Ismertetése itt!
Mit adhat a
viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap
még bimbózó csodája?
Nyitva előtted a
pokol, az éden;
a szellemet mily
kétkedés dobálja! -
Nem, már nem!
Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel
égi karjaiba.
Úgy fogadott az
éden, íme, mintha
az örök
üdvösséget érdemelnéd;
betelt szived
reménye, vágya, titka,
célod lelkében,
ott voltál te vendég,
s mig szemeid a
Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid
rögtön elapadtak.
Gyors szárnyaival
a nap hogy repült el,
maga előtt hajtva
a percek árját!
Az esti csók
pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is
ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák
testvérnépe halkan
jött s tűnt: egy
öröm sok-sok változatban.
A csók, a végső,
a borzalmas-édes,
örömök mily
szövetét vágta ketté -
A láb siet, s
vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott
mintha tűzangyal emelné!
A szem borúsan
néz a komor útra;
és visszanéz: a
kapu már becsukva.
S ezzel bezárult
ez a szív magába,
mintha nem nyílt
volna meg soha, és nem
gyúlt volna a
csillagok ragyogása
versenyre benne
kedvese körében;
s megbánás, rosszkedv,
önvád s gond szakad rá,
füledtté téve
légkörét s nyomottá.
De hát vége a
világnak? A bércek -
szent árny
fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld
tájak nem kisérnek
erdőn-mezőn át?
Nem érik a búza?
S a roppant Ég
nem ível odafent, Ő,
a Formateremtő és
Formadöntő?
Mily frissen,
tisztán, bájosan, csodásan
leng most elő,
komoly felhők alatt,
a lányt idézve,
éteri varázsban,
egy páraszőtte
szeráfi alak:
Ő leng így,
láttad, mikor táncba kezdett,
Ő, a legszebbek
között is a legszebb.
De futó percig
szabad csak csodálnod
ködképét, mely a
valóság helyett van!
Vissza a szívbe!
Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok
változó alakban,
s az egyből
lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s
mindig kedvesebb lesz.
Ahogy lent várt a
kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl,
lépcsőnkint boldogítva,
s a végső csók
után jött, hogy bolondul
a legvégsőt is
ajkamra szorítsa:
tisztán él minden
mozdulata-képe,
lángrajzként a hű
szívbe beleégve.
A szívbe, mely,
mint bástyafal, szilárdan
őrzi magát és őt,
egymásba zárva,
érte örül, hogy
itt van e világban,
és csak általa
eszmél már magára,
szabadság neki ez
a drága börtön,
s csak azért ver,
hogy mindent megköszönjön.
Ha a szerelem
képessége, vágya
aludt, s a
viszontszerelem igénye,
egyszerre derűs
tervek ifjusága
támadt fel,
döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már
szellem a szerelemben,
én frissültem, és
a legédesebben;
és ezt Ő tette! -
Micsoda nyomasztó
ború gyötört,
testi-lelki nehézség,
körül rémképek,
minden oly riasztó,
az üres szívben
fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik,
remény gyúl, virradatként:
s kilép Ő maga és
hozza a napfényt.
Isten békéje
nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész -
mondja az Irás - s ez annak
testvére, annak a
nyugodt örömnek,
mit csak a kedves
jelenléte adhat:
a szív pihen, s a
legnagyobb tudásban
részesül, a
teljes odaadásban.
Tiszta keblünkből
vágy tör fölfelé, hogy
egy felsőbb,
tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként
és hálásan, és ott
fejtsük titkát az
örök Névtelennek;
e vágy: a jóság!
- Ily magasba szállok,
ily mámor övez,
ha előtte állok.
Szeme előtt, mint
nap ha tűzne rája,
lehelletétől,
mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily
jégbörtön a vára,
az önzés a
dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek
nem áll meg előtte:
tovariasztja őket
már a jötte.
Minthogyha ezt
mondaná: - "Életünknek
minden órája
gyönyörű ajándék,
már alig látjuk a
tegnap letűntet,
ami holnap lesz,
tilalmas talány még!
S bár ígért is olykor
az este rosszat,
Még láthatta örömöm
a bukó nap.
Tégy hát, ahogy
én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe!
Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra,
bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy,
mint a szerelemben!
Légy mindig
egész, s légy gyermek szivedben,
így minden
leszel, leszel győzhetetlen!"
Könnyű teneked,
gondoltam, egy isten
a perc kegyét
társul rendelte melléd,
s míg veled van,
magában látja minden
egy-egy
pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel,
hogy ím messzehagylak -
égi bölcsesség
mit ér itt vigasznak!
Már messze
vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tőlem?
Nem tudnék felelni.
Némi jót is fűz
még ugyan a széphez;
de ez csak teher,
jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy űz,
sóvár, örök ínség -
Sírni, végtelen,
nincs itt más segítség.
Zuhogj hát,
könny, ömölj, föltarthatatlan -
de soha ki ne
oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng,
egyre szilajabban,
élet és halál
csatázik a szívben.
Írt lelhet a
test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben
erő, akarat nincs;
nem érti:
Őnélküle hogyan éljen?
Az Ő képét
ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd
szétszakad a szélben,
elmosva most,
most sugarasra gyúlva.
Bármily kis
vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás
tűnése, érkezése?
Hagyjátok el
most, drága útitársak,
itt magány vár,
moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A
Föld útjai várnak!
Oly gazdag a
világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a
részt fürkészve, gyűjtve,
az élet titkát
dadogva, betűzve.
Én, istenek
áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a
Mindent s magamat;
adtak, próbául,
Pandora-szelencét,
mely sok jót és
még több vészt tartogat;
az üdvösséges
ajkakhoz emeltek,
s most
elszakítanak - és tönkretesznek.
Szabó Lőrinc fordítása