Születésnap

     

1749.08.28. - 1832.03.22

      Kétszáz évvel ezelőtt (legyünk pontosak, 1818. augusztus 27-én) a nagy Goethe alaposan melléfogott, írja Gustav Seibt, a Süddeutsche Zeitung esszéistája, akadémikus. A színhely Karlsbad, ahol is Goethe láthatóan jókedvűen (high spirits) üdvözölte orvosát, dr. Rehbeint, aki a délelőtti órákban felkereste a mestert, s hogyléte felől érdeklődött. Goethe borral kínálta: igyon az egészségére. Rehbein zavarba jött, no de excellenciás uram, csak holnap van a születésnapja!

     Goethe kéri a naptárát, mely olyan lehetett, mint ma egy határidő napló. (Gothaischer verbesserter Schreib-Calender) Tanulmányozza a bejegyzéseket. Sajnálatos módon sok a javítás. Általában titkára írja be diktálás után az eseményeket. Goethének olykor betűznie kellett. Az idegen nevek, rajongó előkelőségek! Karlsbadban! Az ellenőrzés után kijelenti: „Ma tévedésből rúgtam be!” Ez történt. Pedig gondoljuk meg, hogy a „percek aszkétája” (Minutenasket, Seibt költői jellemzése) milyen féltékenyen óvta minden percét. Csak ő tudta, milyen nagy kincs az idő.

     Fiának írta:

                         Hatvanat számlál az óra,

                         Egy nap tied több, mint ezer.

                         Fiam, figyelj a szómra:

                         Ne hagyd, hogy tétlen múljon el.

*

     Amint reggel az órára nézek, rémülten veszem észre, már csak 17 órám van a 24-ből. Pedig örülnöm kéne, milyen sok. Végül hadd idézzem egyszerre Shakespeare-t és Karinthyt (spórolás): a végzetet ugyan nem lehet elkerülni, csupán késleltetni, „csak idő, miért az ember küzd s haladék.” Karinthy Tomi c. monológját ajánlom mindenkinek szíves figyelmébe.

Mann, Goethe, Hugo

2013. 05. 19.

     „Mi a magyar most?” – teszi fel a kérdést Berzsenyi, s nyomában már többször elhangzott a kérdés. Legutóbb egy a Kalligramm Kiadónál megjelent kötet címlapján. Ennek a könyvnek az utolsó fejezetét Poszler György írta „Hol vagy, Mario?" címmel. A jeles irodalomtudós Thomas Mann Mario és a varázsló c. elbeszélését elemzi, s a mű szövegét összeveti Mann publicisztikai írásaival. Az alábbiak közül az első idézet a novellából való, a másik kettő Mann Szózat az értelemhez és az Európa vigyázz! c. esszékből:

     „…parancsolás és engedelmesség egylényegűek, föloldhatatlan egységet alkotnak; aki engedelmeskedni tud, az parancsolni és megfordítva: az egyiknek gondolata bennfoglaltatik a másikban, mint tömeg és vezér bennfoglaltatnak egymásban; de a teljesítmény, a rendkívülien nehéz és idegfeszítő teljesítmény az övé, a vezéré és rendezőé…”

     „…a szegény éhenkórászok tömeggyülekezete beteges elragadtatással ujjongott az emberi jogok eltörlésén, amelyet valaki hangszórón hirdetett az emelvényről…”

     „… a világos értelem megvetése ez, az igazság tagadása és megerőszakolása a hatalom és államérdek javára, a sötét ösztönökre, az úgynevezett ’érzésre’ való hivatkozás, az ostobák és gonoszok felmentése az értelem és szellem alól…”

                                                             *

     Hasonlóan tanulságosak a Goethe-idézetek Poszlertől. (ÉS,2011/44) A bűvészinas fel tudja idézni a szellemeket, de visszaparancsolni már nem tudja:

Elment hát a vén varázsló,
Végre nincs ma itt a mester!
Szellemeit én varázslom
Élni-halni most az egyszer!
Ellestem igéit s
Hókuszpókuszát,
S bűverővel én is
Művelek csodát.
Rajta! rajta!
Szedd a lábad,
Töltsd a kádat
Feredőre!
Gazdag árral fürge habja
Hadd zubogjon, fuss! előre!
………………..

 
Állj meg! Állj meg!
Ami kellett,
Mind betellett,
Állj, de menten!
Jaj, mily sejtés réme száll meg:
A varázsszót elfeledtem!
………………..

 
Itt a mester éppen,
Nagy a baj, gyere!
Szellemet idéztem
S nem bírok vele!

(Goethe: A bűvészinas, ford.: Kardos László)

                                                                    *

     Végül V. Hugo elszabadult hajóágyúja a Kilencvenhárom c. regényből. (Kritika, 2011/10-11) Olvastam a Nyomorultakat, A párizsi Notre-Dame 1482-őt, A tenger munkásait, még A nevető embert is. Úgy tűnik ezt a regényt is el kell olvasnom, hogy megértsem, miért is történt mindez így:

     „Az ágyú, amely hirtelen letépi kötelékeit, valami természetfölötti állattá alakul át. A gép rémmé változik… Mert le lehet csendesíteni a dögöt, feltartóztatni a bikát, megbűvölni a kígyót, megijeszteni a tigrist, megszelídíteni az oroszlánt; de ezzel a rémmel, az elszabadult ágyúval szemben nincs segítség. Nem lehet megölni, hiszen halott… Az ágyú ide-odagördült a fedélközön. Mintha az Apokalipszis megelevenedett szekere lett volna. Az elszabadult ágyú minden megmozdulása közelebb vitte a hajót a pusztuláshoz. Még néhány pillanat, és a hajótörés elkerülhetetlen lesz.”

Goethe Faustja a Katonában

2015. 11. 11.

Két este a Petőfi Sándor utcában

     I.

     Óriási könyvoszlop a színpad közepén. Csupa dohos fóliáns. S ahogy összeomlik, azt jelzi, hogy a leírt szó fölöslegessé válik.
      Goethe főhőse két világ határán áll: már nem tölti be lelkét az istenhit, s az okfejtések szövedéke a valódi élet nélkül csupán fantazmagória. Faustnak a tettek mezejére kell lépnie – egyelőre a „kisvilágban”. Új élményeket Mefisztó nyújt, elvégre Goethe, illetve az ő képviseletében Schilling Árpád, egy középkori legendát használ fel annak bemutatására, milyen az ember – nem is elsősorban a 19. század hajnalán, megszabadulva a teológia nyűgétől, hanem ma a 21. század kezdetén.

      A gondolkodó, cselekvő, a megsemmisülni vágyó Faust helyébe a "cselekvő" Faust lép: rágógumizva, a vállalkozók egyenruhájában. Mindenekelőtt önző vágyait követi. S ahogy haladunk előre a könyv lapjain és a színpad gyorsan múló idejében, mindinkább rádöbben az ember, hogy Goethe műve borzalmas történet, megrázó dráma. Margit börtönben végzi, szenved bűnei súlyától. (Faust épp annyira bűnös volt.)

      Bűnei megbocsáttatnak-e, mennybe jut-e vagy pokolra? Fölösleges kérdés. A pokol, ahogy Schilling Árpád megrendezi, és Mészáros Blanka eljátssza, itt van.

Ui.

     Margit hívő lélek, számára fontos a "még ne ismert tartomány". Szenvedése, bűnbánata sejteti a megváltást. Goethe egy szóval jelzi, hogy Margit bűne eltöröltetett: "Ő megmentetik." (Hang felülről.) A vallásos keretet azonban elhagyja a rendező. nekünk magunknak kell eldönteni, mit gondoljunk Margitról és Faustról.

II.

      Polgári lakásban kezdődik a második rész. Faust az ágyon, s közben - talán álmában – megjelenik Mefisztó s az egész mitológiai apparátus. Az öregedő értelmiségi felébredvén, tétován járkál a lakásban, a sok különös figura között. (Általában mindenki alsónadrágban van.) A 60 év fölötti Heléna érkezik. Kapcsolatukból fiú születik: Euphorión, aki vigyázatlanul, túl gyorsan él, s ez okozza a halálát. Szívszorító jelenet.

      A szünet után kifosztva, lecsupaszítva látjuk ugyanazt a lakást. Faust a padlón fekszik, mint majd a legvégén, holtan. Most még magához tér, és hatalmat akar. (Schilling összevonja Faust és a császár alakját.) A hatalom birtokában háborút indít, utasítgat, parancsolgat. Mindenkit elsöpörni a nagy cél érdekében (Philemon és Baucis). Nem is Faust a legkegyetlenebb, hanem a végrehajtók.
      Goethe korában még komolyan veendő eszme volt a szabad földön szabad nép eszméje, mely mára már eltorzult. Ezt Máté Gábor (Faust) jól érzékelteti. Ez lett volna az a pillanat, mellyel Faust megelégedne. Azzal nem számol, hogy megjelenik a Szükség, a Teher, a Gond és a Baj. Ő maga megvakul. Győzedelmeskedne hát Mefisztó? Nem, mert az angyali seregek megkaparintják Faust lelkét…

      Mihez fogjon most szegény ördög? Kezdheti elölről: piros bohóc-orral, mint a legeslegelején, táncba kezd, jelezve, hogy az egész csak tréfa, nem kell komolyan venni.

     (Rendező: Schilling Árpád, Faust: Máté Gábor, Mefisztó: Kulka János, Margit: Mészáros Blanka)

Mefisztó és Faust, www.origo.hu

Vakkantások

 2014. 11. 14.

Hamupipőke

     Rossini operáját hallgatom, s lassan az az érzésem, hogy bár Rossini ebben a művében nem különösképpen eredeti, van egy behozhatatlan előnye, s ez nem más, mint az olasz nyelv, mely önmagában zene.

Rossini, pinky.hu

 

        Ősz

    (Kis vers Áprilytól, mert olyan szép a hasonlat a végén!)

      Most már a barna, dérütötte rónán
       mulandóságról mond mesét a csend.
       Most már szobádba halkan elvonulhatsz
       s hallgathatod az álmodó Chopint.

      Most már a kályhatűz víg ritmusára
      merenghetsz szálló életed dalán,
      míg bús ködökből búcsút int az erdő,
      mint egy vöröshajú tündérleány.

        2000 év

      Párizs idestova 700 éve vonzza a művészeket. Kutatók elemezték 150 000 művész születési és halálozási adatait, s ebből kiderült, hogy kulturális szempontból immár 700 éve a legvonzóbb város Párizs. Először persze az antikvitásban Róma játszotta ezt a szerepet. Idővel más városok is előtérbe kerültek, pl. Bécs a 18-19. század fordulóján. De úgy látszik, Párizs varázsa nem fakult.

Párizs

        Perzsa költők

       A perzsa költők antológiájának (1968) olvasásába kezdtem. (Antikváriumi példány!) Újra meg újra végigfutok a klasszikus sorokon. Elgondolkodtat azonban az első oldalon levő zöld tintával írt bejegyzés:
„Első karácsonyunkra, Judit (1968).”
       Ti boldogok voltatok, én kicsit féltem: első vizsgáimra készültem…

        Kertész kitüntetéséhez

      Első pillanatban meglepődtem, hogy elfogadja. De gondoljuk meg: 1944 óta 70 év telt el. A magyar állam bírálóját a legmagasabb kitüntetésben részesíti, melyet a parlamentben adnak át. Ezt átélni megrendítő, ha nem is kárpótol semmiért. (Véleményem persze szubjektív. A kérdés sokágú. Minden vonatkozását külön lehetne szálazni, de legfontosabb a szimbolikus jelentősége.)

        Hajnalban

Lina

 

       Lina szokása szerint 6-kor ugat, mint máshol a kakas kukorékol. Közben visszaállítottuk az órát, így már 5-kor felhangzik ébresztője. Én fönn vagyok már, soraimat rovom, de sejtem, mit éreznek a szomszédok:

      „Sok neszt gyűlölök én, de kivált gyötör eb ugatása.
       Vakkantás, vonitás mint gyilok éri fülem!”

                            (Goethe: Római elégiák, XVII., 1788, Dóczi Lajos fordítása)