Kehlmanniádák

A bábjátékos…

     Izgalmas dolog egy író számára, ha regényalakja váratlanul megelevenedik, s erőszakosan újra beleavatkozik életébe.

     Történt ugyanis, hogy Daniel Kehlmann Németországban megkapta a Frank Schirrmacher-díjat. (Frank Schirrmacher többek között a FAZ kiadója volt, 2014-ben halt meg.) Az eddigi díjazottak: Hans Magnus Enzensberger, Michael Houllebecq és Jonathan Franzen. (20 000 svájci frank jár érte, csak hogy irigykedjünk.) Indoklás: Kehlmann virtuóz módon kezeli a német nyelvet, s árnyaltan elemzi a német múltat és jelent.

      Kehlmann szépen eltervezte, hogyan építi fel beszédét, amikor közbeszólt Tyll Eulenspiegel. Nem megjelent neki, mint Faustnak Mephistopheles, Kehlmann azt mondja, hogy víziója neki sosem volt, de mint regényírás közben – kissé erőszakosan – szót kért Tyll:

     Beszélj magadról pöffeszkedő köszönet helyett, a jelenről és a jövőről szóló nagy szavak helyett meséld el, hányszor féltél, hogy nem tudod befejezni a könyved, s csak azért írtad tovább, mert muszáj volt, ugyanis az előleget már elköltötted.

     A beszédből párbeszéd lett. Kehlmann azért beleszőtte a jelen szituációt is. A legjobbak azonban a vallomásos részek. Tyll így ösztönzi:

     Beszélj arról, hogyan ábrázoltad a molnár megkínzását, hogy döntötted el, hogy a gyilkosságot a gyilkos szemszögéből írod le. Mert nem az áldozatot akartad megérteni, hanem a tettest. Áldozatnak lenni könnyű, gondoltad, s nem éppen izgalmas. Ismerd be!...

    Beszélj arról, hogy ilyen vagy, hogy mibe került elképzelni, mi játszódik le egy vérbíróban, beszélj arról, hogy ez nem játék. Aki ilyet tesz, felidézi a démonokat, beszélj arról, milyen volt, amikor előjöttek…

     Beszélj arról, hogy Brünn alatt eltemettél… nem volt levegőm, három élő és egy halott a sötét lyukban és az emlékek hulláma.

     Kehlmann időnként vitába szállt teremtményével:

     Nem lehetett olyan rossz. Te valójában nem is létezel, ne panaszkodj a rossz levegőről!

     Lehet, hogy nem létezek, de élek. Ezt te tudod a legjobban. Valóságosabban élek, mint te, előtted is éltem hosszú időn keresztül, és utánad is sokáig fogok élni…

     Tyll ügyes fordulattal folytatja:

     Beszélj arról, milyen hirtelen meghalhat az ember. Valami közben. Belebonyolódva a hétköznapokba, tele mindenféle szándékkal, kíváncsisággal, dühvel, szerelemmel, kisebb-nagyobb tervvel. Beszélj arról, milyen szörnyű érzés fogott el erre gondolva…

     Gazdag beszéd, most nem folytatnám, pedig még Esterházy Péterről is esik szó. Végül is ez az irodalom dolga: beszélni a halálról, a szerelemről, s más ily fontos emberi lomról.

                                       (Elhangzott Berlinben 2018. szeptember 3-án)

…. Linzben

                                                          „… ne legyen béke, ne legyen derű
                                                                                        a bearanyozott, a fennen
                                                                                       finom, elzárt zeneteremben…”

                                                                         (Illyés)

         Nem kevésbé volt izgalmas Kehlmann beszéde Linzben a Bruckner Fesztivál megnyitóján. Adva volt a téma: a tradíció és a mottó: Mit örökölsz apáidtól? Kehlmann meglepően személyes volt. Apjáról, családja sorsáról vallott, s a végén élesen kritizálta az ifjú kancellár politikáját, akinek a legnagyobb büszkesége, hogy a szomszéd ország önjelölt diktátorával (Möchtegern-Diktator) jó kapcsolatot tart fenn.

     (Daniel, légy óvatos, már Putyinba, sőt Trumpba is beleszálltál! Mi lesz ebből?)

     Hosszú beszéded a XX. század minősítésével kezdted: a „farkasok évszázada” (Oszip Mandelstam). Ezt bizonyítandó elmesélted egy tizennyolc évvel ezelőtti élményedet, amikor leszálltál a pokol bugyrainak egyikébe, hogy meghallgasd a mauthauseni kőbányában tartott emlékkoncertet.(*) A Bécsi Szimfonikusok játéka sem feledtette el, hol vagy: az őrtoronyban ott álltak a biztonsági őrök, s két órába telt, míg kijutottatok az előadás után. (Micsoda szójáték: Konzertgelände és Konzertrationslager!)

     Innen nem nagy ugrás édesapádról beszélni, akit tizenhét évesen vittek el a Schwechat melletti Maria Lanzendorf táborba, melynek neve a „borzalmak térképére” alig került föl, bár Mauthausen melléktábora volt. Nagymamád kivillamosozott a táborba, hogy élelmet vigyen, miközben téged már elengedtek, arra számítva, hogy ez enyhítő körülménynek számít.

     „Nemrég történt” – mondtad. (Es ist gerade erst geschehen) A tradíció, fogalmaztad, éppen ez: nemrég történt. Faulknert is idézted: The past is never dead. It’s not even past.

     Szeptember 6-án mutatták be darabodat Bécsben Az elveszettek utazása címmel. (Theater in der Josefstadt) Ez arról szól, hogy 1939-ben ezer menekülttel megrakott hajónak (köztük osztrákok is voltak) először Kubában, majd az USA-ban megtiltották a partraszállást. Olyan indokokkal, melyek ma is olvashatóak: a „hajó”, mármint az ország, tele van, nem tudnak többet befogadni, a hajón levő emberek kultúrája, nyelve idegen. Abszurditásnak tűnik az Amerikai Egyesült Államok képtelen letelepíteni ezer embert?!

     Közbevetőleg emlékeztetnék Nádas Péter regényének (Világló részletek, I. 376. o.) fontos passzusára: az eviani konferencián (1938) az összes európai ország, valamint az USA képviselői egységesen elzárkóztak attól, hogy menekülteket fogadnának be.

     Éppen ezért figyelmeztetsz a beszéd utolsó szavaival: nemcsak a szép zene a fontos, de segíteni azoknak az embereknek, akik segítségre szorulnak, akkor is, ha más vallásúak, más a kultúrájuk, a nyelvük, a bőrszínük - emlékezvén azokra, akiket elűztek vagy megöltek a mi országunkban, nem is olyan nagyon régen…

                                                „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
                                                                            mi neked fölfedetett,
                                                                            a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt …”
                                                                                (Illyés)

           (Elhangzott Linzben 2018. szeptember 9-én)
*Most olvasom újra (19.12.17) Kertész Imre A kudarc c. könyvét, melybe szó esik Mauthausenről is! (53. oldal)

Egy budaörsi szőlőhegyen

  2012

  

Tegnap vendégségben voltunk. Estére belázasodtam. Most egy-két napot pihenek.

                                         Fölfele megy borban a gyöngy;

                                                 Jól teszi.

                                 Tőle senki e jogát el

                                                 Nem veszi.

                                 Törjön is mind ég felé az

                                                 Ami gyöngy;

                                 Hadd maradjon gyáva földön

                                                 A göröngy.

                                                       (Vörösmarty: Fóti dal)



Adjon az Úristen...

 

János bácsi

   

2012. 12. 20.

     Nemsokára eljön János-nap, de már János bácsi nélkül. Nagy családi ünnepeken mindig mellette ültem. Elmesélte, hogy volt régen a szőlőben, a földeken, háborúban és békében. A bor aranysárga volt, s izzott a napsugárban, csillogott a félhomályban. - Péter! Jobban járunk, ha iszunk! - mondogatta az öreg.

     Ebben az évben már nem hangzik fel a János-köszöntő és a János-áldás:

                   Zendüljön föl János hangos énekekkel,

                   verseim elkezdem gyönyörű rendekkel,

                   verseim elkezdem gyönyörű rendekkel.

                   Valamennyi csillag ez magas égen van,

                   valamennyi fűszál e kerek földön van,

                   annyi áldásokkal áldja meg az Isten!

                   Adjon az Úristen erőt, egészséget,

                   holta után pedig örök dicsőséget,

                   vigye lelkét mennybe, örök dicsőségbe!

*

         Tu, felix Austria

         A bécsi utakról jut eszembe: a Habsburgok az elmúlt századokban szereztek, gyűjtöttek, gazdagodtak. Most: közkinccsé vált mindaz, amilyük volt, és adnak, hívogatnak… (Készítsd elő utolsó euródat!)

*

         Minden reggel és este séta Blackyvel. Nézem a kis házakat, minden lakóját ismerem: húsz év óta ugyanott lakom!

Blacky

*

         A napokban egy telefonbeszélgetés közben fel kellett írnom egy fontos számot. Mára már elfelejtettem, mit jelöl, miért volt fontos. Tele vagyunk számokkal, kódokkal. Nekem is van egy számom, mellyel számon tartanak:

Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.

                    (Kosztolányi A bús férfi panaszai c. kötetében, 1924)

 Lásd még József Attila: Levegőt

Széchenyi Döblingben 1

     

Most

     Jó sokat gyalogoltunk, míg megtaláltuk az 1784-ben épült Henikstein villát, melyben Bruno Görgen 1830-ban megnyitotta „magántébolydáját”. Híres páciensei közé tartozott, Széchenyin kívül Nikolaus Lenau, a költő.   A legnagyobb magyar 1848 őszétől volt a döblingi szanatórium ápoltja és foglya. Az augusztusban bekövetkező idegösszeomlása juttatta ide. Szeptember elején Esztergomban, a hajóhídról a Dunába vetette magát: 

 „A hídnál egy, a dúltságtól megnyugodni látszó férfi támolyog ki a hintóból, aggódó tekintetektől kísérve és óvó kezektől támogatva. Egy villanásnyi idő, és a féltett valaki a korláton át a vízbe vetette magát. A szolgálatban levő matrózok a szárazra vonszolták.”  
                                 (Szállási Árpád: Egy orvosi feljegyzés Széchenyi Istvánról)

     Válságos napok voltak, Jókai szavával: „lélekcserélő idők”. Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszakán a nádor ismertette az ún. Wessenberg-féle emlékiratot, melyben Bécs követelte a magyar függetlenség feladását és az áprilisi törvények visszavonását. Széchenyi összeomlik, lemond miniszteri posztjáról. Természetesen ekkor sem következett el a történelem vége, még Széchenyi számára sem. Nyolc év múlva fog újra megszólalni a Blickkel, illetve az Önismerettel, melynek befejező része a Nagy szatíra. De ekkor már nem alakította a korát szóval és tettel, mint amikor a Hitelt, Világot, és a Stádiumot fogalmazta, e „három – nem kézzel írt könyv”-et. 
                                                        (Arany János: Széchenyi emlékezete)

  Éveken át szinte bénultan sodorta magával a történelem folyója, melyből nem tudott biztos partra úszni.

     Sőtér István így fogalmazta meg tragédiáját:

     „ Életének tragédiáját abban kell látnunk, hogy az ország átalakítását csak az osztrák birodalom keretei közt merte elképzelni. Emiatt élete delén tudatos elszántsággal, végsőkig vitt önuralommal, magára kényszerített jeges következetességgel: az uralkodóházhoz hű, az osztrák birodalomtól nem elszakadó, sőt az osztrák segítségre igényt tartó politikus magatartását alakította ki, és tartotta fönn mindaddig, amíg a magatartás föltételei 1848. szeptember elején meg nem semmisültek. Vele együtt az ő léte is megsemmisült, de e megsemmisülés együtt járt a magára találással.”

     Ezt az újbóli magára találást az 1856-os év hozta el:

     „A Nagy szatíra felségsértő, osztrákellenes, Habsburg-gyűlölő indulatainak megállíthatatlan újra-újraéledése, szertelensége és leleményessége, a szarkazmus csaknem boldognak mondható megkönnyebbülésem minden tapintat és meggondolás fölényes félrevetése, az osztrák államrendszer és polgárosítás gyilkos bírálata (…) semmiféleképpen sem fér össze Széchenyi addigi politikai magatartásával. (…)  Ismerjük azonban a Naplói-t. (…) (Ezek) „első kötetei árulják el, hogy Széchenyi a pályakezdet korszakában az osztrák összbirodalomról, a Habsburgokról, a magyar nép sorsáról, bár kevesebb tapasztalattal, de ugyanúgy gondolkodott, mint a Nagy szatíra megírásakor.”  
             (Sőtér István: Széchenyi naplói, in: Félkör, 1979, (a Nagy szatíra az Önismeret c. naplófolyam befejező része).

     Alig száz méterre a Burgtól, a Herrengasse egyik palotájában született, s Bécs külvárosában (Döbling) halt meg, a két végpont közötti időt a magyarságnak szentelte.
  

Fénykorában

   

   

Széchenyi Döblingben 2

      
     Sokakat foglalkoztatott Széchenyi betegsége, melynek tünetei már korán jelentkeztek. A számos utólagos „diagnózis” közül kiemelkedik Környey István tanulmánya. Csorba László így összegez Környey nyomán: szerinte „ugyan hatottak a grófra a környezet politikai és magánéleti eseményei, de a döntő elem idegrendszere alkati labilitásának reaktív[1] megnyilvánulása volt (…) az értelmi és hangulati elemek kóros ingadozásában vélte fölfedezni a grófnak azokat az alkati pszichopáthiás vonásait, amelyek őt sokszor kiszámíthatatlan magatartásra hajlamosították.”[2] 

     Érdemes most az eredeti tanulmányt idézni: „kóros pszichés sajátosságai Széchenyi hatalmas értelmi képességét nem korlátozták. Psychopathiás vonásai a psychének azon oldalán voltak, amelyet a pszichológia   elég határozatlanul a temperamentum fogalmába illeszt. De ami a jellem mint érték szempontjából a legfontosabb, a pszychopathiás vonások által az ethikai érzelmek köre nem szenvedett. A kóros érzelmi háttér nem gátolta – és helytelen irányba sem terelte – Széchenyi aktivitását és törekvéseit a tökéletesbülésre.”[3]

    Azaz „nem a gróf politikai gondolkodása volt ’zavaros’, ’bolond’ – hanem viselkedésében, hangulati világában maradtak meg továbbra is bizonyos kóros elemek.”[4]

     Ha a naplóját végigolvassuk, mint Gazda István[5] tette, kitűnik, már 1830-tól kezdve voltak testi panaszai is, melyeket Gazda István maláriás eredetűnek vél. Ezek együtt szinte elviselhetetlenné tették lelkiállapotát. Egész pályafutását beárnyékolták bizonytalan, lelki gyötrelmei, labilis idegzete, de ezeket igazán csak a Naplóból ismerhetjük meg.

*

 

     A döblingi intézet, ahová 1848 szeptemberében került, rendkívül haladónak bizonyult. (Görgen a gyógykezelés alapjának a munka- és zeneterápiát tekintette.[6]) Főleg, ha összevetjük a II. József által alapított „Narrenturm”-mal, ahol főleg katonák voltak, s esetenként megbilincselték őket. Igaz, Döblingbe csak a vagyonos osztály fiai kerülhettek. A pszichiátriai kezelés újabb lépcsőfokát jelentette a Steinhof nevű intézet, melyet 1907-ben alapítottak. 34 pavilonnal (2200 ággyal), színházzal, templommal, melynek a tervezésében Otto Wagner is részt vett. A templom messze csillogó keleties kupolájával Otto Wagner egyik legszebb alkotása.

     Visszatérve Széchenyire. Lakosztálya a nyugati szárny első emeletén volt. Amikor az Obersteinergassén közeledtünk az egykori Henikstein-villához, először a Millenium nevű öregek otthona (Millenium Seniorenheim) tűnt szembe. Itt kérdezősködtünk először. Először azt hitték, beteghez jöttünk, de a főnővérnek bevillant, hogy van itt valami emlékmű a szomszédos, éppen felújítás alatt lévő épület oldalában. Hallott ő már erről a Széchenyiről, s nagyon kedvesen elvezetett minket az emlékműhöz. 
 

     Az épület nyugati oldalán Anton Gasser mellszobra még Széchenyi döblingi idejéből való. Igaz, csupán másolat. Az eredeti Nagycenken található. Mint egy modern szentet őrzi, védi a barlangszerű, rusztikus háttér. (A keret fölösleges.)  Az épület főhomlokzata előtt, a kerítésen kívül, kissé elhanyagolt állapotban egy emléktábla (1985) emlékeztet a „legnagyobb magyarra”.

      Kapcsolata a külvilággal eleinte gyér volt. Még a szép kertbe sem ment ki: „A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illenék.” Később többen meglátogatták. Jellemző Szőgyény-Marich László leírása: „a megháborodottságnak legkisebb jelét sem mutatá (…) ugyanazon éles ész, gondolatmenet, beszédmód volt nála most is tapasztalható, mint midőn őt legfényesebb korszakában ismertem, úgyhogy én erősen hiszem, hogy Széchenyi soha megtébolyodva nem volt.”[7]  Gasser mellszobra persze, és éppen ez a nagy művészet, csupán finoman érzékelteti a nagy ember zaklatott lelkiállapotát.

      Ma a kerületi bíróság foglalja el az épületet, s a teljes felújítás miatt be se lehet menni. Nem tudtuk közelebbről megnézni azilumát. Tervezik-e egyáltalán, hogy majd Széchenyi-emlékszobát rendeznek be itt?

* 
           Tizenkét évet töltött az intézetben. Az ötvenes évek második felében látszólag már megnyugodva, az Önismeret c. monumentális politikai esszéjén kezdett el dolgozni.

---

[1] Reaktív: külső inger hatására gondolkodás és ésszerűség nélküli, önkéntelenül és azonnal cselekvő. (Wikiszótár)

[2] Csorba László: A beteg Széchenyiről, in: Magyar Tudomány, 2010,12

[3] Környey István: Széchenyi István lelki alkata és elmebetegsége, ín Orvostörténeti Közlemények, 1983

[4] Csorba László: A beteg Széchenyiről, in: Magyar Tudomány, 2010,12

[5] Gazda István: Széchenyi betegségei naplója tükrében, in: Ponticulus Hungaricus, 2018. febr. 

[6] Fenyő Ervin jegyzetei az Intelmekhez (Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához, 1985)

[7] Id.: Kosáry Domokos: Széchenyi Döblingben, 117. old