Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól

    

    Magyari Istvánról nem maradt fönn arckép. A prédikátornak csupán „egybeszedegetett könyvecskéje” közvetíti hitvallását, elkeseredését, reményeit. Annál inkább Nádasdynak: egész alakos képe a Nemzeti Múzeumban függ, lándzsás szobra a sárvári vár előtt áll.

    Tulajdonképpen Pázmányt akartam olvasni, mert Kosztolányi nagyon tüzesen dicsérte stílusát. Magyari Istvánnak szóló vitairatával, első művével (Felelet) kezdtem volna. Aztán maradtam Magyarinál, aki kevéssel maradt el Pázmánytól. Talán csak teológiai műveltségének kisebb-nagyobb hiányosságát vetik szemére. De ragyogó író volt ő is, jól érzékeltette Magyarország „megromlott” helyzetét. Ráadásul ekkor még a felekezetek is harcban álltak egymással, hogy teret nyerjenek, s bizonyítsák, hogy éppen ők az igazság birtokosai. Olyan korban éltek, amikor hősökre volt szükség, bár Brecht szerint, jaj annak az országnak, népnek, melynek hősökre van szüksége.

    Álltam a wittenbergi vártemplom kapuja előtt, ahol Luther tézisei - bronzba öntve - ma is olvashatóak. Mértem lépéseimmel a genfi emlékmű hosszát, keresve a „szablyás Bocskait”, s Illyés Gyulával[1] kérdeztem, vajon megérte-e az áldozat…

    Magyari műve: Az országokban való sok romlásnak okairól[2] igazi vitairat, melyben először is a lutheránus egyház hitvallását szegezi szembe a pápák irányította katolikus egyházzal. Mindjárt a Nádasdy Ferencnek címzett Ajánlásban, annak első mondatában kapcsolódik a legfőbb tanításhoz: „Az egy felséges mindenható Úristennek csoda nagy jó volta tündöklik ebben mihozzánk, kegyelmes Uram, hogy az mi időnkbenn is az ő Sz. igéjének, szent evangéliumának világos szövétnekét illyen nagy tündökléssel gerjesztette fel ez hálaadatlan világnak…”. A szent evangélium, ez a legfontosabb. Ahogy Luther Márton a kiszögezett tételek közül a 62.-ben mondja: „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma.” Ebből a magból kelt ki, s nőtt nagyra a reformáció a különféle felekezeteivel, maradandó irodalmi műveivel.

    Magyari vitairata 1602-ben jelent meg Sárváron, Manlius János nyomdájában, s jóllehet a reformációt és irodalmát a reneszánsz nagy korszakában helyezzük el, ez a vitairat szenvedélyességével, túlzásaival, óriási körmondataival már a barokk stílusjegyeit viseli magán. Magyari Nádasdy Ferenc „káplánya” volt, ahogy ő írta, prédikátor, szenior. Nagyon keveset tudunk életéről. Bencze Imre feltételezi[3], hogy 1565-1570 között született a Sárvártól nem messze fekvő Magyar nevű faluban. Felsőfokú tanulmányait Csepregen vagy a Szepes megyei Nagyőrben végezte. 1600-ban seniornak, mai szóval esperesnek nevezte magát. Később supremus senior, azaz főesperes lett. Az első biztos adat Magyari életében, hogy 1595-ben Nádasdy oldalán ott volt Esztergom ostrománál, ezért tudott hitelesen írni a hadviselésről. Mint tudjuk, itt kapott halálos sebet Balassi, amikor az elsők között rohant a várfalra. Az Esztergomnál szintén ott levő Illésházy jegyezte fel Nádasdy mondását, mely szerint: „hátat ne mutassanak az ellenségnek, hanem arccal reá menjenek.”[4] Ahogy Balassi tette.

    Nádasdy Ferenc a lutheránus ágazatot támogatta. Ott elnökölt a csepregi hitvitán (1591), amikor is szétváltak a lutheránusok és a kálvinisták. A Zwingli által elkezdett, majd Kálvin nevéhez fűződő református irányzat radikálisabb volt. A Nádasdy-birtokok papjainak írásbeli hitvallást kellett aláírniuk, az ún. Formula Concordiae-t (1596). A főurak közül sokan a reformáció híveivé váltak. Nyilván szembenállás volt ez Béccsel, ami nem lehetett teljes szakítás, hisz a három részre szakadt ország nyugati felében a Habsburg-királyé volt a hatalom. Példa erre, hogy Bornemisza Pétert az Ördögi kísértetek miatt újra letartóztatták. (1579)[5] A birodalom keleti fele: Csehország, Morvaország, Szilézia, Lausitz, Alsó- és Felső-Ausztria áttért az „új hitre”, ahogy Magyarország, sőt Erdély nagy része is.[6] Magától értetődő, hogy a katolikus egyház ellentámadásba lendült.[7] Pedig a magyar fejlődésnek, polgárosodásnak jobban megfelelt volna a protestantizmus: önkormányzat, szorgalom és a munka megbecsülése. Polgári erények ezek.[8]

    A 15 éves háború nem az építést szolgálta. Az ország védelme volt az első. Nádasdy ennek a háborúnak volt a kiemelkedő hadvezére: szinte mindenütt ott volt, bár csupán Zrínyi György lemondása után nevezték ki őt – kénytelen-kelletlen - dunántúli főkapitánynak. (1598) A háború Sziszek (város, Zágrábtól délkeletre) ostromával 1591-ben kezdődött, amikor a boszniai pasa megostromolta a várat. Elég erős és kitartó volt, s a magyar seregeknek csak 1593-ban sikerük őt elűzni onnan. Igaz, a török ebbe nem akart belenyugodni, sőt hadat üzent magának a császárnak. Ezeket a csatákat örökíttette meg Nádasdy unokája, szintén Ferenc[9], a sárvári vár dísztermének a mennyezetén. Nádasdy vezeti a keresztény lovasokat. A török természetesen menekül. Pápa és Tata ostromát is láthatjuk, ill. Kanizsa és Győr visszafoglalását.

    Alig tudjuk elképzelni, hogy az állandó háborúskodás milyen pusztítással járt. Magyarország sorsának ilyetén alakulását a kortársak Isten büntetésének tartották.[10] Már Luther is ezt gondolta a török fenyegetésről. Megnevezte az okokat is: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”. Kölcsey még a 19. században is visszhangozta a reformátorok szavát. Az eltévelyedés az ok, a török következmény. Luther szerint előbb vissza kell térni Isten igéjéhez, csak ezután jöhet el a felszabadulás.[11] Ezt veszi át Magyari, sőt Zrínyi, a költő, akinél szebben senki nem fogalmazott a bűnökről és az isteni szándékról:

„Az nagy mindenható az földre tekinte,
Egy szemfordulásbol világot megnézé:
De leginkább magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

(…)

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

(…)

De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálról életre ismég hozom üket.
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”[12]

    Szegény török, nem tudta, hogy csak eszköz. Magyari vitairata csak egy a sorban, hasonlóképpen bibliásan indokolta a török pusztítást Bornemisza, Károlyi Gáspár, Farkas András is. Az utóbbi versben.[13]

    Térjünk vissza, ha még lehet, Magyari Istvánhoz, aki az említett Ajánlásban védekezik az ellen a vád ellen, hogy ők, mármint a hitújítók, lennének az okai minden, a hajdan oly virágzó országra szakadt nyomorúságnak. Ellenkezőleg, a pápisták „támadtak fel az igaz tudomán elnyomására”, és „akár árvíz, döghalál s drágaság s akár az pogán ellenség hatalmazzék el rajtunk, legottan minket kapnak elő.” (MI, 8) Hosszasan taglalja a katolikus egyház tévtanait, tévelygéseit. Talán legérdekesebb egy Janus Pannonius-epigramma, mely arról szól, hogy VIII. János pápa a körmenetben babázott le, s így derült ki, hogy nő. Jól hangzik, de csak legenda. Bizonyára nem igaz, hogy „Róma azóta az ily csapdától félve sokáig / Jól megnézte, mit a pápa ruhája takar.” (Gáspár Endre ford.)

    Az Ajánlás végén megható szavakkal szól Nádasdyról: „Nagyságod nemcsak a prédikátoroknak a táplálója és ótalmazója, az skóláknak építője, hanem az mi édes hazánknak is az pogányok ellen erős paissa is.” (MI,22)[14] Később – szinte költőként – így fogalmaz: „… napról napra édes országunkkal, ékes városainkkal… fogyatkozunk.” (MI,28)

    De mire is intett Luther? Az okokat kell megszüntetni. Magyari szavaival: „… ha valaki meg akarja folyásánál az folyó patakot állítani, annak legelőször is az víz eredetét és forrását kellessék felkeresni…”

    Most vigyázzunk, mert a barokkos szenvedély túlcsordul Magyari tollán:

    „Íme köztünk vagyon bálványozás, viszhavonyás, gyilkosság, fertelmesség, hitötlenség, irigység, kevélység, árultatás, részegség, tobzódás és mindenféle gonoszság. Tisztesség adassék minden jámbornak, de ha jól meggondoljuk, csak igen kevezet találunk, ki tisztiben, hivatallyában eljárna híven. Az lelkipásztorok restek az tanításban, keveset éppítnek jó példájokkal, az pap urak és szerzetesek gyengeségnek, pompaságnak, bujaságnak és kazdagságnak keresésének szolgálnak. Az fejedelmek és urak gondviseletlenek. Az magisztrátusoknak kell csak az jó lakás, henyélés, perpatvar, irigység és sok gonoszság: Az vitézlő nép nem az szép örvendetes szabadságnak, hanem az nyereségnek és prédának örvendez, kóborol, dúl, foszt és minden latorságot cselekszik: akárki nyerje, csak ő ragadománnyal telhessék meg, azzal keveset gondol: az tisztviselők nem az közönséges jóra, hanem magok hasznokra viselnek gondot. Az városbeliek, falubeliek, kereskedők és mesteremberek sem jobbak, ők is fösvények, álnokok, az más kárával magoknak mint használhassanak, azon törik éjjel –nappal fejeket. Nézd el immár törvénytevőket, írástudókat, prókátorokat és nótáriusokat, ajándékban telhetetlenek, és kiben fogyatkozás nem volna, csak igen keveset találsz: ím még az gyerekek között is eláradt az sok gonoszság.” (MI,30)

    Visszatérve az első esztergomi ostromhoz, végtelenül elkeserítő, ahogy Illésházy beszámol a katonák (főleg az idegen zsoldosok) viselkedéséről. Mátyás főherceg egyáltalán nem tudott vagy nem is akart rendet tartani: „… számtalan emberölések esnek vala; egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmár-áruval, udvari pompával úgy annyira meg volt rakva vala az tábor, hogy az szent istennek, de még az jámbor embernek is iszonyú vala benne maradni (…) öt-hat mérföldig mindenfelé az falukot, várasakat mind elpusztították…”[15]

    Nem csoda, hogy Magyari a hadviseléssel kapcsolatban is megfogalmazza követelményeit, melyet később Zrínyi teljesít ki a Tábori kis tractában, ill. A török áfium elleni orvosságban. (áfium=ópium)

    Fejezzük be Magyarinak a békéhez intézett fohászával, mely tulajdonképpen Erasmus egyik írásából fordított magyarra.[16] Erasmus a megszemélyesített Béke panaszát szólaltatja meg, Magyari pedig fohászkodik a Békéhez:

    „Az Úristen az embert nem az vérontó hadakozásra teremté (…) Az had alatt hallgatnak a jó törvények, szabadságot vesznek magoknak minden latorságok, akkor az gonoszok büntetés nélkül ölnek, vágnak, dúlnak, fosztnak és ragadoznak.” (MI,157-158)

    Teljesen más az, ha „hadban kell az ellenséggel szállanunk, minthogy Istenünkért, hitünkért, országunkért, maradásunkért, özvegyekért, árvákért etc., néha-néha fegyvert is kénszeríttetünk fogni, mert az békességet az ellenség vagy nem akarja, vagy csalárdul, tehát az legyen fő gondunk, hogy mennél kevesebb kárral legyen meg az hadviselés.”(MI, 160)

    Nádasdy sem volt vasból, megbetegítette a hadviselés, vagy sebet kapott. Nem lehet pontosan tudni. 1604-ben halt meg. A halotti beszédet Magyari tartotta, majd nemsokára követte urát. Pázmány még sokáig élt, s műveiben sokszor visszatért Magyarira. Nem hagyta nyugodni, még holtában sem, a szenvedélyes prédikátor.

---

[1] Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt

[2] Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Magyar Helikon, Bp. 1979, (A továbbiakban: MI)

[3] Bencze Imre: Magyari István sárvári prédikátor élete és munkái. Evangélikus országos Múzeum, Bp. 1995. 13-18

[4] Türtaiosz: A spártai harcosokhoz

[5] Megjegyzendő, Bornemisza bécsi tanulmányait Nádasdy Tamás nádor, a ”fekete bég” apja finanszírozta. 

[6] Erdélyben gyökeret vertek az unitáriusok, akik tagadták a szentháromságot (antitrinitarizmus), valamint az anabaptisták (újrakeresztelők), ill. a szombatosok, akik a zsidó vallás törvényeiből is merítettek. Egyedül itt fogadták el (1568), hogy „minden prédikátor a saját értelme szerint hirdesse az evangéliumot.” (Bitskey István: Hitviták tüzében. Gondolat, 1978. 100.)

[7] Újvári Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalma között”. Gondolat, Bp., 1984. 88

[8] Uo., 90

[9] Az unoka részt vett Zrínyi Péterrel, Frangepán Ferenccel együtt a Wesselényi-féle összeesküvésben. A bécsi városházán végezték ki. Az előbbi kettőt Bécsújhelyen.

[10] „A teológiai történelemértelmezés bibliai gyökereit a B ír á k k ö n y ­ v é b e n találták meg. E szerint, ha a nép vétkezik Isten akarata ellen, Isten idegen uralmat küld rá büntetésül. Ha a nép megtér, bűnbánatot tart, Isten kegyelme szabadítót küld, akinek vezetésével a nép visszanyeri szabadságát és önállóságát. Nagyon erőteljesen jelenik meg a magyar református teológiában az Izráel népe és a magyar nép közötti sorspárhuzam.”  Bölcskei Gusztáv: A magyar református teológiai gondolkodás vázlatos története. Alföld 2017. 10. sz.

[11] Magyari szerényen megjegyzi, a lutheránusok is emberek, ők is követnek el bűnöket.

[12] Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, I. ének

[13] Egyfelől verete pogán törökökkel, / Másfelől némettel és ah sok pártolókkal.”

[14] „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát.” (Balassi Bálint)

[15] Újvári, 42

[16] Erasmus: Dulce bellum in expertis (Édes annak a háború, aki nem próbálta)

Anne Frank naplója

 

                                                     A történelem nem az élet tanítómestere, csupán egy rémkép.

                         „Az írás minden gondomtól-bajomtól megszabadít, és bátorságot ad.”(Anne Frank)

I.

A szupermarketben

     Évekkel ezelőtt az egyik hipermarket könyvespolcát nézegettem, amikor hozzám lépett egy fiatalember, és megkérdezte németül, hogy az Anne Frank naplója c. kötet[i] teljes kiadás-e. Annyit még elárult, hogy a barátnőjének venné meg. Igennel válaszoltam, ismertem a könyvet, nemrég szereztem be egy antikváriumban. Annyiban jogos volt a német vagy holland fiú kérdése, hogy az első kiadásból (1947) még hiányoztak bizonyos részletek, melyről úgy gondolták, hogy sérthetnek bizonyos érzékenységeket. (Szexualitás, az anya elleni lázadás.) A kritikai kiadás után 2001-ben jelent meg a teljes kiadás.[ii]

     Most azon gondolkodom, milyen jó novellatéma lenne. A magyar lány, ki tudja milyen okból, nem örülne a Naplónak, de mégis azt mondaná, hogy ez volt a szíve vágya, de később kiderülne, hogy egyáltalán semmit sem olvas. Vagy örülne, de édesanyja/édesapja szemében gyanússá válna a fiú. S a rejtett konfliktus szakításhoz vezetne. Persze vehetne a történet egészen más irányt: táruljanak fel ismeretlen tárnái a múltnak és a jelennek.

A történelem mindenkit utolér

     Hollandia náci megszállása 1940 májusában kezdődött, és 1945 májusáig tartott. A körülbelül 140 ezer zsidó származású állampolgár közül 102 ezer koncentrációs táborban végezte. 5000-en voltak a visszatérők, s körülbelül 25 ezer zsidót bújtattak a hollandok. Ez utóbbiak közé tartoztak azok, akik a Prinsengracht 263 sz. alatt töltöttek el több mint két évet. Életüket Anne Frank naplója örökítette meg. A naplót Anne a 13. születésnapjára kapta. Akkor még szabadok voltak.

     Az első bejegyzés dátuma: június 12. Nem sokkal később, 1942. július 9-én elfoglalták búvóhelyüket a Prinsengracht 263 sz. ház Hátsó traktusában. Először a Frank-család: apa, anya, Margot, az idősebb testvér és Anne. Pár nappal később költöztek be van Daanék[iii]: a szülők és Péter fiuk. Nyolcadikként csatlakozott hozzájuk Albert Dussel.[iv]

II.

Napló? Vagy műalkotás?

     Ősszel egy rokon kislány, Gabriella, (8. oszt. tan.) kölcsönkérte tőlem a Naplót. A történelem-tanárnője beszélt róla, ily módon keltve fel a kislány érdeklődését a kor és Anne iránt. Elismerésem a tanárnőnek, bár akaratlanul engem is bekapcsolt a folyamatba. Aláhúztam, jegyzeteltem, próbáltam megfogalmazni, vajon miért aktuális még ma is Anne vallomása. Gondolom azért, amiért az Iliász vagy az Isteni színjáték: az emberi út végső stációit mutatja meg – igaz, gyermekszemmel.

     Most újra kiadták a Naplót, tekintettel arra, hogy az első kiadása éppen 75 évvel ezelőtt, 1947-ben jelent meg. Azóta számtalan kiadást ért meg sok nyelven. Sokféle módon feldolgozták. Ezek közül csak egyet láttam, Grigori Frid (1915-2012) orosz zeneszerző egyszemélyes operáját, melyet Süle Dalma adott elő. Ahogy elmondta, nem volt könnyű: „… időnként beszélnem, esetleg kiabálnom kell, majd rögtön utána egyből lírai frázis vagy magas pianissimo jön.”

 

                 

     Most jöjjön egy lírai rész, először Anne versének két sora:

     „Semmi nem történt ma sem, / A nappal sötét éj nekem.” Meglepetésként fog hatni, hogy Arany János Ősszel c. versében a következőket írja: „Egyhangúság, egyformaság; / A nappal egy világos éj.” Persze Aranyt nem lehet felülmúlni, de már Anne is kezdi megmutatni oroszlánkörmeit: itt, a hátsó traktusban mindig történik valami, ami ezerszeresen visszhangzik Anne lelkében.  Máshol: „Legszívesebben toporzékolnék, ordítanék, jajveszékelnék.” Jó a fokozás, de jellemző, hogy minden csak feltételes módban.

     Gera Judit részletesen kifejti, hogy „valójában irodalmi-esztétikai értékkel bíró levélregényt tartunk a kezünkben.” Susan Nalbantian „esztétikai önéletrajz” terminusára hivatkozik. Ez azt jelenti, hogy Anne Frank úgy alakítja a szöveget, úgy írja újra a Naplót, hogy az megfeleljen az irodalmi követelményeknek. Ezért van több verzió.[v]

 

III.

Paulskirche

     Kevés olyan írás jelent meg az utóbbi 75 évben, legalábbis magyar nyelven, mely valóban közel tudta hozni a Naplót. Ezek egyike volt Heller Ágnes beszéde a frankfurti Paulskirchében[vi]. Maga a beszéd 2019. június 12-én hangzott el, Anne Frank 90. születésnapján. Természetesen azt is tudjuk, hogy - egy hónappal korábban - Heller is 90 éves lett. Ő életben maradt, Anne nem. De mint Heller Ágnes a Paulskirchében mondta: Anne „naplójában a múltat jelenné változtatta, a holtakat élőkké. A szavak csodája által.” Döbbenetes, hogy egy hónappal később Heller Ágnes is halott volt. A beszéd így végrendeletének is tekinthető: „Anne Frank hitt benne, hogy a jövőben ’megjavul’ a világ és minden nép. (…) Ha a világ nem is ’javul meg’, a népek meg még kevésbé – ha illúzió volt is az egész, azért a haláluk mégsem volt ’hiábavaló’. Egyetlen tisztességes ember sem hal meg hiába. Anne Frank bizonyosan nem. De ő nem meghalt valamiért, hanem sokkal inkább élt valamiért – a halállal szemben.”

     Anne szavaival: „korunkban az a legnehezebb, hogy az eszmények, álmok és szép jövőképek már fel sem ötlenek, vagy ha mégis, elsöpri és elpusztítja őket a legkegyetlenebb valóság. Csoda már az is, hogy még nem adtam fel legszebb reményeimet, talán azért, mert olyan abszurdnak és megvalósíthatatlannak tetszenek. Én mindenekkel dacolva kitartok mellettük, mert még mindig hiszek az emberek lelki jóságában.”[vii]

     Végül: kiváló írás még az az esszé, melyet Szilágyi Júlia még 1958-ban vetett papírra: „A lélekábrázolás avatott mestereit megszégyenítő természetességgel és közvetlenségével számol be legrejtettebb érzéseiről, a serdülőkor lelki forrongásáról, melyre ijesztő árnyékot vet az üldözöttség, a végzet, a megsejtett pusztulás lélekbemarkoló tragikuma.”[viii]

IV.

A Napló két dátuma

     1942. okt. 9-én ír először a zsidók elhurcolásáról. Először a Westerborkba vitték őket, mely egy átmeneti tábor volt. Innen kerültek tovább. "Mi úgy véljük, hogy legtöbbjüket legyilkolják. Az angol rádió elgázosításról beszél, talán ez a leggyorsabb halál."

     1944. márc. 31: Anne számára világos volt: „Német csapatok megszállták Magyarországot, ott még egymillió zsidó él, most ők is sorra kerülnek.”

     Van még egy (sokkal kellemesebb) magyar vonatkozása a Naplónak: Liszt Ferenc. A Hátsó traktusban szinte mindenki elolvasta Harsányi Zsoltnak a Magyar rapszódia c. regényét. Anne fölöttébb dicséri Liszt személyiségét, kevésbé nőügyeit, s azt találja nagyon jónak, hogy Harsányi mennyit foglalkozik a zenével és a művészetekkel.

     Egyébként rengeteget olvas, nyelveket tanul, fordít. Apja Schiller és Goethe drámáiból olvas fel. Ezért csúszott be egy idézet az Egmontból? A történelmet és a mitológiát szenvedélyesen tanulmányozza. Az a terve, hogy a háború után egy évig Párizsban, egy évig Londonban tanul művészettörténetet.

     Fantasztikus mondatai vannak: „Németországot szörnyű bombatámadások érik. Van Daan úr rosszkedvű. Az ok: cigarettahiány.” Vagy: „Minden cipőm kinőttem, kivéve a síbakancsot, amit viszont lakásban nem célszerű hordani.” Vagy: „Mouschi egyértelműen bebizonyította, hogy macskát tartani nem csak gyönyörűség! Az egész ház tele van bolhával.” Abszolút groteszk: „Van Daan véleménye: Többet kellene szabad levegőn lennie és sportolnia.”

V.

Végjáték

     1944-ben már türelmetlenül várják a partraszállást. Anne igyekszik sztoikus magatartást fölvenni. Ez nem mindig sikerül. Fenyegető jelzések: minduntalan be akarnak törni. Riadtan elűzik őket, de jönnek a rendőrök is, akik egészen „az elfordítható könyvespolcig” jutnak el. Vészjelzés volt az a hír is, hogy egyik segítőjüket letartóztatták, mert „két zsidót rejtegetett”. Június 6-án az angol rádió bejelenti: „This is D-day.” Megkezdődött a partraszállás. Mindenki izgatottan figyeli a hadi eseményeket. 1944. június 13-án jegyzi fel: „megvolt a születésnapom, tizenöt éves vagyok.” Augusztus 1-én volt az utolsó bejegyzés. Augusztus 4-én megállt a ház előtt egy autó. Letartóztatták a nyolc rejtőzködőt és két segítőjüket, Kuglert és Kleimant. (Nem csak ők mentették a Frank-családot!)

     A keletre irányított utolsó koncentrációs transzporttal Auschwitzba vitték őket. Edit Frank, az anya ott halt meg. Margot és Anne Bergen-Belsenben. A tífuszjárvány áldozataivá lettek 1945. február végén, március elején. A tábort 1945. április 12-én szabadították fel az angol csapatok.

     A nyolc rejtőzködő közül csupán Otto Frank élte túl a táborokat. Neki köszönhető, hogy a Napló napvilágot látott. 

---

[i] Park Kiadó, 2013. Fordította és magyarázó jegyzetekkel ellátta Bernáth István. Új naplóoldalakkal bővített, csorbítatlan szövegű kiadás.

[ii]  Francine Prose: A napló befogadástörténete. In: Anne Frank: Mesék és történetek a Hátsó traktusból. (Ford. Gera Judit) Park Kiadó, 2014.

[iii] Van Daan Otto Frank üzlettársa volt.

[iv] Van Daanék valódi neve: Herman van Pelst, Auguste van Pelst és Peter van Pelst. Albert Dussel igazi neve Fritz Pfeffer.

[v] A különböző szövegváltozatokat és az esztétikai vonatkozásokat illetően lásd Gera Judit: Az Anna Frank projekt c. tanulmányát. In: Szűcs, Teri, ed. Bevésett nevek 2015. Konferenciakötet, Budapest, ELTE.

[vi] Nem mellékes, hogy Anne Frankfurtban született.

[vii] ÉS, 2019, aug.

[viii] Korunk, 1958. Az első magyar kiadás 1958-ból való F. Solti Erzsébet tollából.

Maupassant: Gömböc (Széljegyzetek)

 

                                                          Maupassant, cultura.hu

                   A felsőbb osztályok elvárják, hogy az alullevők kiszolgálják őket. Viszonzás nincs.

                                         Az elbeszélést itt olvashatod el

Előzmények. A porosz-francia háború

     1870 júniusában Franciaország hadat üzent Poroszországnak, de a háború nem úgy alakult, mint ahogy gondolták. Szeptember közepén a poroszok körülzárták Párizst, s 1871 telén bejelentették a Német Császárság megszületését. A békeszerződést 1871. május 10-én írták alá.
     A Gömböc c. novella, Maupassant első remekműve, a porosz-francia háború idején játszódik. A megszállók elől postakocsin menekül egy kis civil csapat. Rouenből Le Havre-ba igyekeznek. Sokféle társadalmi réteget képviselnek, s van közük egy prostituált is. Az ő megaláztatásáról szól az elbeszélés.

Flaubert
     Maupassant mindenekelőtt azt tanulta Flaubert-től, hogy eredetinek kell lennie, kevés szóval sokat kifejezni: „a jelenségek, tárgyak, személyek egyediségét, a történések, folyamatok egyszeriségét (…) Ha lobogó tüzet vagy síkságon álló fát írunk le - oktatta Flaubert -, álljunk olyan sokáig a tűz és a fa előtt, amíg csak nem különböznek számunkra minden más fától és minden más tűztől." (1)

A visszavonulás
     Először gúnyos kritikával illeti a tönkrevert francia hadsereget, a felkelőket, a nemzetőrséget s a legvégén kullogó, tehetetlen tábornokot.

Csönd, katasztrófa
     Rouen lakosai várják a megszállókat, nagyon félnek. S Maupassant leír egy mondatot, mely talán érvényes korunkban is: „A földrengés, mely leomló házak alá temet népeket, az árvíz, mely vízbe fulladt parasztok és ökrök tetemeit együtt hömpölygeti a háztetők ledöntött gerendáival, vagy a győzelmes hadsereg, mely legyilkolja a védekezőket, másokat fogságba vet, fosztogat a Kard jogán, és ágyúszóval ad hálát istenének, megannyi csapás, mely megbontja az Örök Igazságba vetett hitünket, s mindazt a régen belénk edzett bizodalmunkat, melyet az Ég Oltalmába és az Emberi Észbe helyeztünk.”

A megszállás
     Maupassant elejtett megjegyzései: a megszállók nem vetik meg jobban az egyszerű polgárokat, mint a francia vadásztisztek. De nemcsak a poroszokat bírálja, a franciáknak is odavág. Sőt, az utazó társaság, mely az egész társadalmat reprezentálja, a bírálat tárgya. Maga a háború, az éles helyzet úgyszólván csak alkalom arra, hogy megmutatkozzon jellemük. 
     A polgároknak alkalmazkodniuk kell a megszállókhoz. Nem az a vétkük, hogy otthon barátságosak a beszállásoltakhoz, de a városban nem állnak szóba velük. Képmutatás? Életben maradás.

Készülődés
     Néhány kereskedőnek és arisztokratának érdeke volt, hogy Le Havre-ba utazzon, vagy még tovább Angliába, ezért engedélyt kértek a parancsnoktól, hogy elhagyják a várost. Hozzájuk csatlakozott néhány kevésbé előkelő ember. Kora hajnalban, már javában havazott, mikor beszálltak a kocsiba. Sejtelmes atmoszféra.

Indulás
     Maupassant néhány ecsetvonással bemutatja az utasokat: Loiseau, bornagykereskedő, akinek a zsiványsága közismert. Vele van felesége is. Carré-Lamadon gyártulajdonos szintén a feleségével, a becsületrend tisztje, korábban ellenzéki, most változtatott nézetein. S beszáll a kocsiba egy valódi gróf is, Hubert de Bréville, oldalán a felesége. Arra nem lehet büszke, hogyan kapta a család a grófi címet. Ők vagyonosak, derűsek, erősek, vallásuk és elvük van. Hátra van még a két hitbuzgó apáca, megközelíthetetlenek és a jelentéktelen, szocialista hitű Cornudet fontoskodó szólamaival.
     Végül Gömböc, aki alakjáról kapta nevét: „Alacsony, gömbölyded, szalonnásan-hájas nőcske volt (…) akit a férfiak mégis kedveltek, mert üdeséget árasztott magából.”

Éhség
     Újabb akadály, először a havazás, most az éhség. Arra számítottak, hogy délre Totes-ba érnek, de a hó miatt csak lassan haladhattak. Először Loiseau mondta, hogy nagyon éhes, majd a többiek is panaszkodtak. Gömböc segít rajtuk. 3-kor elővette kosarát, s enni kezdett, s megkínálta utastársait, először a leghangosabbat, Loiseau-t, majd sorra mindenkit: kiürült a kosár. A kocsi utasai udvariasságból szóba elegyedtek vele, természetesen a háború volt a téma, s kiderült, hogy a Gömböcnek azért kellett elmenekülni, mert rátámadt egy porosz katonára, akit beszállásoltak hozzá. Gömböcöt az érzelmei vezérlik, nem óvatoskodik, nem megalkuvó. Viselkedésével nagy sikert arat, Cornudet egy kis szónoklatra ragadtatja magát, s III. Napóleont „korhely Badinguet-nek” nevezi. (2) Erre Gömböc nekitámad az egész társaságnak, Napóleont védve. Amikor Maupassant novellájának hősévé teszi Gömböcöt, egyáltalán nem számít, hogy milyen politikai nézetei vannak. Embersége számít, önfeláldozása és végül megaláztatása. Abban azonban Maupassant előítélete is megmutatkozik, mely szerint minden nő ösztönösen szereti a csillogó és zsarnoki hatalmat.

Totes
     Este 11-kor érkeztek Totes-ba…
     Nem mesélem tovább, nem akarom elvenni az olvasó örömét, hogy magától Maupassant-tól tudja meg, mi történt ezen a kies helyen. Csupán annyit árulok el: ha egy prostituált szerepel egy novellában, akkor annak ágyba kell bújnia valakivel. A konfliktus abból adódik, hogy nem mindegy, hogy kivel. S újabb figurák bukkannak fel, pl.: „egy roppant karcsú és szőke, magas fiatalember, aki úgy be volt szorítva egyenruhájába, akár egy leány a derékfűzőjébe…”. Ő a porosz tiszt, aki a továbbjutás akadályát képezi. Az Odüsszeia óta tudjuk, hogy – legalábbis az irodalomban – sok minden nehezítheti a továbbjutást. Megismerhetjük továbbá a fogadóst, Follenvie a neve, mely kissé bolondos voltára utal. Feleségének is megvan a véleménye a háborúról, nem fogja vissza magát: „"Hát nem szörnyűség-e embert ölni, akár porosz, vagy angol, vagy lengyel vagy francia az illető? (...) még kitüntetést is kap, aki legtöbbet gyilkolt. (…) nem kellene-e megölni inkább azokat a királyokat, akik csupa mulatságból háborúskodnak?”
     Hát nem szörnyűség?

     Másnap a gróf látja, hogy a porosz katonák krumplit hámoznak, takarítanak, gyermeket dajkálnak…
     Nagyon meglepődnének a veszteglő utasok, ha tudomásukra jutna, hogy a Rouen-ban végzett Charles Bovary, itt, Totes-ban élt négy évet feleségével, Emmával, aki „a lelke mélyén valami nagy eseményre várt?”

                                                Jennifer Jones mint Madame Bovary, 1949

           (1)     Dobossy László: A francia irodalom története

       (2)  Badinguet a neve annak a kőművesnek, aki 1846-ban ruháját kölcsönözte III. Napóleonnak, hogy Hamból megmenekülhessen. Emiatt Badinguet lett a csúfneve.

Arany János: A kép-mutogató

   

                                                                               Elemzése itt!

Énekes história

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
   Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
   Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   "Kis kunyhóban is megfér".

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
   Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzel: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
   Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   "Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
   Csak az ítéletnapon.

               1877. nov. 25

Szabó Magda: Ezüstgolyó

 

                                                                        A novellát itt olvashatod el!

"Az úgynevezett igaz történettel az a baj, hogy csak egyszer lehet elmondani. (…) A mítoszt viszont folyton-folyvást lehet ismételni, és az ismételtet pazarul lehet variálni. Ezt viszont a debreceni Szabó Magda tudja kezdettől fogva." (Bata Imre)

          Minden irodalmi mű fontos alkotórésze a titok. Legtöbbször a kibontakozó cselekmény során az elbeszélővel együtt jutunk el a rejtély megoldásáig. Majd azt a titkot is meg kell fejtenünk, hogy mivégre született meg a mű.

      A novella a Mézescsók cerberusnak c. kötetben (1999, 2017) jelent meg, mely az írónő kései novelláit tartalmazza. Fontos szerepet játszik benne a görög-római, ill. a keresztény mitológia, valamint a gyermekkorban gyökerező családi története, melyek kezdettől fogva meghatározták az életművet: "mert a család is mítosz.", mondja Bata Imre. Szabó Magda most újraírja, újraértelmezi alakjait, de már a megtett életút perspektívájából.

     Az Ezüstgolyó a klasszikus és a modern novella jellegzetességeinek ötvözete. Modern annyiban, hogy az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő is fontos szerepet játszik a cselekményben, s az emlékezést a prousti asszociációs technika indítja el, (1) s hogy a titok végső soron titok marad, illetve többféle értelmet nyer. Fogadjuk el, hogy a narrátor maga Szabó Magda, (el is hangzik a neve az elbeszélésben), azzal a megszorítással, hogy a képzelet is alakítja az emlékezést: "Ha meghalok, magammal viszem minden titkomat, s nem lesz irodalomtörténész, aki meg tudja fejteni, mikor ki voltam, melyik figurám, vagy mi volt valóban igaz ebben vagy abban az ábrázolásban.”  (2)

     Váratlanul jelenik meg a szépséges nagynéni, Ida alakja. Egy bonbon sztaniolpapírjának a letépése indítja meg az emlékek sorát, s magával viszi Szabó Magdát, a múltba, melyet Thomas Mann mélységes mély kútnak nevez. Hiába őrzi az „alvilágnak”, a holtak birodalmának kapuját Cerberus, a háromfejű kutya, akit mézescsókkal, mézes lepénnyel lehet lekenyerezni: „Valamit azonnal érzékeltem, azt, ami amúgy is ellenségem volt, a múlt erejét, az emlékek törölhetetlenségét.” (3)

     Ida kezdetben statikus alakja lassan megelevenedik: végigkíséri az írónő életét, minden fontos eseménynél jelen volt, nagyon komolyan vette keresztanyai kötelességeit: "... öltöztetett, becézett, szórakoztatott (...) ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot” De ezen felül is: "mindig dolga volt, olyan népes familiában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket”

     Most már értjük, hogy miért nem volt férje, miért maradt egyedül: elvették tőle saját életét, a nagy család elszívta előle a levegőt. A tevékeny, önfeláldozó asszony végül is habozó, töprengő, az életnek lassan búcsút intő alakká válik.

     Ugyanis az adományok, ajándékok sorába tartozott volna a vitrin hátsó polcán levő titokzatos tárgy, az ezüstgolyó. Rég elfeledett, talán vidéki, középosztálybeli kamaszlányok szokása volt, hogy ki nem mondott, ki nem mondható, titkos vágyukat felírták egy papírlapra. Majd ezt ezüstpapírba rejtették. Így történhetett, hogy az idők során egyre több sztaniolpapír került rá, s így - ha nem teljesült a vágy - az évek során szép nagy ezüstgolyóvá változott.

     Ha teljesül volna Ida vágya, akkor az ezüstgolyó darabjait a ház körül el kellett volna szórni, ellenkező esetben egy folyóba kellett volna dobni. Ida azonban haláláig őrizte a golyót, s talán mindvégig reménykedett valamiben, nem adta oda keresztlányának, sőt megígértette vele, hogy halála után sem fogja soha kutatni a titkot… Nagyon sokáig élt Ida. Szépségét, tartását mindvégig megőrizte. Csupán az utolsó találkozáskor figyelt fel az elbeszélő arra, hogy "életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül." Eltűnt az ifjúság varázsa. (Kevés költőibb, tapintatosabb írás született az elmúlás megsejtéséről.)

     Észrevétlenül közelített a halál. Elbeszélőnk újra izgatottá válik. Talán most minden kiderül. Az anyai figyelmeztetés azonban közbeszól: „Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.” A Névjegyekben is: „Ne keresd a halottak titkait."

     Ilyeténképpen az ezüstgolyó egy vidéki múzeumba került. Örökre eltemetve a titok? Itt egy véletlen játszott közre. Egy mit sem tudó tolvaj avatkozott be: kincset remélve kettévágta a golyót. Persze - mint tudjuk - a novellában kell lenni egy fordulatnak, sőt még egy megoldásnak is. Ezzel vesz új irányt a cselekmény.

     A papírszeleten egy nagy L-betű volt, s az írónő rögtön találgatni kezdte, ki lehetett az a férfi, akit a monogram rejt. A férj azonban másként látja: Idának a szabadság hiányzott, s az L-et így kell érteni: el, el innen. "- Ida tökéletesen boldogtalan volt - mondta a férjem. - Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől. ... El akart menni. El. Ennyi a betű." Ugyanakkor: " - Tiszteld az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő."

    Össze lehet állítani egy sort - Ida, az anya, a férj - akik mind azt mondják, a titok maradjon titok ...

     De a titok fel akar tárulni. Épp ez adja a novella feszültségét: nem szabad, nem illik, mégis fény vetül egy ember életének a tragédiájára. A határátlépés, a kegyetlenség, a leleplezés nehezen elviselhető. Pontosan olyan fájdalmas ez a megismerés és felismerés, mint volt A kulcs c. novella (Kosztolányi) gyermekhőse számára...

     Akit villámcsapásszerűen ér az új tudás, szenved még itt a felvilágban, s idő kell ahhoz, hogy elfogadja, valami megváltozott a világrendben. Mást úgy se tehet. Ezzel együtt kell élni, de az együttélésnek sírás a kezdete: "...akkor majdnem sírtam." (Ezüstgolyó), "A szép, szelíd könnyekkel kezdődik a gyógyulás." (Névjegyek) 

 

(1)              A madeleine sütemény íze Proustnál akaratlanul is Combray-t idézi fel. Ugyanez van a Mézescsók kötet Özseni c. novellájában, sőt Kertész Imre Kudarc c. regényében is (1988. 83. old)

(2)                Teréz esztendeje, in: Mézescsók

(3)                Névjegyek c. novella, ugyanebből a kötetből

A Bábel tornya Bécsben

                                                                                                                       Deutsch

                                                                            KHM

                                                           „Szorgos népünk győzni fog!”

                                                                                   (Éretlenek)   

     Ha a Bibliát olvassuk, azt a következtetést vonhatjuk le az emberiség történelméből, hogy az ember bűnös, lázadó lény. Nehezen tudja követni a parancsolatokat. Már az első emberpár is vétkezett, majd Káin megölte testvérét, az erkölcsileg romlott nemzedéket vízözön pusztította el, s a folytatás Szodoma és Gomorra. S közbeékelődve ott van a bábeli torony építése, melynek következményeképpen az emberiség szétszóródott, s különféle nyelveket beszélve, azóta sem értik meg egymást. A sort lehetne folytatni, de mi álljunk meg a Bábel tornyánál.

     2019 januárjában zárta be kapuit a bécsi Kunsthistorisches Museumban (KHM) a nagy Bruegel-kiállítás, melynek apropója a festő halálának 450. évfordulója volt. Több mint 400000 látogatója volt a majd 40 festménynek és 60 grafikának. Ugyan Bécsbe mindig érdemes eljönni a 12 kép miatt, nem utolsósorban a Bábel tornya miatt, de most egymás mellett volt látható a bécsi és a rotterdami alkotás.

     

     Vajon miért olyan érdekes és vonzó Bruegel művészete? Kétségtelen kíméletlen realizmusa miatt, de még lényegesebb sajátos látásmódja, mely meglepően merész volt a reneszánsz nagy alkotóihoz képest is: az ember már nem a világmindenség középpontja, mint volt Michelangelónál vagy Leonardónál. A színhely legtöbbször Németalföld, a kor a XVI. századi, még ha vallási-mitológiai témák inspirálják is a festőt. Érezhető a feszültség a képeken. Hamarosan Alba herceg vonul be a tartományba, protestánsokat végeztet ki. S ha a Gyermekjátékokat és a Betlehemi gyermekgyilkosságot gondolatban egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, milyen könnyen átfordul a látszólagos idill vérengzésbe.

     A bibliai történetben nem szerepelt Nimród alakja, a város uralkodója, akiről Josephus Flavius írta, hogy ő rendelte el a torony építését. Róla, mint durva alakról, Dante is megemlékezett a Pokolban. Vergilius szerint „az ő rossz terve miatt / nem használ egy nyelvet a világ.” (31:77-78) Még a Purgatóriumban is szó van nagyravágyásáról. (12:34-36) Nimród benne volt a köztudatban. A német Danteként ünnepelt Sebastian Brant is szerepelteti a Bolondok hajójában. (1494) (1)

     A toronytól nem messze, egy kis dombon, hogy jól felismerhető legyen, koronával a fején, jogarral a kezében közeledik kíséretével a király. A kőfaragók térdre borulnak előtte. (Ez az egyetlen keleties vonás.) Az építők, a munkások nem mondhatnak ellent a királyi parancsnak, erejüket megfeszítve dolgoznak, szakadatlanul. Egy helyen vannak, egy nyelven beszélnek, mind az uralkodó parancsát követik. Ez félelmetes. Mennyi ember szaladgál föl-le az égbe nyúló, átláthatatlan labirintussá váló, gigászi építményen, mely itt-ott már omladozik. Hiába építették sziklára a tornyot: Dante szerint is eleve bukásra volt ítélve. Még nem következett el a büntetés, még nem hangzott fel az isteni szózat, de már látni a képen, hogy eleve kudarcra van ítélve az istenkísértő terv: önmagától omlik össze a vállalkozás. Az Úr beavatkozása szinte szükségtelen. Hiába jelenik meg Nimród, a hatalom itt tehetetlen.

     Mint Rose-Marie és Reiner Hagen írja: egyetlen festő sem ábrázolta ilyen hatásosan a torony gigantikus dimenzióját. Ahogy árnyékot vet a tengerpartra! Körbeveszi a tornyot a némaságba burkolódzó város, a folyó és a tenger. Fent a magasban, a kék égen gyülekeznek a felhők. Bár a téma bibliai, Bruegel az építkezést mint kortárs vállalkozást mutatja be, csupa realisztikus részletekkel. Minden egyes részlet igaz. Mindegyike a festői elgondolás, a középpont nélküli struktúra része.

                                                        A két kép, nyugat.hu

     A valamivel később keletkezett rotterdami kép sokkal kisebb, arányaiban mégis ez a torony a hatalmasabb. S azáltal, hogy hiányzik a Nimród-jelenet, a torony zordsága és monumentalitása jobban érzékelteti a gőgöt és a hiábavalóságot. Az ember még apróbb és jelentéktelenebb. Hiába dolgoznak fönt lázasan, a vörös szín és a felhők fenyegetést sugallnak. Minden kép a maga módján zseniális.

     Befejezésül: a motívum tovább élt a századok során, s elérkezett a magyar irodalomba is. Ami Vörösmartynál még pozitívum volt, hogy egy újabb kor Bábelét építve, bekukkanthatunk a „menny ajtaján” (2), az Adynál a meg nem értés jelképe lett:

                 „Vajon fölébred valahára
                  A szolga-népek Bábele.”

                                              (Magyar jakobinus dala, 1908)

 

(1)Nimródot Kézai megteszi a magyarok ősének. Arany Jánosnál:

                 „Hunor Magor két dalia,
                   Két egytestvér, Ménrót fia.”
                           (Rege a csodaszarvasról)

(2) Gondolatok a könyvtárban, 1844