Dante találkozása Odüsszeusszal

                                                             (Íme, az új ember!)

           „Én a könyvekből származó esztétikai élvezetért olvasok, s mellőzöm az értelmezéseket és a kritikákat.” (Borges)

1

     A mondat első felével tökéletesen egyet értek, a másikkal is majdnem, hisz képtelenség lenne akárcsak a töredékét elolvasni az Isteni színjátékról szóló irodalomnak. Mégsem lehet megkerülni egy-két fontos esszét, tanulmányt, pl. Babits, Bán Imre, Kardos Tibor, Kelemen János, Bruno Nardi, Giorgio Padoan eszmefuttatásait, s természetesen a Nádasdy Ádám új fordításához[1] készített jegyzeteket. Nádasdy a tercinákat rím nélkül fordította, mert úgy véli, a rímek eltérítenek a szöveg értelmétől, mely Danténál ugyanolyan fontos, mint a forma szépsége. Babits, igaz több mint száz évvel ezelőtt, még azt vallotta, hogy „… a rímtelen Dante nem Dante. Hisz a rím nemcsak testhezálló köntöse, hanem szinte röpítő szárnya és irányadó csatornája a képzeletnek. A fordításban, ahol az eredeti rímek eltűnnek, a vers folyása medrét, ugrása rugóit veszti; oktalanná, érthetetlenné válik. (…) ha valahol, épp Danténál fontos a rím. Nemcsak zeneelem, hanem a geometrikus tömörségű dikció vázát képezi: tagolja és összeköti: egységeket kerekít belőle, s az egységeket láncszemekként kulcsolja egybe.”[2] Borges még tovább megy: „a fordítás nem helyettesíti az eredeti szöveget, inkább csak eszköz és ösztönzés, ami közelebb viheti az olvasót az eredetihez.”[3] Az eredeti olvasását elnapolom, majd ha újjászületek, az olasz nyelvet fogom elsőnek megtanulni.

2

     Borges élvezetes esszéje fénymásolatban került elő egy szekrény mélyéből, (a hozzátartozó óravázlatokat kidobtam), s megvilágítja többek között Vergilius és Dante viszonyát, Paolo és Francesca szerelmét. A tetőpont azonban a Pokol 26. éneke, mely Odüsszeusz utolsó útjának a leírását tartalmazza. Vergilius lép oda a láng borította Odüsszeuszhoz és Diomédészhez. Ő tud görögül, s arra kéri őket, hogy mondják el, hogyan végezték be életüket. A középkor ugyanis nem ismerte Homéroszt. Talán jobb is, hogy Dante nem olvashatta az Iliászt vagy az Odüsszeiát: megkötötte volna a fantáziáját, s nem alkotta volna meg a „bolond repülésnek” ezt a középkori vízióját. Ugyanakkor Vergilius – természetesen az utolsó út kivételével - mindent tudott. Nagy műve, az Aeneis, beszámol Odüsszeuszról is. Az Aeneis 2. énekében énekli meg Trója pusztulását. A halálos csapdát, a harcosokat rejtő falovat a scelerum inventor, a „fő-bűnmester”, Odüsszeusz eszelte ki[4], ő csalta a görög táborba Achillest, akiért Deidamia még holtában is bánkódik. Ő lopta el társával Diomédésszel - álöltözetben a várba lopódzva - a városvédő Palladiont, Pallasz Athéné szobrát. Ezért került Odüsszeusz a Pokol 8. körébe, ahol „az álnok tervek kiagyalói” szenvednek.

3

    Aeneas menekülésének útja és Odüsszeusz hazatérésének útja majdnem megegyezik. Aeneas elhalad Ithaka mellett is: „s átkozzuk szirtjét, mért szülte a szörnyű Ulixést!”[5] Ugyanúgy megjárja az Alvilágot, mint Odüsszeusz, s mint később Dante. A trójaiak is elhajóznak Circe szirtfoka mellett. Ez fontos helyszín: itt válik el az útjuk. Aeneas sorsa és küldetése, hogy új hazát teremtsen, Odüsszeusz viszont sok viszontagság után (tudjuk Homérosztól, az Alvilágban kapott jóslat szerint) hazatér Ithakába. Teiresziász így beszél:

„Majd amidőn egy más vándor jő szembe veled s szól:

 magszóró a lapát, mit fényes válladon őrzöl,

 akkor a jó evezőt szúrd nyomban a földbe…”

(…)

             A tengerről jő majd a halálod,

gyöngéden közelít hozzád, és könnyű öregség

végén sujt csak rád, amidőn körülötted a néped

boldogan él. Ezt mondom néked igaz szavaimmal.”

                                          (Homérosz: Odüsszeia, 11. ének)

     Vagyis Odüsszeusz felcseréli az evezőt, a magszóró lapáttal, azaz felhagy a hajózással, letelepedik családja körében. Kérdéses, miért a tengerről jön a halála? Homérosz megsejtett volna valamit?

4

     Dante a Színjátékban egészen másként írja le Odüsszeusz utolsó útját, halálát. Ő még nem olvashatta Homéroszt, még nem volt kötelező olvasmány: csak 1362-ben került elő a kézirat. Dante a latin költőket olvasta: Vergiliust természetesen, Statiust, Ovidiust, akik sokkal negatívabb képet alakítottak ki Odüsszeuszról. Náluk Odüsszeusz nem csak leleményes, de álnok, kegyetlen, s nem utolsósorban fandi fiktor (hazug-ajkú)[6].

     Bár – egy pillanatra visszatérve az Iliászhoz – Homérosz is bemutatja Odüsszeusz egyik kevésbé vonzó tulajdonságát. Érdekes epizód volt az, amikor az egyik mellékszereplő, a púpos Therszítész, kifakadt, hogy hagyják abba a háborút, és (tíz év után) menjenek haza. (Én is született pacifista vagyok!) Ekkor Odüsszeusz jogarával Therszítész púpjára nagyot ütött, így hallgattatta el. Bizonyára a zsákmány és az olimposziak játéka fontosabb, mint Therszítész honvágya.[7]

5

     Bán Imre így foglalja össze a Dante megalkotta képet: „Odüsszeusz szembeszáll az isteni paranccsal, de az ember legnemesebb tulajdonságát, a végtelen tudásvágyat és az önfeláldozást bontakoztatja ki.”[8] Története az Isteni színjátékban ott folytatódik, ahol Ovidius[9] abbahagyta: Kirkénél:

                                    „Amikor

elhagytam Kirkét, aki visszatartott

   több mint egy éven át Caieta mellett

   (ahogy később Aeneas elnevezte),

sem fiam mosolya, sem vén apám

   tisztelete, sem férji kötelesség,

   hogy Pénelópét boldoggá tegyem,

nem tudta legyőzni bennem a vágyat,

   hogy kiismerjem az egész világot,

   az emberi bűnt és becsületet.”

                                    (Dante: Pokol 26. ének)    

     Míg Aeneas isteni irányítással keresett és talált új hazát a túlélő trójaiaknak, addig Odüsszeusz önmagára támaszkodva lépett új útra, Herkules oszlopain túlra, az ismeretlenbe. Ime, a modern ember! Volt ilyen kísérlet Dante idejében: a Vivaldi-testvérek indulását (1291) figyelték lélegzet-visszafojtva… Nem tértek vissza az óceánról.

     Dantét is a mérhetetlen tudásvágy hajtja, hogy a túlvilági utazáson megismerje az ember sorsát a „nem ismert tartományban”. Ebben a vállalkozásban segítői Vergilius, Beatrice, sőt Szűz Mária. Odüsszeusz nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett ilyen pártfogókkal. Éppen ezért ő testesíti meg a modern embert. Sorsa azért tragikus, mert nincs mögötte senki, nincs felsőbb hatalom, mely segítené. Csak magára támaszkodhat, csak önmagában bízhat. Dante minden lépést félve tesz meg, mégis bizton eljut céljáig. Odüsszeusz utolsó útjának leírásával, mint Nardi[10] helyesen írja, Dante Homérosszal verseng, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Gondoljuk el, milyen nagy merészség volt elindulni az ismeretlenbe, Herkules oszlopain túlra, amikor az minden azt sugallta:

„… érjétek be, ti emberek, a van-nal!”

                            (Dante: Purgatórium, 3. ének)

6

Gibraltár sziklája, saját felvétel

     Herkules oszlopai, azaz Gibraltár sziklája és a túlsó part a görög mitológiában az akkori világ végét jelentette. Ugyan Herkulesnek át kellett lépnie ezt a határt, hogy teljesítse a tizenkét munka egyikét: Gerüon marháinak visszaszerzését. Ki kellett jutnia Európa és Afrika partjai között az óceánra. Héliosz napisten adta kölcsön szekerét. Isteni segítséggel és saját erejével ismét sikerült végrehajtania a feladatot, de örökül hagyott egy tilalmat: non plus ultra, azaz eddig és ne tovább. Ezt szegi meg Odüsszeusz, Dante képzeletében átevezve a görög mitológia tengerszorosán a keresztény mitológia ijesztő óceánjára. Társaihoz intézett beszéde mesteri szónoklat, s jellemzi az elkövetkező korszakot is:

„Testvérek – szóltam - ,ha ezer veszéllyel

    dacolva Napnyugatig jöttetek,

    miért tagadnátok meg magatoktól,

 hogy hátralévő kevéske időnkben

    megtapasztaljuk még a Nap mögötti,

    ember által sosem lakott világot?

 Gondoljatok a származásotokra:

    nem holmi állatnak születtetek,

    hanem keresni nagyságot s tudást.”

                                 (Dante: Pokol, 26. ének)

     Később ez lesz az általános. A nagyság eszménye megvolt már Homérosznál, a tudás Odüsszeusznak és a rokon lelkűeknek, például Danténak volt fontos. Saját élmény: az Alhambrában, amikor már a spanyoloké volt, Ferdinánd és Izabella is letették névjegyüket, az oszlopot ez a felirat fonja körül: plus ultra, vagyis tovább előre!!! Szembeszálltak a tiltással, s kétségtelenül a spanyolok is messze túlléptek Herkules oszlopain. A két oszlop s felirata ma is ott van Spanyolország címerében.

Az Alhambrában, saját felvétel

„Háttal keletnek fordultunk tehát,

    szárnyként vitt evezőnk őrült utunkra:

    röpülve mentünk folyvást balra térve.

 A másik félgömb összes csillaga

    már látszott éjjel; viszont a miénk

    már alig jött föl a tenger fölé.

 Ötször gyúlt fel és ugyanannyiszor

    hunyt ki a Hold alsó felén a fény,

    mióta nagy utunkra kifutottunk,

mikor egy hegy, sötét és távoli,

    tűnt fel előttünk, annyira magas,

    hogy én olyat még nem láttam soha.

 Ám örömünk sírásba fordult,

    mert forgószél kelt az új föld felől

    és hajónk elejére lecsapott.

 Háromszor megforgatta a vizen,

    negyedszer fölkapta s orral leküldte

    a mélybe: így akarta Valaki.

 És összezárult fölöttünk a tenger.”

                       (Dante: Pokol, 26. ének)

     A Pokolba sem egyszerű eljutni, főleg élve, de a Purgatórium szigete felé vezető úton is szoros az ellenőrzés. Általánosan elfogadott volt Augustinus tétele: „… igen értelmetlen, ha azt mondják, hogy bizonyos emberek az innenső részekről a végtelen óceánt átszelve, amoda áthajózhattak és elérkezhettek.”[11]

     Kiolvasható ebből a záró részből, Odüsszeusz már nem helyeselné az „őrült utat”. Hogy mindig balra megy hajójuk, az is jelent valamit. Öthónapos utazás után tűnt fel a szokatlanul magas hegy: a Purgatórium és a Földi Paradicsom hegye. Dante a Purgatórium 28. énekében énekli meg az Édenkertet. Ez az a hely, ahonnan Ádám és Éva kiűzettek. Ide csak azok juthatnak el, akik megtisztultak minden bűntől. Odüsszeusznak az a végzete, hogy megkísérelte, hogy szembeszálljon ezzel a törvénnyel.

     Öt hónapja tart már a hajóút, amikor a vihar lecsapott, mert így akarta Valaki – az Isten. Bezárult fölöttük a tenger.

---

[1] Dante: Isteni színjáték, Magvető, Bp., 2016,fordította és a jegyzeteket írta Nádasdy Ádám. Az ő fordításait idézem.

[2] Babits Mihály: Esszék és tanulmányok I, Bp., Szépirodalmi, 1978, 272-279

[3] Borges: Az isteni színjáték, in: Az ős kastély : esszék / [vál. és szerk. Scholz László]. - Budapest : Európa, 2009. - p. 138

[4] Aeneis 2. ének (Lakatos István fordítása)

[5] Aeneis 3. ének (Lakatos István fordítása)

[6] Aeneis, 9. ének (Lakatos István fordítása)

[7] Íliász, 2. ének

[8] Bán Imre: Dante Ulyxese, in: Dante-tanulmányok, Szépirodalmi, Bp., 1988

[9] Átváltozások, XIV. ének

[10] Bruno Nardi: Odüsszeusz tragédiája, Helikon, 2001/2-3 sz.

[11] Bán: im. 138. o

Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel

               „És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekén rejtettem és elfelejtettem…”

     "Az író olyan művész, aki saját életének anyagából dolgozik." Babitsnak ez a megjegyzése Karinthyra is igaz, aki ebben a novellájában megalakotja a novellabeli írót, annak kamasz hasonmását. Találkozásuk azt a fiatal írót leplezi le, aki már elfelejtette álmait, s sértetten nekitámad egykori önmagának. Fiatalkori énje kéri tőle számon a meg nem valósult álmokat, a vádlottak padjára ültetve a befutott írót.

     A novella Karinthy viszonylag korai alkotói korszakában született meg, hisz a „felnőtt”, sikeres író 26 évesnek mondja magát. Karinthy a Nyugat első nemzedékének tagja. Legtöbbször elfelejtik a nevét említeni Ady, Babits, Kosztolányi mellett, pedig éppoly sokoldalú, mint ők. Számtalan remekmű szerzője, pl. az Így írtok ti szerepel is a novellában, később pedig a Tanár úr kérem-ben, folytatva a kamasz-témát, mutatja be az akkori diákélet jellemző típusait. Regényíróként, s nem utolsósorban költőként is jelentős.

     A novella valójában egy belső vita, rejtett nyugtalanság, lelkiismeret-furdalás kivetítése. A novella hatásának titka a váratlan látomás, melyre nem lehet felkészülni, mert ellentmond minden tapasztalatnak. (Gondoljuk csak  meg, milyen hatással van Hamletre apja szellemének megjelenése…) A  kettéhasadt lélek ábrázolása, a Karinthy-féle fantasztikum sajátossága, hogy úgy jeleníti meg a már nem létező kamaszt, ahogy az valóságosan létezett. Önarckép – múlt időben.

     A Találkozás c. novella színhelye a Duna-part, mely mintha az idő múlására, a változásra utalna. Az időpont: az alkonyat, amikor kissé elmosódnak a körvonalak, a szürke láthatáron a nap vörös sugarai még egyszer felizzanak. Az elbeszélő maga az író. Egyes szám első személyben idézi fel a történteket, érzékeltetve mindkét szereplő lelkiállapotát, értékrendjét. Az író-elbeszélő sétálni indul fiatal, szép feleségével, amikor különös élményben lesz része: találkozik fiatalkori önmagával. A feleség értetlenül szemléli a történteket: a fiatalember rossz benyomást tesz rá, a modorát kifogásolja.

     Tehát jó, szinte idilli hangulattal kezdődik a novella. Majd hamarosan érlelődik a fordulat, mely kibillenti a főhőst önelégültségéből, megjelenik a múltból a számonkérő-vádló kísértet, egykori önmaga, aki szemére hányja, mit nem valósított meg álmaiból. A felnőtt a kopott ruhákat veszi észre először. Később a dialógusban még egyszer visszatér erre: „A ruhád nagyon szánalmas (…) És sovány vagy (…) nem tudnék ilyen ruhát fölvenni…” A fiú viselkedésében vád van. A felnőtt magyarázkodni kezd. Írói sikereivel hozakodik elő, s szép feleségével. A fiú ekkor gúnnyal válaszol: „A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet?” Ez elevenbe vág. A felnőtt kikel magából: „te szegény … te kicsi … te senki”. A fiú visszavonul, eltűnik, még egyszer felidézve az álmokat. Persze „könnyű” a fiúnak ítélkezni: még nem tudja, hogy a felnőttnek milyen akadályokat kell leküzdeni, hogy valamennyire érvényesüljön. Ilyen szempontból a felnőttnek van igaza. Ami szemére vethető, az az önelégültsége. Mind a két félnek igaza lenne?

     A befejezés ironikus. Az derül ki belőle, hogy valóban a fiatalembernek volt igaza: a felnőtt leszámolt már az álmokkal. Tehetségét aprópénzre váltja. Mintha ilyenformán távolítaná el magától a felzaklató élményt. 
     Valójában Karinthy sosem szabadult meg a gyerekkori énjétől (mint senki sem). Erre bizonyíték a Tanár úr kérem vagy a Cirkusz c. novellája. De nem csak ő. Kosztolányi a Szegény kisgyerek panaszaival szerzett hírnevet. A gyermeki nézőpont (toposz) nagyon fontos. A gyermek másként, tisztán, őszintén látja a világot. Lelkesen nagy terveket sző, és szigorú a felnőttekkel szemben, később csalódik.

Kirche am Steinhof

Egy nyári élmény nyomában

A főoltár képének felszentelésekor Dr. Piffl érsek így beszélt az épületről: „… amikor a templomba beléptem, a szó szoros értelemben lenyűgözött a ház monumentalitása; eluralkodott rajtam az az érzés, hogy valóban szent ez a hely” (A. Sarnitz)

A szecesszióról

     Wagner sokoldalú, változó művész volt, aki Bécsben a szecesszió sajátos változatát képviselte. A szecesszió ugyanis nem volt egységes stílus. Duncan egyenesen mozgalomként határozza meg, mely a különböző országokban más-más formát öltött, nem beszélve most a különböző művészek egyéni sajátosságairól. A mozgalom fő célja az volt, hogy szembeszegüljön a fennálló renddel a képzőművészet (és az irodalom), valamint az alkalmazott művészet keretei között. Fő érdeme, hogy utat nyitott a modern építészetnek. Németh Lajos az építészet területén két fő irányt különböztet meg. Az első az ornamentikát hangsúlyozza (Gaudi, Olbrich), a második a geometrikus absztrakcióra törekszik. Ide tartozik Otto Wagner és Josef Hoffmann. Az utóbbi irányzatnak előfutára volt a skót, a glasgow-i iskola, illetve Van der Velde, akinek hármas jelszava a célszerűség, az anyagszerűség és a higiénikusság volt. Itt már felismerhetjük a wagneri elveket is. Ugyancsak Velde fogalmazta meg ennek az irányzatnak a lényegét: „… a szükségest esztétikai élménnyé lehet alakítani, vagyis a hasznost élvezetessé tenni.”

     Otto Wagner egész munkássága erről szól. Gondoljunk csak lakóházaira (Majolikaház), a Stadtbahnra, a Postatakarékpénztárra. De a steinhofi templom is ide tartozik: a betegek lelki, hitbeli támaszt kapnak, s talán ők szorulnak rá erre legjobban.

Wagner útja

     Wagner 1841-ben született Penzingben, mely akkor még nem tartozott Bécshez. Penzing nincs is olyan messze attól a helytől, ahol fel fog épülni az a templom, mely megörökíti nevét. S az sem véletlen talán, hogy ezen a tájon építi fel villáját is. Jó iskolái voltak. 1860/61-ben Berlinben tanult, aztán Bécsben, az Akadémián, párhuzamosan kitanulta a kőműves szakmát is!

     Bécs minden tekintetben fellendülőben volt a század végéig (Gründerzeit). A polgárság egyre nagyobb szerepet játszik.  A városfalak lebontásával ekkor alakult ki a modern Bécs, ahogy ma ismerjük. Óriási lehetőségek nyíltak meg a művészek előtt. Wagner első díjat nyert a Kursalon pályázatán (Stadtpark), bár nem az ő tervét valósították meg. Ez később is gyakran előfordul vele. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga viszont az ő műve. Ebből a szempontból jó volt a Monarchia: átjárható volt. Mindenesetre ekkor még a historizmus/eklektika volt a fő irányzat, ez volt a kor természetes nyelve: a művészetben is láthatóvá tenni, megerősíteni a múltat. (Talán, mert kezdett összeomlani?) Wagner nem is szakított vele látványosan, alakuló, nyitott, fejlődő művész volt, de a szecesszión belül is a klasszikus, harmonikus, letisztult irányzatot képviselte. Persze, lélegzetelállítóan más világba érkezünk a belvárosból jövet, ha felkapaszkodunk a steinhofi templomhoz – a XX. századba -, mely ugyanakkor magába foglalja az évezredek művészetét is. Achleitner szavait érdemes idézni: „Itt Bizánc éppen annyira jelen van, mint Potsdam, itt a reneszánsz központi tereinek szelleme éppúgy szóhoz jut, mint a kék mecset luciditása” (OW, 60)

Az intézet

     Carlo von Boog (vezetőnk élvezettel nyújtotta meg az „o” hangot!) neve elsüllyedt a múltban, pedig Steinhof kialakításában nagy szerepe volt. Mérnök volt, építész és hivatalnok. A lombardiai Magentában született 1854-ben, Bécsben halt meg 1905-ben. A Steinhof előtti legnagyobb megbízása az Amstetten melletti Mauerben a megyei kórház szecessziós főépülete volt. Ez a kórház is nagy területen fekszik, és több épületből - pavilonokból - áll. Az egyes pavilonok Carlo von Boog és Franz Berger majdnem feledésbe merült nevéhez fűződnek. S miután Boog korán meghalt, Otto Wagner vette át az irányítást, s keze nyoma mindenütt ott van. Persze elsősorban a templom tette őt halhatatlanná. Első vázlatai 1902-ben készültek el az intézeti templom megépítésére kiírt pályázatra. Ő mindig nagy léptékben gondolkozott, s már elkészítette a 100 hektáros terület tervét is, de csak a templom építésével bízták meg, melynek vázlatait 1903-ban mutatta be a Sezession kiállításán.

     Vessünk egy pillantást a fenti képre. Vezetőnk segítségével bejártuk a legfontosabb helyeket.  S mielőtt (kiszabadulva a lenti létből) feljutunk a dombra, akárcsak Dante, Vergiliusunk vezetésével, megismerjük megannyi szenvedés helyszínét is. Persze minden másként is alakulhatott volna. A kezdet ugyanis sokat ígérő volt. Az óriási területet két részre osztották: a férfiak és nők, bocsánat, a nők és a férfiak el voltak különítve. Indoklás: ne szaporodjanak. A keletre eső részen kis gazdaságot működtettek. Volt itt állattartás, növénytermesztés. A betegek dolgoztak, hozzájárultak saját ellátásukhoz, s ez a gyógyulásukat is szolgálta, bár fizetést nem kaptak. Jobb oldalon egy sövény választotta el őket egy luxusszanatóriumtól, mely még ma is áll.

     A meglehetősen impozáns főépület előterében egy márványtáblán balra az igazgatók névsora, jobbra a nácik áldozatainak emléktáblája. Rajta a dátum: 1988. 43 évig tartott, míg szembe mertek nézni azzal, mi történt a kórház falai között. Emberek, fogyatékos gyerekek ezreit gyilkolták meg itt, eutanáziának nevezve tettüket. Az egyház tiltakozott ugyan, kardinálisok, püspökök szólaltak fel, a szülők tüntettek, s ennek az volt a hatása, hogy a gyilkolás finomabb eszközökkel folyt tovább. Az ő emlékükre állították fel 2003-ban a pici fénylő oszlopokat a Jugendstiltheater előtt. Éjjel nappal égnek ezek a kis gyertyák, de fényük csak éjszaka látható igazán.

A színház és a konyha

     A Jugendstiltheatert éppen most újítják fel, mégis bekukkanthattunk egy pillanatra, konstatálva, hogy valóban jelen vannak a szecessziós díszítőelemek a ruhatártól kezdve mindenütt. Jó lenne majd egyszer teljes szépségében látni. Figyelemre méltó a falon egy nagy festmény, mely azt a tájat ábrázolja, melyet egykor a templom előtt láthatott a látogató. Erről majd később. 

     A Jugendstiltheater eredetileg közösségi épület volt. Színházi előadásokat tartottak itt a betegek részvételével, ünnepségeket rendeztek, megünnepelték a császár születésnapját, tánctanfolyamon is táncolhattak, természetesen férfi a férfival, nő a nővel. Tanulságos, hogy csak szórakoztató darabokat adhattak elő, mert a tragédia olyan hatással volt a közönségre, hogy mindenki zokogott, és abba kellett hagyni az előadást.

     Steinhof, mely szinte város volt a városban, majdnem hermetikusan elzárt hely, 1979-től nyílt kórházzá vált. Ettől kezdve a színháztermet sok éven át más társaság vette birtokba, s a Bécsi Ünnepi Hetek része lett.

     Lassan kilépünk az életveszélyesnek nyilvánított, szellemjárta Jugendstiltheaterből, s a konyha hatalmas épületéhez érkezünk. Most egy teherautó hordja ki az ételt, s gyűjti be a szennyest a mosodába. Korábban minden épülethez kisvasút csatlakozott, melyet már az építkezéshez is használtak, embereket is szállítottak vele. Ketten működtették: a vezetője és egy fékező. Most a teherautóban hárman ülnek. A 60-as években megszüntették a kisvasutat. Hogy miért? Csak a legfelsőbbtől nem lehet kérdezni - és Bécs városától, mondta a vezetőnk.

     Legkésőbb 2022-ben bezár az intézet. Néhány épület már most is üres. A fenntartásuk nagyon költséges. Az orvosok az egyikből a másikba rohangálnak.
      Végső célunk, a templom előtt, a baloldali épületben egy kiállítás van. Itt dokumentálják a nácik által elkövetett szörnyűségeket. Tizenkét percet kaptunk rá.

A templom

     1905 és 1907 között épült fel a bécsi szecesszió egyik legjelentősebb alkotása a steinhofi Szent Lipót (Leopold) templom, mely Ausztria védőszentjéről kapta a nevét. Itt kell megemlítenünk feltétlenül a prágai születésű Leopold Steiner (1857-1927) nevét, akinek a mellszobra 1907-től a templom előtt áll, igaz kicsit lejjebb. Ő alapította meg a Steinhofi Alsó-ausztriai Gyógyintézetet ideg- és elmebetegek számára.

     Jobbra a férfiak bejárata, balra a nőké. Középen a kapu csak ünnepélyes alkalmakkor volt nyitva. Az épületet kívülről 2 cm vastag márványlapok burkolják, melyeket rézfejű csavarok rögzítik. A templom megkülönböztető jegye a bizánci hatást mutató aranyozott kupola. A harangtornyokon trónolnak – nyugaton – Szent Lipót (11-12. sz.), keleten Szeverin (5. sz.), Richard Luksch alkotásai. Szokatlan, hogy a templom déli tájolású, nem pedig keleti, de csak így nézhet szembe egymással a kórházi épületek sora és a templom, illetve így nyeri el értelmét a déli homlokzat üvegtábláin ábrázolt jelenet, a teremtés. (A beeső fény miatt engedélyezte a felsőbb hatóság, hogy a bejárat délre nyíljon.) Méltóságteljesen, kissé szigorú arcot vágva, (végül is mindent előre tud), ül középen az Úr, miként szentjei. A hat ablaküveg a koszorúval a teremtés hat napjára utal: „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és reggel: hatodik nap.” Ugyanakkor a bűnbeesésre is gondolhatunk. Bár alig látható Ádám és Éva, de az igen, hogy kétoldalt egy-egy angyal térdel. A bűnbeesés értelmezését erősíti, hogy a bejárat fölött, a négy oszlopon az angyalok lehajtott fejjel imádkoznak. A négy angyal Othmar Schimkowitz alkotása. Történt egyszer, hogy az egyikük fejét levitte a szélvihar. A gondnok rosszul hegesztette vissza: felemelt fejjel. A felújítás (2000-2006) alkalmával helyreállították a rendet. Az sem lehet véletlen, hogy a koszorú íve egybeesik az oltárkép ívével. Ennek is megvan a logikája, hiszen a bűnbeesés után a templomban az oltárkép a megváltást ígéri.

     Persze onnan a magasból, amint lenézett a tájra, mi más juthatott az Úr eszébe, minthogy amit alkotott, a föld, jó és szép. Mindezeket maga Wagner tudhatta legjobban, hisz a tervezés során papírra vetette gondolatait: „A táji szépség, fekvés, tájolás, kilátás, erdő és a hegy általi határolás adottságaiból következően a körülmények legszerencsésebb találkozásáról beszélhetünk, ami csak kívánható egy ilyen intézmény elhelyezése szempontjából.” (OW, 242)

     Horribile dictu! Wagner is teremtésnek fogta fel az építészetet. („…egyben másban / istenhez is hasonlitott.” József Attila) Wagner szavaival: „… nem meghökkentő, ha azt halljuk, hogy az építőművészetben az ember istent súroló képességének legmagasabb kifejeződési formáját kell látnunk.” (OW, 116) Igen, a dombtetőről, a templom előtti kis térről, csodálatos volt a kilátás részben az intézet birodalmára, részben a távolban kirajzolódó tájra. (Lásd, én is hozzátettem valamit a Te művedhez!) Ezért fontos az a tájkép a Jugendstiltheater falán, mert az az első, a teremtés utáni, még érintetlen tájat örökítette meg.

     A tervezés során Wagner sokat beszélgetett orvosokkal, ápolókkal, hogy meg tudjon felelni a speciális követelményeknek. Tervezett ide orvosi szobát, WC-ket, vészkijáratot. Ami anyagi okokból nem készült el: az a kálvária, az altemplom a protestánsok és a zsidók számára és a fűtés. Figyelme mindenre kiterjedt, hiszen a szecesszió valójában összművészet. A csillárok, a mennyezet, az oltár alakja, terítő, a gyóntatószék, a szószék. A szószéket biztonsági okokból csak a sekrestyéből lehet megközelíteni. A legcsodálatosabb az, hogy itt a legkisebb részlet is beleillik a nagy egészbe. A padok széleit legömbölyítették, hogy a betegek még véletlenül se sértsék meg magukat. Hogy a padok különböző hosszúságúak, annak az az oka, hogy a betegeket osztályozták: nyugodt, félig nyugodt és nyugtalan. A nyugtalanokat középre, a 4 személyes padba ültették, jobbról balról egy-egy ápolóval. Az intézet alkalmazottai és a látogatók a karzaton foglaltak helyet. A szentelt vizet egy kis csöpögtető rendszerrel oldotta meg, hogy a fertőzésveszélyt csökkentse. A padló az oltár felé lejtett, hogy a betegek a hátsó sorokból is mindent jól lássanak.

     1907. október 8-án volt az avatás. Ferenc József „igazoltan” távol maradt. A Hofburg képviseletében Ferenc Ferdinánd mondott beszédet. Ám a trónörökös sem szerette az új művészetet. Ennélfogva az építész nevét meg sem említette. Amikor Wagner végigvezette a templomban, Ferenc Ferdinánd csak ennyit mondott: „Azért mégis a Mária Terézia-barokk a legszebb stílus.” Wagner azt válaszolta, hogy a boldogult császárné idejében az ágyúcsöveket is díszítették, de manapság azok is simák. „Mérhetetlen kevélységgel fordult el tőlem, s haragja többszöri közbenjárás ellenére is üldözött engem. Így sok megbízást, melyekre kiszemeltek, elvesztettem”. A Neue Freie Presse finoman bírálta a nagy művet: „S vajon nem a sors kedves iróniája, hogy Bécsben a szecesszió első értelmes épülete őrültek számára épült?” (1907. 10. 6.)

     Talán sejtette Wagner, hogy neki nem lesz szobra Steinhofon, ezért mindenütt ott van az O betűt formázó babérkoszorú! OttO! Wagnernél ez elengedhetetlen, lásd a Postatakarékpénztár épületét!

     A 800 főt befogadó belső tér világos és áttekinthető, közbülső alátámasztás sehol sem szakítja meg, írja Kubinszky Mihály.  Wagner az üvegablakok elhelyezését úgy oldotta meg, hogy minél több fény áradjon be a templomba. Kolo Moser is élt a fény, a ragyogás, a színek (kék, fehér, vörös) adta lehetőséggel. Az égetett üveg sokkal hatásosabb, mint a festett. A nyugati oldalon az oltár felé vonulnak azok a szentek, akik enyhítik az ember testi szenvedését: Szt. Erzsébet, Márton … A keleti oldalon lépkednek azok, akik a szellemi-lelki erényeket képviselik: Keresztelő Szt. János, Szalézi Szent Ferenc, József (Jákób fia). Az ablakok elkészítése Leopold Forster nevéhez fűződik.

     Az oltárképet (A menny ígérete címmel) eredetileg szintén Kolo Moser tervezte volna, de a főfő megbízott, Swoboda prelátus, aki már az előzőeket sem nézte jó szemmel, visszavonta a megbízást. Súlyosbította a helyzetet, hogy kiderült, Moser egy protestáns nőt vett el feleségül, s maga is áttért a protestáns hitre. A 84,8 m² mozaikot végül – sok bonyodalom után - szintén Leopold Forster készítette el Carl Ederer, Remigius Geyling és Rudolf Jettmar (mellékoltárképek) tervei alapján.

     Az oltárkép közepén az áldást osztó Krisztus áll felemelt kézzel, két angyallal. Jobbra-balra emelkedik a szentek sora. Az ember esendő, és nagyon is rászorul a segítségre. Ezért van itt például Dympha, aki a lelki betegek patrónusa. (Kard van a kezében,mely arra utal, hogy lefejezték.) Vagy St. Vitus, aki az elmebetegek, epilepsziában szenvedők segítője. (Pontos névsor a Wikin!) A lépcsőn térdel Szent Lipót, aki a templom kicsinyített mását ajánlja fel Krisztusnak.

Házi feladat 

     A Steinhofot érdemes tovább tanulmányozni. Például Canetti esszét írt első könyvének, a Káprázatnak (megjelent 1935-ben) a születéséről. Ober St.Veitben lakott egy szép villa emeletén: „Hat évig éltem a szobában. (…) Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt, ez a látvány ösztökélt munkára. Bizonyos vagyok benne, hogyha nincs ez a szoba, sosem írom meg a Káprázatot.” (ín: 2000, 2007, ford. Halasi Zoltán)

     Thomas Bernhard egyik elbeszélésében is szerepel Steinhof. Címe: Wittgenstein unokaöccse. Barátságunk. (Wittgensteins Neffe. Eine Freundschaft.) Valós tényeken alapul. A híres rokont valóban kezelték Steinhofban. Bernhard naplójával együtt elolvasandó.

     Felhasznált irodalom: Otto Wagner: Írások, tervek, épületek (Fordította, bevezette Kerékgyártó Béla) = OW, valamint August Sarnitz, Kubinszky Mihály, Klaus Jürgen Sembach, Alastair Duncan, Németh Lajos művei és a Wikipedia cikkei.

Morzsák

     „A szerelem: adni és elfogadni, de nem követelni.” (R. Menasse)  

     Egyes emberek kanárit tartanak, mások csatlakoznak egy párthoz. (?) 

     "Négy feleségét négy különböző vallásból választotta, hogy bizonyítsa, egyik vallás sem kedvesebb előtte a másiknál, és hogy minden felekezetnek igazságot szolgáltasson" (Akbar sahról írja Germanus Gyula) 

     "A civilek, a család? Talán elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha tudnák a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának.” (Ottlik Géza) 

     "A szabadság nem nagy kezdőbetűvel írott, fennkölt eszme volt nekünk, hanem a szó valódi értelme, a választási lehetőségek nagy bősége, s a rabság, tilalmak, kényszerek nagy mérvű megritkulása." (Ottlik Géza) 

     "A képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt." (Rochefoucauld) 

     "Én tul vagyok e bus országon

      És tul vagyok e gonosz világvégen

      Hazámon és Európán át

      Visszajutottam magamhoz."
                   (Babits) 

     Ha egy ember valóban jól evez, s csapatát bajnoki címhez juttatja, de maga a győzelem után nem lehet klubjában a csapat tagja, nagy a valószínűsége annak, hogy ez az ember egy nő. A zürichi Grasshopper klubban 100 százalék. Szívesen fogadnak ott felszolgálónőket, s másokat, akik a csónakházban dolgoznak, de tagok 115 éve csak férfiak lehetnek.   
     A Grasshopper evezőseinek csatakiáltása: Akartok sört? Nem! Akartok nőt? Nem! Hát mit akartok? Győzelmet, győzelmet, győzelmet! (Újsághír, németül markánsabban hangzik: Sieg, Sieg, Sieg!)     

    „Ami új, úgy gondolom, hogy a szélsőjobb már nem springercsizmában menetel, hanem öltönyben, nyakkendőben.” (Sibel Kekilli, Tagesspiegel, 2019)

Téli világ

            Janus Pannonius Búcsú Váradtól c. versét Somlyó György is lefordította, s mintegy mentségként közzéteszi jegyzeteit munkájáról. Ebből idézem: „… a simán sikló, s egy helyen varázslatosan meggyorsuló (…) sorfaj itt még külön hangulatfestő is, egy ütemre repül a versben repülő szánnal.”

*

            Tél van. Ma reggel -6 fokot mutatott a hőmérő. Lehet, hogy megérkezett az igazi, zúzmarás hideg? Sok szép versünk van, mely felidézi az évszak szépségét. Kevésbé ismert Csokonai leírása, melynek kezdete mintha Vivaldi zenéjét foglalná szavakba: „Mormolnak szelei a fagyos évszaknak…”

            Petőfi is átszenvedett néhány kemény telet. 1845 februárjában kelt a Téli világ c. verse:

                                   Barangol a vándorszinész

                                   Egy falutól a másikig;

                                   Meleg ruhája nincs ugyan,

                                   De mindazáltal éhezik.

                                   Hol a boldogság mostanában?

                                   Barátságos meleg szobában.

                                   Hát a cigány? … vacog foga

                                   A rongyos sátorok alatt;

                                   Kopogtat a szél és bemegy,

                                   Bár a cigány nem szól: szabad!”

                                   Hol a boldogság mostanában?

                                   Barátságos meleg szobában.

*

                                                            Vivaldi        hu wikipedia.org

            Végül Vivaldi. A négy évszak az 1725-ben kiadott versenyművek sorába tartozik. Azonnal meghódította Európát, s aztán, mint ahogy Vivaldit is, elfelejtették. 1950-ben adták ki újra teljes egészében. („Örüljünk, okosabb világ van, / örüljünk, hogy mi élünk abban. Madách, VI. szín.”)

            Minden versenymű elején egy szonett olvasható. Ismeretlen költő műve, de hűen bemutatja, miről szól a zene:

A Tél

                                   Küszködni, fázva, csikorgó havakkal,

                                   Csikaró, fájó, rettenetes szélben,

                                   Topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben,

                                   Jeges világban, vicsorgó fogakkal.

                                   Húzódni tűzhöz, terített, víg asztal

                                   Mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben –

                                   Majd síkos úton, jaj, elesőfélben

                                   Továbbhaladni, mindig egy arasszal:

                                   Vigyázz, megcsúszol! Lábad nem szaladhat:

                                   No, kelj fel, indulj – hanem aztán jó kis

                                   Roppanás: jég volt, beszakadt alattad!

                                   Sirokkó, bóra, ezerféle kófic

                                   Rohama csap rád zúgó szél-hadaknak –

                                   Ilyen a tél hát, de van benne jó is….

                                                Rónai Mihály András fordítása

Most hallgasd meg a zenét, de előbb olvasd el az én soraimat:

            A zenemű felépítése hasonló a szonettéhez. Az első tétel a fogvacogtató hideget idézi fel, a félelem és a tehetetlenség érzését, mely egyre erősödik, a száguldó szélroham ugyanakkor szinte észrevétlenül harmóniában oldódik fel. A természetben, bármennyire vadnak tűnik, van ritmus. A második résznek Vivaldi Az eső címet adta. Nincs is szebb dolog annál, mint a meleg szobában pihenni, míg esőcseppek kopognak odakint. A szépséget a hegedűszóló hivatott érzékeltetni, míg a vonósok pizzicatója a hulló csöppeket. Lassan derengő hangulattal kezdődik a harmadik tétel. Majd újra szél cibál minket, („vigyázz, megcsúszol!”), s igyekeznünk kell, hogy épségben hazaérjünk. Ámulva búcsúzunk a szélvihartól, mely újra felerősödik, de már nem félünk tőle, sőt élvezzük tombolását. Eggyé válunk ezzel a szépséges természeti erővel, mellyel együtt élünk.
                                                                         2012

Bern

          A mai napon (2011. aug. 16.) sok látnivaló várt ránk. Nyolc óra előtt Chillon váránál kellett lennünk, nehogy megelőzzenek bennünket a japánok. Utána Bern és Liechtenstein következett. Este Feldkirchenen keresztül Tirolba vitt a buszunk.

                                                                                                                           de.wikipedia.org

         Bern óvárosa körül az Aare folyó vet hurkot, s ez teszi olyan egyedülállóvá fekvését. Nevének eredetére két magyarázat is van. A legenda szerint V. (Zähringen) Berchtold, a városalapító elhatározta, hogy arról az állatról fogja elnevezni a várost, melyet vadászata során először ejt el. S ez nem volt más, mint egy medve. Bär! A nyelvészek azon a véleményen vannak, hogy a város neve a kelta bernából származik. Mindenesetre a terület már Kr. előtt lakott volt, majd jöttek a kelták s a rómaiak. Később a Burgundi Királyság, ill. a Német-római Birodalom része lett. A kantonok szövetségéhez 1353-ban csatlakozott.

         A folyóparton, a Nydegg-híd lábánál (1480 óta) van az ún. Medveverem, emlékeztetve a régi időkre.

         Át a hídon, a Kramgassén sétáltunk végig a Zytglogge tornyáig, ahol a város nyugati kapuja volt. Ma Bern legfőbb nevezetessége az asztronómiai óra és a harangjáték (1530).

         A Kramgasse 49 számú ház előtt belebotlunk Einstein nevébe! A második emeleten lakott feleségével, Milevával és fiával, Hans Alberttel együtt. Itt szerzett doktori címet, itt dolgozta ki a „speciális relativitáselméletet”, s négy olyan tanulmányt publikált, melyek közül háromért egyenként is megérdemelte volna a Nobel-díjat. (Mileva? Kosztolányi, a szavak titkának ismerője, milyen szép verset írt volna róla!)

         A Münster, a székesegyház, Svájc legnagyobb egyházi épülete felé kanyarodunk. 1421-ben kezdték építeni a késő gótika remekművét. Generációk dolgoztak rajta. Legfőbb kincse a főkapu kőszobrai és az utolsó ítélet ábrázolása, mely Erhard Küng nevéhez fűződik. A felső íven Krisztus, Mária, Keresztelő Szent János és a 12 apostol szobra, lejjebb a próféták. Balra fehér ruhában az üdvözültek, jobbra meztelenül a bűnösök. Az ördög veszi őket kezelésbe. Jaj, a bűnös testrészt lecsippentik!

  

         Itt már nyugalmasabb. Járuljatok az Úr asztalához.

  

         Maga a város is műalkotás. Hat kilométernyi árkádsorával, reneszánsz kútjaival, homlokzataival, tetőivel a középkori városépítészet csodája. Ugyanakkor a modern művészet otthona is. A Hodlerről elnevezett utcában van az 1879-ben megnyílt Kunstmuseum, Svájc legrégibb múzeuma. Többek között Delacroix, Cézanne, Matisse, Picasso képeit is tanulmányozhatjuk itt. A Klee-műveket innen költöztették a 2005-ben átadott Paul Klee Centrumba (Renzo Piano tervezte). A művész mintegy 4000 alkotását őrzik itt.

         Fájdalmas dolog volt a búcsú, hisz egyik múzeumra sem volt időnk. Legközelebb, ha lesz legközelebb, csak a Kustmuseum és Klee fog szemem előtt lebegni.

           Ferdinand Hodler (1853-1918) Bernben született. A mű címe: Önarckép, felhúzott szemöldökkel, 1912,   de.wikipedia.org

           Paul Klee (1879-1940) a Bern melletti Münchenbuchseeben született. Műve: Sziklás táj pálmával és fenyővel, 1919         emuseum.zkp.org

                                                                              (2011)

Sárospatak

     A középkorból
     1201-ben jegyezték föl először Sárospatak nevét, s talán az itteni királyi udvarházban született 1207-ben Árpádházi Szt. Erzsébet. A középkori Rotunda alapvonalai emlékeztetnek erre, s előtte Varga Imre alkotása (1985), mely azt a jelenetet ábrázolja, amikor férjével, IV. Lajos türingiai őrgróffal Wartburg várába indulnak. Tartja magát a legenda, hogy a szobor mögötti, Szt. Erzsébetről elnevezett templomban keresztelték meg. Ez Sárospatak legkorábbi temploma, az Árpádházi királyok idejében építették, s a gótika jellegzetességeit viseli. Itt őrzik egy szépen ötvözött szekrényben Szt. Erzsébet ereklyéit: egy kis selyembrokát darabkát és egy picike koponyacsontocskát.

     A vár

     Hunyadi Mátyás engedélyezte Pálóci Lászlónak, hogy megerősítse udvarházát. (Elpusztult.) Később Perényi Péter kezdte el a vár építését: reneszánsz lakótorony, palota, városfal (1534-37). Érdekesség, hogy később Dobó Ferenc kapta a királytól zálogul (1573), s amikor Balassi Bálint feleségül vette Dobó Krisztinát (esküvőjük a sárospataki templomban volt), s egy rohammal elfoglalta a várat, tulajdonképpen "felségárulást" követett el, aminek súlyos következményei lettek. (Ennél nagyobb baklövést csak a házasságával követett el.)
     A vár később a Dobó-örökös Lorántffyaké, majd Lorántffy Zsuzsanna kezével I. Rákózci György erdélyi fejedelemé lett. A Rákóczi család története külön fejezete a magyar történelemnek.

     Sub rosa
     Így hívják a vár kerek erkélyszobáját, melynek boltozatát festett rózsák díszítik. itt találkoztak a Habsburg ellenes összeesküvők: I. Rákóczi Ferenc, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc. Az induló felkelés azonban kudarcba fulladt. Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen végezték ki, (jártunk ott is!), Nádasdyt Bécsben, Bónis Ferencet Pozsonyban.

    "A főtemplom falába be van illesztve a sírkő, amely alatt a két nagy ember nyugszik: jelvényül domborműben kivésve két halálfő, alattuk egy pallos, felül e sorok: 
     'Hoc in tumulo jacent Comes Petrus Zrínyius, Banus Croatiae, et Marchio Franciscus Frangepan, ultimus familiae. Quia coecus coecum duxit, ambo in foveam cecidere. – Alant pedig:
     „Discite mortales, casu discite nostro
      Observare fidem Regibus atque Deo.
      Anno MDCLXXI Die XXX aprilis hora IX
      Ambitionis meta est tumba.'

     'Itt feküsznek a sírban Zrínyi és Frangepán; családjának utolsója. Vak vezette világtalant, azért mindketten verembe esének. Tanuljátok meg halandók a mi esetünkből, hogy a királyok és az Isten iránti hűséget meg kell tartani. – A nagyravágyás határa a sír.' (Jókai leírását vettem kölcsön)

       A fejedelem édesanyja közbenjárására: váltságdíj, valamint várai többségének átengedése fejében életben maradt. Fia, az 1676-ban született II. Rákóczi Ferenc gondos nevelésben részesült, de elszakították a családjától, édesanyjától, Zrínyi Ilonától, aki később megözvegyülvén, Thököly Imréhez ment feleségül... Törökországban találtak menedéket. Ferenc még el sem búcsúzhatott anyjától, akinek a levelét láthattuk, olvashattuk a kiállításon. A legfőbb mondanivaló:

     "Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és a jó hír. A földi javak elveszhetnek, de aki becsületét vesztette, annak az ég kerek e világán semmije nem marad. Ezért mondom néked, hogy ne itt, a halandók közt harácsolj javakat, hanem égi kincset gyűjts, mert az örökké való." 

  Mintha erre válaszolna a fiú:

     "Igazságos voltam, mivel természettől fogva irtóztam az igazságtalanságtól, nem vágytam semmire, hogy az igazi nemeslelkűség látszatát keltsem, a kincseket megvetettem, a szegényeken segítettem." (Vallomások)

     A Kollégium

     Az iskolát 1531-ban Perényi Péter rendelkezésére alapították az reformáció szellemében. A scholát 1550-ben kollégiummá szervezték át, mely magába foglalta a felsőfokú képzést is. Ennélfogva több világot járt, külföldi egyetemen végzett tanár került Sárospatakra. Lorántffy Zsuzsanna hívta Patakra Comenius Amos Jánost.
     Lorántffy Zsuzsanna halála után nehéz idők vártak a Kollégiumra. Előfordult, hogy be kellett szüntetni a tanítást vagy más városba menni. 1952-től csaknem 40 éven át Rákóczi Gimnázium néven működött.

     Szellemi kisugárzásán túl legfőbb kincse a Könyvtár, mely egyidős az iskolával, melynek legfőbb támogatói a Rákócziak voltak. Az klasszicista Új Épület alapkőletétele 1806-ban történt. Sok viszontagság után 1845-ben fejezték be Nyíry István tervei alapján. Nyíry a Kollégium tanára volt. A Nagykönyvtár dísztermének tervezője Pollack Mihály volt.      
     1931-től egy egészen új intézmény létrejöttével vált a pataki oktatás különösen vonzóvá, mégpedig az Angol Internátussal, mely cambridge-i mintájú elitképzést kívánt megvalósítani, és nagy heti óraszámban tanította az angol nyelvet, és készítette fel a diákokat az angol nyelv és kultúra megismerésére.

     A tanítóképző

     1857-től egy új tanulmányi ágazat gyarapította a Kollégiumot: a tanítóképző. Évtizedekkel később (1913) készült  el a jelenlegi épület Lechner Jenő és Varga László tervei alapján. Lechner Jenő unokaöccse volt a nagyobb hírű Lechner Ödönnek. Az épület stílusát felsőmagyarországi reneszánsz stílusnak nevezik, de ha közelebbről megnézzük, felismerjük a szecesszió stílusjegyeit is.