2019. január 19., szombat

Cézanne-ról levelekben 2


    Rilke számára természetes volt a szegényekkel való szolidaritás. Ebben a korban ez fontos volt. Gondoljunk csak Tolsztoj lelkiismeret-furdalására, Zola munkásaira, Mednyánszky csavargóira.
     Cézanne-ról szólva megjegyzi: „És megint egy szegény ember.” Majd a későbbiekben így fogalmazott: „A művész létéhez egykor hozzátartozott, hogy a maga új boldogságát legyőzve a kitaszítottak mellé feküdjön, és a maga teljes melegét – egészen a szív és a szeretet melegéig – megossza velük. (…) Ebben az odaadásban kezdődik a szentség…”
     Végül: „Az embernek a legutolsó porcikájáig szegénynek kell lenni. (…) Minden pillanatban a kezünket a földre kell tapasztani, mint a legelső embereknek…”


                                                                *
     Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
     Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:
- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.
     Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
     Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.
- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.  
                                                                                                                        2014. január 1

Cézanne-ról levelekben 3

Ars poeticák

     A Cézanne-képek sajátossága, írja Rilke, hogy a „valóság teljesen az ő oldalán áll: ez a sűrű, kibélelt kék, piros, az árnyék nélküli zöld és a borosüvegek vörösfeketéje. Milyen szegényes nála minden tárgy, az almák mind főzőalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók.”
     Nemcsak általában a valóságot akarta megragadni, hanem a valóságot a dolgok ábrázolásán keresztül: „a dologra vonatkozó élményein keresztül a valóságot felbomlaszthatatlanná próbálta fokozni.”


 
Vöröshagymás csendélet, nancyhunting.net

                                                            *
     Rilke emlékezteti feleségét a Malte Laurids feljegyzéseinek egy helyére, amely Baudelaire  Egy dög c. verséről szól. (Cézanne kívülről tudta.) Ez a vers Cézanne „tárgyias beszédéig” vezet. „A művészi szemléletnek annyira le kellett győznie önmagát, hogy a szörnyűben is megpillantsa a létezőt, amely ugyanannyira érvényes, mint minden más létező. Ahogy nem lehet válogatni, úgy az alkotó sem teheti meg, hogy elforduljon valamilyen egzisztenciától…”
                                                        *
     A másik parancs Rilke szerint: „A festőnek nem szabadna eljutni a belátás tudatáig, mint ahogy a művésznek általában sem. Ahelyett, hogy a reflexió kerülő útjára lépne, az előrelépéseinek számára is rejtélyesnek kell maradniuk.”
                                                       *
 
A Mont Saint-Victoire, sze.hu
            
Add szépséged, s ha odadod,
            ne számíts, ne nyisd szóra szádat.
            Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.
            S ezernyi értelemben felragyog,
            míg végül mindenre kiárad.


                                      (Rilke: Iniciálé, Szabó Ede fordítása)
                                                                                                                                                                                  2014. január 22

Cézanne-ról levelekben 4 (Vége)

Színek





     Rilke Cézanne-ról írott leveleiben majdhogynem megírta a színek történetét. 
     Egyik nap a Salon d’ Automne helyett a Louvre-ba ment a színeket tanulmányozni. Fantasztikus lenne több, mint száz évvel Rilke után az ő útmutatása nyomán újra végigjárni a Louvre termeit, végigkövetni a levelekben felsorolt képeket Tintorettótól Manet-ig.
 A legizgalmasabbnak Rosalba Carriere tűnik, akitől Rilke idejében három kép függött a Louvre falán. S itt van Chardin„az ő gyümölcsei sem gondolnak az étkezésre, konyhaasztalon hevernek szanaszéjjel, és egy kicsit sem törődnek azzal, hogy szépek legyenek. Cézanne-nál pedig teljesen megszűnik az ehetőségük, annyira dologiasan valóságosak lesznek…”
     Rilke csodálatosan írja le, hogyan születik meg egy Cézanne-festmény: „Mindig a legsötétebb színnel kezdi, aztán ennek mélységét egy olyan színárnyalattal fedi le, amelyet kicsit túlvezet rajta, és így tovább az egyik színen a másikkal lép túl, míg el nem jut egy másik kontrasztáló képelemhez, melynek esetében (egy másik centrumból kiindulva) hasonlóan jár el. Én úgy vélem, hogy nála ez a folyamat, a látás, a biztos átvétel és az átvett elsajátítása, személyes felhasználása a tudatosítás révén egymásnak feszül, aminek következtében elkezdenek dialogizálni egymással, egymásnak állandóan a szavába vágnak, és állandóan összecsapnak.”
     Rilke felidézi leveleiben Balzac Ismeretlen remekmű c. elbeszélését. Zola mesélt Cézanne-nak arról a festőről, aki „ama felfedezés révén, hogy nincsenek kontúrok, csak lebegő átmenetek, egy megoldhatatlan feladattal szembesült, amellyel kínlódva tönkre is ment.” Cézanne „hang nélküli felindultságában az ujjával újra és újra magára mutatott, magára, bármilyen fájdalmas is volt.”
Felesége portréja, commons.wikipedia.org

     Végül megjegyzendő, hogy Rilke maga is beleszőtt leveleibe néhány impresszionista képet: „Te biztosan el tudod képzelni, hogy milyen lehet egy fényes zöld kocsi a Pont-Neufön, vagy valamilyen piros, amely nem tudja tartani magát, vagy egy plakát egy gyöngyszürke házcsoport tűzfalán. (…) A könyvárusok a Qai mentén kinyitják ládáikat és máris előtűnik a könyvek friss vagy fonnyadt sárgája, a borítók lilásbarnája, egy mappa zöldje: minden egybehangzik, érvényesül, részt vesz és megszólal egy világos összefüggés egészében.”  El tudjuk képzelni, bár a szürke is csodálatos olykor.
Provance-i házak, commons.wikipedia.org
                                                                                                2014. február 14.

2019. január 3., csütörtök

Házmán Ferenc



                                               

            Elfut a perc, az örök Idő várja                             


  Pontosan emlékszem az első találkozásra, amikor először pillantottam meg Ferit az iskola folyosóján. Bölcs öregnek tűnt. Azóta rájöttem, majdnem egyidősek vagyunk.
     Keveset beszélt, talán nem bízott a szóban. Szkeptikusan látta a világot. Beszédes volt visszahúzódása. Nem fölösleges szavakkal, de mégis nagyon jól érzékelhetően, intenzíven jelen volt. Talán mindent, amit mondani akart, a vászonra bízta.
     Vagy talán, mint a nagy színészek a közönségnek, ő a rá bízott gyerekeknek mondta el titkait? A tanári előtt némán üldögélt, pipafüstjének illata áthatotta az egész folyosót. Bent, a kollégák között, a szokásos zajban önmagába mélyedve, szigetként ült. A csevegés hulláma nem érintette, nem kezdte ki. Néha mosolygott, mint Juhász Gyula versében a „furcsa bálvány”:
                             „…szent fából faragva,
                             Mosolya sír, és bánata mosoly.”
     Tanítványai nagyon szerették. Úgy voltak vele, mint József Attila Thomas Mann-nal:
                        "Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
                         És el is jutott a nyugalmas ágyig,
                         Még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
                         (így nem szökik rá hirtelen az éj)
                         s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
                         tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
                         a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…”
     Talán a gyerekek sem értették mindannyian, de legtöbben elbűvölten hallgatták, élvezték jelenlétét. Igényes volt, de megértette a „körülmények hatalmát”. Ismerte a családok mindennapi küszködését, azt is, milyen horizont nyílik a mai fiatal előtt. Ha tehette, segítette a rászoruló gyereket.
     Utolsó osztályom még elsőben úgy tudta –speciális osztály lévén-, hogy nem lesz rajzórájuk, a Tanár úr nem fogja őket tanítani. Ettől szinte lelki betegek lettek. Nagyon vágytak arra, hogy megismerjék azt az ember, akit csak hallomásból, látásból ismertek. Később mégis megadatott nekik ez a lehetőség.
     Megrendültek, amikor egy hónappal az érettségi előtt jött a hír: Házmán tanár úr nincs többé, nem ő fog ott ülni a vizsgabizottságban. A temetésen az osztályból mindenki ott volt, (még a leghírhedtebb lógósok is). Koszorút vettek. Meglegyintett bennünket az elmúlás szele, mely az ég felé fújta a pipafüstöt.
      Sokszor eljött velünk Bécsbe, mert szerette azt a várost, melynek „utcái kultúrával vannak kikövezve.” Természetesen elsősorban az új, modern múzeumokat látogatta (Leopold, Ludwig). Egyik alkalommal, amint leszállt a buszról, bevette magát a Kunsthistorischesbe, és csak hazautazáskor vált meg a képektől. Máskor a Havelkában sörözött. Élvezte az európai viselkedést, légkört. Ez vitte Angliába is. Egy-egy ilyen útja után mintha újjászületett volna.
     Most olyan tartományba utazott, ahonnan „nem tér meg utazó”. Mi pedig időnként beburkolózunk a mikszáthi pipafüstbe, és „szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.”
                                                                                      2005


2018. december 25., kedd

Tigriskaland (A dzsungel könyve)


                                                       "Tigris, tigris éjszakánk
                                                        erdejében sárga láng."
                                                                        (Kipling)        

     A dzsungel könyvében az állatok világa, társadalma nagyon hasonlít az emberi társadalomra. A legfontosabb, hogy van "törvényük": az összetartozás törvénye. "Egy vérből valók vagyunk", ez a jelszavuk. A farkasok rendszeresen gyűlést tartanak. Akela a vezérük, de csak addig , amíg elismerik a fölényét, nagyobb erejét.
     Van ellenpélda is. A majmok társadalmát Kipling nagyon elítéli, mert nincs törvényük, össze-vissza élnek, Mauglit is képesek elrabolni. Ám Kipling korántsem mint természettudós közelít a dzsungel lakóihoz. Vérbeli romantikus ő, olyan figurákat alkot, melyek  egy-egy emberi tulajdonságot testesítenek meg. Az apafarkas, ill. az anyafarkas megmenti, fölneveli a tigris által üldözött kisfiút. Védelmezik, elfogadtatják a hordával. Balu, a medve lesz a tanítója, Bagira, a fekete párduc a leghűségesebb testőre. , a kígyó is segít a majmok elleni harcban, de démoni erővel bír, kiszámíthatatlan.
     Tigrisünk, Sir Khán, a gonosz jellemvonásaival felruházva, kezdettől fogva Maugli legnagyobb ellensége. Zsákmányának tartja, aki véletlenül kicsúszott a kezéból. A romantikus irodalomban mindig voltak ilyen életre-halálra küzdő ellenfelek. (Jókai, Gárdonyi, Victor Hugo). Maugli azért győzhetett, mert (mesei elem) segítik farkas barátai, és végül is ember, akinek nem félelmetes karmai, óriási foga, hanem  gondolkodása a fegyvere.
     A könyvben nem is ez volt az izgalmas, hanem az, hogy az "elfogadás" nem tart örökké. Az ifjú farkasok kivetik maguk közül Mauglit. Az emberek sem fogadják vissza, mert bár felismerik Maugli emberi vonásait, mégis annyira "más". Ily módon A dzsungel könyve ma a legaktuálisabb könyv. Ahogy Villon írta: "Befogad és kitaszít a világ." S hihetünk neki.

Farkaskaland



    Lupus in fabula. Farkas van a mesében, mint az alábbiakból kiderül. De ne ijedjünk meg ettől a farkastól. Nem fog nekünk ártani!            (wiki/Lupus_in_fabula / részletesebben)

     Már napok óta a farkasokról szóló irodalmi műveket lapozgatom, mivel a 6. osztály tanulói között heves vita támadt Toldi farkaskalandjával kapcsolatban. Az egyik kislány hevesen kikelt Toldi ellen, mondván, hogy Toldi már nemcsak embert gyilkolt, hanem még a farkasokat is agyonverte. Tény, ami tény, igaz, ami igaz, de a történetnek még nincs vége. Mentségére fölhoztuk (voltak rajtam kívül már Toldi-hívők is), hogy Toldi életét védve cselekedett. Még lényegesebb, hogy Arany a farkasokat Toldi György gonoszságával állítja párhuzamba:

„Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
 Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
 Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.” (V. 12.)

     Talán épp ezért is tér vissza Nagyfaluba, a szülői házba:

                                  „No megölhetnélek,
 Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek.
 Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,
 Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.” (VI. 6.)

     Ez tulajdonképpen Toldi legnagyobb győzelme, úrrá lett indulatain. Más úton fog bátyja fölé kerekedni. Hosszú az út odáig. Türelem, gyerekek. Az irodalomban nem minden fekete vagy fehér. Ezer árnyalat van. Egy motívum, például a farkas, minden műben más és más jelentéssel bír. Phaedrusnál, La Fontaine-nél (A farkas és a bárány) gonosz. Viszont Kipling dzsungelében fölneveli az elveszett Mauglit. A legrosszabbak azonban a báránybőrbe bújt farkasok!!

     Most – szinte az utolsó másodpercben – eszembe jut még Petőfi. Nem fűzök hozzá kommentárt:


A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.


S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.


Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.


S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január



A FARKASOK DALA


Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.


Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;


S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.


Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!


Pest, 1847. január

2018. december 12., szerda

Toledo

                                                                                                     2013. február 15.

     Cordobától Toledóig 350 km. Újra hosszú útra készülődünk. A Castilla-La Mancha tartomány meglehetősen lakatlan, szegényesebb vidékén haladunk. Itt már nincsenek pálmafák. A síkság néhány városa, köztük El Toboso, Don Quijote történetéhez is kapcsolható. Hamarosan feltűnnek a tömzsi szélmalmok. Vitorláik már nem járnak, bár a szél majd elvisz minket.
Don Quijote biciklizik


           Toledót, egykor Spanyolország fővárosát, a muzulmán, keresztény és a zsidó kultúra alakította ki. Csodálatos a fekvése: a Tajo folyó feletti sziklára épült. Szűk, középkori hangulatú utcákon kezdjük kanyargós utunkat a városban, majd a régi zsinagógában tanulmányozhatjuk a mór építészet sajátosságait. A 12. században több mint 12000 zsidó élt Toledóban, s zsingógáikat a mór stílus határozta meg. De miután a 14. század végén a zsidókat elűzték, a zsinagógát keresztény templommá alakították át. Később a restauráció során helyreállították eredeti szépségét.

Sinagoga de Santa Maria Blanca
    

      Az Iglesia de Santo Tomé templomot csupán El Greco műve, az Orgaz gróf temetése miatt kerestük fel. Grecónak ez a korai alkotása a temetésnek azt a pillanatát ábrázolja, amikor Szent István és Szent Ágoston a grófot a mennybe viszi. A földi és az égi világot a toledói polgárok portrésorozata választja ketté. Greco önarcképét is megfesti, de ő kitekint a képből, mintha átható tekintettel minket vizsgálna.
     A Katedrális a keresztény katedrálisok között az egyik legnagyobb. A későgótikus főoltára több mester munkája. Kincsei közül kiemelkedik még a Mosolygó Madonna szobra, mely üdítő jelenség, mert mosolyog, mint minden anya, aki örül gyermekének.

Mosolygó Madonna

     De a sekrestye Greco-portréi adják meg a Katedrális igazi jelentőségét. Alakjai minden jel szerint nem e világból valók.

Egy jellegzetes Greco-apostol

     Az oltár fölött levő, Krisztust megfosztják ruháitól c. képet a drámai piros szín teszi különlegessé.

Krisztust megfosztják ruháitól

     Végül elbúcsúzunk Toledótól. Nem könnyű szívvel tesszük, mert nem volt időnk bejutni a Greco Múzeumba, de a Santa Cruzba sem, ahol láthattuk volna a mester Mária mennybemenetele c. képét. Amikor a kanyargós úton Madrid felé eltávolodtunk a várostól, még utoljára visszatekintünk, és úgy láttuk a várost, ahogy Greco látta:

Toledo
(Életem legszebb képe)


                                                             Lorca: Parti tánc
                                    (Harangkísérettel)

                            Azt mondják, hogy arcod
                             (balabimm)
                            mint a telehold.
                             (balabamm)
                            Mennyi harang, hallod?
                             (balabimm)
                            Vigyáznak reám.
                             (balabamm)
                            De a szemed … ó, jaj!
                             (balabimm)
                            … szemed alatt karikák…
                             (balabamm)
                            és az arany rózsa
                              (balabamm)
                            és ez a … engedd … ez a …
                            Kemény krinolin alatt
                            Harangnyelvek konganak. 
                            Ó, a bájad titka! Te…
                              (balabimm
                               bim
                               bim
                               bim…)

(8)                                                   

2018. november 28., szerda

Franzen

     



Az idő Franzennek dolgozik.

    Amiként a Süddeutsche Zeitung megírta, Jonathan Franzen új esszékötetének néhány kitétele nagy felháborodást keltett. Összeállított ugyanis tíz szabályt fiatal írók számára, pl.: "Először szeretned kell, hogy könyörtelen tudj lenni."
     A legnagyobb felhördülést az a szabály okozta, hogy az író munkahelyén (úgy látszik Amerikában ilyen is van) ne használjon internetet. Kétségesnek tartja ugyanis, hogy ily módon jó regény születhet.
     Erre sok író villámgyorsan ellenszabályokat állított fel a twitteren: "Soha ne hallgass Jonathan Franzenre." Végül Nathan Goldman vonta le a tanulságot. Franzen elérte, hogy mindenki vele foglalkozzon, anélkül, hogy maga rajta lenne. S nem utolsósorban most már mindenki tudja, hogy Franzen új esszékötete megjelent. (The End of the End of the Earth)
      Én egy kissé le vagyok maradva: most fejeztem be Franzen első regényének, A huszonhetedik városnak az olvasását (1988, magyarul 2016). Igaz, előtte elolvastam a Diszkomfortzónát. (2006, magyarul 2015.)

     Első könyvét is hihetetlen ambícióval írta meg. Hogy lehet egy fikció ennyire kidolgozott? (525 oldal) Miért akarja elhitetni, hogy pont a legkorruptabb rendőrnő lesz a város rendőrfőnöknője? Még jó, hogy amikor megnyeri magának Martin Probstot, minden hiábavalóvá válik!!!


A dugó átment a plafonon. 
- Hűha! 
Mindketten a plafont bámulták. 
- Simán átment a plafonon. 
- Valami egyszerű papírborítás lehet. - Miután teletöltötte a poharakat, Duane felállt egy székre, és bedugta az ujját a lyukba, amit a dugó ütött. Gipsz hullott az arcába, aztán valami kipottyant a lyukból, de nem a dugó volt az, hanem valami fémtárgy. Luisa felvette a padlóról. Méretéhez képest súlyos, fényes fémhenger volt, az egyik oldalán apró lyukakkal, mint egy mikrofon, és egy drót lógott ki belőle. 
- Mi ez, 
  Duane elvette tőle. - Úgy néz ki, mint egy poloska. 
- Egy micsoda?

*

.....Hadd kérdezzek tőled valamit, Martin. Becslésed szerint hányszor hazudott neked valaki, hányszor hazudtak az arcodba az elmúlt négy hónap során? 

-  Annyiszor, hogy már nem is számolom. 

-  És azelőtt, hogy volt ez? Válasszunk kitalálomra egy évet. Legyen 1979. Hányszor fordult elő veled 1979-ben, az egész év során, hogy valaki, akiben megbíztál, hazudott neked?

     Probst úgy gondolta, hogy 1979-ben senki sem hazudott neki. 

- Helyes. Mit mond el ez a tény az újabb fejlemények szelleméről? 

*

     Nem akart összeállni a kép. Az összeesküvés valami testetlen, terjengő bűz volt, ami majd' megőrjítette Norrist. Nem voltak oldalszárnyai, nem volt iránya, és nem ígért semmit. 

     ……. 

     Lassan kibontakozott egy kapcsolati háló. A fenevad, melynek bűzét Norris már hónapok óta érezte az orrában, kezdett alakot ölteni.
                                                (Európa, 2016. Fordította: Bart István)

2018. november 20., kedd

Arany János: A tudós macskája


     A keddi magyarórára közösen készültünk: Gergő és én. Őt ismerve, természetes volt, hogy a 6. oszt. tan. kiáll társai elé, s A tudós macskája c. Arany-versről beszél. Vajon mit lehet mondani erről a látszólag könnyed alkotásról, melyet a véletlen játszott a kezünkre? - A walesi bárdok után!
     Hát épp ez az! Vessük össze az egy nép tragédiáját megidéző balladát és a zörgő csontú macska sorsát bemutató románcot! (Macskák tekintetében jól áll a magyar irodalom.)
     A gyerekek jól elvitatkoztak az élhetetlen tudósról, s a blazírt szolga felelősségéről. S arról, vajon mit okoz a szegénység.
     Köszönöm, Gergő!

A TUDÓS MACSKÁJA

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának :
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

                    (1847)



2018. november 7., szerda

Rakovszky Zsuzsa: Ősz


                                                                           "A holnapot ki áhitozza most?" (Jókai: Milton)


    Az ember nem szívesen enged be birodalmába jövevényeket, akiről még nem is hallott, s kamaszkorában nem olvasta lázasan. Nem is ismerhettem Rakovszky Zsuzsa verseit, hisz még nálam is fiatalabb volt, s műveit az akkor még bizonytalan jövő hívta életre.
     Aztán egyre nagyobb teret követeltek versei. Legutóbb a Célia c. regényét olvastam, melyben plasztikus képet ad a széthulló emberi sorsról.
     Az elmúlás költője: "Makacs elmúlás tolja a világot…" (JA). Ugyanakkor minden igyekezetével meg akarja őrizni azt, amit átélt.
     Szép szonettjében a most, a már, de főként a még határolják az időt:


                                                   ŐSZ

                                 Egyetlen gerbera arany szeme – 

                                 egy kert jelképe az emlékezetben. 
                                 Barackszín hold: augusztus szelleme 
                                 kísért a két ecetfaág között. Benn

                                 most szállnak épp láda-sírjukba le 

                                 a nyári holmik. Két molylepke rebben 
                                 szekrény-éjből. Szeptember gesztenye-
                                 emberkéi formálódnak kezedben.

                                 Villanyfény, füst. Ez már az ősz. De még 

                                 a kezdet halhatatlan ősze – most még az év 
                                 pörgő csiga az istenek kezében.

                                 Még én is halhatatlan szemmel nézem  a két 

                                 spaletta közt a holdat, az éjfél köldökét 
                                 duzzadni a jövővel, halállal terhes égen.