![]() |
Forrás: wikipedia.at |
2020. június 8., hétfő
Magda!
2020. június 3., szerda
Fekete István: Tolvaj
Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, és a törött zsindelyek alatt varangyok aludták nappali álmukat. Kerítése mellett ösztövér napraforgók nyújtogatták fejüket a nap felé, és a méhek csak déltájban mertek berepülni az öreg kertbe, mert két óriási diófa árnyékban tartott mindent, és hűvös volt alattuk még a legforróbb nyárban is.
Nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én, meg a katona, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, meg Ali baba és a negyven rabló, aztán Robinson, Péntekkel és a többiek, akik eljöttek hozzám, mert a furcsa csendes, öreg kertben még szebb meséket lehetett mondani, mint amit könyveim tudtak róluk. Valamikor asztal állt a diófák alatt. Régen – mondják – valami uraságé volt a ház, aki cserépkorsóból itta a bort, és a parókiának hagyta mindenét, miután kiköltözött a temetőbe, hol még nagyobb volt a csendesség és béke, mint a vén kert álmodozó magányában.
Amikor Robinson már megunta a meséket, és a katona is elaludt, fejét patrontáskáira hajtva, úgy képzeltem, mintha megint lábra állna az összeroskadt asztal, és vén hajdú hozná fel a bort az uraságnak. A hajdú dolmánya(1) kopott volt már, és – nagy bánatomra sarkantyú sem pengett csizmáján – kopott az úr is, aki belekóstolt a borba, és azt mondta:
– Sok van még belőle, András?
– Bizony nem sok, uram.
– De nekünk még elég lesz?
– Nekünk még elég…
Aztán már csak a kriptaajtó tompa dübörgését hallottam, és a diófák susogásában mintha távolodó zsolozsmák(2) zendültek volna elhagyott temetők kakukkfüves országútján.
A kert pap nagybátyámé volt, aki mint regimentpáter(3) ott volt Maglájnál,(4) golyót kapott a lábába, medáliát a mellére, és mivel nem tudtam olyant kérni tőle, amit oda nem adott volna, a kertet kérés nélkül egyszerűen elfoglaltam. Rozzant kapujában a negyven rabló őrködött, míg én Ali babával, a katonával és Robinsonnal szórakoztam.
Nyáron nagy zöld hernyók pottyantak le a diófáról a földre, ősszel mókusok jöttek néha látogatóba, én pedig feketén maszatos kézzel szedtem az új diót, amelynek zöld héját néha úgy kellett lefaragni.
Egy ilyen csendes, őszi délután is elgondolkozva törögettem a diót. A falu mintha már álomra készülődött volna. Messze, valahonnét szekér zörgött hazafelé, és kukoricaszár füstje kóválygott a kertben, amikor valaki a szomszéd kerítése mellett elvisítja magát:
– Hej! Most megláthatik a papék! Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem a Pisti… Ugye… most csak ne bújjon el.
Hát igen. Éppen a katonát akartam megkérdezni, hogy miként is volt a dolog a királylánnyal, amikor a vénasszony éles sikoltása végigvágott a kerten, és én azonmód lehasaltam a bodza közé. Nemcsak lehasaltam, hanem négykézláb igyekeztem ki a kertből, az én kertemből, ahol – úgy látszik – loptam.
Eddig nem gondoltam rá, de most ezt mondta körülöttem minden. Megcsípett a csalán, megszúrt a tüske, az öregasszony hangja vijjogva kísért, és ezt dobogta a szívem is:
– Baj van. Loptál!
És akkor napokig nem mentem nagybátyámhoz; odahaza nem szóltak hozzám, és a faluban is elterjedt a híre, hogy én dézsmáltam a papék dióját. Végre nagybátyám megsokallta a dolgot. Átjött értem, kézen fogott, és így ballagtunk hozzá a kertbe, mely idegen lett nekem és minden bokra ellenség. Nagyokat lépett az öreg pap, mintha túl akart volna az egész ügyön lenni. Zöldre kopott reverendája suhogva csapkodott a gaz között, és amikor megálltunk, már tele volt a szemem könnyel.
– Szedtél, fiam, diót?
– Szedtem, de azt gondoltam…
– No mit…
– Hogy szabad. Hiszen máskor is… – megkapaszkodtam eres, fehér kezében – máskor is szedtem.
– Aztán most ki mondta, hogy nem szabad?
– Deres néni.
Az öreg ekkor felcsattant, hogy meghallják a szomszédban is.
– Hát a Deres néni a maga portáján kurjongasson. Ha én neked megengedtem, akkor az úgy van jól. Te itt nem lophatsz, mert a tied!
Amikor kiértünk a kertből, még hozzátette:
– …de azért mindig szóljál előbb, kisfiam. No, eredj vissza, és szedj, amennyit akarsz.
Egyedül maradtam.
Visszanéztem a kertre, és nem kellett a dió, pedig a vén fák szolga módon integettek felém.
– Gyere, gyere, most már szabad…
Elfordultam. Nem kell! A bokrok sunyin lapultak, a napraforgók lehajtották fejüket, hogy arcukba ne lássak.
– Mi tudtuk. Mi nem hittük… Nem történt semmi. Gyere!
– Nem!
És soha többet nem mentem vissza a kertbe, mert hűtlen lett hozzám. Nyirkos földjén a szégyen bujkált, bokrai közt úr lett a gaz, és a vén diófák gazdátlanul kínálgatták a papírhéjú nagy gyümölcsüket vándormadaraknak, mókusoknak, mindenkinek.
Én pedig egyedül maradtam a katonával, aki kutyaháton lovagolt a királylányért, s a kutyának akkora volt a szeme, mint a malomkő. Ali babával, Robinsonnal és Péntekkel, mert csak ők, csak ők tudták egyedül, hogy engem loptak meg, mert enyém volt az öreg kert, enyém a mesék álma, amik ott születtek, enyém a rigófütty és a hulló levelek szárnycsapása, enyém volt ott minden, és – talán nem is loptak meg, mert – enyém még ma is.
– Ettől, ettől a zsugori vén disznótól?…
Szövegközlés:
Fekete István: Karácsonyi látogatók. Móra Könyvkiadó, 1989. (A novella az író életében nem jelent meg.)
A vírus
márc. 10.
- „Túl van lihegve…” – csóválod a fejed. (14 éves)
- Mondd ezt annak, aki lélegeztető készüléken van! (72 éves)
Christian Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozatait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között.
Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvés-elméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani.
Várom a következő jelentkezését!
máj. 26.
A Bild-Zeitung (bulvárlap)
idézett négy tudóst, akik főleg twitteren, de az egyik előzetes tanulmányban is
nyilatkozott a Drosten által
közzétett elő-tanulmányról (Preprint).
Mindannyian kritikai észrevételeket fogalmaztak meg a tanulmány statisztikai
részéről. Azonban a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel támadó Bild eljárásától mind a négy tudós
elhatárolódott.
Drosten a tudóstársak
kritikáit jogosnak tartja abban a tekintetben, hogy a statisztikája a korosztályi
megoszlást illetően meglehetősen „elnagyolt” (grob) volt, hozzáteszi,
hogy nem ez volt a tanulmány legfontosabb része. De természetesen
összegyűjtötték a javaslatokat és válaszoltak is rájuk. Sőt az egyik
statisztikust föl is vették a társszerzők sorába, aki ezt örömmel elfogadta. A
tanulmány új, végleges változata a hét végéig elkészül. Magában a vírusnak a
kutatásában, ill. hatásában nincs változás.
Nota bene: a falszifikáció, vagyis egy felállított elmélet megtámadása nélkül - ez Kehlmann interjújában is benne van -, a tudomány nem létezik.
A másik fontos megállapítása, hogy a gyerekek is terjeszthetik a vírust, sőt ugyanolyan koncentrációban hordozhatják, mint a felnőttek. A Charitéban is kezeltek gyerekeket a betegség különböző fázisában. (Az otthon maradó gyerekekre persze mindez nem vonatkozik.)
*
(A tudományos munkában, ha jól sejtem, minden publikáció Preprint. Nincs végleges változat. Az irodalom is újraírások sorozata. Úgy látszik, minden kornak szüksége van arra, hogy újrafogalmazza, pl. hogy mi a szerelem.)
*
Végigolvastam a legutóbbi podcast leírását (26 apró betűs oldal). Drosten tudja, hogy az iskolákat, óvodákat meg kell nyitni. A társadalom ezt követeli! (És még sok egyéb lazítást.) Erre megy ki a játék. Drosten óvatos, tehát diszkreditálni kell.
*
A 43. folytatását olvasom a podcastnak. Az összes beszélgetés időtartama kb. 43 óra. Ezek alapján meg lehetne írni a koronavírus németországi történetét. Remélem, Drosten megírja. Bár elég sok (számomra) érthetetlen fejtegetés van benne. De megkapó, hogy mennyire készségesen válaszol a kérdésekre, és milyen szenvedéllyel igyekszik pontos lenni.
*
Néha éles hangot üt meg. (Nem a podcastban!) Kekulé, egyetemi tanár és klinikai igazgató Halléban azt állította, hogy Drosten és csapata súlyos hibákat követett el, és véleménye szerint vissza kellene vonniuk a tanulmányukat. Drosten válasza: „Kekulé nem ismeri a mi adatainkat, és rosszul idéz. Őt magát nem lehet kritizálni, ahhoz előbb publikálnia kellene valamit.”
Fényképek az újságokban: Kekulé elegáns öltönyben nyakkendővel, Drosten fehér köpenyben, olykor üvegcsével a kezében.
jún. 1.
Bonyolult dolgok, a podcast 44. része:
„Kevés ember sokakat megfertőz, sokan keveset vagy senkit.” Ha tudnám, ki tartozik a kevesekhez, nyert ügyem lenne. (Orosz rulett?)
Képzeljük el, mondja Drosten, valakinek van egy kevés vírus a tüdejében, rendesen gyengélkedik, bemegy a kórházba, s valószínűleg nem fertőz meg senkit. Azonban vannak olyan páciensek, akiknek a tüdeje tele van vírussal, de nem érzik magukat betegnek, köhécselnek, jönnek-mennek. Jóllehet betegek. Természetesen sokakat megfertőznek.
*
Hetekig, sőt akár egy vagy két hónapig észrevétlenül rejtőzik a vírus. Senki nem veszi észre. Ezért az általam elképzelt iskolában, így Drosden, minden egyes diákot tesztelni kellene. Így lehetne megtalálni azt a bizonyos szuperfertőzőt. Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.
jún.3.
Vannak aggasztó jelek. Lásd az alábbi képet: a hétvégén Kreuzbergben (Berlin) 3000-es találkozó volt.
RP. online
2020. május 26., kedd
Ablakok a világra
Az én ablakom |
2020. május 17., vasárnap
Drosten, Turner, Buzzati
![]() |
Christian Drosten, merkur.de |
Turner
A Frankfurter Allgemeine Zeitungban lapozgatva, meglepő cikkre bukkantam. Egy párizsi kiállításról szól: Turner a Musée Jacquemart-André-ban.
Valaki annyira szereti Turnert, hogy ír a láthatatlan kiállításról. Egyszer újra megnyitják, s meg lehet csodálni Turner impresszionista fényjátékait. (Írtam is róla!)
![]() |
Land' s End, Cornwall (1834) |
Halvány párában úszik a szikla s a tengerpart aranyló homokja, egybemosódva az éggel. "Colour beginnigs"-nek nevezte az ilyesfajta lapokat, melyeket nem is a nyilvánosságnak szánt. De miért lenne a Land' s End, Cornwall kezdet? Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Maga vallotta: "Munkám abban áll, hogy azt festem, amit látok, s nem azt, ami valójában ott van."
A fal
![]() |
Dino Buzzati (1906-1972) hu.wikipedia.org |
Vágysz valamire, s már-már elérnéd, de mégis minden megváltozik. Szabadság, szépség, gazdagság az ellenkezőjére fordul, s inkább választod a bezártságot... Dino Buzzati novellája: Aki meg akart gyógyulni, éppen erről szól. Már a kötetcíme is különösen hangzik: Hajtóvadászat öregekre. Eddig nem olvastam tőle semmit. Kár volt.
2020. május 13., szerda
Kehlmann Montaukból
„Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.)
Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.
2020. május 6., szerda
A home office-ból
Valamikor, hallgatva a szóbeli feleleteket, eszembe jutott egy-egy kérdés. De meg kellett tanulnom, hogy ne tegyem fel őket. Csupán zavart okoznának. Itt van pl. a következő. Rómeó, mint tudjuk, Mantovába menekül. Baltazártól azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. Vajon miért nem jut el hozzá Lőrinc barát levele? (Segítő kérdés: csak nem a vesztegzár miatt?) A válasz itt van:
„… ott meg azt hitték a városőrök,
Hogy mind a ketten egy helyről jövünk,
Bezártak és egy lépést sem tehettünk.”
(V. felvonás, Mészöly Dezső ford.)
Emelt szinten a kérdés így hangzott volna: ki volt Hamnet. Látom szegény vizsgázó arcán a megdöbbenést. Akar valamit mondani, de érzi, jobb, ha nem mond semmit. Bizony, kevesen tudják, hogy Shakespeare Hamnet nevű fia Judittal, ikertestvérével együtt 1585-ben született Stratfordban. A fiú 1596 augusztusában halt meg, feltehetően pestisben. Constantia szavaival emlékezhetünk meg róla:
„Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
Felölti kedves arcát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be…”
(János király, III. felvonás, Arany János fordítása)
A dráma keletkezését Géher István 1593-ra teszi, mások az 1594-96 közötti évekre. Ha feltételezzük, hogy a fenti sorok Hamnetre vonatkoznak, akkor az évszám: 1596.
*
A Tagesanzeiger számol be arról, milyen kelendő manapság, Boccaccio és Camus mellett, Laura Spinney könyve (2017), mely A lázas világ (Die Welt im Fieber) címmel jelent meg németül. A jelenleg Párizsban élő angol írónő a spanyolnáthajárványt a XX. század legnagyobb katasztrófájának nevezte. Becslése szerint az áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette. (Az I. vh. 17, a II. vh. 60 millió ember életét követelte.) Az írónő megjósolta az újabb világjárványt, s azt is, hogy a globalizáció meggyorsítja a terjedés sebességét, tudván azt is, hogy természetes egészségügyi határzárak (cordons sanitaires) nincsenek. A hatásos védekezés a járvány ellen ma is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt: otthon maradni, távolságot tartani. A spanyolnátha két év után tűnt el.
*
A londoni pestis is egy idő után kimerülni látszott:
„Ez pedig nem valamiféle újonnan feltalált gyógyszer következménye volt, sem holmi új gyógymódé vagy oly tapasztalaté, amelyet az orvosok és felcserek kezelés közben szereztek, hanem nyilvánvalóan ama Lény rejtélyes, láthatatlan kezétől származott, aki a pestist ítéleteként reánk küldte; és mondhat az emberiség ateista része e soraimról, amit akar, ez nem vakbuzgóság, ezt akkoriban az egész emberiség elismerte. A ragály erejét vesztette, rosszindulata elapadt, és akárhonnét eredt is ez, bárhogy keressék is magyarázatát a természetben a filozófusok, igyekezzenek bárhogyan csökkenteni Teremtőjükkel szembeni adósságukat, még a legkevésbé vallásos orvosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy mindez természetfeletti és rendkívüli volt, és hogy nem lehet rá magyarázatot találni.
És ha azt mondanám, hogy ez nyilvánvaló felhívás volt mindannyiunknak a hálaadásra, különösen pedig nekünk, akik megéltük a pestis fokozódásának rémségeit, talán egyesek most, amikor már nem érzik annyira át a történteket, úgy vélekednének: mindez csupán kenetteljes kántálás vallásos dolgokról, történelemírás helyett prédikáció, a tanítót játszom, ahelyett, hogy megfigyeléseimet közölném, és ez bizony meggátol abban, hogy folytassam e fejtegetésemet, ahogyan azt máskülönben tettem volna. De ha tíz leprás meggyógyíttatik, és csak egy közülük visszatér, hogy hálát adjon, hadd legyek én az az egy, hadd adjak hálát a magam nevében.”
Költők és írók különösen vigyázzanak magukra. Hírmondónak is kell maradni valakinek. Ha mindenki elesik a csatában, ki énekli meg a hősöket?
*
A pestis évében (1665) vonult home office-ba Isaac Newton. Szülőfalujában, Woolsthorpe-ban, mely Londontól északra 170 km-re található, itt nyilván nem zavarta semmi. Később ezt az évet annus mirabilisnek, csodálatos évnek nevezték, mert Newton nagy felfedezéseket tett a matematika, a fizika és az optika területén. 24 éves volt ekkor.
Ám Londont a következő évben is súlyos csapás érte. Szeptember 2-án, vasárnap éjjel egy királyi pékségben a ki nem aludt parázs lángra lobbant. A tűz 13000 házat, 87 plébániatemplomot pusztított el. A régi Szent Pál-székesegyház is a tűz martalékává vált. Pozitívum: Christopher Wrent ekkor bízták meg a székesegyház újjáépítésével.
„Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.” (Hérakleitosz)
2020. április 29., szerda
Defoe: A londoni pestis
Olvasónapló
Mostanában az ember egyre-másra olyan írásokkal találkozik – nem csak magyar nyelven –, melyek a világjárvánnyal foglalkoznak. Kettőt emelnék ki az áradatból. Az egyik a Kompolthy Zsigmonddal (Bán Zoltán András) készített interjú, melyben a Pannon pestis c. regény szerzője áttekinti a járványok irodalmi ábrázolásainak történetét az Iliásztól Camus-ig. (litera.hu, 2020. márc. 20.) A másik Bacsó Béla Defoe-értelmezése, melyben a szerző a filozófiát hívja segítségül. (ÉS, 2020. ápr. 24.) Korábban azt hittem, hogy Defoe egykönyvű író (Robinson Crusoe), most pedig kiderül, hogy A londoni pestis c. műben az emberi létezést mutatja be. És milyen drámaian, sokoldalúan! Többet tud rólunk, mint bárki más.
A londoni pestis az világirodalom első dokumentumregényének tekinthető, s a narrátor, egy nyergesmester „feljegyzéseit” olvasva, Madáchcsal mondhatjuk:
„Örüljünk, okosabb világ van,
„… számtalan rémes esetet lehetett hallani. Előfordult, hogy valaki épp a piacon esett össze holtan, mert sokan nem is sejtették, hogy magukban hordozzák a ragályt, mígnem az üszkösödés átterjedt belső szerveikre, és a szerencsétlenek néhány percen belül elpusztultak. Ennek következtében sokakat lepett meg a halál az utcán, egyeseknek talán arra még futotta az erejéből, hogy a legközelebbi bódéhoz, fülkéhez vagy kapualjba elvánszorogjanak, ott aztán leültek és elpusztultak.
Az efféle eset olyan gyakori volt, hogy amikor a pestis valamelyik városrészben teljes erővel dühöngött, az úton-útfélen heverő holttestektől jóformán közlekedni sem lehetett. Hadd említsem meg azt is, hogy amíg eleinte a járókelők a holttestek láttára megálltak, és kihívták a közeli házak lakóit, később már rájuk se hederítettek.
Ha valahol egy holttestet láttunk heverni, elkerültük, átmentünk az utca túlsó oldalára, ha pedig történetesen egy szűk sikátorban vagy átjáróban bukkantunk holttestre, megfordultunk, más utat választottunk, és mentünk tovább a dolgunkra; ilyen esetben a hulla mindaddig ott hevert, amíg a hatóságok nem kaptak hírt róla, és el nem vitették. Az is megesett azonban, hogy a holttesteket csak éjjel szedték össze és szállították el a halottaskocsikat kísérő halottvivők. Egyébként azok a rettenthetetlen férfiak, akik az efféle feladatot végezték, attól sem riadtak vissza, hogy a halott zsebét kikutassák, sőt, ha jó ruha volt rajta – ami néha előfordult –, leszedjék róla, és elvigyenek mindent, amit csak lehet.”
Főhősünk aprólékosan leír mindent, egy város kétségbeesett vergődését. Külön történet kezdődik a három szegényember menekülésével. Elvesztik munkájukat, lakásukat. Mi lesz a sorsuk? Az éhhalál? Vagy a pestis viszi el őket? Helyzetük Londonban reménytelen, de útnak indulni is kockázatos: a vidékiek félnek tőlük, mert a fekete halált hozhatják magukkal. Az egyik korábban katona volt, megsebesült, most ostyasütőnél dolgozott. Bátyja tengerész volt, a szárazföldön vitorlakészítő lett belőle. Hozzájuk csapódott egy asztalos, egyetlen vagyona szerszámosládája. Egy ponton a leírás átváltozik párbeszéddé. John, a veterán katona és Thomas, az egykori tengerész a színpadra lépnek, és így mérlegelik az esélyeket:
Thomas:
John:
Thomas:
John:
Ők az én hőseim. (I want a hero!) Különösen a volt katona. Nem fegyverével győz, hanem eszével, találékonyságával, bátorságával. Benne a polgári öntudat szólal meg. Mint Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszok között vezeti kis csapatát, mert mások is, köztük asszonyok is, csatlakoztak hozzá. Nem segítik az üldözötteket istenek. Sőt konstáblerek (rendbiztosok) állják útjukat:
Konstábler:
John:
Konstábler:
John:
Konstábler:
John:
(A könyvet Vámosi Pál fordította)
Eddig jutottam az olvasásban. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Vajon életben maradnak-e? Micsoda izgalom! Ha nem történik semmi rendkívüli, egy hét múlva megírom.
2020. április 23., csütörtök
Petri György: Sziszifosz visszalép
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
a szikla óhatatlan visszafelé görög.
2020. április 19., vasárnap
A Comói-tó partján
Két verssor csatázik fejemben . Az egyik Szabó Lőrinctől való: "csak derűs órát veszek tudomásul", a másikat Petri írta: "Rettenthetetlen hülyék kora jő." Természetesen az első híve vagyok, már nagyon régen, de olykor nagy kacagással előugrik a második. Mostanában Stendhal írásaival igyekszem elhessegetni a figurát, s képzeletben a Comói-tó partján sétálgatok a grófnéval és Fabrizióval. Fabrizio itt készül fellépni a történelem színpadára (Waterloo). Hogyan tarthatnám vissza, ember??!!
"Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. - 'A Comói tavat - gondolta - nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhettem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbúvó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon - ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! - az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak azt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!'"
(Stendhal: A pármai kolostor, ford.: Illés Endre)
Visszatérve a jelenbe, úgy érzem én is a végtelen, csekély értelmű tömegben elvegyülve masírozok, habár "rettenthetetlen", az nem vagyok.