Pesti séta, 2011

                                                 „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”
                                                                                                             (Tamási Áron)

     1. Elmélkedvén az idő múlásán, hétfőn végigjártam azt az utat, melyet tanítványaimmal szoktunk megtenni, amikor iskolaidőben nem volt tanítás. A 3-as metróval az Arany János utcáig mentünk, s először Podmaniczky Frigyes (1824-1907) szobrát vettük szemügyre. Kő Pál műve, 1991 óta áll itt. Kezében a városvédő Pallasz Athéné szobra. Jó lenne naplóit elolvasni.

            A Bank utcába (korábban Lengyel Gyula) utcába fordultunk be a térről, s hamarosan feltűnik a MNB monumentális épülete. De mi nem szoktunk vele sokat törődni, irány a Hold utca. Itt lakott valamikor Vas István, miképpen azt versben is megörökítette:

                                  

                 „Rengő, messzi ködben eltűnök, aki voltam –

                  A Hold utcában s úgy élek, mint a holdban.”

                                                            (Hold utca)

            Balról a Lechner Ödön tervezte Magyar Királyi Postatakarékpénztár (ma Államkincstár) épülete úgy hullámzik elénk, mint egy mesebeli látomás, a magasba nyúlva, zöldes árnyalatban. A szecesszió legszebb alkotása.

                                                                           

            Kis térre érkezünk, többfelé ágazik el az út. Középen a Batthyány-örökmécses az első felelős magyar miniszterelnök kivégzésére emlékeztet. Balra a mostani Szabadság kávéház (ma Liberté) helyén állt a „Neugebäude”, ahol Batthyány Lajost is fogva tartották, míg ki nem végezték. A kávéház falán viszont emléktábla hirdeti, hogy itt született meg 1905-ben Ady Endre Harc a Nagyúrral c. verse. (Osvát versszakonként vitte a nyomdába.!) Zsonganak a fejemben a sorok:

                                  

                             „Engem szólítnak útra, kéjre,

                               Levágva népünk ezrei,

                               Titokzatos hívó szavak

                               Halomba, mint kereszt,

                               Nekem már várni nem szabad,

                               Király, te tetted ezt!”

            A Báthory utcában újabb emléktábla: „Ebben a házban lakott Hajós Alfréd (1878-1955) építőművész, az újkori olimpiai játékok első magyar bajnoka.” Mint építész Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. Ő tervezte Pozsonyban a lányiskolát, Lőcsén a gimnáziumot, Debrecenben a Bika szállót. Milyen tágas volt akkor a világ…

                                                                                

            Nini, a túlsó oldalon, a 8-as számú ház falán valami új dolog csalogat, Kormos István neve olvasható. Csak nem a költőé?  Most muszáj elmerengenem és kutatnom. Vasy Géza írja Kormos-könyvében, hogy a költő itt lakott a háború idején, itt is dolgozott mint kifutófiú a Hoffmann Gyarmatárukereskedésben. Idehozta feleségét is, de csupán 1952-ig tartott az idill, aztán másfele vitte az útja. Ezt a korszakát idézi meg a következő versrészlet:

                                „Ajtóm fák közé nyílik.

                                 Nyitja-csukja tollam,

                                 Karcolászva bűbájolom:

                                 K. I. aki voltam.”

                                          (Névtábla seholsincs ajtómra)

            Minden csak volt, eltűnik országrész, de főleg költők, illetve miniszterelnökök.

             2. Elérkeztünk a Vértanúk terére. Nagy Imre szobra (Varga Tamás, 1996) egy kis hídról néz vissza a Parlamentre és a Kossuth térre. (Már nem néz vissza, eltűnt valahova.) Tragikus hős volt. Ha szóba jött a neve az órán, mindig Antigonéhoz hasonlítottam. Fontosabb volt számára a meggyőződése, az eszme, mint az élete.

            A Kossuth teret uralja a historizáló eklektika (neobarokk és neogótikus stílus) jegyében épült Parlamentünk. Az épületre kiírt pályázatot Steindl Imre nyerte meg, s a millenniumi ünnepségekre lett kész. 1896. júl. 8-án nyílt meg. A befejezése azonban 1904-ben következett el. Nagy Ady-hívő vagyok, remélem nem szentségtörés, ha idézem szavait: „A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem képviselte a népet.” (Nagyváradi Napló 1902. október 10.) Persze minden új  egy idő után természetessé válik.

            Ugyanezen a pályázaton második helyezést ért el Hauszmann Alajos terve. Ebből lett a Királyi Kúria (ma Néprajzi Múzeum, jelenleg zárva), mely a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus ötvözete. Szépen csillogott az őszi napfényben. Ugyanekkor harmadik helyezést kapott a mai Földművelődésügyi Minisztérium épülete. Megdöbbentőek a falon a „golyónyomok”. Gyerekkoromban sok pesti ház falán ott voltak a golyó ütötte sebek.

            Történelmünknek fontos tere a Kossuth tér. Az első köztársaságot 1918. november 16-án itt kiáltotta ki az akkori Országház téren összegyűlt tömeg, illetve a Parlamentben ülésező Nemzeti Tanács. Hatvany Lajos leírásából tudjuk, hogy itt volt Ady is. „Ez a nap Ady Endre napja. Tíz év óta érzi, sírja, visítja ezt a napot.” (Vezér Erzsébet) A Nemzeti Tanács november végén tisztelgő látogatást tett a költő betegágyánál.

            1946. február 1. a második köztársaság kikiáltásának a napja. Eltörölték a „király nélküli királyságot”. Sulyok Dezső szép beszédet tartott. Erre a rövid időszakra nagyon jellemző, hogy Bibó István azt kérte, majdani síremlékén ez álljon: „Élt három évet, 1945-1948-ig.” Ide kapcsolódik sokat idézett gondolata is: „demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni.”
     A harmadik köztársaságot 1989. október 23-án kiáltották ki. Szűrös Mátyás lett a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke.
     A tér két fő emlékműve a Rákóczi-szobor (1937, Pintér János) és a Kossuth-szobor (1952, Kisfaludy Stróbl Zsigmond), mely 2015-ben Horvay János kompozíciójával cserélt helyet. 1956 tiszteletére ég(ett) az örök láng (1996, Lugossy Mária), s a lyukas zászló is a függetlenség nagy álmára emlékeztet. (E kettőt is elfújta a szél.)
     A Duna-parthoz közelebb, a Parlament két oldalán József Attila (1980, Marton László) és Károlyi Mihály (1975, Varga Imre) emlékműve (volt) látható. Helyettük most Andrássy és Tisza szobra magasodik. A költő szobra lejjebb csusszant, közelebb a Dunához. Károlyi Siófokra utazott. (Az se rossz hely.) Nagy költőnktől nem messze látható Kovács Bélának, az elhurcolt kisgazdapárti politikusnak a szobra (2002, Kligl Sándor).
     A végére már csak egy József Attila-idézet maradt a tarsolyban:

                 „Már kétmilliárd ember kötöz itt,
                   hogy belőlem hű állatuk legyen.”
                                             (Flóra)

Már több mint hétmilliárd, Attila!

                                                                            

A szerelem fokozatai

(Óravázlat, 2012)

Az első fázis a csodálat. A második a hétköznapi változat. A harmadikra nincs szó.

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnák először…

E csillagot,

Amelyik mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának,

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvösségeit

Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égbe-rontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifjú hitvesem,

Minek nevezzelek?

Ladányi Mihály: Szerelem

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek látom én a szerelmet,

A szerelem hű veréb, igénytelen,

Ezen kívül sok van belőle s szürke.

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek képzelem a szerelmet.

A szerelem keselyű. A zsákmányával oda száll,

Ahol még a verebek sose jártak.

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek kívánom a szerelmet.

Milyennek kívánhatja az ember

A fölötte köröző keselyűt?

Határ Győző: Elmehábor

csészédből a kávé kiloccsan

elnézem a kezed remegését:

így illant el izom- és szellemerő –

elmédből az épség és a szépség

lesznek majd akik emlékeikből

akik szívükből számkivetnek

ne törődj vele hogy elborult:

elborult elmével is szeretlek

mert én ma is: úgy tartogatlak

aki nekem te mindig is voltál

élő klenódium – kinyílóban

a szentségtartó szárnyasoltár

szerelemnek fél évszázada

egyenként-édes ötven éve

te a rettegett kirekesztésnek

elejtésnek nem leszel kitéve

nekem így is: vagy aki voltál

emlékeimben ki betölti vágyam

még az Elfekvő ágybörtönében

is: bilincsbe verve a vaságyon

tán elképzeled: vagy – élsz mozogsz

álmodban régi táncod lejted

de nyomban vak csend a telefonban:

mi volt mikor volt elfelejted

az őzet ízenként így falja fel

az óriáskígyó elmehábor

a szürke kéreg borulatán át a

múlt tenger gyertyája nem világol

lesznek majd akik emlékeikből

akik szívükből számkivetnek

ne törődj vele hogy elborult:

elborult elmével is szeretlek

Vaknak lenni Granadában

I.

            Reményi-Gyenes István könyvét olvasom: Granadától Segoviáig, (1972). Már a spanyol út előtt is bele-beleolvastam, de most értem igazán. Most tudom meg, mit láttam. Ide másolok néhány idézetet:

a.

            „Gyúlnak a sáfrány mélyszürke és itatóspapír-rózsaszín máglyái a súlyos hangokkal teli levegőben, amely olyan szép, hogy már szinte gondolat.” Lorca

b.

            A második idézet forrása Hegel. Arra mutat rá, hogyan és miért tiltja a mohamedán vallás élőlények ábrázolását: „Ha ez a hal az utolsó ítélet napján feltámad ellened, és azt mondja: testet ugyan adtál, de élő lelket nem, hogyan igazolod magad e váddal szemben?”

            Szellemes. Test a lélek nélkül mit ér.

c.

            Végül a legszebb. A granadai vár egyik falán márványtáblába vésve Icaza mexikói költő verse:

           

            „Dale limosna, mujer,

                 Que no hay en la vida nada

            Como la pena de ser

                Ciego en Granada.

(Adj a koldusnak alamizsnát, asszony, mert nincs fájdalmasabb dolog az életben, mint vaknak lenni Granadában.”)

II.

            Washington Irving útleírása is tanulságos. Mostanában az éjjeliszekrényemen van a zöld, német nyelvű kötet. Írónk a 19. század elején lovon, kalandos körülmények között tette meg az utat Madridtól Granadáig. Ehhez akkor négy napra volt szüksége. De jobban megismerte a tájat, s főleg a spanyol embereket. Reményi-Gyenes repülőútja Budapesttől Madridig két órába telt.

            A mi világunk hihetetlenül felgyorsult és kitágult. „Azelőtt a világ, még a gazdagok és a hatalmasok számára is, nehézségek, nélkülözés és veszély tornáca volt. Az új világ, mely az új embert születésénél fogva körülveszi, semmiféle korlátot nem emel az ember elé, hanem éppen ellenkezőleg, táplálja a kívánságait, melyek elvben akár a végtelenségig növekedhetnek.” (Ortega: A tömegek lázadása)

            Bach zenéjét élvezhetem az arte csatornán, német újságokat olvashatok a világhálón, még a szomszédomat is telefonon hívom fel. Szép, új világ !?

                                                                                              2012. máj. 6.

                                    *

     Általában vaknak lenni

     Elalvás előtt Washington Irving Alhambrája. Aben Habuz, mint minden uralkodó, sakkjátszmának tekinti az uralkodást. Nem ismeri fel, hogy az ellenség már bejutott a várba.

     A sok buszozás közben Washington Irving Mesék az Alhambráról c. könyve. Idéz egy Schiller-sort: "Der kluge Mann baut vor". Drága Margit néni szokta volt mondogatni németórán. Nehéz magyarra fordítani: mindenesetre építenünk kell, a jövőt. Előrelátóan, okosan.

2012. máj. 23.

Az Alhambrában

Cézanne-ról levelekben 1

     A Nagyvilág egyik régebbi számában (2011. július-augusztus) megjelentek Rilke levelei Weiss János fordításában és utószavával. Ezt olvasva az ember önkéntelenül szeretne sok Cézanne-képet nézni és Rilke-versekben elmerülni.
     1907 ősze. Rilke Párizsban él, bár itteni tartózkodását utazások szakítják meg. Most legfőbb dolga elmélyülten tanulmányozni a Salon d’ Automne Cézanne-emlékkiállítását. Október 6. és 24. között minden nap (kivéve okt. 14.) levelet írt feleségének. Ezekben az írásokban ad számot Cézanne-élményéről, arról a folyamatról, hogyan igyekszik megérteni e korszakos jelentőségű festészetet, melyet posztimpresszionistának nevezünk, s melynek architektúrája a kubizmussal rokon.
     A levelek Cézanne-ról szólnak, ugyanakkor műfajuknál fogva önvallomások is: beleillik Rilke mindennapjainak leírása, útja a Grand Palais-ba, az a mód, ahogy képet néz: „Te tudod, hogy én a kiállításokon az ott járkáló embereket általában sokkal érdekesebbnek tartom, mint a festményeket. Ez ebben a Salon d’ Automne-ban is így van. Leszámítva a Cézanne-termeket.” Másutt így ír: „Ma újra két órát álltam néhány kép előtt; ez nekem valahogy nagyon hasznos, úgy érzem. (…) tulajdonképpen egy, két vagy három jól kiválasztott Cézanne-kép az összeset képviselheti…”.
     Sokat mond az a kis „rajz”, mely a művész helyzetét mutatja be: „Tudok egy-két dolgot az utolsó éveiről, amikor már öreg volt és megfáradt, és a műterme felé haladva gyerekek futottak utána, dobálták, mint egy rossz kutyát. De belül, egészen belül, csodaszép volt, és néha-néha egy ritka látogatónak dühében valami csodálatosat mondott.”

                                                                           2013. december 16.

Cézanne-ról levelekben 2

    Rilke számára természetes volt a szegényekkel való szolidaritás. Ebben a korban ez fontos volt. Gondoljunk csak Tolsztoj lelkiismeret-furdalására, Zola munkásaira, Mednyánszky csavargóira.

     Cézanne-ról szólva megjegyzi: „És megint egy szegény ember.” Majd a későbbiekben így fogalmazott: „A művész létéhez egykor hozzátartozott, hogy a maga új boldogságát legyőzve a kitaszítottak mellé feküdjön, és a maga teljes melegét – egészen a szív és a szeretet melegéig – megossza velük. (…) Ebben az odaadásban kezdődik a szentség…”

     Végül: „Az embernek a legutolsó porcikájáig szegénynek kell lenni. (…) Minden pillanatban a kezünket a földre kell tapasztani, mint a legelső embereknek…”

                                                                *

     Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
     Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:

- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.

     Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
     Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.  

                                                                                                                        2014. január 1

Cézanne-ról levelekben 3

Ars poeticák

     A Cézanne-képek sajátossága, írja Rilke, hogy a „valóság teljesen az ő oldalán áll: ez a sűrű, kibélelt kék, piros, az árnyék nélküli zöld és a borosüvegek vörösfeketéje. Milyen szegényes nála minden tárgy, az almák mind főzőalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók.”

     Nemcsak általában a valóságot akarta megragadni, hanem a valóságot a dolgok ábrázolásán keresztül: „a dologra vonatkozó élményein keresztül a valóságot felbomlaszthatatlanná próbálta fokozni.”

 

Vöröshagymás csendélet, nancyhunting.net

                                                            *

     Rilke emlékezteti feleségét a Malte Laurids feljegyzéseinek egy helyére, amely Baudelaire  Egy dög c. verséről szól. (Cézanne kívülről tudta.) Ez a vers Cézanne „tárgyias beszédéig” vezet. „A művészi szemléletnek annyira le kellett győznie önmagát, hogy a szörnyűben is megpillantsa a létezőt, amely ugyanannyira érvényes, mint minden más létező. Ahogy nem lehet válogatni, úgy az alkotó sem teheti meg, hogy elforduljon valamilyen egzisztenciától…”

                                                        *

     A másik parancs Rilke szerint: „A festőnek nem szabadna eljutni a belátás tudatáig, mint ahogy a művésznek általában sem. Ahelyett, hogy a reflexió kerülő útjára lépne, az előrelépéseinek számára is rejtélyesnek kell maradniuk.”

                                                       *

 

A Mont Saint-Victoire, sze.hu

            

Add szépséged, s ha odadod,

            ne számíts, ne nyisd szóra szádat.

            Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.

            S ezernyi értelemben felragyog,

            míg végül mindenre kiárad.

                                      (Rilke: Iniciálé, Szabó Ede fordítása)

                                                                                                                                                                                  2014. január 22

Cézanne-ról levelekben 4 (Vége)

Színek

     Rilke Cézanne-ról írott leveleiben majdhogynem megírta a színek történetét. 

     Egyik nap a Salon d’ Automne helyett a Louvre-ba ment a színeket tanulmányozni. Fantasztikus lenne több, mint száz évvel Rilke után az ő útmutatása nyomán újra végigjárni a Louvre termeit, végigkövetni a levelekben felsorolt képeket Tintorettótól Manet-ig.

 A legizgalmasabbnak Rosalba Carriere tűnik, akitől Rilke idejében három kép függött a Louvre falán. S itt van Chardin: „az ő gyümölcsei sem gondolnak az étkezésre, konyhaasztalon hevernek szanaszéjjel, és egy kicsit sem törődnek azzal, hogy szépek legyenek. Cézanne-nál pedig teljesen megszűnik az ehetőségük, annyira dologiasan valóságosak lesznek…”

     Rilke csodálatosan írja le, hogyan születik meg egy Cézanne-festmény: „Mindig a legsötétebb színnel kezdi, aztán ennek mélységét egy olyan színárnyalattal fedi le, amelyet kicsit túlvezet rajta, és így tovább az egyik színen a másikkal lép túl, míg el nem jut egy másik kontrasztáló képelemhez, melynek esetében (egy másik centrumból kiindulva) hasonlóan jár el. Én úgy vélem, hogy nála ez a folyamat, a látás, a biztos átvétel és az átvett elsajátítása, személyes felhasználása a tudatosítás révén egymásnak feszül, aminek következtében elkezdenek dialogizálni egymással, egymásnak állandóan a szavába vágnak, és állandóan összecsapnak.”

     Rilke felidézi leveleiben Balzac Ismeretlen remekmű c. elbeszélését. Zola mesélt Cézanne-nak arról a festőről, aki „ama felfedezés révén, hogy nincsenek kontúrok, csak lebegő átmenetek, egy megoldhatatlan feladattal szembesült, amellyel kínlódva tönkre is ment.” Cézanne „hang nélküli felindultságában az ujjával újra és újra magára mutatott, magára, bármilyen fájdalmas is volt.”

Felesége portréja, commons.wikipedia.org

     Végül megjegyzendő, hogy Rilke maga is beleszőtt leveleibe néhány impresszionista képet: „Te biztosan el tudod képzelni, hogy milyen lehet egy fényes zöld kocsi a Pont-Neufön, vagy valamilyen piros, amely nem tudja tartani magát, vagy egy plakát egy gyöngyszürke házcsoport tűzfalán. (…) A könyvárusok a Qai mentén kinyitják ládáikat és máris előtűnik a könyvek friss vagy fonnyadt sárgája, a borítók lilásbarnája, egy mappa zöldje: minden egybehangzik, érvényesül, részt vesz és megszólal egy világos összefüggés egészében.”  El tudjuk képzelni, bár a szürke is csodálatos olykor.

Provance-i házak, commons.wikipedia.org

                                                                                                2014. február 14.

Házmán Ferenc

                                               

            Elfut a perc, az örök Idő várja                             

  Pontosan emlékszem az első találkozásra, amikor először pillantottam meg Ferit az iskola folyosóján. Bölcs öregnek tűnt. Azóta rájöttem, majdnem egyidősek vagyunk.
     Keveset beszélt, talán nem bízott a szóban. Szkeptikusan látta a világot. Beszédes volt visszahúzódása. Nem fölösleges szavakkal, de mégis nagyon jól érzékelhetően, intenzíven jelen volt. Talán mindent, amit mondani akart, a vászonra bízta.
     Vagy talán, mint a nagy színészek a közönségnek, ő a rá bízott gyerekeknek mondta el titkait? A tanári előtt némán üldögélt, pipafüstjének illata áthatotta az egész folyosót. Bent, a kollégák között, a szokásos zajban önmagába mélyedve, szigetként ült. A csevegés hulláma nem érintette, nem kezdte ki. Néha mosolygott, mint Juhász Gyula versében a „furcsa bálvány”:

                             „…szent fából faragva,
                             Mosolya sír, és bánata mosoly.”

     Tanítványai nagyon szerették. Úgy voltak vele, mint József Attila Thomas Mann-nal:

                        "Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
                         És el is jutott a nyugalmas ágyig,
                         Még megkérlel, hogy „Ne menj el, mesélj” –
                         (így nem szökik rá hirtelen az éj)
                         s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
                         tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
                         a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…”

     Talán a gyerekek sem értették mindannyian, de legtöbben elbűvölten hallgatták, élvezték jelenlétét. Igényes volt, de megértette a „körülmények hatalmát”. Ismerte a családok mindennapi küszködését, azt is, milyen horizont nyílik a mai fiatal előtt. Ha tehette, segítette a rászoruló gyereket.
     Utolsó osztályom még elsőben úgy tudta –speciális osztály lévén-, hogy nem lesz rajzórájuk, a Tanár úr nem fogja őket tanítani. Ettől szinte lelki betegek lettek. Nagyon vágytak arra, hogy megismerjék azt az ember, akit csak hallomásból, látásból ismertek. Később mégis megadatott nekik ez a lehetőség.
     Megrendültek, amikor egy hónappal az érettségi előtt jött a hír: Házmán tanár úr nincs többé, nem ő fog ott ülni a vizsgabizottságban. A temetésen az osztályból mindenki ott volt, (még a leghírhedtebb lógósok is). Koszorút vettek. Meglegyintett bennünket az elmúlás szele, mely az ég felé fújta a pipafüstöt.
      Sokszor eljött velünk Bécsbe, mert szerette azt a várost, melynek „utcái kultúrával vannak kikövezve.” Természetesen elsősorban az új, modern múzeumokat látogatta (Leopold, Ludwig). Egyik alkalommal, amint leszállt a buszról, bevette magát a Kunsthistorischesbe, és csak hazautazáskor vált meg a képektől. Máskor a Havelkában sörözött. Élvezte az európai viselkedést, légkört. Ez vitte Angliába is. Egy-egy ilyen útja után mintha újjászületett volna.
     Most olyan tartományba utazott, ahonnan „nem tér meg utazó”. Mi pedig időnként beburkolózunk a mikszáthi pipafüstbe, és „szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.”

                                                                                      2005

Tigriskaland (A dzsungel könyve)

                                                       "Tigris, tigris éjszakánk

                                                        erdejében sárga láng."

                                                                        (Kipling)        

     A dzsungel könyvében az állatok világa, társadalma nagyon hasonlít az emberi társadalomra. A legfontosabb, hogy van "törvényük": az összetartozás törvénye. "Egy vérből valók vagyunk", ez a jelszavuk. A farkasok rendszeresen gyűlést tartanak. Akela a vezérük, de csak addig , amíg elismerik a fölényét, nagyobb erejét.

     Van ellenpélda is. A majmok társadalmát Kipling nagyon elítéli, mert nincs törvényük, össze-vissza élnek, Mauglit is képesek elrabolni. Ám Kipling korántsem mint természettudós közelít a dzsungel lakóihoz. Vérbeli romantikus ő, olyan figurákat alkot, melyek  egy-egy emberi tulajdonságot testesítenek meg. Az apafarkas, ill. az anyafarkas megmenti, fölneveli a tigris által üldözött kisfiút. Védelmezik, elfogadtatják a hordával. Balu, a medve lesz a tanítója, Bagira, a fekete párduc a leghűségesebb testőre. Ká, a kígyó is segít a majmok elleni harcban, de démoni erővel bír, kiszámíthatatlan.

     Tigrisünk, Sir Khán, a gonosz jellemvonásaival felruházva, kezdettől fogva Maugli legnagyobb ellensége. Zsákmányának tartja, aki véletlenül kicsúszott a kezéból. A romantikus irodalomban mindig voltak ilyen életre-halálra küzdő ellenfelek. (Jókai, Gárdonyi, Victor Hugo). Maugli azért győzhetett, mert (mesei elem) segítik farkas barátai, és végül is ember, akinek nem félelmetes karmai, óriási foga, hanem  gondolkodása a fegyvere.

     A könyvben nem is ez volt az izgalmas, hanem az, hogy az "elfogadás" nem tart örökké. Az ifjú farkasok kivetik maguk közül Mauglit. Az emberek sem fogadják vissza, mert bár felismerik Maugli emberi vonásait, mégis annyira "más". Ily módon A dzsungel könyve ma a legaktuálisabb könyv. Ahogy Villon írta: "Befogad és kitaszít a világ." S hihetünk neki.

Farkaskaland

    Lupus in fabula. Farkas van a mesében, mint az alábbiakból kiderül. De ne ijedjünk meg ettől a farkastól. Nem fog nekünk ártani!            (wiki/Lupus_in_fabula / részletesebben)

     Már napok óta a farkasokról szóló irodalmi műveket lapozgatom, mivel a 6. osztály tanulói között heves vita támadt Toldi farkaskalandjával kapcsolatban. Az egyik kislány hevesen kikelt Toldi ellen, mondván, hogy Toldi már nemcsak embert gyilkolt, hanem még a farkasokat is agyonverte. Tény, ami tény, igaz, ami igaz, de a történetnek még nincs vége. Mentségére fölhoztuk (voltak rajtam kívül már Toldi-hívők is), hogy Toldi életét védve cselekedett. Még lényegesebb, hogy Arany a farkasokat Toldi György gonoszságával állítja párhuzamba:

„Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

 Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

 Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.” (V. 12.)

     Talán épp ezért is tér vissza Nagyfaluba, a szülői házba:

                                  „No megölhetnélek,

 Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek.

 Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,

 Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.” (VI. 6.)

     Ez tulajdonképpen Toldi legnagyobb győzelme, úrrá lett indulatain. Más úton fog bátyja fölé kerekedni. Hosszú az út odáig. Türelem, gyerekek. Az irodalomban nem minden fekete vagy fehér. Ezer árnyalat van. Egy motívum, például a farkas, minden műben más és más jelentéssel bír. Phaedrusnál, La Fontaine-nél (A farkas és a bárány) gonosz. Viszont Kipling dzsungelében fölneveli az elveszett Mauglit. A legrosszabbak azonban a báránybőrbe bújt farkasok!!

     Most – szinte az utolsó másodpercben – eszembe jut még Petőfi. Nem fűzök hozzá kommentárt:

A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.


S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.


Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.


S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január



A FARKASOK DALA


Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.


Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;


S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.


Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!


Pest, 1847. január