Pomsel

 

     „Az ember gondolkodó lény, csupán az a bökkenő, hogy nem ő maga, hanem valaki vagy valami más gondolkodik benne. Vagyis az az érzésem, hogy az ember azt gondolja, amit gondolnia kell: gondolatai determináltak." (Kertész Imre)

          „Beláthatod te is, hogy gyenge nők vagyunk,

          és férfiakkal szembe szállnunk nem lehet.

          Erőseké a jog: miénk a hódolás,

          akármilyen keserves is meghajlanunk.

          Imádkozom, hogy holtjaink a föld ölén

          bocsássanak meg, ha zsarnokunknak engedek.

          Parancs szerint szolgálok én, mert esztelen,

          ki túlerővel harcba szállva elbukik.”

                                             (Iszméné szavai, in: Szophoklész: Antigoné, Mészöly Dezső ford.)

     Christopher Hampton Egy német sors c. monodrámáját 2020. márc. 10-én láttuk a Hatszín Teátrumban. Ez volt az utolsó pillanat a színházak bezárása előtt. Azóta – legalábbis mifelénk - kihaltak az utcák. Sehol senki. Viszont lehet meditálni azon, vajon igaza volt-e Iszménének, hogy engedelmeskedni kell a parancsnak. Van-e lehetősége másként cselekedni? Elgondolkodtató, hogy Iszménék népesítették be Németországot és a Földet. Viszont az Antigoné-jelenség fölöttébb ritka.

     A német sors, Brunhilde Pomsel sorsa a tudatlan, engedelmes kisember sorsa. Mit tehet ő a hatalommal szemben? Pomsel kisasszony Goebbels titkárnője volt. Nem mintha meggyőződéses náci lett volna, csupán ezt az állást ajánlották fel, s ezt nem „illett” visszautasítani. A porosz nevelés, a mindenható propaganda, a félelemkeltés brutális eszközei (kristályéjszaka) megtették hatásukat. Elhangzott a Scholl-testvérek neve is. 1943. febr. 18-án tartóztatták le őket röplapok terjesztése miatt. „Leleplezőjük” a müncheni egyetem gondnoka volt. A testvéreket már február 22-én guillotine-nal lefejezték.

     Goebbels éppen hogy a propagandaminiszter volt. A goebbelsi propaganda a hazugságokat féktelenül, gátlástalanul sulykoló, uszító propaganda szinonimája. A miniszter hétköznapi viselkedése nyugodt volt, de szónoklatai közben kivetkőzött önmagából. Lásd, Chaplin filmjében a diktátor megkérdezi őrjöngése után: jó voltam? A vígszínházi diktátor is ugyanezt tette.(1)

     A szerep azonban előbb-utóbb belsővé válik. Ezért marad Goebbels a végsőkig a helyén. Nemcsak maga lett öngyilkos feleségével együtt, de megölték hat gyereküket is. Molnár Piroska kétszer emelte fel a hangját. Először akkor, amikor a hat gyerek meggyilkolásáról beszél, másodszor amikor védekezik: ő nem tudott semmit. Alig látta Goebbelst.
     ("De amikor a szomszéd házból éjszaka eltűnnek a bérlők, vagy amikor a kabátjukon sárga csillagot viselő zsidókat kitiltották az óvóhelyekről, és a szabadban, égő utcákon kellett rettegve meghúzniuk magukat - csak egy vak kretén nem tudhatott semmiről.") (2)

*

     Ám ha egy rendszernek része vagy, legyen bár a legalacsonyabb szint, meg fognak vádolni, hogy te is bűnös vagy. 45 után 5 évet kapott, s többek között Buchenwaldban is volt. Utána visszatért a médiába, s újra csak szövegeket írt!

     Két hét telt el az előadás óta. Este hozzák a maszkot, igaz, nem megyek sehová. Nem aggódom: az ember gondolkodó lény...

(1) Ifj. Vidnyánszky Attila játszotta.

     Megfélemlítő volt Az angol lobogó (Kertész Imre) szerkesztőjének őrjöngése is. De ő maga is félt, mert őt is fenyegette a fekete autó.
(2) George Steiner: Az odvas csoda, in: Egyre távolabb a szótól, 194. o., Európa, (1970)

Ahogy Pascal látta

(Otthon)

     „Elgondolkoztam néha az emberek különféle lázas tevékenységén, azokon a veszedelmeken és gyötrelmeken, amelyeknek az udvarban, a hadakozásban teszik ki magukat, amelyekből annyi civakodás, indulat, vakmerő és gyakran balul kiütő vállalkozás stb. származik, és ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban.”



 (Fogadás)
     „Mérlegeljük, mit nyerhet vagy veszíthet, ha fejre, vagyis arra fogad, hogy van Isten. Értékeljük ezt a két eshetőséget: ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít. Fogadjon hát habozás nélkül arra, hogy van.”



(A Rozsdatemető[1962] mottója volt)
     „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.

    Tehát minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik. Belőle kell nagyságunk tudatát merítenünk, nem a térből és az időből, amelyeket nem tudhatunk betölteni. Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve.”

                    (Pascal: Gondolatok, 139, 233, 347)

Kertész Imre: Az angol lobogó 1

(Kertész Imre: Az angol lobogó)

     Kertész Imre művészetének legjobb értelmezője maga Kertész Imre. Milyen magától értetődő eleganciával, játékossággal, öniróniával beszél a Sorstalanságról: „… a Sorstalanság minden tekintetben fiction: fiction a nyelvét illetően, a … - a történetét illetően nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez kapcsolódik.” (1)

     Ugyanez vonatkozik Az angol lobogóra is. Ez a hosszabb elbeszélés 1991-ben jelent meg. Az első fele az 50-es évekről szól, majd a rendszerváltással fejeződik be. „Természetesen” fikció, s nevezhetjük akár véletlennek is, hogy a történteket éppen ő élte meg. Azonban szükség van, mondja Kertész, az idegenre, a megfigyelőre, „aki aztán meg tudja szólaltatni” az élményeket. Régebben ezt ihletnek nevezték, mondja Kertész. (2)

     Sokszor észrevesszük a külső szem jelenlétét a műben, például az elején: „Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen.”

     Az idő, ez a tehetségtelen szobrász, darabokra hasítja szereplőit. Erre utal Szép Ernő bemutatkozása is: „Szép Ernő voltam.” (3) A 20. és 21. század – akár akarjuk, akár nem – különös gyorsasággal és erővel formálja az embert, s ha a tükörbe nézünk, alig ismerünk magunkra. Az angol lobogó elbeszélője kívülről látja, láttatja magát a következő leírásban is:

     „Látom ezt a fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, amelyeknek ködjét úgy lélegezte be, akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak…”(4) A "díszletek" itt is a filmre, a nem-valóságra utalnak.

     Az utcanevek változása is jelzi az idő gonosz játékát: feleségével így költöztek: „az egykori Lónyay, majd Szamuely, és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk.” (5) (A kordé ott van a Sorstalanság 7. fejezetében, csak akkor ő fekszik rajta többedmagával.)

     Mennyire benne van ebben a pár sorban a kor, s Kertésznek az a képessége, hogy a nyomorúsággal mindig szembe tud állítani egy "szép nyári délelőttöt.” Azt a Diltheytől idézett ars poeticát valósítja meg, mely szerint: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalat, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába.” (6)

Folyt. köv.

1.   Kertész Imre: Az idegen megszólalásai, Selyem Zsuzsa beszélgetése, Jelenkor 2004. 4. sz. 531. l.

2.    Uo.

3.    K. I.: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32 l.

4.    Uo. 33. l.

5.    Uo. 46. l.

6.    Uo. 63. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 2

     A tanúságtétel

     Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az alkotás lépcsőfokait: „Az ember … dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)

     Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet nevezni „a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordát.”(2)

     A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c. regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:

     „már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3) 
     Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.

     Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit láttam.” 

Folyt. köv.

(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.

Kertész Imre: Az angol lobogó 3

     Wagner és Mann 

     Most a Bécsi Filharmonikusokat hallgatom. (Arra a kérdésre, hogy az elbeszélés hőse miért csalódik végzetesen az irodalomban - és nem csak abban -, majd később felelek.) Vezényel Solti György. Már elengedem a Walkür szövegkönyvét, érteni vélem a cselekményt, a jellemeket, s tudok figyelni az árnyalatokra is. (A Nibelung gyűrűje részei: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) Kertész Imrének, vagyis hasonmásának, akkor egy ismeretlen világ tárult fel. Megrendítő találkozás a Wagner-univerzum egy kis szeletével, az isteni-emberi sorsok tragikumával, az Operaházzal. Mítoszi magasság. Kertész Imre alteregójának ekkor még fogalma sem volt Wagner tetralógiájáról, azt sem tudta, hogy ez annak a második része. Mégis egy felsőbb régióba röpíti a zene, ahonnan nem látszanak már a szerkesztőség félelemmel teli, zegzugos folyosói. A ház előtt olykor megáll a fekete autó, a főszerkesztő olykor kivetkőzik önmagából. A baudelaire-i albatrosz éteri magasságban szárnyal, majd lezuhan a durva matrózok közé. Kertész hőse most fordított utat jár be: a valóság halálos szorításából igyekszik felemelkedni az egek külön világába.

     Azért nem mindenkinek adatik meg, hogy képes legyen befogadni Wagner világát. Hősünknek mondhatni könnyű dolga van: azonnal felismeri Siegmundban -önmagát. Hisz ki más lenne az üldözött, ha nem saját maga? (Ne feledjük el, hogy Wagner is, sőt Thomas Mann is volt üldözött.) Siegmund ő, akit cserben hagy Wotan, kiszolgáltatva Hundingnak, a kérlelhetetlen ítéletvégrehajtónak. (Beszélő nevek: a Hundingban benne van a kutya, Siegmund Farkasnak nevezi magát.)

     „… a méreg mélyen belém hatolt, át- meg átjárt. (…) a legmélyebb katasztrófában, s e katasztrófa legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az operának a világa a katasztrófa világában is nem állna fenn mint világ. Ezt a világot szerettem, a másikat el kellett viselnem.” (1)

     A másik megvilágosító – megváltó? – hatás Thomas Manné. A Wälsung-vér c. novellája egy müncheni Walkür-előadást mutat be. (Bőségesen idéz belőle Kertész.) Egy testvérpárt visz a hintó az operába, akiket a véletlen folytán szintén Siegmundnak és Sieglindének hívnak. Mann iróniával kezeli őket, hiszen az elkényeztetett polgárfiókák csupán halvány másolatai a robusztus wagneri hősöknek, mégis egyenesen az elbeszélőnek szólnak Siegmund szavai: „A mű! Hogyan születik a mű? Fájdalom mozdult a mellében (…) Két szót érzett: Alkotás … Szenvedély. És míg halántéka forrón lüktetett, sóvárgó felismerésként lepett rá: szenvedélyből születik az alkotás, hogy aztán újra felvegye a szenvedély alakját.” (2)

     Zárásképpen talán érdemes összevetni Kertész és Heller Ágnes Wagner-élményét. (3) Míg Kertésznek elsősorban az üldözött Siegmund alakja volt fontos, addig Hellernek a Wotannal szembeforduló, lázadó Brünnhilde volt a meghatározó. Igaz, Kertésznél is felbukkan Brünnhilde az ugyanabban az évben (1991) megjelent Jegyzőkönyv (4) utolsó lapján:

        „Mindent, mindent

          mindent értek,

          mindent átlátok már.

         Hollóid szárnyát hallom suhogni…”

                                           (Az istenek alkonya, III. felvonás)

Folyt. köv.

(1)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 42-43. l.

(2)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 45. l.

(3)  Heller Ágnes: Kertész Imre, Négy töredék, Múlt és Jövő, 2009, 12. l.

(4)  In: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 300. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 4

1956 

     Az angol lobogó első része az újságíró kálváriája, majd a Walkür után a további sodródás leírása következik. Talán a lakásügyre lehet felfűzni a további megpróbáltatásokat. Ezekből tökéletesen érthető, hogy miért ismétli az elbeszélő újra és újra a „katasztrófa” kifejezést. Későbbi felesége (Kertészé is) egy internálótáborból szabadult, kegyelemből egy konyhában lakott. Majd egy alvilági színekkel festett albérlet után sikerült beköltözniük a felesége régi lakásába. De milyen szerencsés fordulat, hogy itt akad kezébe Thomas Mann már említett, megvilágosító erejű novelláskötete: „Ezzel a könyvvel – így éreztem elkezdődik életem radikalizálódása, amikor életvitelem és annak megfogalmazása többé nem állhat egymással semmiféle ellentmondásban. (…) Azt hiszem, akkor ismerkedtem meg az olvasás élményével, az olvasás semmihez, az általában olvasásnak hitt és nevezett élményhez a legkevésbé hasonlítható élményével, az olvasásnak azokkal a rohamaival, azzal az őrületével, amely az embert jó esetben is egy életben egyszer vagy kétszer ha meglepi tán.” (1)

     Ezután kezdte el olvasni Thomas Mann Goethe és Tolsztoj c. esszéjét. (2) Ez is mérhetetlenül lázba hozta. Új, másfajta horizontot nyitott ez az írás is. A Walkürhöz hasonlóan a valóság fölé emeli olvasóját, s valamiféle ígéretet tartalmazott. Mint 1956.

     Kertész finoman utal rá, hogy érezhető volt: valami készülődik. Azon a nevezetes napon hősünk az Olasz Intézet nyelvóráján vett részt, amikor Signore Perselli, a direttore, aki korábban oly utánozhatatlan eleganciával mutatta be, hogyan kell ejteni a „molto” szó zárt o-ját, váratlanul berontott a terembe. Kint már hullámzott és háborgott a tömeg, és visszafordulásra késztette a nyitott teherautón érkező katonákat. Ebben rejlik Kertész művészete, az ellentétek játékában, ahogy az olasz nyelv szépségeiről hirtelen átvált a forrongó tömeg bemutatására, ahogy érzékeltetni tudja, hogyan nyílik meg az Intézet súlyos kapuja, hogy kisurranjanak a tanulók az utcára.

     Ezekben a napokban lázasan olvasta Thomas Mannt, és figyelte az eseményeket, melyek „igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmet…” (3) Nyomasztó volt azonban mindenütt a pusztítás nyoma. Szintén rosszat sejtetett az angol lobogó felbukkanása. (Végre!) "Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek.” (4) Nyilván? Az iszkol ige a menekülésre utal, a dzsip a repülőtérre igyekezett a tömeg gúnyos tapsa kíséretében. Ezt az értelmezést erősíti az utolsó, ironikus Thomas Mann-idézet, mellyel egy bizonyos Johnnyt jellemez: „Tőle nyertem első benyomásomat az angol nemzeti jellem sajátságos fölényéről, amelyet később oly nagyon megtanultam csodálni.” (5)

     A felvonuló orosz tankok – kanyarodva, kanyarodás közben megzökkenve – mindig leadtak egy lövést a vén szecessziós bérházra, „úgyhogy ez a tátongó üreg végül úgy nézett ki, akár egy halott ember végső csodálkozásában eltátott szája, amelynek most egyenként még minden fogát is kiverik.” (6)

     Elvégeztetett. Ezért a hallgatás, hogy választ adjak egy korábbi kérdésre. Marad az „önmegtagadás, mint alkotás”, vagy másképpen fogalmazva, optimistább kicsengéssel: a tanúságtevő élet. (6) 

Vége

(1) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 53-53. l
(2) Talán éppen ezt a kiadást forgatom most én is: Thomas Mann: Válogatott tanulmányok, Magvető, 1956, 63-190. l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 57. l.
(4) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 58. l
(5) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 59. l Az idézetet Kertész Thomas Mann egyik elbeszéléséből vette: Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar, in: Th. M. elbeszélései, Magyar Helikon, 1961, 437. l.
(6) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 60. l.
(7) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.),63. l.

Babits igéi ma

     Valamikor kezdő tanár koromban sokat forgattam Makay Gusztáv verselemző könyvét: "Édes hazám, fogadj szívedbe!..." (1959). Makay korábban élőszóval is, módszertani könyvével is igyekezett bevezetni bennünket a tanítás rejtelmeibe.

     Most véletlenül kezembe kerültek a pécsi Sorsunk c. folyóirat (1941-1948) számai. Várkonyi Nándor volt a főszerkesztő, a társszerkesztők között Weöres Sándor és Lovász Pál mellett ott volt Makay Gusztáv is.

     Az első évfolyam 4. számában fedeztem föl Makay Babits-esszéjét, mely úgyszólván a nagy költő halála pillanatában született:

     Nem volt politikus. A politikus célja a tett, és a pillanat esélyeit mérlegeli. "Én nem vagyok reálpolitikus s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit — írja Babits önéletrajz-kötetében. — Feladatom ennek épp az ellenkezője... író vagyok, a szellem embere. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei". A szellemi költő tehát a lelkiismeret és az örök szellem szava, figyelmeztetés és őrködés az ingatag kor veszélyei között. Így szabadabb, mint a tett embere; s ehhez a függetlenséghez jó iskola volt az elefántcsonttorony költői magánya. "A politikus a viszonyoktól függ. A cselekedet sohasem szabad. Szabad csak a gondolat lehet a földön; és a szó, a kimondott gondolat. De ez néha már maga is cselekedet".

Tornai József: Zene, margaréta

          Megismered a gyermekkort, a végsőt,
          az aggodalmakat anyád szavából;
          a munkát és a könyvek szárnyát később
          s amit sugall egy hullócsillag-zápor.

          A sorsot, istent, zenét, margarétát;
          hazád, amelynek irgalom a földje,
          és az időt, a süketet és bénát
          s a titkot, ahogy titok mindörökre.

          Barátaid és minden ellenséget,
          s a szerelmet, amelyért fizetsz százszor,
          s mint aki villám-csattanásra ébred,
          kísértet-arccal kimész a világból.

                          (T. J.: 1927-2020)

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

A szülőház

     Miért olvassunk Tamásit? Mert az erdélyi író története pont száz évvel ezelőtt kezdődött: „…egy esztendőre rá, hogy a románok kézbe vettek minket székelyeket...” Ennek ellenére a műben nem érződnek a nemzetiségi ellentétek. Ha van is ellentét, az inkább a szegény és a gazdag ellentéte, azaz a becsületes, törekvő emberek, illetve bűnöző, másokat megfélemlítő, kisemmiző emberek között húzódik. Szakállas Ábelnek és szegény sorsú társainak a megélhetésért folytatott küzdelem teszi ki életüket.

     Érdemes olvasni, mert kivételes szépséggel tudja megidézni az erdélyi tájat, a természet és az ember kapcsolatát, beleértve a Bolha kutyát is: (halottak napján) „ A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak; az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüstrügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek.”

     Ehhez társul magától értetődően a tájnyelv, mely megörökíti a székelyek mindennapjait s gondolkodásmódját. Példák: kaliba (faház), pityóka (burgonya), törökbúza (kukorica), puliszka (kukoricakása), ánti (ördög, eredete: Antikrisztus), cáp (bakkecske) stb.

     Ami a regény műfaját illeti, egyrészt nevelődési regénynek, fejlődésregénynek mondhatjuk. Ugyanis Ábelre jellemző a tudásszomj. Lekötik a könyvek, igaz egyelőre csak Nick Carter kalandjai. S ha szorult helyzetbe kerül, csavaros észjárásával oldja meg a helyzetet. Ábel a Hargitán arra van ítélve, hogy önálló, felelős egyéniséggé váljon: „Kitanulni ezt a világot”, mondja az igazgató. Ez lesz Ábel feladata. A felismerések sorra következnek: „A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam erejéből akarok ember lenni. (…) Te is vagy valaki, s nemcsak egy kutya, akit letesznek valahova, hogy őrizze a környéket.”

     A különféle megpróbáltatások érlelik, edzik olyan emberré, aki nemcsak sodródik, hanem tud dönteni a sorsáról, sőt ő lesz apja védelmezője Fuszulán és Surgyelán ellen. Robinzonhoz hasonlóan egyedül építi fel saját világát.

     Az első rész robinsoni szituációja után a kalandregény (pikareszk regény) műfaji sajátosságai lépnek előtérbe. Megjelennek a jókedvű barátok. A gvárdián tűzbe dobja a Nick Carter-regényeket, helyette küld majd vallásos irodalmat. Márkus sorsa kész rémregény: „törvénytelen” gyerek, annak is árva. A csaló Fuszulán fenyegető alakja is újra meg újra visszatér.

     A 3. részben folytatódik a kalandok sorozata. Egyre nagyobb megpróbáltatások várnak rá. Nyakára ültetik Surgyelánt, a csendőrt, aki a hatalmat testesíti meg, s szinte mindenétől megfosztja Ábelt. A sas-lakoma majdnem az életébe kerül. Beteg édesanyját sem tudja meglátogatni. Végül színt vall Surgyalán: szövetkezik Fuszulánnal, a pandúr a rablóval.

     A 4. rész az újrakezdés. Ábel felméri, mije maradt Surgyelán után. Csupán a hideg és a rengeteg bolha. Bár voltaképpen már nem is haragszik rá, hiszen volt hozzá egy-két jó szava is. Megjött apja, vele is „leltárt” készítenek. A legnagyobb veszteség édesanyjának a halála. S újra jönnek Fuszulánék. A rossztól nem könnyű megszabadulni: „Az arcuk fakó és sovány volt, belepve szakállal torzon-borzosan, kivált a Fuszuláné.” De sikerült ezt a kalandot is ép bőrrel megúszni. Mindazonáltal Ábel arra a következtetésre jut, hogy: „… minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja. Ha ez így van, s mi mégis tűrjük a rablók sétafikálását, s alkalmas időben sem játsszuk a törvény kezére őket, hanem ellenkezőleg: dugdossuk és melengetjük, akkor mi is cimboraságba esünk.” Babits sem mond mást a Jónás könyvében.

     Ez a helyzet azonban másképpen, szinte mesei módon (újabb műfaj) oldódik meg. Márkus a halálos beteg intéz szózatot a rablópároshoz: „Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek?”

     Ez a szónoklat olyan erővel hat a két latorra, hogy megjavulnak. De megváltozik Ábel is. Felnőtt, nem az apja által kiszabott utat fogja járni. Ami állandó: az édesanyja szeretete.

Térey János: Udvari kultúra

Vasalt vagy, mégis űzött,

Mint egy közszereplő, mivel ott élsz,
Ahol az irodista az isten,
A sajtó élet vagy halál;
A klientúra kenyérért könyörög,
És cirkuszba zúdul a zöm.

A barbár
Hév s a királyválasztó
Lelkület egyként alszik.
A középosztálynak fél lépés is fárasztó.
Mozgékony népünk sem lázad már.

Hé, bloggerek és brigantik,
Hol van Dél-Kalifornia ezeregy
Földrengése?
Valahány fiatal lángész
Tündöklése
Enyészik a váltóláz és
A ragály közepett’?...

Úrhatnám ízlés diktál:
Csuklóztat az udvar;
Ugráltat a céged;
Tartóztat a kordon
Véleményvezérek
Rengette porondon.
Jól vagy? Mi a gond? Mid fáj?

Ha szalonban szerepelsz,
Az is udvari kultúra.
Ahol egy diktál, az már udvar;
Tíz vagy százezer udvarnok
Ugyanúgy fújja. 

Semmi szabadverseny vagy ilyesmi, felejtsd el.
A húsz éveddel látnod, hogy a pálya minden,
Csak nem egészséges erőtorna,
Fájdalmas. Mi a gond? Szemed ég, ittál?
Választott hatalom diktál;
Mégis jobb, mint a csatorna.

S aki nem tud idomulni:
Fogyatékkal él.
Tapasztaltuk ezt is. 

A velencei pestis
Bűze körülvesz;
S a nagy londoni tűzvész
Ropogása füledben. Szia,
Kocogtatják ablakod
A messzi hollók,
Egyszer Kína, máskor Szíria.
Komfortos vagy, átjárható,
Könnyű célpont; s mint a vízözön,
Hozzád zúdul a zöm. 

Dédelget a cég:
„Alkalmazkodni muszáj!”
Szelíden feleled:
„Megváltozni halál.”
Egyetlen gyönge részidő,
Egy rossz döntés, és véged.
Ne pakolj túlsúlyt a barátra,
Soha ne becsüld le az ellenséged.
Tárold szárazon a puskaport,
És ne feledd: aki nem lép egyszerre... 

Vasalt vagy, űzött és értelmiségi.
Ott élsz, ahol az irodista az isten,
A sajtó élet vagy halál;
A klientúra kenyérért könyörög,
És cirkuszba zúdul a zöm.

                    ÉS, 2016