A home office-ból

     Valamikor, hallgatva a szóbeli feleleteket, eszembe jutott egy-egy kérdés. De meg kellett tanulnom, hogy ne tegyem fel őket. Csupán zavart okoznának. Itt van pl. a következő. Rómeó, mint tudjuk, Mantovába menekül. Baltazártól azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. Vajon miért nem jut el hozzá Lőrinc barát levele? (Segítő kérdés: csak nem a vesztegzár miatt?) A válasz itt van:

                           „… ott meg azt hitték a városőrök,
                            Hogy mind a ketten egy helyről jövünk,
                            Bezártak és egy lépést sem tehettünk.”
                                               (V. felvonás, Mészöly Dezső ford.)

     Emelt szinten a kérdés így hangzott volna: ki volt Hamnet. Látom szegény vizsgázó arcán a megdöbbenést. Akar valamit mondani, de érzi, jobb, ha nem mond semmit. Bizony, kevesen tudják, hogy Shakespeare Hamnet nevű fia Judittal, ikertestvérével együtt 1585-ben született Stratfordban. A fiú 1596 augusztusában halt meg, feltehetően pestisben. Constantia szavaival emlékezhetünk meg róla:

                           „Búm tölti bé távol fiam helyét,
                             Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
                             Felölti kedves arcát, szavait
                             Ismétli, minden tagja kellemét
                             Eszembe hozza, és üres ruháit
                             Növendék termetével tölti be…”
                                    (János király, III. felvonás, Arany János fordítása)

     A dráma keletkezését Géher István 1593-ra teszi, mások az 1594-96 közötti évekre. Ha feltételezzük, hogy a fenti sorok Hamnetre vonatkoznak, akkor az évszám: 1596.

                                                    *

     A Tagesanzeiger számol be arról, milyen kelendő manapság, Boccaccio és Camus mellett, Laura Spinney könyve (2017), mely A lázas világ (Die Welt im Fieber) címmel jelent meg németül. A jelenleg Párizsban élő angol írónő a spanyolnáthajárványt a XX. század legnagyobb katasztrófájának nevezte. Becslése szerint az áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette. (Az I. vh. 17, a II. vh. 60 millió ember életét követelte.) Az írónő megjósolta az újabb világjárványt, s azt is, hogy a globalizáció meggyorsítja a terjedés sebességét, tudván azt is, hogy természetes egészségügyi határzárak (cordons sanitaires) nincsenek. A hatásos védekezés a járvány ellen ma is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt: otthon maradni, távolságot tartani. A spanyolnátha két év után tűnt el.

                                                    *

     A londoni pestis is egy idő után kimerülni látszott:

     „Ez pedig nem valamiféle újonnan feltalált gyógyszer következménye volt, sem holmi új gyógymódé vagy oly tapasztalaté, amelyet az orvosok és felcserek kezelés közben szereztek, hanem nyilvánvalóan ama Lény rejtélyes, láthatatlan kezétől származott, aki a pestist ítéleteként reánk küldte; és mondhat az emberiség ateista része e soraimról, amit akar, ez nem vakbuzgóság, ezt akkoriban az egész emberiség elismerte. A ragály erejét vesztette, rosszindulata elapadt, és akárhonnét eredt is ez, bárhogy keressék is magyarázatát a természetben a filozófusok, igyekezzenek bárhogyan csökkenteni Teremtőjükkel szembeni adósságukat, még a legkevésbé vallásos orvosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy mindez természetfeletti és rendkívüli volt, és hogy nem lehet rá magyarázatot találni.
     És ha azt mondanám, hogy ez nyilvánvaló felhívás volt mindannyiunknak a hálaadásra, különösen pedig nekünk, akik megéltük a pestis fokozódásának rémségeit, talán egyesek most, amikor már nem érzik annyira át a történteket, úgy vélekednének: mindez csupán kenetteljes kántálás vallásos dolgokról, történelemírás helyett prédikáció, a tanítót játszom, ahelyett, hogy megfigyeléseimet közölném, és ez bizony meggátol abban, hogy folytassam e fejtegetésemet, ahogyan azt máskülönben tettem volna. De ha tíz leprás meggyógyíttatik, és csak egy közülük visszatér, hogy hálát adjon, hadd legyek én az az egy, hadd adjak hálát a magam nevében.”

     Költők és írók különösen vigyázzanak magukra. Hírmondónak is kell maradni valakinek. Ha mindenki elesik a csatában, ki énekli meg a hősöket?

                                                  *

     A pestis évében (1665) vonult home office-ba Isaac Newton. Szülőfalujában, Woolsthorpe-ban, mely Londontól északra 170 km-re található, itt nyilván nem zavarta semmi. Később ezt az évet annus mirabilisnek, csodálatos évnek nevezték, mert Newton nagy felfedezéseket tett a matematika, a fizika és az optika területén. 24 éves volt ekkor.
     Ám Londont a következő évben is súlyos csapás érte. Szeptember 2-án, vasárnap éjjel egy királyi pékségben a ki nem aludt parázs lángra lobbant. A tűz 13000 házat, 87 plébániatemplomot pusztított el. A régi Szent Pál-székesegyház is a tűz martalékává vált. Pozitívum: Christopher Wrent ekkor bízták meg a székesegyház újjáépítésével.

     „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.” (Hérakleitosz)

Defoe: A londoni pestis

                                                                       Olvasónapló

     Mostanában az ember egyre-másra olyan írásokkal találkozik – nem csak magyar nyelven –, melyek a világjárvánnyal foglalkoznak. Kettőt emelnék ki az áradatból. Az egyik a Kompolthy Zsigmonddal (Bán Zoltán András) készített interjú, melyben a Pannon pestis c. regény szerzője áttekinti a járványok irodalmi ábrázolásainak történetét az Iliásztól Camus-ig. (litera.hu, 2020. márc. 20.) A másik Bacsó Béla Defoe-értelmezése, melyben a szerző a filozófiát hívja segítségül. (ÉS, 2020. ápr. 24.)     Korábban azt hittem, hogy Defoe egykönyvű író (Robinson Crusoe), most pedig kiderül, hogy A londoni pestis c. műben az emberi létezést mutatja be. És milyen drámaian, sokoldalúan! Többet tud rólunk, mint bárki más.
     A londoni pestis az világirodalom első dokumentumregényének tekinthető, s a narrátor, egy nyergesmester „feljegyzéseit” olvasva, Madáchcsal mondhatjuk:

                            „Örüljünk, okosabb világ van,

                              örüljünk, hogy mi élünk abban.”

     Kommentár nélkül következzék egy részlet:

„… számtalan rémes esetet lehetett hallani. Előfordult, hogy valaki épp a piacon esett össze holtan, mert sokan nem is sejtették, hogy magukban hordozzák a ragályt, mígnem az üszkösödés átterjedt belső szerveikre, és a szerencsétlenek néhány percen belül elpusztultak. Ennek következtében sokakat lepett meg a halál az utcán, egyeseknek talán arra még futotta az erejéből, hogy a legközelebbi bódéhoz, fülkéhez vagy kapualjba elvánszorogjanak, ott aztán leültek és elpusztultak.
     Az efféle eset olyan gyakori volt, hogy amikor a pestis valamelyik városrészben teljes erővel dühöngött, az úton-útfélen heverő holttestektől jóformán közlekedni sem lehetett. Hadd említsem meg azt is, hogy amíg eleinte a járókelők a holttestek láttára megálltak, és kihívták a közeli házak lakóit, később már rájuk se hederítettek.
     Ha valahol egy holttestet láttunk heverni, elkerültük, átmentünk az utca túlsó oldalára, ha pedig történetesen egy szűk sikátorban vagy átjáróban bukkantunk holttestre, megfordultunk, más utat választottunk, és mentünk tovább a dolgunkra; ilyen esetben a hulla mindaddig ott hevert, amíg a hatóságok nem kaptak hírt róla, és el nem vitették. Az is megesett azonban, hogy a holttesteket csak éjjel szedték össze és szállították el a halottaskocsikat kísérő halottvivők. Egyébként azok a rettenthetetlen férfiak, akik az efféle feladatot végezték, attól sem riadtak vissza, hogy a halott zsebét kikutassák, sőt, ha jó ruha volt rajta – ami néha előfordult –, leszedjék róla, és elvigyenek mindent, amit csak lehet.”

     Főhősünk aprólékosan leír mindent, egy város kétségbeesett vergődését. Külön történet kezdődik a három szegényember menekülésével. Elvesztik munkájukat, lakásukat. Mi lesz a sorsuk? Az éhhalál? Vagy a pestis viszi el őket? Helyzetük Londonban reménytelen, de útnak indulni is kockázatos: a vidékiek félnek tőlük, mert a fekete halált hozhatják magukkal. Az egyik korábban katona volt, megsebesült, most ostyasütőnél dolgozott. Bátyja tengerész volt, a szárazföldön vitorlakészítő lett belőle. Hozzájuk csapódott egy asztalos, egyetlen vagyona szerszámosládája. Egy ponton a leírás átváltozik párbeszéddé. John, a veterán katona és Thomas, az egykori tengerész a színpadra lépnek, és így mérlegelik az esélyeket:

Thomas: 

     Tehát menni akarsz. De hová mennél, és mit tehetnél? Én is veled tartanék, ha tudnám, hová mehetnénk. Csakhogy nincsenek sem ismerőseink, sem barátaink. Itt születtünk, itt kell meghalnunk.
John: 

     Ide figyelj, Tom, nekem az egész ország éppúgy hazám, mint ez a város. Ugyanilyen joggal azt állíthatnád, hogy nem menekülhetek a házamból, ha tűz ütött ki, mint ahogyan azt mondod, nem szabad elhagynom szülővárosomat, ha pestis fertőzte meg. Angliában születtem, és jogom van rá, hogy itt éljek, ha tudok.
Thomas: 

     De ne feledd, hogy az angol törvények szerint minden csavargót elfoghatnak, és visszatoloncolhatnak legutóbbi lakhelyére.
John: 

     Hogyan mondhatnák rám, hogy csavargó vagyok? Hiszen én csak folytatni szeretném az utamat, és erre törvényes okom van.

     Ők az én hőseim. (I want a hero!) Különösen a volt katona. Nem fegyverével győz, hanem eszével, találékonyságával, bátorságával. Benne a polgári öntudat szólal meg. Mint Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszok között vezeti kis csapatát, mert mások is, köztük asszonyok is, csatlakoztak hozzá. Nem segítik az üldözötteket istenek. Sőt konstáblerek (rendbiztosok) állják útjukat:

Konstábler: 

     Jogunk van lezárni az utat, és ezt biztonságunk egyenesen megköveteli. Ráadásul ez nem is a királyi országút, csak hallgatólagosan megtűrt átjáróhely. Láthatjátok azt a kaput, ha azon bárkit átengedünk, útadót szedünk tőle.
John: 

     Nekünk éppúgy jogunk van a biztonságunkra ügyelni, mint nektek, és láthatjátok, hogy a pestis elől menekülünk. Keresztényekhez nem illő és nagyon jogtalan cselekedet, hogy feltartóztattok minket.
Konstábler: 

     Visszatérhettek oda, ahonnét jöttetek, ebben nem akadályozunk meg titeket.

John: 

     Nem, ebben nálatok erősebb ellenség akadályoz meg bennünket, ha nem így volna, nem is jöttünk volna ide.

Konstábler: 

     Választhattok más utat.
John: 

     Nem és nem, bizonyára látjátok, hogy megszalajthatunk benneteket és a helység valamennyi lakóját, és ha akarnánk, átmehetnénk a falun. De mivel feltartóztattatok, beletörődünk a helyzetbe. Látjátok, letáboroztunk, és itt maradunk. Remélem, elláttok majd élelemmel.
Konstábler: 

     Ellátni élelemmel? Hogy érted ezt?
John: 

     Hát csak nem hagytok éhen pusztulni? Ha feltartóztattatok, az ellátásunkról is gondoskodnotok kell.
                                (A könyvet Vámosi Pál fordította)

     Eddig jutottam az olvasásban. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Vajon életben maradnak-e? Micsoda izgalom! Ha nem történik semmi rendkívüli, egy hét múlva megírom.

Petri György: Sziszifosz visszalép

       Rettenthetetlen hülyék kora jő.
     Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
     Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
     a szikla óhatatlan visszafelé görög.

A Comói-tó partján

     Két verssor csatázik fejemben . Az egyik Szabó Lőrinctől való: "csak derűs órát veszek tudomásul", a másikat Petri írta: "Rettenthetetlen hülyék kora jő." Természetesen az első híve vagyok, már nagyon régen, de olykor nagy kacagással előugrik a második. Mostanában Stendhal írásaival igyekszem elhessegetni a figurát, s képzeletben a Comói-tó partján sétálgatok a grófnéval és Fabrizióval. Fabrizio itt készül fellépni a történelem színpadára (Waterloo). Hogyan tarthatnám vissza, ember??!!

     "Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. - 'A Comói tavat - gondolta - nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhettem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbúvó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon - ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! - az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak azt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!'"
                                            (Stendhal: A pármai kolostor, ford.: Illés Endre)

     Visszatérve a jelenbe, úgy érzem én is a végtelen, csekély értelmű tömegben elvegyülve masírozok, habár "rettenthetetlen", az nem vagyok.

Kafka esete a spanyolnáthával

   
     2020. április 13. van, húsvéthétfő.

     A kínaiak a múlt héten közzétettek egy hivatalos dokumentumot, mely szerint a koronavírus 2019. december végén bukkant fel. Más források szerint már novemberben jelentették az első megbetegedéseket... Nekünk akkor még fogalmunk sem volt, mi vár ránk, akkor még szürkebarátot ittak a fürge barátok.
     A tegnapi Weltben jelent meg egy érdekes kultúrhistóriai visszatekintés Amikor Kafka megkapta a spanyolnáthát címmel. (Túl nagy kívánság lenne, hogy Kaffka Margitról is írjanak, aki belehalt ebbe!) A cikk egy sorozat része. Sok szerző ír a legnagyobb írók, költők életének izgalmas fordulatairól. Lehetett itt olvasni arról, hogyan kerül Hölderlin a pszichiátriára, vagy miért látogatta meg Erika Mann Göringet a börtönben. Csupa olyasmi, ami talán kevésbé fontos, hiszen nem fogjuk másképpen olvasni A varázshegyet vagy A kastélyt, de az ember ráébred arra, mennyire különös, kiszámíthatatlan, olykor megrázó dolog történik a világban. (Bár a Varázshegy szanatóriumát felfoghatjuk úgy is, mint egy óriási vesztegzárat, melyet a háború old fel.)
     1918 októberében vagyunk. Kafka még a Habsburg-monarchia alattvalójaként kapja meg a spanyolnáthát, írja Marc Reichwein. A spanyolnátha Európában 2 millió ember halálát okozta, világszerte 50 millióra tehető a halottak száma. A járvány az USA-ból indult el. A 1917/18 telén mutálódó vírus először a katonák között terjedt el, akik Kansasban rossz körülmények között készülődtek európai bevetésükre. A betegeknek légzési nehézségei támadtak, jóllehet immunrendszerük hevesen védekezett. Majd tüdőgyulladás gyengítette le végzetesen a szervezetüket. Szegények, sokan közülük még azelőtt elpusztultak, mielőtt hősi halált haltak volna. Mindenesetre magukkal vitték a vírust az óceánon át az európai hadszínterekre.
     Visszatérve Kafkára. Hosszú utat tett meg a vírus, míg Prágába nem érkezett, s megbetegítette a tüdőbajban szenvedő írót. Kafkánál 1917-ben diagnosztizálták a tuberkulózist. Feltehetően a Munkás-balesetbiztosító Intézetben fertőződött meg, ahol gyakran érintkezett olyan ügyfelekkel, akik rossz körülmények között éltek, s bizony köhögtek a hivatalban.
     Miközben Kafkát 40 fokos lázzal - elkülönítve - otthon ápolták, odakint is válságosra fordult a helyzet: a monarchia utolsó perceit élte. A csehek forrongtak, saját államot akartak. S miután Kafka lassan talpra állt, egy másik államban, Csehszlovákiában találta magát. S hogy mindez nem lázálom, hanem valóság, bizonyítja, hogy a Ferenc József pályaudvart átnevezték Wilson pályaudvarnak, a biztosítóban a cseh lett a hivatalos nyelv, s új igazolványában ez a név állt: František Kafka. A tüdőbaj 1924-ben vitte el, s ehhez a spanyolnátha vírusa is hozzátett valamit.

Gömöri György: Régi glossza Petrihez

„Minden költő infantilis”,
Mert folyton-folyvást szeretetre vágyik.
De ezt szavakkal veszi meg.
Szinte megvész a szeretetért.
Aztán vagy szeretik, vagy nem.
Egyébként tudjuk: „kit anya szült, 

Az mind csalódik végül”. 

És kit nem szült anya?

                                    Alföld, 2019. márc.

Két mester

     Egyszer már végigjártuk keresztül-kasul Milánót. Zuhogott az eső, és nem engedtek be a Santa Maria delle Grazie kolostorba. Így nem láthattuk Leonardo Utolsó vacsoráját.

     Most újra elővettem Manzoni A jegyesek c. regényét (1827), újra bolyongtam Renzoval Milánó utcáin, ahol eszeveszetten dühöngött a pestis. Manzoni olyan megdöbbentő hűséggel, olyan drámaian, Dante Poklát is felülmúlóan jelenítette meg azt a sok szenvedést, mely Milánó népét érte a 17. században. Elegendő, ha két idézettel érzékeltetem, milyen volt akkor a végítélet:

     A San Marco téren „két függőleges faoszlop tűnt a szemébe, rajtuk csigasor, kötél; azonnal ráismert az átkozott kínzógépre (mert akkoriban megszokott dolog volt ez). Itt állították fel, de nemcsak itt, hanem minden tágasabb téren és utcán, hogy a kerületi megbízottak, akiknek erre korlátlan felhatalmazásuk volt, minden huzavona nélkül megkínoztathassanak bárkit, aki szerintük rászolgált; például az elkülönítetteket, ha kiszöktek a házból, alárendelt tisztviselőket, ha elhanyagolták kötelességüket, vagy bárki mást.”

     A halottasszekéren „a hullák javarészt meztelenek voltak, némelyik úgy-ahogy rongyokba bugyolálva, egymás hegyén-hátán hevertek, egymásba fonódtak, mint egy rakás kígyó, amint a tavaszi langyosságban lassan-lassan szétfelejtkeznek; mert a gyászos hullahalom minden zökkenésre, minden rázkódásra meghullámzott, és hátborzongatóan megbomlott, a fejek lecsüngtek, leányhajak leomlottak, karok kiszabadultak, és odaverődtek a kerekekhez…”

     Vigaszt nyújt azonban, hogy - a romantikára jellemző módon – a végén minden jóra fordul. A szerelmesek, Renzo és Lucia egymásra találnak. A mű e tekintetben is az Isteni színjátékhoz hasonlítható: az eltévedt Dantét Beatrice és az isteni fény várja odafent.

*

     Mennyire más a száz évvel későbbi Halál Velencében (1911), Thomas Mann alkotása, mely tulajdonképpen önvallomás álarcban! Arról szól, hogy mi rejtőzik Gustav Aschenbach évtizedek alatt felépített szerepe mögött, s hogyan semmisül meg az a „tartás”, mely a nagy írót jellemezte. A nemzet nevelője, példaképe? A szép lengyel fiú után vágyakozik?

     Közben belopódzik Velencébe a kolera. Először a német vendégek tünedeznek el lassan, majd érezhetővé vált a fertőtlenítőszerek szaga. A forgatókönyv mindig ugyanaz: „A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták.”

     S ahogy növekedett a veszély, úgy csapott egyre magasabbra a szenvedély: „…ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epekedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt.”
     A megváltás ezúttal elmaradt.

Pomsel

 

     „Az ember gondolkodó lény, csupán az a bökkenő, hogy nem ő maga, hanem valaki vagy valami más gondolkodik benne. Vagyis az az érzésem, hogy az ember azt gondolja, amit gondolnia kell: gondolatai determináltak." (Kertész Imre)

          „Beláthatod te is, hogy gyenge nők vagyunk,

          és férfiakkal szembe szállnunk nem lehet.

          Erőseké a jog: miénk a hódolás,

          akármilyen keserves is meghajlanunk.

          Imádkozom, hogy holtjaink a föld ölén

          bocsássanak meg, ha zsarnokunknak engedek.

          Parancs szerint szolgálok én, mert esztelen,

          ki túlerővel harcba szállva elbukik.”

                                             (Iszméné szavai, in: Szophoklész: Antigoné, Mészöly Dezső ford.)

     Christopher Hampton Egy német sors c. monodrámáját 2020. márc. 10-én láttuk a Hatszín Teátrumban. Ez volt az utolsó pillanat a színházak bezárása előtt. Azóta – legalábbis mifelénk - kihaltak az utcák. Sehol senki. Viszont lehet meditálni azon, vajon igaza volt-e Iszménének, hogy engedelmeskedni kell a parancsnak. Van-e lehetősége másként cselekedni? Elgondolkodtató, hogy Iszménék népesítették be Németországot és a Földet. Viszont az Antigoné-jelenség fölöttébb ritka.

     A német sors, Brunhilde Pomsel sorsa a tudatlan, engedelmes kisember sorsa. Mit tehet ő a hatalommal szemben? Pomsel kisasszony Goebbels titkárnője volt. Nem mintha meggyőződéses náci lett volna, csupán ezt az állást ajánlották fel, s ezt nem „illett” visszautasítani. A porosz nevelés, a mindenható propaganda, a félelemkeltés brutális eszközei (kristályéjszaka) megtették hatásukat. Elhangzott a Scholl-testvérek neve is. 1943. febr. 18-án tartóztatták le őket röplapok terjesztése miatt. „Leleplezőjük” a müncheni egyetem gondnoka volt. A testvéreket már február 22-én guillotine-nal lefejezték.

     Goebbels éppen hogy a propagandaminiszter volt. A goebbelsi propaganda a hazugságokat féktelenül, gátlástalanul sulykoló, uszító propaganda szinonimája. A miniszter hétköznapi viselkedése nyugodt volt, de szónoklatai közben kivetkőzött önmagából. Lásd, Chaplin filmjében a diktátor megkérdezi őrjöngése után: jó voltam? A vígszínházi diktátor is ugyanezt tette.(1)

     A szerep azonban előbb-utóbb belsővé válik. Ezért marad Goebbels a végsőkig a helyén. Nemcsak maga lett öngyilkos feleségével együtt, de megölték hat gyereküket is. Molnár Piroska kétszer emelte fel a hangját. Először akkor, amikor a hat gyerek meggyilkolásáról beszél, másodszor amikor védekezik: ő nem tudott semmit. Alig látta Goebbelst.
     ("De amikor a szomszéd házból éjszaka eltűnnek a bérlők, vagy amikor a kabátjukon sárga csillagot viselő zsidókat kitiltották az óvóhelyekről, és a szabadban, égő utcákon kellett rettegve meghúzniuk magukat - csak egy vak kretén nem tudhatott semmiről.") (2)

*

     Ám ha egy rendszernek része vagy, legyen bár a legalacsonyabb szint, meg fognak vádolni, hogy te is bűnös vagy. 45 után 5 évet kapott, s többek között Buchenwaldban is volt. Utána visszatért a médiába, s újra csak szövegeket írt!

     Két hét telt el az előadás óta. Este hozzák a maszkot, igaz, nem megyek sehová. Nem aggódom: az ember gondolkodó lény...

(1) Ifj. Vidnyánszky Attila játszotta.

     Megfélemlítő volt Az angol lobogó (Kertész Imre) szerkesztőjének őrjöngése is. De ő maga is félt, mert őt is fenyegette a fekete autó.
(2) George Steiner: Az odvas csoda, in: Egyre távolabb a szótól, 194. o., Európa, (1970)

Ahogy Pascal látta

(Otthon)

     „Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekből annyi civakodás, indulat, vakmerő és gyakran balul kiütő vállalkozás stb. származik, és ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban.”



 (Fogadás)
     „Mérlegeljük, mit nyerhet vagy veszíthet, ha fejre, vagyis arra fogad, hogy van Isten. Értékeljük ezt a két eshetőséget: ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít. Fogadjon hát habozás nélkül arra, hogy van.”



(A Rozsdatemető[1962] mottója volt)
     „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.

    Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belőle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térből és az időből, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve.”

                    (Pascal: Gondolatok, 139, 233, 347)

Kertész Imre: Az angol lobogó 1

(Kertész Imre: Az angol lobogó)

     Kertész Imre művészetének legjobb értelmezője maga Kertész Imre. Milyen magától értetődő eleganciával, játékossággal, öniróniával beszél a Sorstalanságról: „… a Sorstalanság minden tekintetben fiction: fiction a nyelvét illetően, a … - a történetét illetően nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez kapcsolódik.” (1)

     Ugyanez vonatkozik Az angol lobogóra is. Ez a hosszabb elbeszélés 1991-ben jelent meg. Az első fele az 50-es évekről szól, majd a rendszerváltással fejeződik be. „Természetesen” fikció, s nevezhetjük akár véletlennek is, hogy a történteket éppen ő élte meg. Azonban szükség van, mondja Kertész, az idegenre, a megfigyelőre, „aki aztán meg tudja szólaltatni” az élményeket. Régebben ezt ihletnek nevezték, mondja Kertész. (2)

     Sokszor észrevesszük a külső szem jelenlétét a műben, például az elején: „Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen.”

     Az idő, ez a tehetségtelen szobrász, darabokra hasítja szereplőit. Erre utal Szép Ernő bemutatkozása is: „Szép Ernő voltam.” (3) A 20. és 21. század – akár akarjuk, akár nem – különös gyorsasággal és erővel formálja az embert, s ha a tükörbe nézünk, alig ismerünk magunkra. Az angol lobogó elbeszélője kívülről látja, láttatja magát a következő leírásban is:

     „Látom ezt a fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, amelyeknek ködjét úgy lélegezte be, akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak…”(4) A "díszletek" itt is a filmre, a nem-valóságra utalnak.

     Az utcanevek változása is jelzi az idő gonosz játékát: feleségével így költöztek: „az egykori Lónyay, majd Szamuely, és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk.” (5) (A kordé ott van a Sorstalanság 7. fejezetében, csak akkor ő fekszik rajta többedmagával.)

     Mennyire benne van ebben a pár sorban a kor, s Kertésznek az a képessége, hogy a nyomorúsággal mindig szembe tud állítani egy "szép nyári délelőttöt.” Azt a Diltheytől idézett ars poeticát valósítja meg, mely szerint: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalat, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába.” (6)

Folyt. köv.

1.   Kertész Imre: Az idegen megszólalásai, Selyem Zsuzsa beszélgetése, Jelenkor 2004. 4. sz. 531. l.

2.    Uo.

3.    K. I.: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32 l.

4.    Uo. 33. l.

5.    Uo. 46. l.

6.    Uo. 63. l.