalom ezt követeli! (És még sok egyéb lazítást.) Erre megy ki a játék. Drosten óvatos, tehát diszkreditálni kell.

*

     A 43. folytatását olvasom a podcastnak. Az összes beszélgetés időtartama kb. 43 óra. Ezek alapján meg lehetne írni a koronavírus németországi történetét. Remélem, Drosten megírja. Bár elég sok (számomra) érthetetlen fejtegetés van benne. De megkapó, hogy mennyire készségesen válaszol a kérdésekre, és milyen szenvedéllyel igyekszik pontos lenni.

*

     Néha éles hangot üt meg. (Nem a podcastban!) Kekulé, egyetemi tanár és klinikai igazgató Halléban azt állította, hogy Drosten és csapata súlyos hibákat követett el, és véleménye szerint vissza kellene vonniuk a tanulmányukat. Drosten válasza: „Kekulé nem ismeri a mi adatainkat, és rosszul idéz. Őt magát nem lehet kritizálni, ahhoz előbb publikálnia kellene valamit.”

     Fényképek az újságokban: Kekulé elegáns öltönyben nyakkendővel, Drosten fehér köpenyben, olykor üvegcsével a kezében.

jún. 1.

     Bonyolult dolgok, a podcast 44. része:

     „Kevés ember sokakat megfertőz, sokan keveset vagy senkit.” Ha tudnám, ki tartozik a kevesekhez, nyert ügyem lenne. (Orosz rulett?)

     Képzeljük el, mondja Drosten, valakinek van egy kevés vírus a tüdejében, rendesen gyengélkedik, bemegy a kórházba, s valószínűleg nem fertőz meg senkit. Azonban vannak olyan páciensek, akiknek a tüdeje tele van vírussal, de nem érzik magukat betegnek, köhécselnek, jönnek-mennek. Jóllehet betegek. Természetesen sokakat megfertőznek.

*

    Hetekig, sőt akár egy vagy két hónapig észrevétlenül rejtőzik a vírus. Senki nem veszi észre. Ezért az általam elképzelt iskolában, így Drosden, minden egyes diákot tesztelni kellene. Így lehetne megtalálni azt a bizonyos szuperfertőzőt. Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.

jún.3.

     Vannak aggasztó jelek. Lásd az alábbi képet: a hétvégén Kreuzbergben (Berlin) 3000-es találkozó volt.

                                                                             RP. online

2020. május 26., kedd

Ablakok a világra

Az én ablakom
     
     Nem mindenki lakhat egy filozófusról elnevezett utcában, ráadásul Bécsben. De Franz Schuh igen, a Hegelgasséban. Korábban könyvet is írt Hegel és a gyakorlat logikája címmel. Véletlen, hogy a párhuzamos utcát Schellinggassénak hívják? A művelt taxisofőr néha össze is keveri a kettőt, a műveletlen viszont gond nélkül viszi haza az írót. Nota bene: nem messze van innen a Fichtegasse is. Így már érthető számomra, hogy Schuh miért kezdte Canettiről szóló nagy esszéjét Fichtével. (Blendung als Lebensform, azaz A "káprázat" mint életforma, 1985. Ez az írás Elias Canetti regényéről szól, mely 1935-ben jelent meg, és Bécsben játszódik.) Most olvasom, jobban mondva birkózom ezzel a bonyolult szöveggel. Éppen ezért figyeltem fel a nevére a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Ablakom a világra c. sorozatában. Schuh szó szerint veszi a feladatát, s kitekint a kihalt Hegelgasséra, mely mostanában teljesen üres, halotti csönd uralkodik. Benne az egzisztenciális szorongás.
                                  (Franz Schuh, 1947, Bécs)

     Nekem is mi jut eszembe: vajon fogok-e még a Stefanskirche lábánál sétálni, nem egyedül persze, hogy meglássam én is, mit Kien és Therese külön-külön a Fogfájós Krisztust (Zahnwehherrgott) a galambbal a fején? (Kien és Therese a Káprázat c. regény főszereplői. Mindketten beleütköztek a Krisztus-szoborba, melynek a fejére éppen egy galamb szállt le.)

     Fellelkesülve a kiváló írást olvasva, belefogtam a sorozat némely darabjába. Le is fordítottam néhány mondatot… Kár, hogy nem tudom igazán megmutatni gondolatgazdagságukat, művészetüket.

     Kezdem egy nagyágyúval:

     Újra és újra felbukkannak bennem képek a gyermekkoromból, amikor sokkal több időnk volt, órákig ki lehetett nézni az ablakon, a hangyákat megfigyelni, az asztal alatt feküdni, s elképzelni, hogy az tulajdonképpen egy bárka. Nem úgy van, hogy visszatértünk a normális életritmusba?
                                  (Olga Tokarczuk, 1962, Wroclaw)

     Félek, ha kitekintek az ablakon, mert nem látom, ami most történik a világban, mert a nappalom hetek óta ugyanúgy telik, mint mindig, s mert mindig mindenütt szenvednek az emberek, mindig mindenütt kiveti hálóját a gyűlölet és a halál.
                                  (Jan Wilm, 1983, Frankfurt a. M.)

     Este van. Az ablak előtt a tó még világos, de könyvem betűi közé beszivárog az alkonyat. Az oldalak szürkésfehérré válnak, a szavai feloldódnak, egy új szöveg keletkezik.
                                   (Thomas Hürlimann, 1950, Walchwil, Svájc)

     „Hogyan tudnám feleségemet meggyőzni arról, hogy míg kinézek az ablakon, dolgozom?” – kérdezte önmagától Joseph Conrad a múlt század kezdetén. Én viszont azt kérdezem magamtól, hogy magyarázzam meg a lányomnak, hogy miközben kitekintek az ablakon, egy korszak végét látom?
                                   (Antonio Scurati, 1969, Milánó)

     Mondd, te hová utaznál szívesen?

A Fogfájós Krisztus, wikipedia commons

2020. május 17., vasárnap

Drosten, Turner, Buzzati

Christian Drosten, merkur.de
   A vírus
     Christan Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozátait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között. 
     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvéselméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani. 
      Várom a következő jelentkezését!

   Turner
     A Frankfurter Allgemeine Zeitungban lapozgatva, meglepő cikkre bukkantam. Egy párizsi kiállításról szól: Turner a Musée Jacquemart-André-ban.
     Valaki annyira szereti Turnert, hogy ír a láthatatlan kiállításról. Egyszer újra megnyitják, s meg lehet csodálni Turner impresszionista fényjátékait. (Írtam is róla!)
 
Land' s End, Cornwall (1834)
 
     Halvány párában úszik a szikla s a tengerpart aranyló homokja, egybemosódva az éggel. "Colour beginnigs"-nek nevezte az ilyesfajta lapokat, melyeket nem is a nyilvánosságnak szánt. De miért lenne a Land' s End, Cornwall kezdet? Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Maga vallotta: "Munkám abban áll, hogy azt festem, amit látok, s nem azt, ami valójában ott van."

   A fal

Dino Buzzati (1906-1972) hu.wikipedia.org

     Vágysz valamire, s már-már elérnéd, de mégis minden megváltozik. Szabadság, szépség, gazdagság az ellenkezőjére fordul, s inkább választod a bezártságot... Dino Buzzati novellája: Aki meg akart gyógyulni, éppen erről szól. Már a kötetcíme is különösen hangzik: Hajtóvadászat öregekre. Eddig nem olvastam tőle semmit. Kár volt.


2020. május 13., szerda

Kehlmann Montaukból

     

     Érdekes interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak Daniel Kehlmann, aki már jó ideje New York-ban él. A messzeség persze ez esetben nem jelent semmit, hisz írásaival, színdarabjaival továbbra is jelen van a német nyelvterületen. Véleményére odafigyelnek.
     „Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
     Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
     Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
     Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.) 
     Ki tudja, mikor lesz oltóanyag? Úgy tűnik, a társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a megnövekedett kockázattal. A svéd utat tekinti követendőnek, mely szerint hosszú ideig velünk lesz a vírus. A másik út a disztópia (a negatív utópia, ilyen pl. az 1984 c. regény), a bezártság, az elszegényedés…
     Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
     Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
     Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.
    Én is indulok, nem a tengerpartra, csak a Halmi erdőbe, ahol tengersok madár csicsereg. Igaz, időnként idehallatszik távolról az autópálya moraja.