A Rajna kincse

 

                                                                                                    Jer Osszián,
                                                                              ködös, homályos énekeddel.
                                                                                                    (Arany: Ősszel)

I.  Előzmények

     A nibelung gyűrűjével, ill. főleg a második résszel, A walkürrel akkor ismerkedtem meg, amikor Kertész Imre Az angol lobogóját olvastam. Természetesen régóta élt bennem a vágy Wagnert hallgatni és minél többet megismerni a germán mitológiából, mely úgy tűnik, sokkal borúsabb, mint a mediterrán. Ám az ősi történetek olyan mondanivalóval bírnak, mely ma is aktuális, s nem véletlenül épül rá a művek sora. (Borges)

     Arany egy verssorának fönti idézése azért is indokolható, mert mind a ketten a 19. sz. második felében, egy forradalom utáni korszakban alkották meg műveik nagy részét. Nem szabad elfelejteni, hogy Wagner aktívan részt vett a német forradalomban. Majd menekülnie kellett…

     A nibelung gyűrűje monumentális alkotás. Négy részből áll:

     1. A Rajna kincse
     2. A walkür
     3. Siegfried
     4. Az istenek alkonya.

     Összehasonlításul a Siegfried librettója 84 oldal, a Toscáé 20. A naplómba ezt írtam: „Nem tudom, hogy fogom kibírni. Négy órakor kezdődik. S ha hosszabb ideig ülök, fáj a csípőm, zsibbad a lábam. Mégis meg kell néznem, hallgatnom. Erre nem lesz több esélyem ebben az életben…” (A legfontosabb természetesen az volt, hogy élő előadás.)

     Aktualitása nyilvánvaló. A gyűrű, mely a hatalmat jelképezi, most nem egy kézen van, s a birodalmakat nyugtalanság szállta meg, ahogy József Attila írta:

      „Forgolódnak a tőkés birodalmak,
       Csattog világot szaggató foguk…”

     A rendező, M. Tóth Mihály a következőket mondta: „Wagner tetralógiája egy kísérletet láttat: mi történik akkor, amikor az anyagi – és az általa elért, mások feletti uralom lesz az értékmérce.” Én másképp fogalmazok: arról szól, mi történik akkor, ha az istenek már nem jelentenek biztos pontot, olyan értéket, mely változatlanul érvényes. Thomas Mann világkölteménynek nevezi, amelyben „a lét őselemei ágálnak, párbeszédet folytatnak éjjel-nappal az emberiség mitikus őstípusai…”[1] 

II.  A nibelung gyűrűje keletkezése, színrevitele 

     Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Wagnert 26 éven keresztül foglalkoztatta a tetralógia. Önéletrajzában ír arról, hogy az első zenei foszlány 1848. szept. 5-én fogalmazódott meg képzeletében. Az első rész, A Rajna kincse csak 1854-ben készült el. A folytatása, A walkür gyorsabban: 1856-ban lett kész. A Siegfriedet még ugyanebben az évben elkezdte, de 1867-ben 12 évre félretette a ciklus komponálását. Megírta viszont – többek között – a Trisztán és Izoldát és a Mesterdalnokokat. Az utolsó részt, Az istenek alkonyát 1874-ben fejezte be. A sorozat 1876-ban az első Bayreuthi Ünnepi Játékokon hangzott fel.

     Amit én láttam: A Magyar Állami Operaház 2015-ben kezdett hozzá a tetralógia színreviteléhez. Évente volt egy bemutató. Az utolsó részt a covid miatt csak 2022-ben mutatták be. Az énekesek és a zenekar kiválóan teljesített.

 III.  Harc a gyűrűért 

1.     szín

     A Rajna hullámaiban úszkál 3 sellő. Ők őrzik az elrejtett kincset. Nekik teszi a „szépet” a bozontos szakállú, púpos, kérges tenyerű törpe, Alberich – reménytelenül. Viszont megtudja tőlük a titkot: az aranyból kovácsolt gyűrű végtelen hatalmat biztosít viselőjének, ha lemond a szerelemről. Alberich azonnal dönt: neki az arany kell.

2.     szín

     Az istenek világa tárul elénk. Felépült váruk, a Walhalla, mely szintén a hatalmat jelképezi. A két óriásnak fizetségül Wotan, a főisten Freiát ígéri. Elég meggondolatlanul. (Itt kezdődik az istenek alkonyához vezető út.) Hiszen Freia, a szerelem istene őrzi kertjében az aranyalmákat, melyek az örök ifjúságot biztosítják az istenek számára. Az óriások persze hevesen követelik bérüket. Helyesen mondja Fasolt, az egyik óriás: „Csak a szerződések által vagy az, aki vagy.” (Was du bist, bist du nur durch Verträge.) Viszik is a szépséges istennőt! Loge, a ravasz isten találja ki, hogyan lehet kártalanítani (!) az óriásokat. (Ez is gyakori volt a skandináv mítoszokban. Mintha civilizáltabbak lettek volna, mint modern korunk.) A Rajna aranyának az óriások majd nem tudnak ellenállni. Igen, választani kell: Freia vagy a kincs. Wotánnak persze mind a kettő kell, gyorsan indulnak Alberich birodalmába.

3.     szín

     Nibelheimben, a nibelungok (törpék) földalatti otthonában Alberich a gyűrű varázserejével dolgoztatja népét. Mimével, testvérével elkészítteti a ködsüveget, mely láthatatlanná teszi viselőjét, sőt tetszés szerinti alakot is ölthet: így láthatatlanul ellenőrizheti rabszolgáit. (Ez mára megvalósult.) Wotan és Loge éppen ezekért a kincset érő eszközökért ereszkedik alá Nibelheimbe.

     Loge ravaszul megjátssza a hitetlent, s megkéri Alberichet, hogy mutassa be tudományát. A hiú és ostoba Alberich a ködsüveg segítségével először sárkánykígyóvá változtatja magát, majd aprócska békává. Ekkor Wotan és Loge lecsapnak rá és megkötözik. 

4.     szín

     Újra fönt a felvilágban. Itt arra kényszerítik Alberichet, hogy szabadulásáért adja nekik az összes aranyat, ráadásul a ködsüveget. Alberich még reménykedik, hogy a gyűrűt megtarthatja magának, és ezzel uralkodhat az egész világon. Wotan letépi Alberich kezéről a gyűrűt, ő viszont megátkozza a gyűrű elrablóját: haljon meg az, aki viseli. Senkinek ne hozzon boldogságot a gyűrű!

     Elkezdődik az alku az óriásokkal. A kapzsi óriások hajlandóak visszaadni Freiát, ellenben kérik az összes aranyat, annyit, hogy tökéletesen elfedje Freiát. A ködsüveget is, s a legvégén a gyűrűt. Wotan megszállottan ragaszkodik a gyűrűhöz, elvégre ő a főisten, s mindenkivel szembeszáll.. Csupán Erdának, a mindentudó földistennek nem tud ellenállni. Erda, a mindentudó ősanya, a három sorsistennő szülője, kiemelkedik a sziklahasadékból, s így szól:

     Mindazt, mi volt, láttam,
     mindent, mi van, s mindent, mi lészen,
     értek én. A földi lét ősanyja,
     Erda szólít és véd.
     Három nornát ősanyagból fogant ölem,
     azt, mit látok, elmondják éjente
     néked.

     De túl nagy veszélyt láttam most,
     s jöttem, magam.
     Halljad! Halljad! Halljad!
     Mindaz, mi van, véges!
     Az istenek alkonya eljő,
     s e gyűrű rejti a vészt!
                 (Blum Tamás ford.)      

        Wotan feldúlva odaveti a gyűrűt az óriásoknak. Hamarosan be is következik az első csapás: a heves Fasolt agyonüti társát, s eltűnik a kinccsel.

         Az istenek vigasztalódnak, nevetve kelnek át a szivárványhídon az óriások építette Walhallába. Most már az övék. A három rajnai sellő panaszdalával ér véget a tetralógia elő része.

                  Folyt. köv.

---

[1] Th. Mann utolsó Wagner-vallomása, Nagyvilág, 1975

A walkür - könnyedén

 

                                                                      Peter Nicolai Arbo: A walkür, 1869, wikipedia

                                                                          Romlásnak indult hajdan erős Wotan… 

     A színpadra bevonszolja magát egy kimerült harcos. Messziről jöhet, feltehetően az üldözői elől menekül. Ám úgy tűnik, jó helyre érkezett: egy asszony veszi pártfogásába. Sieglindének hívják az asszonyt, Siegmundnak a férfit. Már a nevük is mily hasonló. A hazatérő férj, Hunding is észreveszi, mennyire hasonlítanak egymásra.

     Hamarosan kiderül, hogy Hunding szintén az üldöző csapathoz tartozik. Ma éjszaka köti még a vendégbarátság, de holnap életre-halálra meg akar vívni az ismeretlennel. Most visszavonul pihenni a marcona házigazda, s nem sejti, hogy Sieglinde altatót tesz italába.

     Egyedül marad Siegmund és Sieglinde. Egy pillanat műve viharos szerelmük, noha kiderül, hogy ők egymástól elszakított ikrek. (A testvérszerelem Wagnernél az összetartozást jelenti abban a korban, amikor „minden egész eltörött”.)

     A párbajhoz Siegmundnak erőt ad a tudat, hogy megtalálja azt a kardot, melyet valamikor a testvérek apja, Wotan szúrt az udvaron álló kőrisfa törzsébe.

 

     Vajon megvalósítható-e Wotannak, a főistennek az az elgondolása, hogy fia, Siegmund a csodakarddal majd legyőzi a nibelungok gyűrűjét őrző sárkányt, s visszaáll újra a rend? Fricka, Wotan felesége felborítja ezt a tervet. Szerinte Siegmund súlyos bűnt követett el, hisz úgy szerette testvérét, ahogy nem lett volna szabad. Ítélete: az összecsapásban Siegmundnak meg kell halnia. Ráadásul Sieglinde is többszörösen bűnös, hiszen megcsalta férjét. Ami az igazi baj, Wotan is sokszor „elkalandozott”, ahogy más főistenek. (Az ikrek anyja egy földi halandó, a kilenc walkürt sem Fricka szülte Wotannak.)

     Brünhilde, az egyik walkür, szembeszáll a halálos „ítélettel”, de tehetetlen. A zene érzékelteti azt is, hogy Wotannak sem könnyű fia ellen fordulnia. Sieglindének még sikerül elmenekülnie, hogy megszülje gyermekét. Brünhilde így biztatja:

          Siess gyorsan keletre!
          Bátran viseld, ha szomjazol és éhezel,
          tövis ha szúr, kő ha megüt,
          nevess, ha nyomor és szenvedés gyötör. 

     Brünhildének lázadásáért bűnhődnie kell: mély álomba merül, tűzfal fogja majd körül. S csak a legnagyobb hős ébresztheti fel.

*

     Jó a téma. A legnagyobb tragédiák mindig a családon belül zajlanak. Az fáj igazán, lásd: Aiszkhülosz Oreszteia, Szophoklész Antigoné. A testvérszerelmet is többen feldolgozták, pl. Thomas Mann A kiválasztottban.

Siegfried, a hős

 

                                        Siegfried Jerusalem (Siegfried) és Heinz Zednik (Mime) a Metropolitanben

     

     A fenti részletben Siegfried kovácsolja eggyé a Notung darabjait. A "minden egész eltörött"-korban (Ady) újra megkísérli összeilleszteni a részeket, miként apja is ezt tette a Walkürben. (Mime is készíti a maga fegyverét, a gyilkos főzetet!)

                                                              *

     Siegfrieddel először a gimnáziumban találkoztam. Akkoriban (60-as évek eleje) németórán megismerkedhettünk a fontosabb német költőkkel, Goethével, Schillerrel, Heinével, s megéreztük, hogy ezen az érdes hangzású nyelven is születhetnek remekművek. Az érettségin Thomas Mann Mario és a varázsló c. novellájából vett részletet kellett magyarra fordítani.

     Még ma is fülembe cseng Uhland Jung Siegfried c. versének kezdő sorai: „Jung Siegfried war ein stolzer Knab...”

                                                                    *

     Maga Wagner így jellemezte hősét: „Siegfriedben láttam férfi alakot öltött szellemét a valódi tettek tevőjének, az embernek – legközvetlenebb erejében és igazi szeretnivalósága teljében… ő nagyjában ugyanaz az ifjú legény, akiről a mese úgy emlékezik meg, hogy világgá ment, megismerni a félelmet.” [1[

     Valójában Siegfried nem ilyen. Amikor a színpadon elénk lép az erőtől duzzadó ifjú, még lázasan keresi önmagát, divatos szóval identitását. Még a saját nevét sem tudja, nincs társa. Elhagyatva élnek Mimével az erdő mélyén. S bizonyos jelekből Siegfried arra következtet, hogy Mime nem lehet az apja.

     Közbevetve: az apakeresés Wagner személyes problémája is volt. Blum Tamás írja egyik kései eszmefuttatásában: „Siegfried meggyőződése, hogy a rút Mime nem lehet az ő valódi apja. (Freud követőinek feltehetőleg különös örömére Wagner mostohaapja, Ludwig Geier valóban színész [németül Mime] volt.) Amfortas, Siegmund, Siegfried, Parsifal mind az apját keresi.”[2]

     Apját megtalálni persze lehetetlen feladat Siegfried számára, hiszen Siegmundot maga Wotan hagyta meghalni, amikor dárdájával összetörte a Notungot, a csodakardot. Jegyezzük meg a kardot és a dárdát! Kulcsszerepük lesz az utolsó jelenetek egyikében!

     Visszatérve Siegfried jelleméhez: nekem bárdolatlan alaknak tűnt, s megerősített ebben az, hogy T. W. Adorno is hasonlóan fogalmaz: gátlástalan, kötekedő alak.[3] Ahogy nekitámad Mimének, annak, aki megmentette s felnevelte! Szemébe vágja, hogy nemcsak hogy nem tudja szeretni őt, de undorodik tőle. Nyilván a kamaszos indulat dolgozik benne. Úgy érzi, gúzsba van kötve, s minden erejével szabadulni akar. Vasmarokkal kényszeríti ki Miméből az igazságot: ő csak nevelőapja, a haldokló Sieglinde hagyta rá a kisdedet. Apjáról Mime sem tud semmit, csak azt, hogy megölték, s nem maradt utána semmi, csupán egy törött kard. Siegfried a dráma végén válik  monumentális alakká, amikor meghódítja Brünhildét, aki érte végleg búcsút mond Walhallának, s földi nővé válik.

     Mindenesetre Siegfried nagyon örül annak, hogy már semmi sem köti Miméhez:

          „Micsoda boldogság,
            Hogy szabad lettem,
            Semmi nem köt, semmi.”

     Még nem sejti, hogy Mime mire készül, s hogy a szabadság mennyi veszélyt rejt magában. Főleg azt nem tudja, hogy ő mások szemében csupán eszköz. Wotan arra számít, hogy Siegfried fogja visszaszerezni a sárkánytól a gyűrűt, melyet az isten visszaad majd a rajnai sellőknek, hogy helyreálljon az eredendő harmónia. (Hiszem, ha látom.)

     Mime pedig – alkatának megfelelően – csak játssza a szerető, gondoskodó apát. Minden színrelépésében azt forgatja a fejében, hogyan szerezze meg a gyűrűt. Erre kell neki a félelmet nem ismerő Siegfried s a Notung. És utána jöhet a mérges főzet a heves ifjúnak. S az Alberich által lenézett, megvetett, szolgasorba taszított Mime nagyobb úr lesz, mint az istenek.

     Siegfriedről, mint az lenni szokott, halála után derül ki, milyen nagyszerű hős volt. Most még, ahogy Thomas Mann megjegyzi: kesztyűbáb: „Ki ne ismerné fel Siegfried szembeszökő hasonlatosságát a vásárok mitugrászával! Egyidejűleg azonban Siegfried a fény fia is, és északi napmítosz…”[4]

     Sokoldalú, sokrétű Wagner majdnem minden hőse. Minden árnyalat megtalálható bennük.

*

     Mesei motívum, hogy miután Siegfried végzett a barlangjából előcsalogatott sárkánnyal, annak vére véletlenül a kezére csöppent, s ettől kezdve Siegfried érteni kezdte a madarak énekét. Így tudta meg, hogy övé lett a nibelungok kincse: az arany, a ködsüveg és a gyűrű, mely őt a világ urává tenné, ha ez neki fontos lenne. A madárkától tudja meg azt is, hogy a sziklatetőn alszik a lány, akit lángfüggöny véd, s azé lesz, aki nem ismeri a félelmet, s képes átlépni a tűzön. Mert nem jó az embernek egyedül lenni.

     A drámai összeütközések sorában a legdrámaibb Siegfried és Wotan találkozása. (Unoka és nagyapa.) Az elbizonytalanodó, rejtőzködő, bujdosó isten jellegzetes öltözéke: sötétkék köpeny, fején széles karimájú, kerek kalap, mely eltakarja egyik (vak) szemét. Dárdájára támaszkodik. Nyelébe vannak belevésve a szerződések rúnái. Nincs összeborulás, de nem maradhat el a vizsgáztatás, azaz újra elismétlik, jelenvalóvá teszik a történteket. Siegfried türelmetlen, rá nagyobb dolog vár. (Brünhilde) Félre akarja tolni Wotant. Ő meg, talán, hogy erejét bizonyítsa, bevallja, hogy az ő dárdája törte szét Siegmundnak a kardját.  Siegfried egyszerűen gyilkosnak nevezi Wotant. Most ő cselekszik, kardjával kettévágja Wotan dárdáját. Erre egy villám fénye mutatja Siegfriednek a sziklatetőhöz vezető utat. Wotan szomorúan meghátrál. Nem tudja megállítani Siegfriedet.

     Az utolsó színben ugyanaz a díszlet, mint a Walkür 3. felvonásában. Az előtérben egy vastag törzsű fenyő alatt fekszik Brünhilde, páncélban, sisakkal a fején, s egy pajzs borítja testét. Mélyen alszik.

     Siegfried áthatolva a lángoló függönyön, megszabadítja Brünhildét a páncéltól s mindattól, ami eddig védte őt. Ekkor döbben rá, hogy aki előtte fekszik, nő. Gyöngéden fölébreszti a szépséget, aki pontosan úgy köszönti a Napot, a Fényt, mint ahogy az Eddában elhangzott:

"Üdv néked, napfény,
  üdv nektek, nap fiai..."

Siegfried válasza egyaránt vonatkozhat a vérszerinti anyjára és megmentőjére, Brünhildére is:

"Üdv, anyám,
 aki szültél,
 ó, föld,
 aki tápláltál..."

     Tulajdonképpen mind a ketten egy kínos-keserves álomból eszmélnek fel. Brünhilde a megmentett, életre keltett, Siegfried pedig öntudatra ébredő, új életet kezdő, a szerelmet hozó hős. Aki még mindig nem ismeri a félelmet.

     Extatikus szerelmi vallomások sora következik. Csupán Brünhildének vannak rossz sejtései, de ezeket elfeledteti, elsodorja a szerelmi vihar… 

---

[1] Kroó György : Wagner I. Gondolat, Bp., 1966, 206. o.

[2] Blum Tamás: Vázlatok az opera zenedramaturgiájához. Holmi, 1992. dec.

[3] In: Barry Millington: Wagner. Rózsavölgyi, Bp., 2013. 101. o.

[4] Thomas Mann: Wagner és korunk. Zeneműkiadó, Bp., 1965. 104. o.

Wagner: Az istenek alkonya

 

                                                                       Arthur Rackham: Waltrude és Brünhilde

                                                    

                                                          A gonoszság műve: elfelejtetni valakivel az igazságot, s felhasználni önző célok érdekében.

                                                          Az árulás legyen teljes. A végsőkig elmenni!

                                                        I                                                                        

     A három Norna éneke vezeti be Az istenek alkonyát. Beszámolnak a múltról, sejtetik a jövendőt. Énekükből felsejlik a vég kezdete, amikor Wotan az ősidőkben közeledett a világfához. Fél szemét adta a tudásért, s a kőrisfa egyik ágából készítette dárdáját. De ezáltal a kőrisfa (világfa) gyógyíthatatlan sebet kapott, s lassan száradni kezdett. Wotan dárdáját, a hatalom jelképét – mint tudjuk az előző részből - Siegfried kardja törte össze. A dárda pótolhatatlan. A Notungot még össze lehetett kovácsolni, a kőrisfa-dárdát nem. 

     Most még szövik-fonják a Nornák a sors fonalát, de elszakad a szál, s vége az istenek hatalmának, az örök tudásnak. A bölcsesség nem jelent többé semmit. Innentől kezdve már csak a pusztulásnak a tanúi vagyunk.

*

     Az egymásra talált szerelmesek, Brünhilde és Siegfried búcsúznak egymástól. Siegfried elindul világot látni.  A férfi kalandvágya ez. Érthető, hogy barátokra, cimborákra vágyik. Kár, hogy nem ismeri az embereket. Viszont szerelme és hűsége jeléül Brünhildének ajándékozza a sárkánytól megszerzett gyűrűt, cserébe megkapja Brünhilde lovát, hogy könnyen beszáguldhassa a világot. Mindenre van érv: Brünhilde azért engedi el Siegfriedet, mert szereti. Fogadkozik is hősünk, hogy nem fogja elfelejteni Brünhildét.

     Siegfriedet követve, a walkür sziklájáról más országba csöppenünk. Igaz, ez is a Rajna mellett van, ott, ahol a Gibichungok, Gibich gyermekei, Gunther és Gutrune élnek féltestvérükkel, a félelmetes Hagennel. Névleg Gunther a király, de valójában Hagen, Alberich fia az úr.  Alberich célja még mindig a világuralom, s Hagen mindent megtesz, hogy megfeleljen apjának, azaz visszaszerezze a gyűrűt. Siegfriedet viszont egyáltalán nem érdekli „isteni küldetése”. (Wotan azt szerette volna, ha unokája, Siegfried, visszaadja a folyónak a gyűrűt.)

     A naiv Siegfriedet már kész tervvel várják a Gibichungok: varázsitallal leitatják, hogy elfelejtse Brünhildét, s inkább Gutrunébe bolonduljon bele. (Újra elveszti identitását, melyet nagy nehezen megtalált az előző részben.)

     A cselszövés része, hogy Siegfried vérszerződést köt Guntherrel, s mint vértestvér megígéri neki, hogy megszerzi neki Brünhildét. Csak ő tud átmenni a tűzön! (A gyűrűre Hagen pályázik.)

                                                                      *

     Még mielőtt sor kerülne az erőszakos "lánykérésre", visszatérünk a walkür sziklájára, az újból magányra  ítéltetett Brünhildéhez. Testvére, Waltrude érkezik a Walhallából. Segítséget kér. Ugyanis Wotan és a többi isteni hős beletörődött a pusztulásba. A világfa megmaradt törzsét feldarabolják, s a vár köré rakják, hogy meggyújtsák, és lángba borítsák a várat. Csak egy remény volna, számol be róla Waltrude, ha Wotan vissza tudná adni a gyűrűt a Rajna lányainak. Akkor megszabadulnának az átok terhétől, megváltódna a világ. Visszaadni a gyűrűt, Siegfried szerelmi zálogát? Brünhildének többet ér a gyűrű, mint a Walhalla, mint az istenek örök boldogsága. Ő már földi halandó, ekként viselkedik. Elűzi Waltrudét, s várja Siegfriedet.

     Valóban megjelenik Siegfried, felöltve Gunther alakját, és letépi Brünhilde ujjáról a gyűrűt, hisz az övé, ő vette el a sárkánytól. A lázadó, a hűséges walkür becsapottá, kiszolgáltatottá, védtelenné válik, elszenvedve a legnagyobb megaláztatást, bár Siegfried most nem hált vele, mint első alkalommal: közéjük fektette a Notungot. Eközben Gunther a háttérben várakozik. Majd mindhárman hajóra szállnak, de Siegfried és Gunther helyet cserélnek:  már az igazi Gunther viszi haza Brünhildét mint menyasszonyát.

                                                                     II

      A második felvonás első jelenetében Alberich szelleme fölkeresi Hagent, aki félálomban van. Szükséges epizód, jobban látjuk, hogy Alberichet, ezt a sötét vonalat a történetben nem lehet elpusztítani. Másrészt Hagen itt jellemzi önmagát: gyűlöli a boldogokat, nem tud örülni semminek. (Ilyennek való a hatalom.)

*

     Siegfried diadalmasan siet vissza a Gibichungokhoz. Megszerezte Gunthernek Brünhildét, magának Gutrunét, nála a gyűrű. Hagen azonnal hívja hűbéreseit: „Fegyverbe!” Félelmetes csapat gyülekezik az esküvőre. Vajon miért ez az erődemonstráció? Meg akarja félemlíteni Siegfriedet?

     Bevonulnak a párok. Először Siegfried és Gutrune, majd Gunther és Brünhilde. Brünhilde végtelenül szomorú, és csak Siegfried nevére kapja fel a fejét. Ő nem veszítette el emlékezőtehetségét. Látja a gyűrűt Siegfried kezén, s rájön, hogy nem Gunther, hanem Siegfried volt a támadója. Lelepleződik mind a kettő. Óriási a megdöbbenés. Ráadásul Hagen álszent módon Siegfriedet vádolja azzal, hogy együtt hált Brünhildével, s így megszegte a Guntherrel kötött vérszerződést. Brünhilde valóban azt mondja, hogy ő Siegfried igazi asszonya, mert valóban ő lett az, amikor Siegfried rátalált és felébresztette. A félreértések, hazugságok hálója egyre szorosabb lesz Siegfried körül.

*    

     Közben Siegfried és Gunther megbeszélik, hogy Siegfried ügyetlen volt az alakoskodásban. Igyekeznek úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bár Gunther nagyon szégyelli magát, amikor kiderül, hogy miként zajlott le a lánykérés.  (Az idők változnak, ma senki sem szégyelli magát semmiért.)

      A legnagyobb vesztes, Brünhilde, nem tudja elviselni ezt a csapást, bosszút esküszik. Hagen - hazug módon - Brünhilde mellé áll, s Guntherrel szövetkezik Siegfried meggyikolására. Brünhilde készségesen elárulja, hol van Siegfried gyenge pontja: csak úgy lehet leteríteni, ha a hátán találja el a dárda. Ő ugyanis sose menekül el ellenfelétől.   

                                                                        III.

     A Gibichungok nagy vadászatot rendeznek. Ez fog alkalmat adni arra, hogy Hagen megölje Siegfriedet. Siegfried közben elmarad a többiektől, s a Rajna sellőivel találkozik, akik a maguk játékos módján kérik vissza a gyűrűt. Siegfriednek esze ágában sincs megválni a gyűrűtől. Hiába a Rajna lányainak figyelmeztetése, hogy átok sújtja azt, aki a gyűrűt birtokolja, Siegfried csak önmagára gondol, vagy szebben szólva: nem ismeri a félelmet.

     Egyedül marad, s megszólaltatja kürtjét. Amikor Hagen és Gunther megérkezik, Siegfried mesélni kezd. Mintha búcsúzna, elmeséli egész életét: Mime, a sárkány, a madarak élete, a ködsüveg, a gyűrű... Még az is eszébe jut, hogyan talált Brünhildére. Ebben a pillanatban szúrja le Hagen. De nemcsak Siegfried döbben rá, mit tettek vele, Brünhilde is rájön, hogy meggyalázták, sokszorosan tőrbe csalták:

                              Mindent, mindent,
                           mindent értek,
                              mindent átlátok már.
                              Hollóid szárnyát hallom suhogni."

                                 (A hollók Wotan szent madarai, kikémlelik, mi történik a világban.)

*

     Tragikus, hogy Gutrune is türelmetlenül várja vissza Siegfriedet, de az élő Siegfried helyett csak a holtat hozzák vissza ünnepélyes gyászzenével. Hagen először azt hazudja, hogy egy vadkan ölte meg, de gyorsan kiderül, hogy ő volt a vadkan. Ámde Hagen büszkén vállalja tettét: joga van a zsákmányhoz., azaz a gyűrűhöz. Mégis pórul jár: a gyűrűt nem tudja levenni Siegfried kezéről.

          Brünhilde megparancsolja, hogy építsenek máglyát. Amikor föltekint a Walhalla felé, látja, hogy Wotan hollói ott köröznek feje fölött. Brünhilde elküldi őket a várva várt üzenettel: „Csak nyugodj meg, ó, isten!” A gyűrűt az ujjára húzza azzal a szándékkal, hogy visszakapják a rajnai sellők, de a hamvaiból kell majd kikaparniuk. Ismét a hollókhoz szól, hogy repüljenek haza, útba ejtve a sziklát, ahol még most is ég a tűz.

     A máglya kigyullad, majd a Rajna vize borítja be a hamut. A hullámok idehozzák a három sellőt. Hagen attól fél, hogy végleg elveszti a gyűrűt, s beleveti magát a mélybe. Woglinde és Wellgrunde azonban lehúzzák a hullámsírba.  Floßhilde viszont a magasba tartja a gyűrűt, melyet az alkony vörös fénye világít meg. Majd a rajnai sellők vidám játékát látjuk. A harmadik tűz a Walhalla várában lobban föl, ahol az istenek és a hősök várják végzetüket.

Kétféle örökség

      Az ember régi vágya, hogy ha keveset is, változtasson azon a világon, melybe beleszületett. Aztán kiderül, hogy maga a világ formálja (már születésekor) az embert a maga képére. Rákos Sándor világa tágas: a hegyek, folyók mellett ott vannak a törvények („a százmillió éves forgatókönyv”). A vers utolsó sora mégis a lázadás.

     Kemény István személytelen, rideg, hivatalos, szinte kafkai világot ábrázol. A ragyogás, ill. a lebegés megfejthetetlen ellenpontja a előbbinek. A titokzatos „gépház” pedig maga a kastély (?). Szinte ember nélkül is működik. Vagy csak működött? Porszem kerülhetett a gépezetbe?

                            Rákos Sándor: Örökség 

          fiam a világ átadom
          hegyeivel folyóival törvényeivel
          az elejtett kő lefelé esik
          legjobb ha ráhagyod
          én tiltakoztam
          hasztalanul
          táplálkozás növekedés szaporodás
          maradt a régiben
          százmillió éves forgatókönyv szerint
          beletörődtem a hullaevésbe
          a szerelem nevű mirigyjátékba
          megbízható földlakó vagyok
          fiam a világ átadom
          azt ne mondd hogy  már az apám is
          az elejtett kő lefelé esik
          ne egyezz bele a világba

                                  (1967) 

                            Kemény István: DÉL

 

                     Átadom a korszakot. Működik.

                     Ezek a kulcsok. Rend van.

                     Ezek a kulcsfigurák. Ezek

                     az emberi roncsok. Ez az átlag.

                     Ezek az ifjak. Még érnek.

                     Dél van. Ezek a reggeli lapok.

 

                     Ez a hivatal. Ebédelni vannak.

                     Ez itt a bélyegző. Egyszer hagy mindenen

                     nyomot. Ez a készpénz. Megfoghatónak.

                     Ez itt a pillanatnyi helyzet. Ezek

                     a folyamatok. Leírhatók.

                     Elronthatatlanok. Ami elromlik -

                     így működött.

 

                     Ez itt a ragyogás. Így ragyog.

                     Ez itt a lebegés. Így lebeg.

                     Most beljebb megyünk. Így megyünk.
                      És itt a gépház. Ez titokzatos.

                                      (1998. aug. 4-8)

        

Arany János: A kép-mutogató (elemzés)

         

                                         

                                                             „Hu! tépesd le az ebekkel!  

                                                          Nincs leányom – nem volt – nem kell!”

                                                                                      A verset itt olvashatod el!

     Arany János Kapcsos könyvében 1877-ben Őszikék címmel új fejezet kezdődött. Itt olvasható többek között az Epilógus, a balladák közül a Tengerihántás, a Hídavatás, a Vörös Rébék, a Tetemrehívás és A kép-mutogató is 1877. nov. 25-i dátummal.

     A kép-mutogató egy tragikus történetet mesél el: a gróf kutyákkal űzeti el a rangon aluli házasságban lerongyolódott lányát, unokáját; és beleőrül a lelkiismeret-furdalásba. A 23 versszakos, nagyobb terjedelmű mű műfaja - Arany János alcíme és műfaji megjelölése szerint is - énekes história, melyet képekkel együtt vásárokon szoktak előadni, de ugyanakkor a ballada műfaji jegyei is jellemzőek rá, s felmerül a kérdés, hogy esetleg a románcnak kategóriájába is beletartozik-e.

     A história egy történést előadó, hosszabb verses vagy prózai alkotás. Témája valamilyen megrendítő esemény. Nyomtatásban is terjedt, de szerzője/előadója a képek kíséretében, akár énekelve, adta elő művét vásárokon, búcsúkon vagy egyéb közösségi ünnepen. A história tehát epikus mű. Ebben hasonlóságot mutat a balladával, mely Greguss Ágost szerint tragédia dalban elbeszélve, azaz legtöbbször drámai összecsapás áll a középpontban, de lírai elemek is átszínezik az elbeszélést. Jellemző még az ún. balladai homály (kihagyás) és a párbeszéd. Arra is gondolhatunk, hogy A kép-mutogató műfaja románc. Kétségtelenül a románc is az epika és a líra határterületén helyezkedik el, de a románc befejezése nem tragikus, hanem elégikus.

     A kép-mutogató egy tragikus lázadás története – a szerelem nevében. Ez régi témája az irodalomnak, azaz a szerelem legyőzi a rangkülönbségeket. De itt maga a szerelem is válik köddé, a lázadás ekképp vall kudarcot, s a grófkisasszonynak vissza kell térnie a szülői házhoz. A részleteket a balladai homály fedi, de feltehetően a szegénység az ok. A hangsúly nem is a szerelmeseken van, hanem a gróf kegyetlen viselkedésén. Nem fogadja vissza az immár terhes, „tékozló lányt”, bár közeleg a hűvös idő. S valahol az erdő mélyén leli halálát.

     Íme tehát a bűn, a büntetés még várat magára. Nem az a bűn, amit a lány elkövet, az csupán csekély vétek a megmerevedett társadalmi szokások ellen. A hatalmas bűn az, hogy a gróf a halálba kergeti lányát. Arany közbeiktatja az asztaltáncoltatás epizódot. Ily módon lép kapcsolatba a gróf elhunyt lányával, aki beszél az unokája haláláról is. Itt kezdődik a „história” befejező része a büntetés, a megőrülés. Ez a motívum már az ötvenes években felbukkan Arany balladáiban, pl. az Ágnes asszony, Edward király, majd az Őszikék balladáiban is. A gróf elzárkózik az emberektől, s mintegy kulcslyukon át nézhetjük viselkedését, hogy folytat képzeletbeli párbeszédet lányával. Várja a megbocsátást. A lány elmondja, hogy nem gyűlöli apját, de az ítéletet majd Isten fogja meghozni a végső napon. Egyedül ő bocsáthat meg. Nem akar a gazdagon díszített kápolna márványkoporsójában nyugodni, melynek kőlapjára fordítva vésték a családi címert. Ez azt jelenti, hogy a család kihalt.

     A verset a kép-mutogató képei tagolják. Az első versszak a bevezetés, a hely és az idő meghatározása. A debreceni sokadalomban találjuk magunkat, halljuk, ahogy a kép-mutogató elkezdi a történetet. Megszólítja hallgatóságát: „Debreceni sokadalom!”. Majd fel is szólítja őket: „Nézz e képre, halld meg dalom…” Hozzáfűzi véleményét is a történtekről, s azt is, hogy mikor szerezte ezt a versét. Utal arra a szomorú korszakra, melyet Bach-korszaknak neveznek. (A 14. versszakban árulja el Arany, hogy 1856-ról van szó. Ezután következnek sorra a képek. Olykor közbeszúrja, mire s hogyan figyeljenek a hallgató: „(Nézni kell a vesszőm végit)”. Egy helyen figyelmezteti a terhes asszonyokat, hogy most ne nézzenek oda, mert borzalmas dolog történik. Ez a csúcspont, amikor a gróf a kutyákat ráuszítja lányára. Ezután lelassul a történet, csak akkor válik újra izgalmassá, amikor bekövetkezik a megőrülés.

     Az első kép a gróf és a lánya látható (átokjelenet). A második kép az apa és a deák szócsatáját ábrázolja. (A balladában általában van párbeszéd.) A szerkezeti egységek követik a képek sorát. Az első kettőt még számozza Arany, innentől kezdve a képek, jelenetek szám nélkül folytatódnak a mindent lezáró koporsóig.

     A jellemek közül a gróf a legszélsőségesebb. Gaztettének következménye a megőrülés. Bűn és bűnhődés. A deák önzése is nyilvánvaló, Arany nem mondja ki, de neki is felelőssége van a tragédiában:

     „Gróf úr! Enyim a lánya,
       Szíve, lelke, minden vágya;”

    A lány kezdetben elszenvedi az apja „feddését”, később a halálba taszítva, öntudatossá válik, s a megbocsátást Istenre bízza.

     A cselekmény kellőképpen változatos, s zaklatott menetét erősíti a versszakok felépítése (aabbcxc) és az ütemhangsúlyos verselés megzökkenése: a felező nyolcasokba (4/4) beékelődik a lezáró részben két rövidebb sor: 4/3. 

A barbárokra várva

      

     Kavafisz (1863-1933) görög költő volt, Alexandriában született, s mint tisztviselő tartotta fenn magát. E verse arról tanúskodik, hogy a hanyatló Római Birodalom sorsát aktuálisnak látta. Orbán Ottó, magyar költő (1933-2002), nagy utánzóművész volt, mint Weöres Sándor.

Konsztandinosz P. Kavafisz: A barbárokra várva

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

   Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
   Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
   Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

   Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
   S a császár méltóképp készül fogadni fő
   emberüket. Külön pergament íratott,
   hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
   jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?
Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

   Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
   s a barbárokat untatják a szép szavak.

„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

   Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
   S futárok érkeztek a limesek felől,
   jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

                                         1904

[Somlyó György fordítása]

Orbán Ottó: A barbárokra várva

                                        „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?”
                                                                                               Kavafisz-Somlyó

Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán,
hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart?
És miért rohanunk haza nézni a tévét?

Mert várjuk a barbárok tankjait.

Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő?
Miért kap a torkához? Miért fuldokol?
S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn
miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?

Mert várja a barbárok tankjait.

S miért spriccel a jó nép százfelé?
Miért bújik a pincébe s az árkádok alá?
Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”?
És mitől hallgat el? És mitől izzik
szemében a halálos rettegés?
S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?

Mert ezt tanulta és ehhez szokott,
s most várja a barbárok tankjait.

S miért gyújtják föl városunkat hétfelől?
Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink?
És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik?
Miért kívánják vérrel jóllakatni azt,
akinek nem tudnak kenyeret adni?

Mert tudják, hogy a barbároké a jövő,
s most várják a barbárok tankjait.

Így veszi kezdetét a fényes örömünnep;
van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör…
S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.

Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés?
Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?

Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész…
Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

                                 1991

Lázár Ervin: A kovács

                                                                                   Elemzése itt!

     - Kénszagot érzek - mondta Szűcs Lajos.

     A segéd csodálkozva rákapta a tekintetét, azt akarta mondani: "Hát aztán, gépész úr, hiszen a méhelben vagyunk." Márpedig a méhelben - így nevezték Rácpácegresen a műhelyt - különböző gőzök és gázok keveregnek, rejtélyes szagokat böffen a fújtatóval izzított szén, kesernyés párákat ereget a hűtődézsában kihunyó vöröslő vas, még az üllőről szertefröccsenő vascsillagocskák is illatoznak, fém-, égettpata-, füst- és kénszag lebeg itt mindig.

     A segéd mégsem szólt, mert ahogy a mesterre nézett, látómezejében megjelent a műhelyajtó is, s az ajtófélfának támaszkodva ott állt egy úrféle, pantallóban és hosszú malaclopóban.

     "Hogyhogy nem vettük észre, amikor bejött?" - ámult magában a legény, s hogy oly hosszú ideig bámult ugyanarra a pontra, odanézett a mester meg a kisinas is. A kisinas mindjárt észrevette, hogy ennek az embernek nagyon furcsa a lába. Önkéntelenül közelebb lépett a mesterhez, hogy védelme láthatatlan fénykörébe álljon.

     - Jó napot, uram - mondta tisztességtudóan Szűcs Lajos -, észre sem vettük, hogy bejött.

     Az úrféle köszönés helyett felröhintett.

     - Maga az a híres kovács? - kérdezte kényeskedő bájgúnárhangon. Szűcs Lajos a maga részéről az ilyen hangot utálta a világon a legjobban.

     - Eddig nem tudtam róla, hogy híres vagyok - mondta, és önérzetesen kihúzta magát. Ettől még vékonyabbnak látszott, feszes volt, mint a nyílpuska húrja.

     - Úgy hírlik - mondta az idegen -, magát nem is porból meg hamuból gyúrta össze a Teremtő.

     Elhallgatott. Talán kérdésre várt.

     De arra aztán várhatott, mert nem szólt a mester se, a segéd se, a kisinas se. Hallgatásukba bekapcsolódtak a tárgyak is. Fönn a mennyezeten a nagybőgőszerű fújtató, a tűzhely két vaspofája, a vízszintes lendkerekű fúrógép s a falon függő szerszámok, a menetvágók, laposfogók, kacsacsőrű fogók, vasfúrók, lukasztók, hidegvágók, kiskalapácsok, nagyok, s persze maga az üllő is - mind-mind súlyosan hallgatott.

     Így hát kérdés nélkül folytatta az idegen.

     - Magát vasból kalapálta, nem igaz?!

     A kisinas elképzelte, ahogy Isten a Vashegyből kiszakít egy jókora tömböt, vörösre izzítja és kikalapálja belőle Szűcs Lajost. Így már érthető, hogy cingár ember létére hogy fér meg benne ennyi erő. Vasból van.

     A mester azonban, úgy látszik, nem vette dicséretnek az idegen szavait, mert még feszesebb lett.

     - Mivel szolgálhatok az úrnak? - kérdezte kurtán.

     - Na jó - böffent a bájgúnár -, patkolja meg a lovamat.

     Szűcs Lajos kitárta a kétszárnyú faajtót, amely akkorára volt méretezve, hogy a vasalni való szekeret be lehessen tolni rajta a műhelybe. Lópatkoláshoz ugyan fölösleges volt kinyitni, de úgy látszik, a mester nagyobb légteret akart. Vagy a kénszagot érezte túl erősnek.

     Már ajtónyitás közben szemrevételezte a lovat, és egy kicsit meghökkent tőle. Elsőre nem is tudta, hogy mi a lóban az ijesztő. Hogy ilyen nagy monstrum? Hogy szénfekete? Vagy a feketeségből kivillogó szeme fehérje? Vagy az, hogy sunyít? Ha a ló ellenségesen hátracsapja mind a két fülét, azt hívták Rácpácegresen sunyításnak. Ebből lehetett látni, hogy a ló rossz természetű. Ez rossz természetű volt, semmi kétség.

     Ekkorra már gyűlni kezdett a nézőközönség is. A pusztaiak - honnan, honnan nem - megtudták, hogy valami készül a méhelben, és összesereglettek, tisztelettudó, nagy kört alkotva a sunyító fekete ló körül, szívükben nagy bizodalommal a mester iránt, aki jelenlétüktől rögtön nagyobb bátorságra kapott, nem érdekelte már, hogy mitől ijesztő a nagy, fekete ló, leemelt a szögről egy félkész patkót, fölizzította - nyekegett a böhöm fújtató, a két vaspofa között sisegett a szél -, és az izzó patkóval elindult kifelé, hogy a ló patájához mérje, tágítani kell-e, vagy szűkíteni.

     - Ezt akarja ráverni? - kérdezte fitymálóan az idegen.

     - Ezt hát. Nem azt mondta, hogy patkoljam meg?

     Erre az idegen, se szó, se beszéd, odalépett a mesterhez, puszta kézzel kivette az izzó patkót a fogó pofái közül, és egyetlen mozdulattal úgy összegyűrte, mintha nem is vasból, hanem nyers tésztából volna. A csúffá tett patkót odahajította Szűcs Lajos lába elé.

     - Az én lovamnak rendes patkót csináljon!

     Olyan csönd lett, amilyen Rácpácegres fönnállása óta még soha. Hallani lehetett a kisinas szívdobbanását. Azért dobbant akkorát a kisinas szíve, mert most értette meg, mitől furcsa ennek az embernek a lába. Meg a ló! Hát persze! Még egyszer odapillantott, hogy biztos legyen a dolgában. Biztos lehetett. A ló füle mögött két szarvacska meredt az égnek. Nem nagyobb egyik sem, mint egy hüvelykujj körmös vége, de szarv. És az idegen lába! Nem láb az, pata!

     Odasündörgött sóbálványként álló mesteréhez, s a nadrágja száránál fogva húzni kezdte befelé.

     - Ne ráncigálj, az apád nemjóját - morrant mérgesen a mester, de azért engedelmesen megindult a műhelybe.

     - Gépész úr - súgta odabent a gyerek -, ez az ördög!

     - Azt hiszed, nekem nincs szemem? - súgta vissza Szűcs Lajos, és elkiáltotta magát: - Nyomd azt a fújtatót!

     Ezzel nekilátott. Egy egész nyaláb sínvasat tartott egyszerre a tűzbe, annyit, amennyiből öt szekér vasalása kitelne. Izzította, egybekalapálta, nyújtotta, hajlította, bumm-bumm a segéd nagykalapácsa, a mesteré meg egy az izzó vasra, kettő csilingelő az üllőre. Muzsikáltak a kovácsok. A rácpácegresiek odakint biztosan tudták, most már nagy baj nem lehet.

     Elkészült a patkó, olyan súlyos, hogy nyögött alatta az üllőtartó tuskó. Szűcs Lajos a legnagyobb fogóval fogta. Feszült minden izma, amikor fölemelte. Odatartotta az ördög elé.

     - Na, ezt tekergesse össze!

     Az ördög ezzel a patkóval már nem mert kikezdeni, intett, hogy jó lesz. A mester fölverte a lóra. Aztán dolgozott tovább, sercegve röpködtek a szikrák, csengett az üllő, elkészítette a második patkót, a harmadikat, már a negyediken dolgozott.

     - Még vasat! - mondta.

     - Nincs több, mester úr - súgta neki a kisinas.

     - Mi az, hogy nincs több, hozd a szerszámokat - rendelkezett Szűcs Lajos.

     A gyerek hordta a lángba a mester saját készítésű szerszámait, a gyáriakat, a drága menetvágó készletet, a fúrógépet lendkerekestül.

     De ez sem volt elég.

     - Még vasat! - kiáltotta Szűcs Lajos, jó hangosan, hogy a kintiek is meghallják. - Emberek, vasat!

     A rácpácegresiek szétszéledtek, de nem telt bele egy perc, már jöttek is újra, a csiraistállóból vasvillákat, marhaláncokat, a lóistállóból lóvakarókat, zablavasakat, kápakarikákat hoztak, az asszonyok hordták hazulról a faszenes vasalókat, parázscsiptetőket. Ili néni hozta a híres háromlábú vaslábosát, a gyerekek a játékaikat, röpikéket, gurigákat.

     Nyelte a patkó a vasat, de csak készen lett.

     - Nna! - mondta a mester, és inge ujjával megtörölte verejtékező homlokát. A segéd csurom egy víz volt, átizzadt a kisinas inge is.

     Sistergett a patára illesztett patkó, s az égett pataszagba, ahogy az ördög lovához illik, egy kis kénkőszag vegyült, a mester beverte a patkószögeket, egy kicsit egyengetett még a reszelővel, aztán fölegyenesedett, a ló vasalt patája lehuppant a földre. Így szólt: dönn.

     - Na, meg van patkolva a lova - mondta Szűcs Lajos. Az ördög, ahelyett hogy megköszönte volna, fölvihogott, a lovára pattant, az övéről leoldott egy bőrzacskót és Szűcs Lajos lába elé dobta. Nagyon csörgött benne valami.

     - Itt a fizetség - mondta, és megsarkantyúzta a lovat. A ló könnyedén el akart ugrani, de Szűcs Lajos patkóinak súlya nem engedte, meglepetésében majdnem térdre esett.

     - Gyia! - üvöltötte az ördög.

     Az óriási dög nekiveselkedett, ropogtak az ízületei, dagadtak az izmai, két első lábát nagy nehezen elemelte a földtől, de vissza is zuhantotta azonnal, a föld nagy recsegve-ropogva beszakadt, az ördög kétségbeesve üvöltözött, de mindhiába, zuhant a ló a patkó szakította gödörbe, s zuhant vele kecskelábú gazdája is. Vészjósló hangon morgott és remegett a föld, s mielőtt összezárult volna a rusnya ördög és rusnya lova fölött, Szűcs Lajos gyorsan fölkapta a lába elől az ígéretes bőrzacskót, és utánuk hajította.

     Aznap nagy bált rendeztek Rácpácegresen, s bár a zenét csak hártyapapírral fölszerelt fésűk szolgáltatták, mivel Mészáros Juliska citerahúrjai is odalettek az ördög patkójába, azért égig ért a jókedv. S kedves utazó, ha egyszer Rácpácegresre tévedsz, ne mulaszd el az egykori méhel előtt a füledet a földre szorítani. Halk duhogást és döbögést fogsz hallani. Máig ott küszködik a Sátán Szűcs Lajos patkóival.