Via mala

2013. 08. 12.

     John Knittel (1891-1970), svájci író regényét (1934) elsősorban azért kezdtem olvasni, mert nyáron St. Moritzból Olaszországba igyekezve, kereszteztük a Via mala egyik vadregényes ágát. A "rossz út" valóban nyaktörő lehetett: 

     "Közvetlenül Nauders alatt az Yzolla beleszorult egy alig néhány méter széles sziklahasadékba, innen azután az egész habzó, rohanó, tomboló víztömeg egy barlangszerű repedésbe ömlött, ahova ember még soha be nemtette a lábát. Ha mégis behatol valaki ebbe a fülsiketítően zajos mélységbe, riasztó félhomályt talál ott, s egy örökre bezárt fogoly kétségbeesésével kell felpillantania a jéghideg vízgyűjtőmedence mélyéről, mert nem lát egyebet, mint csupasz, függőleges, sok száz méter magas sziklafalakat és egy rést a távoli messzeségben,amelyen át bizonytalan, sápadt fénysugár hatol le hozzá." (Via Mala, 6.)

     Maga a regény tipikusan romantikus olvasmány: fordulatos cselekményszövés, szélsőséges jellemek, hatalmas szenvedélyek, indulatok, végletes ellentétek. Az Alpok világának zordsága megfelel az emberi lélek durvaságának. A gleccser vájta völgy persze az emberi cselekedetek rossz irányát is jelöli. Csupán a törvények világosak , melyeket mindenképpen be kell tartani, vagy éppen - kivételesen - , a nagyobb igazság érdekében, át lehet hágni. 

     A könyv első felében a bűnhöz vezető utat írja le Knittel, a második részben a bűn felderítése és gyötrelmes megvallása áll a középpontban. Majd némi kiegyenlítődés zárja az izgalmas, halványan a társadalmi feszültségekre is  utaló regényt.

Szophoklészt olvasva

2015. 11. 14.

Tragédiák borítékolva

             

                Egy nap lesújt a földre minden emberit
                s fölállít újra; pártolják az istenek
                a józan embert, s gyűlölnek minden gonoszt.
                             (Athéna szavai, Aiasz, Kerényi Grácia fordítása)

     Szophoklész művei sokszólamúak, de a lényeg ugyanaz: "ítélőszéket tartani önmagunk felett." (Ibsen). Újításai: ő alkalmazott először három színészt, bővítette a kórus létszámát, nagyobb szerepet adva a karvezetőnek. Másként szerkeszt, mint Aiszkhülosz: egy történetbe foglalja össze mondanivalóját.

      Aiasz

     A dráma első része Aiasznak a kijózanodását ábrázolja, aki végtelen dühében, gyilkos indulatában Odüsszeuszt és a két Atreusz-fit akarja megölni. Haragja érthető, hisz elütik őt Akhilleusz fegyvereitől, ő lenne méltó örököse. Csupán a mértékkel van baj.
      Hogy merénylete nem sikerül, s csupán birkákat darabol fel, isteni beavatkozásnak köszönhető. S miután rádöbben tévedésére, önmagát bünteti: abba a kardba dől bele, melyet Hektortól kapott (Iliász, 7. ének). Nem hiába mondta Aiszkhülosz, hogy drámái „csak morzsák Homérosz gazdag asztaláról.” Ugyanez érvényes Szophoklészre is. (Szabó Árpád. Szophoklész drámái, 1985)

      Az utójáték a holttest eltemetéséről szól, s az Antigoné problematikáját vetíti előre. Teukrosz áll ki testvére végtisztességéért Meneláosszal és Agamemnonnal szemben. Milyen bátor tett a hatalmasoknak ellentmondani! Meglepetésre Odüsszeusz segít Teukrosznak, ő futamítja meg a két vezért.

      Trakhiszi nők

„S pályám bére / Égető, mint Nessus vére...” Tanultuk annak idején Arany János versét (Epilogus). Nessus vére játssza a főszerepet a Trakhiszi nőkben. Trakhisz uralkodója fogadja be Héraklészt, aki fékevesztett dühében meggyilkolta Iphikoszt. S trakhiszi nőkből áll a kórus.
      Az Aiaszban már minden megtörtént, amikor színre lépnek a szereplők. A Trakhiszi nőkben a jelenben bontakozik ki a tragédia, mely előre borítékolva van. Csak nem tud róla senki, illetve reménykedik, hogy az „alvó ügynök” (a kentaur) nem ébred fel. Nem szántszándékkal válik gyilkossá Déianeira, amikor a Nessus vérével átitatott köpenyt elküldi Héraklésznak. Több jóslat jelzi előre a véget, de megérteni csak akkor lehet, amikor beteljesülnek:

                 „s a jóslat úgy szólt, hogy még napjaimban, itt
                  fölment a sors a rámrótt gondok és bajok
                  súlyától. Már derülni látszott az életem;
                  és lám, halálom volt e jóslat, semmi más:
                  a holtakat nem gyötri már a fájdalom.”
                             (A haldokló Héraklész szavai, Kardos László fordítása)

           Élekra

             Khrüszothemisz:
                       Jog és igazság is tud bajba dönteni.
             Élekra:
                       Ilyen törvények között nem vágyom élni sem.

     Érdekes, hogy az Antigoné után Élektra személyében újabb női főszereplő következik Szophoklész drámáinak sorában. Aiszkhülosznál még egy sem volt. Euripidésznél még nagyobb számban bukkannak föl a női főszereplők: Alkésztisz, Médeia, Andromakhé, s természetesen újra Élektra.
      A másik figyelemre méltó dolog, hogy testvérek összetartása vagy éppenséggel egymás elleni küzdelmük a görög dráma jellemző vonása: Oresztész és Élektra, Antigoné és Iszméné, Aiasz és Teukrosz. Minden konfliktus egyben családi dráma is: a testvér vagy szülő tudja a legfájóbb csapást mérni az emberre, de szeretetükben is hatalmas erő van.
      Amit Aiszkhülosz három részben mond el az Oreszteiában, azt Szophoklész egy történetbe sűríti. Oresztész mindjárt a mű elején sokat ígérően megjelenik, aztán eltűnik, így fokozva a feszültséget. Addig Élektra szenvedését, gyötrődését éljük át. Ebből fakad az antigonéi elszántság.
      Számomra az egész az Odüsszeiát idézi fel. Oresztésznek csellel kell bejutnia Mükénébe. Helyre kell állítania a megszokott rendet. Itt Élektra várja a megváltást, mint Pénelopé Ithakában. A befejezés kevéssé felemelő.
      A mű egy embertelen helyzetet mutat be, s azt hogyan lehet kitörni ebből a csapdából. Nem meglepő, hogy ugyanolyan embertelen módon. Mintha Szophoklész az anyagyilkossággal figyelmeztette volna a görögöket! (Fordította Devecseri Gábor)

           Philoktétész

     Odüsszeusz és Neoptolemosz (Akhilleusz fia) beszélgetése a mű elején kiváló tananyag lenne kezdő politikusok számára:

             Odüsszeusz:  
                                   Az kellene, hogy léprecsald
                 Philokthétészt ügyes szavakkal…
                    ….
                 Tudom fiú, hogy nem visz reá természeted,
                 hogy így beszélj és álnok dolgokat tegyél,
                 de édes, ha kezedbe hull a győzelem:
                 ráérünk majd utóbb igaznak látszani.
              Neoptolemosz:
                 A hazug szó tenéked nem utálatos?
              Odüsszeusz:
                 Nem, hogyha az ment meg, s a célhoz az vezet.
                 …
                 Mikor hasznod forog kockán, ne tétovázz. 

                                        

      Tróját el kell foglalni, ki kell fosztani, le kell rombolni, mindenkit meg kell ölni. Ám ennek – így a 10. év vége felé - van egy feltétele: Philokthétész íja. Philokthétészt még a kezdet kezdetén megmarta egy kígyó. Az Atreidák (Agamemnón és testvére, Menelaosz) valamint Odüsszeusz kitették őt Lémnosz szigetére, ahol naponta átkozta a hideg szívű vezéreket. Rettenetesen fáj gyógyíthatatlannak tűnő sebe, de még inkább a kiközösítés. Félve bosszújától, Odüsszeusz Neoptolemoszt igyekszik rávenni, hogy csalja ki Philokthétésztől a híres íjat.
      Ha a drámát olvassuk, elsősorban a szerencsétlenül járt Philokthétész sorsáért aggódunk: mi lesz vele, meg tudja-e őrizni függetlenségét, és ki tud-e szabadulni fogságából. Csapdahelyzetben van, mint Élektra. Egyedül biztos nem sikerülhet. Legnagyobb kincse az íja. Ez olyan sokat ér, hogy maga Odüsszeusz hajózik el Lémnosz szigetére, hogy megszerezze. Miként Élektrának Oresztész, Philoktétésznek Neoptolemos jön segítségére. Az ifjú hős szerepe először kérdéses: eszköz lesz Odüsszeusz kezében, aki felhasználja őt, illetve varázsíját? Akhilleusz fia még nagyon fiatal, könnyen hajlik. De rövid tétovázás után mégis szembe száll Odüsszeusszal. Először Philokthétésznek vallja be: „Förtelmes vagyok – régtől fogva ez gyötör.                                                      

     Odüsszeusz nem is érti, mi történt Neoptolemosszal, hisz Philoktétésszel nem kell törődni, csupán az íjat kell megszerezni. Jog és igazság nem fontos: 

Odüsszeusz
                  Csak nem akarod visszaadni …. Zeusz atyám!

Neoptolemosz
                 Mert jogtalan és aljas módon vettem el.

Odüsszeusz
                 Talán azért mondod, hogy ingerelj vele?

Neoptolemosz
                 Ha az igazság hallgatása ingerel.

Odüsszeusz
                  Mit mondtál Akhilleusz fia? Hogy mondtad ezt?

     Szemünk előtt változott át Neoptolemosz alattvalóból nagylelkű, becsületes és bátor férfivá. Visszaadja Philokthétésznek az íjat, és amikor Odüsszeusz erővel el akarja vinni Trója alá, Philokthétész íjával Odüsszeuszra céloz. Feloldhatatlan helyzet. Odüsszeusz visszavonul. (Ne gondoljuk, hogy végleg!) Végül egy igazi deus ex machina: valahol a magasban Héraklész jelenik meg, akit halála után Zeusz az istenek közé emelt. Philokthétész egyedül az ő szavára hallgat:

                 S most el kell menned Ílionba ez ifjúval:
                 ott majd megszüntetik halálos üszködet,
                 s erényedért legelsőnek ítélnek az
                 egész seregben. Párist, minden rossz okát,
                 nyiladdal te fogod halálba küldeni,
                 Tróját felégeted…

      Újra össze fog simulni egyén és közösség. Ez volt az Iliászban is a legfőbb gond. Ott Akhilleusz önként vonult vissza, s saját elhatározásából folytatta újra a harcot. Philoktétészt kiközösítették, nem csoda, hogy elviselhetetlennek tarja a világot, melyben nem érvényesül az igazság, a jók elpusztulnak … Csak egy isten tudja kiszabadítani borzasztó magányából, Héraklész, akit Philokthétész így köszönt:

                 Ó, hang, mire annyira vártam már,
                 de soká jöttél.
                 Nem leszek engedetlen szavadnak.
                                                 (Fordította: Jánosy István)

Salinger - filmen

2014. 09. 09.

      Érdekes dokumentumfilm érkezett pendrive-on. (Kérj, és adatik neked!) J. D. Salinger  (1919-2010) életét és műveit mutatja be. Rendezte Shane Salerno (2013).

     Rég volt, ötven évvel ezelőtt, amikor az osztályfőnökünk, Margit néni, megemlítette, hogy most éppen egy Zabhegyező c. regényt olvas. A stílusa roppant visszatetsző. Ilyen mondatok vannak benne, hogy Sallynek „cseles feneke van”, s ez vajon mit jelenthet? Persze hogy felkeltette az érdeklődésünket, s rohantunk a könyvtárba. Sokunknak nagy élmény volt Holden Caulfield New York-i odüsszeája. Mi is kamaszok voltunk, lelkünk mélyén ott lapult H. C., aki mérhetetlenül utálta a világot, s szeretett volna kivonulni a társadalomból.

     A film segítségével átfogó képet kapunk Salinger életútjáról, melyet kettévágott a háború, s melynek szörnyűségei – a partraszállástól Dachauig – formálták olyanná Salingert, amilyennek ismerjük. (A bevonuláskor a Zabhegyező első hat fejezetét is magával vitte, s amikor tehette, írt.) „Gyáva mélységbe ásom a lövészárkom. Folyamatosan rettegek, és nem emlékszem, hogy valaha civil lettem volna.” (44. aug.) A dachaui koncentrációs táborban meztelen testek halomban, de néha még hang szűrődött a testek felől…

     (A háborúra utal a Kilenc történetből az Ilyenkor harap a banánhal és a Ficánka bácsi Conneticutban, ill. az Alpári történet, Esmének, szeretettel (!) c. elbeszélések.)

     A film érzékletesen mutatja, hogyan törekedett Salinger arra, hogy választott magányában csak az írással tudjon foglalkozni. Látjuk a hegyekbe vezető sötét utat, a betonbunkert, ahová senki nem tehette be a lábát. Abszolút ellenszegül a társadalmi rendnek, melyben a gazdagság, hírnév, karrier, birtoklás a legfontosabb. Megismerjük – látjuk, legtöbbször csak fényképen – feleségeit, gyermekeit. Megérezzük, hogy Salingert miért tudta magával ragadni Joyce Maynard kislányos szépsége, akinek életrajza Otthon a világban címmel jelent meg magyarul, 2003-ban, s már a címével is vitába szállt Salingerrel.)

     Igazi meglepetés, hogy a film végén láthatunk néhány felvételt a nagyon öreg, de szálfaegyenes tartású Salingerről.

     Salinger életével és művével foglalkozni fog a 21. század is. Öt, eddig szigorúan őrzött könyve vár kiadásra. Kettő a háborúhoz kapcsolódik. Egy vallási útmutató: védikus tanokkal fordul szembe a nyugati civilizációval. Két könyve pedig folytatja a Glass- és a Caulfield-család történetét.

Magyarul olvasható művei:

     Zabhegyező (1964)
     Kilenc történet (1966)
     Franny és Zooey (1970)
     Magasabbra a tetőt ácsok, és Seymour: Bemutatás (1970)

Shakespeare: A velencei kalmár / Pesti Színház

2016. 03. 09.

     Legtöbbször nem nevezik nevén. Így szólítják: zsidó! Mennyi megvetés van a hangsúlyban. Mintha nem is ember volna. Hiába mondja Shylock:

                    „A barátod szeretnék lenni és
                     Elfelejteni, ahogy megaláztál…”

                                                               *

      A problémaszínműnek nevezett színdarabot 1596-ban írta Shakespeare. Túl volt már a Rómeó és Júlián és a Szentivánéji álmon. (Mindkettő 1595) Fiorentino novelláskötetében talált rá a „gonosz uzsorás” történetére. A titokzatos tartalmú ládikák meséje a Gesta Romanorumból került ide, a lányszöktetés pedig Marlowe A máltai zsidó c. darabjából (1589). De még Rodrigo Lopeznek, a királynő orvosának a sorsa is hozzájárult a mű keletkezéséhez. (Lopez kikeresztelkedett zsidó volt, megrágalmazták, felnégyelték. Shakespeare a 4. felvonásban utal rá. Lopez - Lupus - Farkas)

     A velencei kalmár cím Antonióra vonatkozik. Az ő hajói járják a tengert. Ő lesz Bassaniónak a kezese. Shylock csupán az „uzsorás”, aki pénzt ad, kamatostul visszaköveteli. Kétségtelenül nagy formátumú egyéniség, s ezért gondolják sokan, hogy ő lenne a kalmár. Övé a legdrámaibb sors. A megtűrt, megalázott, de nélkülözhetetlen. Gyűjti a pénzt, de titokban ő is szeretne eljutni az emberi méltóságnak arra a fokára, amit a többiek élveznek. Erre nincs sok remény, mert mint kiderül, gyűlöli Antoniót:

                       „Hitetlennek és vérebnek neveztél
                        És leköpted zsidó kaftánomat…
                        …
                        Most pénz kell neked.
                        Mit mondjak erre? Ne ezt válaszoljam:
                        Van egy kutyának pénze?”

      Antonio sem rejti véka alá véleményét:

                        „Kutya vagy – mondanám most is örömmel
                          S megrúgnálak, leköpnélek megint…”

      Meg is tenné a nem éppen tapintatos ifjú, ha nem éppen most kérne nem kevés pénzt Shylocktól, akinek lelke mélyén – a gyűlölet mellett – ott van az a vágy is, hogy fogadják be:

                          „A barátod szeretnék lenni és
                           Elfelejteni, ahogy megaláztál…”
                                                (1. felvonás)
      Az ő „játékos” ötlete volt, hogy Antonio testéből egy font húst vághasson ki, ha az nem fizet időben. Antonio, hisz pénzre van szüksége, elfogadja ezt is. Maga Shylock, a zsidó, csak eszköz. A velenceieket feldühíti, hogy más a hite, szokása. (Öltözködésében nincs különbség. A Pesti Színházban a ruha nem jelzi a másságot. Shylock öltözéke a bankárok, hivatalnokok egyenruhája: öltöny, aktatáska. Sőt már Shakespeare-nél is így van: Portia a bíróságon nem tudja kitalálni, ki kicsoda. Othellónál másképpen van.) 

      Ugyanakkor éles szakadék választja el Shylockot lányától is. Jessica nem akar elkülönülni. Főleg akkor, ha az apjának csak a pénz és a takarékoskodás a fontos. Nem csoda, hogy megszökik. S ezzel nemcsak az érzelmi szálat vágja el, hanem az ékszereket is magával viszi. Ez utóbbi szinte jobban fáj Shylocknak, mint a lánya elvesztése. E két csapás (nota bene: keresztény részről) megkeményíti Shylock szívét. Ezért akarja mindenáron Antonio halálát.

      Férfidráma. Erőszakos jelenettel kezdődik az előadás. Fiatal férfiak lépnek a színre. Rátámadnak a fekete utcazenészre. (Ez megismétlődik a 2. rész elején is.) Féktelenség, cinizmus, erőszak jellemzi viselkedésüket. Ha szükséges, felvesznek valamiféle civilizált viselkedési formát. Mégis Portia tudja elvágni a gordiuszi csomót. Igaz, férfiruhát kell öltenie, hogy ez sikerüljön.

      Az izgalom a tetőfokára hág, amikor elkövetkezik az ítélkezés. Portia ravasz bíró, szinte észrevétlenül veszi át az irányítást. Míg Antoniót megmenti, addig Shylockot teljesen megsemmisíti. A hitétől fosztja meg. Újra érezzük a gyűlöletet. Nincs benne Shakespeare szövegében, hogy Shylockot megölik, de a rendező úgy érezte, hogy ez nagyon is lehetséges. Amint Arisztotelész írja:

      „… nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján.” (Poétika, 1974, 22. old)

                                                     *

      A végére minden elsimul. A gyűrűk titka is tisztázódik. (Harmadik szál.) A szereplők lassan visszasüllyednek a meseóceánba. Antonio beleszürkül a mindennapi életbe. Bassanio marad ugyanaz, aki volt, aranyifjú, akinek minden sikerül. Most már sose fog kifogyni erszényéből a pénz.

      Csupán Shylock görnyedt, mozdulatlan alakját, véres ingét látjuk a háttérben.

    
     Shylock: Kern András, Antonio: Stohl András, Bassanio: Telekes Péter, Portia: Bach Kata
     Rendezte: Valló Péter. Fordította Nádasdy Ádám, korábban Vas István. Az ő fordítását idéztem.

     Irodalom: Géher István: Shakespeare-olvasóköny (1993)

Shakespeare-ről végy példát!

2016. 04. 25.

      Deborah Patterson a Guardianban (2016. márc. 14.) összegyűjtött néhány tanácsot, miként lehetsz Shakespeare-hez hasonló költő. Összefoglaltam számodra a lényeget.

     1. Írj valóságos történelmi eseményről és szereplőről! A történetet kedvenc könyvedből is kölcsönözheted. Persze, ne ragaszkodj szigorúan a tényekhez!

     2. Szőj mesédbe néhány „varázsos” szálat: úgymint boszorkányokat, tündéreket, koboldokat! Gondolj a Szentiván éji álomra!

     3. Fordíts gondot a nyelvi játékra! Sok ma is használatos kifejezés shakespeare-i eredetű. Találj ki te is új szavakat, fordulatokat!

     4. Kapcsolj a jellemekhez különféle problémákat! Pl. előfordulhat, valaki szamárfejű férfiba lesz szerelmes, vagy a születésükkor szétválasztott ikrek sorsa is érdekes. A végkifejlet néha szerencsés, néha tragikus.

     5. Írj a szerelemről is - legfőképpen, ha tiltott -, valamint a féltékenységről, a viszolygásról és a viszonzatlan szerelemről.

     6. Shakespeare arról is híres, hogy a szereplők találékony módon tudják sértegetni egymást: „Művészeted hasonló a varangyhoz: csúnya és mérges.” Olykor halmozza a jobbnál jobb kifejezéseket: kecskeszagú, malátaféreg…

     7. Shakespeare előadásra szánta műveit. Szavai életre keltek a színpadon, s a hangos szóhoz hozzátartozik a ritmus, a versmérték… Olvad fel hangosan azt, amit írtál.

     8. Ha sötétebb tónusra akarod hangolni a történeted, vess be egy szellemet. Gondolj Hamlet apjára, ill. Banquóra a Machbethben.

     9. A shakespeare-i vígjátékhoz hozzátartozik egy vagy két álruhás szereplő. Ez többféle lehetőséget kínál: felszabadíthatja vagy korlátozhatja az ember mozgásterét.

     10. Ne félj megölni a szereplőidet! Legalább kettőt, vagy akár tizenkettőt, mint ahogy Shakespeare teszi a Titus Adronicusban. Nincs határ, legyen az főszereplő vagy mellékszereplő.

     Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Ezt már én teszem hozzá: előbb életre kell kelteni őket!

Schiller haramiái a Pestiben

2016. 02. 03.

     Szeretem a nagy embereket, akik persze csak könyvekben léteznek. Leginkább a tragédiákban, s ott is inkább a régi századokban, mint az utóbbi időkben.

                                                                *

     A Haramiák (Die Räuber) Schiller első drámája. Nyomtatásban (név nélkül) 1781-ben jelent meg. Ősbemutatója 1782-ben Mannheimben volt.

                                                               *

      Már Schiller korában is hiány volt az igazi „nagy ember”-ből. A Haramiák hőseit születésük emelte magas polcra. A költő kellőképpen eltúlozta bizonyos jellemvonásaikat: Franzban a visszataszító hatalomvágyat, Karlban a jó szándék és a pusztító indulat feszítő ellentétét. Karl olyan csapdába hajszolja bele magát (mint Kohlhaas), amelyből nincs kiút. Franzban tombol a gátlástalan önzés. Őt könnyelműsége sodorja bajba, majd gyengesége akadályozza meg, hogy visszaforduljon a tékozló fiú útján. (Igaz, már Apa se lesz, aki visszafogadja őt.) Áldozatok ők, önnön gyengeségüknek áldozatai.

                                                               *

      Schiller maga írja, hogy Karl eltévedt nagy lélek, akinek megvolt az esélye, hogy igazán naggyá váljon, de elvesztegette ezt a lehetőséget. Karl tulajdonképpen idealista, aki szívvel-lélekkel hisz egy jó világrendben, ám elég egyetlen sérelem, hogy szembeforduljon a megbomlott renddel.

      Franz a természet igazságtalanságától szenved. Nem tudja elviselni, hogy csupán másodszülött, s ráadásul csúnya külső jutott neki osztályrészül. De minek is jött egyáltalán a világra? Állati vágyak kielégítése volt az ok? Az ember a gonosz sors játékszere, vonja le a következtetést: miért kellene jónak lenni? Shakespeare-i monológok, dosztojevszkiji töprengések szakítják meg olykor a cselekményt!

      Karl joggal gondolhatja, hogy miután apja megvonja tőle jóindulatát, számára nem létezik normális világ, minden összeomlott: „Ich allein der Verstoßene, ich allein ausgemustert aus den Reihen der Reinen!”  Bánk szavaival tudjuk legjobban visszaadni: „Nincs a teremtésben vesztes csak én…” Ezért menekül a rablóbandához, s válik Robin Hood-szerű hőssé: amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek. Ugyanakkor felgyújt egy várost, amikor egyik társát a fogságból ki kell szabadítani. (Köti a hűségeskü.) Világos pillanatában ráébred: ő is szörnyeteg lett.

                                                              *

      Kicsit aggódtam, hogy lehet színpadra állítani a Haramiákat. Amit láttam, hallottam nem más, mint a színpad költészete. A puritán díszlet, a zene, a ruhák, a fényjáték mind azt szolgálja, hogy a gondolat, a szituáció feszültsége érvényesüljön. Az alap a sötétség, melyben fények villannak fel, s olykor ránk szegeződnek. Jól kitapintható egy-egy gondolati csomópont, a huszonhárom éves Schiller meghökkentő monológjai. (A szereplők olykor megállnak, az ügyelőhöz vagy a közönséghez szólnak. De fölösleges megszakítani a sodró iramú játékot! A két testvérnek üstökösként kell száguldania a megsemmisülésig!)
      Magától értetődő, hogy mindketten – más-más módon – kudarcot vallanak. Az apa kétszer is meghal. Franz öngyilkos lesz. Valamiféle feloldozást vár az odarendelt paptól, de csalódnia kell. Óriási jelenet, melyből kiderül: nincs megbocsátás. Amália egyenesen kéri, szúrják le, s Karl nem engedi, hogy más tegye meg. Mégis – Karl lélekben sose volt gonosz. Meg akarja őrizni magában az eredendő tisztaságot. Utolsó tettében is felcsillan az a vágy, hogy jót cselekedjen. Amikor feladja magát, egy szegény, tízgyerekes családnak juttatja az érte járó vérdíjat.

     (Pesti Színház, Rendező: Kovács D. Dániel, Karl: Király Dániel, Franz: Orosz Ákos, Amália: Bach Kata, fordították : Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka, ’kiválóan’)

Rückert, Friedrich (1788-1866)

2016. 01. 12.

  

A romantika üzenete

                                                                                                                         Pászti István emlékének

     A Süddeutsche Zeitungban (2016. jan. 2.) Christoph Meyer tollából figyelemre méltó megemlékezést olvastam Friedrich Rückertről. Címe: Felejtsétek el Goethét, olvassátok Rückertet! 150 évvel ezelőtt halt meg a (Meyer szerint) a német költészet egyik legnagyobb alakja, akit azonban nem ismer senki. Ám Rückert nemcsak költő volt, hanem fordító, nyelvész, a keleti kultúrák kiváló ismerője. Tudott arabul, kínaiul… Összesen 44 nyelvet és 25 írásrendszert sajátított el élete során.

     1818-ban Bécsbe utazott, hogy a perzsa nyelvet tanulja Joseph von Hammer-Purgstalltól, aki kulcsfigurája volt a keleti tudományoknak. Hammer Háfiz-fordításait Diwan des Hafis címmel adta ki 1812-ben. Goethét ez a kötet ösztönözte a West-östlicher Divan (1819) megírására. 

      (A díván egyébként itt arab vagy török versgyűjteményt jelent. Másrészt Zrínyinél az államtanács jelentésben bukkan fel a Szigeti veszedelemben. I/51. Eredetileg arab szó. A török nyelvbe perzsa közvetítéssel került.)

     Megjegyzendő, hogy Csokonai A Hafiz sírhalma c. versét már 1801-ban megírta. Hozzá kapcsolódik Az ázsiai poézisről c. töredékes tanulmánya, mely átdolgozás latinból Jones nyomán.

      Ezerszámra jelennek meg Rückert versei és fordításai. Meyer szerint (SZ) csak az ő Korán-fordítása élvezhető igazán. Versei közül legismertebb a Kindertotenlieder, magyarul Gyermekgyászdalok. Rückert két kisgyermeke, Luise, 1833 decemberében, Ernst 1834 januárjában meghalt. (Hál’ istennek négy gyerek kiheverte a betegséget.) 428 vers született ennek nyomán. Mahler zenéje tette ezeket a műveket híressé, igaz csupán ötöt választott ki. 1901 és 1907 között dolgozott a zenei formán. Mintha megérezte volna Anna Mária nevű kislányának a halálát (1907).

     Rückert nem öncélúan tanulta a nyelveket. Az volt a vágya, hogy ismerjük meg a különböző kultúrákat, s ez úton kerüljünk közel egymáshoz. Ebben a folyamatban a költészetnek tulajdonított nagy szerepet. Wieland és Goethe alkotta meg a világirodalom fogalmát, Rückert pedig a világköltészetét.

      Végezetül ide másolom Rückert Rumi-átírását magyarul, Vas István fordításában. Konyában láttuk Rúmi síremlékét s a „táncoló derviseket”. 

         Friedrich Rückert: Dzselaleddin Rúmi éneke

                      Dob peregjen! Síp is zengjen! Allah hu!
                      Hajnalpír is táncra lengjen! Allah hu!
                      Téged, Nap, az Úr emelt, hogy így legyél
                      fényközép a csillagrendben! Allah hu!
                      Szívek és világok tánca, szerelem
                      hajtja őket, mind kerengjen! Allah hu!
                      Szerelemnek létra-tánca hajnalpír
                      s nap fölött ér célt a mennyben. Allah hu!
                      Énekelj a rózsafának, csalogány!
                      Tenger vad viharja rengjen! Allah hu!
                      Ha a lélek úgy forog, mint csillagok,
                      földi gondon mért merengjen? Allah hu!
                      Az, aki a tánc hatalmát ismeri,
                      meg tud halni szerelemben. Allah hu!

Rubin, Kehlmann, Kundera

2016. 01. 12.

Regényekről

Rubin Szilárd: Aprószentek

    Letehetetlen könyv. Rubin Szilárd (1927-2010) könyve egy női sorozatgyilkos történetét próbálja feltárni. A kézirat a hagyatékból került elő, ennélfogva a végső simítások elmaradtak.
      Az író-nyomozó narrátor lélekrajza éppoly rejtélyes, mint maga a történet: „… ami a magányt illeti, rám nem vonatkozott többé. Volt valakim. Nagyvilági és tündöklő képtárak mesterművei helyett egy halott. De mért maradna az? Fel fogom támasztani! Még nem tudtam, hogyan, de életre keltem.” (35. old)
      A meg nem ismert, homályban maradó részletek még izgalmasabbá teszik a könyvet. Éppen ez jellemzi a korszakot (igaz minden korszakot), hogy sok mindent csak sejthetünk.

     Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

     Nagyon szórakoztató könyv, mely arról szól, hogy Európának egy korábbi korszakában a tudósok (esetünkben Gauss és Alexander von Humboldt) nagyon sokat tettek azért, hogy a világ fejlődjön. Megszállottan kutattak, mértek, számoltak, s leírták az akkori világot. Németek voltak, ragaszkodtak elveikhez - az ájulásig. Humboldt hitt abban, hogy a tudás az emberiséget segíteni fogja. Gauss is hajlott volna erre, ha nem tartotta volna kortársait mérhetetlenül butának.
      Azóta az emberiség birtokba vette a földet, s olyan technikai civilizációt fejlesztett ki, igaz csak a szerencsés nemzetek számára, mely korábban elképzelhetetlen volt. Az ismeretlen, a fel nem fedezett terület (legyen az bárhol is, a mikro- vagy makrokozmoszban) nem csökkent. Másrészt az emberiség nem vált boldogabbá.
                                     (Fordította: Fodor Zsuzsa)

      Milán Kundera: A regény művészete

     Regényeinek írása során fedezte föl Kundera, hogy minden művének hét fejezetből kell állnia. Mégis kissé meglepődtem, hogy ez az esszékötet is hét kis írást tartalmaz, sőt némelyik további hét részre tagolódik. ("Hétszer szüljön meg az anyád!")
      A kötetet ugyanakkor műfaji sokszínűség is jellemzi: esszé, interjú, a legfontosabb fogalmak szótára, beszéd. A változatos forma mellett fontos még az a könnyedség, mellyel Kundera gondolatait megfogalmazza, átfogva évszázadok regénytörténetét, Cervantestől kezdve a XX. századig.
      Kiindulópontja Husserl két előadása (1935) Európa válságáról: „Az ember játékszerévé vált azoknak az erőknek (technika, politika, történelem erőinek), melyek meghaladják, túlcsapnak, uralkodnak rajta.” Ez a lét „feledéséhez” (Heidegger) vezetett. Egyedül a regény képes bemutatni a lét teljességét, sokszínűségét. Minden nagy alkotó a lét valamilyen, addig ismeretlen területét tárja fel.
      Úgy tűnik Kundera leginkább Kafka regényvilágában mozog otthonosan, de Broch is foglalkoztatja, s az Alvajárókkal kapcsolatban megfogalmazza a regény szerkezetét illető legfontosabb gondolatait. Azaz a regény legyen „kihagyásos”, azaz törekedjen a lényegre, a különböző szálak fonódjanak egybe. Elkülöníti a különböző szinteket, a cselekményt, a tematikát és a motívumokat. Tehát mi is a regény? Szótárából idézek: „A regény az a prózai nagyforma, amelyben az író kísérleti egókon (a hősökön) keresztül vizsgálja a létezés néhány nagy témáját.”
                                                    (Fordította Réz Pál)

Puskin három műve

2013. 04. 08.

 Hóvihar

     A Hóviharban az abszolút romantikus magatartást Puskin ironikusan kezeli. Persze, a szerelemvágy tulajdonképpen szabadságvágy, mely a véletlen folytán kudarcba fullad, nevetségessé válik, még ha résztvevői meg is szenvedik. A hóvihar közbelép, embereket sodor el egymástól, s mindenkit új kontextusba helyez.

A postamester lánya

     Puskin először általában ír a goromba postamesterekről, akik képtelenek udvariasan bánni az utasokkal, nem tudják teljesíteni kívánságaikat, mert túl vannak terhelve, és szükségképpen minden utas türelmetlen. Majd hirtelen fordulattal, a kulisszák mögé pillantva együtt érzően, megértően mutatja a mi postamesterünket, Szamszon Virint. Ez utóbbi nézőpont Puskin sajátja: tudjuk, hogy, jól ismerte, nagyon szerette a népi alakokat. Talán mindenki átélte már azt a különös metamorfózist, hogy egy durva fráterről kiderül, valójában csupaszív ember, s mindent megtenne érted.
     A novella ennek a küszködő, segítőkész özvegyembernek a becsapásáról, tönkretételéről, kifosztásáról, megalázásáról szól. Lányát, a tündéri Dunyát elcsábítják, megszöktetik, s úgy tűnik, Dunya ez ellen nem tud, nem is akar tenni semmit.
     Amikor az apa felkeresi gyermekét, s annak szeretőjét, embertelenül bánnak vele. Mintha nem is létezne, hiszen ő csak postamester. Se rangja, se vagyona. Dunya csak későn ébred tudatára, mit követett el apja ellen. A tékozló lány már csak a sírhoz tud visszatérni.

     Később Gogol, Dosztojevszkij, Csehov folytatja Puskin művét. Nálunk Mikszáth Az a fekete folt… c. novellája rokonítható ezzel az alkotással.

A kapitány lánya

     Ha valami fogalmat akarunk alkotni arról, milyen volt a Pugacsov-féle lázadás, mit érezhettek Belogorszk, Orenburg védői, s főhősünk, Grinyov, amikor híre jött az ellenállhatatlan „horda” közeledésének, akkor olvassuk el A kapitány lánya c. kisregényt.

     Puskin nemesi szemszögből tekinti át a történelmet. S bár a mű megajándékoz számos realista részlettel, kulcsa mégis a romantikus szemléletben lelhető fel. Ugyanis a mottóban is megfogalmazott erkölcsi parancshoz kapcsolódik az apai intelem: „... vigyázz a ruhádra, amíg új, és becsületedre fiatal korodtól.” Ez még bizonyos fokig Pugacsovra is vonatkozik, ő is megőriz egy picit ebből a becsületkódexből, amennyire ez háború idején lehetséges. Főhősünk is igyekszik megtartani az íratlan szabályokat. Ez kezdetben jelentéktelennek látszik: kifizetni a kártyaadósságot, bundát ajándékozni egy vándornak, aki a hóviharban megmenti az állomáshelyére (Belogorszk) igyekvő ifjút. Csak később derül ki, hogy Pugacsov volt ez a titokzatos, segítő szellem. Kegyetlenné akkor válik, amikor mögötte ezrek üvöltenek mögötte vérszomjasan, ha „helyzetbe” kerül. Puskin a háborús kegyetlenség olyan rajzát adja, mely a 20. és – ki tudja - talán a 21. században is folytatódik majd. A történetben jól érzékelhető az a feszültség, mely az orosz uralom és a meghódított ázsiai népek (baskir, kozák stb.) között volt.

     Alapjában romantikus mű. Ez következik eszmevilágából, a jellemekből, abból a „szakadékból”, melybe a két szerelmes zuhan, s mely olyan szerencsés véget ér. Ugyanakkor utal Oroszország megoldhatatlan problémájára, melyen a parasztfelkelés sem segít. Puskin oly mély sebet tár fel, melyre rémülettel tekintünk.

Pamuk: Hó

2015. 05. 07.

     Lóhalálában olvastam el Orhan Pamuk Hó c., 700 oldalas könyvét. A jobb megértés kedvéért persze még egyszer el kellene olvasnom, hogy minden szerkezeti elem, szereplő, utalás a helyére kerüljön. Néha maga Pamuk segít, felhívja figyelmünket egy-egy motívumra. Pl. a végén újra találkozunk egy fekete kutyával. Amikor a regényt papírra vető "Orhan" is búcsúzik a várostól, szendvicset vesz a kutyának, mely versírásra ihlette szegény barátját, Kát. (Lásd még a 37. fejezetet, melyben az író megfogalmazza egyik fontos tételét. A boldogság mellett ott a szenvedés, a mennyország ugyanott van, ahol a pokol.)

     A cselekmény a Törökország északkeleti határán fekvő, valamikor jobb napokat megélt Karsz nevű városkában játszódik a 90-es években, s lényegében arról szól, hogyan látja, hogyan éli meg a Németországból hazalátogató költő, Ka, a város emberpróbáló napjait. A hó fogságába szorult emberek vad dühvel támadnak egymásra, s különleges szenvedéllyel pusztítják önmagukat...
     A vallás persze fontos szerepet játszik, mely lehet szemfényvesztés, mégis szükséges: "Ha nincs Isten, akkor bizonyára mennyország sincs, ebből következik, hogy a világ szegényei, akik nyomorban tengődnek, soha nem fognak a mennyországba kerülni. És ha ez így van, akkor mivel magyarázza a szegények mérhetetlen szenvedését? Miért vagyunk itt a földön, és miért viselünk el ennyi szenvedést, ha úgyis hiába minden?" (165)

     Tragikomikus, hogy Kának rögtön jelentkeznie kell a rendőrkapitánynál, később egy detektív is állandóan követi, (össze is barátkozik vele), majd testőröket kap. Még mulatságosabb, hogy a várost egy színésztrupp  keríti hatalmába ("ripacspuccs"), s a színdarabban fellépő katonák igazi fegyverrel lőnek bele a közönségbe, s a végén a főszínész is a színpadon akar valódi halált halni. Félelmetes, hogy a helyi újság minden fontosabb eseményt előre megír, s minden pontosan e szerint következik be.
      Elgondolkozhatunk, melyik regényben izzik ennyire a szerelem bonyolult, szinte kiismerhetetlen hálója; mennyire fojtó errefelé a magány, s milyen különös a versírás folyamata. Itt sajnos még az a megnyugtató végeredmény sincs, hogy megmarad a mű, hisz a "zöld notesz", melyben Ka összegyűjtötte a Karszban írt verseit, eltűnt. Mint a hó, ill. a hópehely. Csak egy vigasz marad: "... biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében." (626, ford.: Ladányi Katalin)

Pamuk

2015. 04. 29.

      A Die Zeit nagy interjút készített Orhan Pamukkal, Törökország ma élő, legnagyobb írójával. A Hó c. regényének megjelenése után Nobel-díjat kapott. Pamuk a mai török politika legnagyobb bírálójának számít.
      Isztambuli lakásának ablakából szép kilátás nyílik a Boszporuszra. Érdemes felidézni, hogyan írt valaha erről Germanus Gyula: „A reggeli napsugár aranyporral hintette be Konstantinápoly hét dombját, a hét dombján épült ezernyi házát.” (A fakó félhold fényében)
      Pamuk először arról beszélt, hogy Törökországban a szabad véleménynyilvánítás szinte teljesen megszűnt. Példaként elmeséli, hogy amikor a TV ismert műsorvezetője a Twitteren egy bizonyos korrupciós botrány tényeit közzétette, a rendőrök átkutatták a lakását. Erdogan persze nem fél a kritikától, csupán több hatalmat szeretne. Törökországban nincs nyugati értelemben vett demokrácia. Pamuk populistának, intoleránsnak nevezi a török politikai életet. Választani lehet, ezután a polgároknak azt kell tenniük, amit a kormány helyesnek tart. Sőt, különösen a Gezi parkban történtek óta kemény retorziókkal kell számolniuk, ha bírálni merészelik a kormányt. (A környezetvédők 2013-ban tiltakoztak  a park felszámolásának terve ellen.)
      Pamuk jellemzi az ún. politikai iszlámot is, mely hangsúlyozza az iszlám jog érvényesítésének szükségességét az élet minden területén. A török iszlamisták vidéki, dühös emberek voltak, a társadalom alsó rétegeiből jöttek. Ma 12-13 évvel később már ott vannak a vezetésben. Minden intézményt be akarnak kebelezni, centralizálják a hatalmat. A pénzről szól a dolog, nem az iszlámról, mely csupán retorikai háttér. Persze amíg a gazdasági fellendülés tart, az emberek nem akarnak változást. Törökország fejlődő ország. A választókat nem a demokrácia érdekli, s amíg az emberek jobban élnek, mint tíz évvel ezelőtt, erre a kormányra fognak szavazni.

      A párizsi merényletről szólva, kifejti: tegyünk különbséget az iszlám társadalom (melynek ő is tagja) és a politikai iszlamizmus, ill. a radikális fundamentalizmus között. A Charlie Hebdo elleni merénylet alaposan összezavarja az embereket. A radikális fundamentalistáknak nincs vezető szerepük Törökországban. Most egy mérsékelt csoport van hatalmon. A Hó c. regényben Muhtár képviseli ezt az irányzatot. Erdogan pártjában sok Muhtár van, de a Gezi park miatt jogosan bírálják őket.
      Törökország fő baja, hogy nem válik olyan tempóban demokratikussá, amilyen sebességgel gazdagodik. (Erre mindig visszatér.) De milyen jövője van egy olyan országnak, melyben a kormány és a bíróság elveszítette tekintélyét, ahol az intézmények nem függetlenek, nem dönthetnek szabadon?
      Pamuk végezetül bevallja, hogy egyetlen reménye van, hogy képes még jó regényeket írni. Új könyvének (angol címe: Strangeness in My Mind) főhőse egy utcai árus, aki optimista ember, nem cinikus. Szeretné az egészet túlélni. Ahogy régen is volt:

      „A török negyed utcái már zajosak voltak, a város felébredt. Utcai árusok sajátságos kiáltásaikkal kínálták portékáikat. A tejes hosszában elnyúló, rekedtes hangon kiabált; az illatos gyümölcsszörpöt kínáló vándoritalos poharait csörgetve ajánlgatta az enyhítő hosáf-ot a szomjas toroknak. A járdán heverő kutyák ugatással jelezték, hogy ők is a városnak lakói.” (Germanus Gyula, i. m.)

Nestroy Lumpáciusza - utóirattal

2014. 05. 19.

     Lumpáciusz Vagabundusz. Így ültette át Heltai Jenő magyarra Nestroy vígjátékának címét. (Eredetileg: Lumpazivagabundus) Ausztriában nagy népszerűségnek örvend ez a kis népszínmű vagy bohózat, melyet szerzője 1833-ban vetett papírra. Több film is készült belőle, színházi előadások sora vitte sikerre. S mi az oka annak, hogy ilyen nagy keletje van? Mert az emberi természetet mutatja be, hogy milyen szenvedélyek mozgatják az embert, s hogy vajon megváltozhat-e, megjavulhat-e Lumpáciusz Vagabundusz (a továbbiakban Lumpi), a rossz szellemnek a híve?

         Ugyanúgy kezdődik a mű, mint a Faust vagy Az ember tragédiája: valahol fent, Tündérországban, ahol figyelemmel kísérik az ember életét, megelégelik Lumpi tevékenységét. A különbség csupán annyi, hogy itt nem egy különleges hős (Faust, Ádám) képviseli az emberiséget, hanem egy asztalos, egy szabó és egy suszter. Kisemberek, akikből sok van, s mind szeretne boldog lenni, vagy legalábbis vidáman tönkremenni.

         A mű azt sugallja, hogy mindig van választási lehetőség! Mindig itt jár az emberek között Fortuna, Amorosa és Lumpi. Ha gyenge az ember, megfelelő módszerrel, pl. tisztítótűz, jó útra lehet téríteni. Persze jól tudja Nestroy, hogy hűségesek vagyunk rossz szenvedélyeinkhez, de mégis!! Harc indul az emberért. Valahol az égben Stellaris ül trónján, s a varázslók, tündérek panaszt tesznek Lumpi ellen, mert ez a rossz szellem eltéríti az ifjakat a rend útjáról, akik minden munkától menekülnek, játszanak, isznak, szerelmeskednek…

         Lumpi csupán Amorosától fél. Az igaz szerelem megvédi a tündért, az embert is a zülléstől. Az asztalos (Leim) megbecsüli azt, amit Fortunától kapott. Mesterségére is büszke: „Az emberek műveletlenek vidéken, mert tölgyfából vannak bútoraik, de nem ismerik a politúrt.” A szabó (Zwirn) szoknyabolond, úrhatnám polgár, könnyebb anyagból van, bár szeretetreméltó: „Engedje meg, hogy megcsókoljam szép kezét, s hogy a másik meg ne haragudjon, azt is.” A suszter (Knieriem) részeges. Várja a világvégét, s közben csodálkozik, hogyha túl sokat iszik, mindig ellopják tőle pénztárcáját.

         A közelmúltban az egyik német kulturális csatorna (3sat) vetítette a Lumpáciusz 1956-os, Franz Antel rendezte változatát. A legvadabb cimborát, a susztert, Paul Hörbiger játszotta, aki 1894-ben Budapesten született. Apja osztrák mérnök volt, aki itt dolgozott. Paul Hörbiger csak 1956-ban tíz filmben játszott. Nestroy művét először 1833-ban mutatta be a Theater an der Wien. Most pedig a Theater in der Josefstadt vitte színre.
                                                            (2011)

Utóirat: Lumpi a Vígszínházban

    Hogy a bécsiJosefstadtba nem is jutottunk el, ma már kevésbé fáj. Némileg kárpótolt érte a pesti Lipótváros Vígszínházának bemutatója. (2014. márc. 22.)

     Magyar szemmel néztük az előadást: a három, fedél nélküli csavargó az égiektől lehetőséget kapott arra, hogy felemelkedjen legalább a kispolgárság szintjére. Egyedül Gyalu képes „rendes” emberré válni. (Mert várják, bíznak benne, fogják a kezét!) A másik kettő, Csiriz és Cérna, visszazuhanna az ínségbe, a nincstelenségbe, ha nem segítené őket a nagylelkűség és a gyengéd erőszak.
     Az viszont már szörnyű lenne, ha mindenkinek ugyanazt jelentené a boldogság. Az uniformizált világ nevetséges és ugyanakkor ijesztő.
     (A neveket természetesen Heltai magyarította. Stohl András Cérna szerepében kiemelkedik a most halványabb együttesből.)
                                                                    *
      Ma, a sok eső után (máj. 19.) az egész utca szorgalmasan nyírja a füvet (én is), ahogy Eszenyi színpadán a megjavult polgárok.

NDiaye: Három erős nő

2016. 03. 15.

     Marie NDiaye 1967-ben született Pithiviers-ben, a Loire völgyében. Édesanyja francia, apja szenegáli, aki nagyon korán elhagyta családját, s visszaköltözött Afrikába.

     NDiaye első regénye 1985-ben jelent meg. A három erős nő című, 2009-ben megjelenő regény Goncourt-díjat kapott. Magyarul 2012-ben adták ki Gulyás Adrienn fordításában.

     NDiaye ebben a könyvében előre jelezte a migrációs problémát. Iris Radisch, a neves kritikus bevallotta, hogy itt olvasott először a „kerítésről”, mely Európát hivatott megvédeni. Magától értetődően kapcsolódik ehhez az identitás megőrzésének problémája, az idegenség érzése és egyéb traumák. Ennélfogva fontos  a lélekelemzés, a tudatállapot rögzítése.

     Regénye elnyomásról, kiszolgáltatottságról szól. A pária lények nem tudják elmondani, kitől-mitől szenvednek. Nemcsak a nők, hanem például Sony is, aki magára vállalja a gyilkosságot, mert nem tud ellentmondani. Rudy Descas-t rosszindulatú és hóbortos anyja teszi tönkre, s Rudy alig tudja megfogalmazni, hogy felszabadultan szeretne élni.

II.

          Franciaország → Afrika

          Afrika → Franciaország

          Afrika →

     A fenti „képlet” a három rész szereplőinek mozgásirányát jelzi. A harmadik nem véletlenül csak töredék. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ha valamelyik szereplő eljut az „ígéret földjére”, az ott automatikusan boldogulni fog. Hiszen sérülnek az emberi kapcsolatok. Előfordul, hogy a család sem nyújt védelmet, sőt még kiszolgáltatottabbá teszi az embert.

     Az első rész hősnője, az ügyvéd Norah Párizsból érkezik Dakarba fekete apja meghívására, aki még kisgyerek korában Franciaországban hagyta családját, s most segítséget kér lányától. (NDiaye sosem találkozott apjával.) Értjük persze az apát: a múltunk, neveltetésünk meghatároz minket. Nem tudunk elszakadni a gyökereinktől. Nem akarunk örökké idegen lenni egy idegen országban. S azt is tudjuk, hogy milyen hagyománya van Afrikában a férfiszerepnek. A feltörekvés, a kiemelkedés vágya zsarnokká tette Norah és Sony apját, aki magával vitte a fiút (csak a fiút!) Afrikába, hogy legyen méltó utóda. De hiába: kiölte a lelkét…

     Norah-nak nehéz dolga lesz a börtönből kihozni Sonyt… De hát Norah-nak erősnek kell lennie.

     A középső rész is egy vegyes házasságról szól. Egy francia férfi, Rudy Descas és egy afrikai nő, Fanta kapcsolatáról. Ez a történet viszont Franciaországban játszódik. (Taine szerint az irodalmi mű megértését a faj, a miliő és a pillanat határozza meg.) Az európai és az afrikai kultúrkör érintkezik itt is. Az afrikai társadalomban – mint említettem már – nagyon fontos a család, a rokonság hatása. Francia földön izoláltabban élnek az emberek. A kapcsolatok rejtettebbek vagy hiányoznak.

     Rudy Descas végtelenül gyenge, paranoiás férfi. Kínozza gyönyörű szép feleségét, aki némán tűri a lelki terrort.

     Krízisszituáció. Descas életének ebbe a napjába NDiaye minden belesűrít: a férfi összes kudarcát, kisebbrendűségi érzését, hazugságait, feleségével, fiával szembeni bántó viselkedését. Ugyanakkor mennyire függ őrült anyjától! Itt is az a baj, hogy nem lehetséges a kommunikáció. Mégis NDiaye itt villantja fel először és utoljára a reményt:

     „… mintha egy bűvös ág, fura hajtás bukkanna elő a babérbokor mögül: tágra nyílt szemmel, derűsen nézett át Pulmaire-néhez, és szélesen mosolygott.” (223. old)

     A 3. rész Khady Demba története, akivel már futólag az 1. részben is találkoztunk. Nemcsak a neve árulja el, hanem sérült füle is, melyből az iskolában kiszakították a fülbevalót. Külön pech, hogy nem érti az oktatás nyelvét, a franciát. Nem is tudja megtanulni.

     Először Norah apjánál szolgál, majd férjhez megy. Hamar megözvegyül. Volt egy „bűne”: nem szült férjének gyereket, s végül mivel senkije sincs, anyósa meg akar szabadulni tőle. Északra viteti, hogy onnan szökjön át Franciaországba. Egyébként kukának nevezik, mert kiszolgáltatott helyzetében meg se tud szólalni. Mindenki megalázza, kihasználja, kifosztja, míg félholtan eljut a várva-várt kerítéshez.

     De visszahull róla. Egy valami marad vele: az a tudat, hogy ő Khady Demba, és senki más.