A tűz (Canetti: Káprázat 9)

                                                                         II.               

      „Olyan gonoszan, mint Ön, senki sem tud írni.”                                                           (Benedikt Friedl E. C.-nak)

                                                                           „Mit akart mondani ezzel a könyvvel? Rossz volt a kérdés. Ha tudta volna, akkor nem írta volna meg a regényt.” (Hermann Broch)

      A 3. rész olvasása közben eszembe jutott egy Poe-novella, melyben az őrültek átveszik az uralmat a bolondokházában. Az emberséges módszerek ellenére az egyik beteg, egy „hülye pasas, - egy őrült – azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzást talált föl – már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. (1) Ez ma sem elképzelhetetlen. A regény idejében, a két világháború között, hőseink még magányosan szenvednek, de hamarosan beszippantja őket a tömeg. A regényalakok közt nincs egyetlen normális ember sem. Viszont George számára éppen ők a normálisak. Poe kis elbeszélésében visszaáll a rend, az ápolók kitörnek fogságukból. Canettinél nem ez történik! 

     Kien olyan mélyre jutott, hogy onnan már nincs visszaút. A házmester tartja fogságban: „A bedeszkázott ablakon át gyér világosság vetődött az ágyra meg egy szekrényre, egyébként kivehetetlen volt minden. Állott étel undorító bűze csapta meg… (…) Georg kettőt lépett a fal mentén, s valami rakásba ütközött. Péter? Lehajolt és egy emberi csontvázhoz ért. Felemelte, az ember remegett…” 

     Georges kimenti Pétert a nyomorúságból, látszólag elsimítja az ellentéteket. De a megbomlott elme már nem tér vissza a régi keretek közé. Georges itt is a bevált recepttel él, mint a többi betegénél: alkalmazkodik az őrült vízióihoz. Azonban Péter hamar fölismeri a módszert: „A te sikereid alapja a szemérmetlen hízelgés. Most már értem, miért csapnak olyan hűhót körülötted. Egy minden hájjal megkent hazudozó vagy. Az első szó, amit megtanultál kimondani hazugság volt. Kéjelegsz a hazudozásban, azért lettél elmeorvos. Szégyelld magad a betegeid előtt! Azoknak keserű igazság a maguk nyomorúsága, panaszkodnak, ha már nem találnak kiutat. (…) Lehet a legszegényebb ördög Isten földkerekén, te bókokkal halmozod el.” (486) 

     Összetalálkoznak viszont a nők elítélésében: "A nők a világ szerencsétlensége.” (485) Ellenséget keresni és találni már akkor is könnyen lehetett. Ezek a nők a fél emberiség, bár a másik fele is értéktelen Péter szemében. Tanúként megidézi a régmúlt megfellebbezhetetlen tekintélyeit, Konfuciust, Buddhát, akik szintén semmibe vették a nőket. A mitológia hősnői is lelepleződnek: Aphrodité, Heléna, Klütaimnésztra, Pénelopé, Héra, majd Kleopátra és Krimhilda. 

                                                           Michelangelo: Éva teremtése

     Péter Különösen Évára, az első asszonyra, haragszik. Canetti az ihletet a Sixtus-kápolna freskójából merítette. Szobájának a falára felszögezte a Teremtés reprodukcióját is. A feledékeny Úristen Ádám oldalbordájából is megteremtette Évát. A legelső asszony azonban hízelgő, számító, alantas és bűnös. Ha Michelangelo egy pápai parancsra arra kényszerülne, hogy megsemmisítse, amit alkotott, ezt az Évát „száz svájci gárdista ellenében is megvédelmezte volna.” 

     Tulajdonképpen Péter és Georges egymás ellentétei. Az egyik magába záródik, önmagához a végletekig hű, a másik a tömegben kel életre. Az lenne a megnyugtató, ha létrejönne az egyensúly az individuum és a közösség között, s egy személyben egyesülne. 

     Nemcsak Péter vall kudarcot, de Georges is. A végén egyedül hagyja önmagával viaskodó testvérét. A legutolsó lapokon Kien szürreális látomásában kaleidoszkópszerűen felidéződik az összes motívum, melyek közül a tűz győzedelmeskedik. 

                 A Justizpalast, 1927, kleinezeitung.at

                                                                                                      Első kiadás, antiquarisch.de

(1) Poe: Dr. Kátrány és Toll professzor módszere, ford.: Babits Mihály

                                                                    Vége

Georges (Canetti: Káprázat 8)

I. 

             „… újabb rohamra készül bennünk a tömeg. Egyszer majd nem hullik szét, először tán egy országban, s onnan terjed tovább, míg végül senki sem kételkedhet benne, mert nem lesz többé Én, Te, Ő, csak ő, a Tömeg.” (463) 

     A befejező rész főszereplője Georges Kien, a sinológus Párizsban élő testvére. Létezését Canetti már jó előre jelzi, de akkor még Georg néven találkozunk vele. Párizsban természetesen Georges, aki egy elmegyógyintézet igazgatója, neves pszichiáter. E poszton elődje nem sokat törődött a betegekkel, Georges azonban azzal tűnt ki, hogy úgy bánik velük, mintha emberek lennének. (446) Elfogadja téveszméiket, s úgy reagál rájuk, ahogy elvárják tőle: „A királyokat alázatosan felségednek szólította; istenek előtt térdre hullott, és összekulcsolta a kezét.” (447) 

     Szerették őt. Ráadásul Georges nemcsak emberi módon viselkedett, hanem meg volt győződve arról, hogy a „betegek gazdagabbá tették páratlan élményeikkel. (…) Mennyi szellemet és erőt talált némelyikben! Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné.” (448) Átadta magát tévképzeteiknek, szinte elveszítette önmagát, minden pillanatban eljátszva a kívánt szerepet. 

                                               Schiele: Klimt, resersegate.net                                                     

     Hogyan jutott el Georges idáig? Meglepő módon a szép fiatalember nőgyógyászként kezdte. Georges-zsal ellentétben Peter egy vakarék, mondja Fischerke: „Az inteligencia, az kiben van? A vakarékban, én mondom. Mert minek a jóképűnek az inteligencia?” (192) Körüldongták a nők. Ebben a mozzanatban benne van a kor (Weiningerre is támaszkodó) nőkről alkotott felfogása: mit is tehetnek a nők? Csupán erre képesek. (Valójában mindenre képesek, az előző igazgatót a fiatal felesége megmérgezte, hogy hozzá tudjon menni Georges-hoz.) 

     Georges-ot azonban egy olyan különleges élmény éri, amely megváltoztatta életét. Egy bankár beteg testvére gorillának képzeli magát, s elzártan él a villa egyik szobájában. A különös az, hogy Georges nem az őrültet látja benne, hanem egy felsőbbrendű lényt, aki senkihez sem hasonlítható, valamiféle ember előtti világból érkezett a XX. századba. (1)

     Ezzel párhuzamosan ráébred önnön csekélységére: akinek „nincs bátorsága lenni, mert a lenni fogalma a mi világunkban annyit jelent másnak-lenni.”

     Georges néhány hónapig minden áldott nap elment hozzá, hogy tanulmányozza világát. Egy értekezést is publikált a gorilla nyelvéről. Asszisztenseit így tanította: 

     - Önök is látják, uraim, - milyen siralmas tökfilkók, milyen szomorú,megátalkodott kispolgárok vagyunk ehhez a zseniális paranoiáshoz képest. Mi egyhelyben ülünk, ő repül; mi a mások tapasztalatain, ő a sajátjain. Egyes-egyedül sodródik, akár a Föld, a maga világűrében. Neki szabad félnie. (…) Ülünk konok értelmünkön, mint fösvény a pénzén. Az értelem, úgy ahogy mi értelmezzük, félreértés.” (457)
     Az értelemnél fontosabbak az ösztönök. Ugyanez a kettősség figyelhető meg Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak c. költeményében. (2)

     Georges meghagyta a „majomembert” választott világában, s később sem akarta meggyógyítani. Gyenge jellemnek tartotta azokat, akik visszavágytak a normálisok világába, mondván: a gyógyultak mind kövérek lettek, kereskednek, íróasztal mögött ülnek, gép mögött állnak. Amikor betegek voltak, roppant bűn súlya alatt görnyedtek (a világ helyett), vagy kicsiségük miatt szenvedtek, s a világ meghódításával vagy a halállal küszködtek.” (456) Korábban egy talányért éltek, de talányuk már megoldódott.

     Georges zengi az őrültség himnuszát. De az őrült nemcsak szellemi életet él. Ott van a kovács esete, aki 24 évig élt feleségével. S miután elhagyta, a férj beleőrült, felgyújtotta a falut, gyerekeket gyilkolt. Sok hányattatás után Georges intézetébe került. Georges mindig megnyugtatta: hisz itt van a feleséged a hálóban. Abban a hálóban melyet Vulkán (a kovács) készített Vénusznak és Marsnak.

     „Georges minden cselekvése idegen emberekben játszódott le. Nyugalmát is bennük kereste." (462) Ez, más szavakkal, azt jelenti, hogy Georges szeret beleolvadni a tömegbe! A tömeg is kulcsfogalom a regényben. Az éhségen, a szerelmen kívül ez a legfontosabb hajtóerő: „A tömeg, ez a roppant vad, nedvektől duzzadó, forró állat, ott mocorog valamennyiünkben, mélyen, sokkal mélyebben, mint az anyák. Életkora ellenére a legifjabb állat. Földünk legfontosabb teremtménye, célja és jövője. Olykor felülkerekedik bennünk a tömeg, bömbölő vihar, háborgó tenger, amelynek minden cseppje él, és ugyanazt akarja. Most még hamar széthullik, s akkor ismét szerencsétlen, magányos ördögök vagyunk.” (463)

     Georges (Canetti) felfedezése a tömeg. Az emberiség kezdetben tömeg volt, s Canetti szinte költővé válik, amikor a tömeg erejéről szól.

     Mindenkiben benne él a tömegbe olvadás vágya. A műveltek harcolnak a bennük élő tömeggel:„A műveltség az individuum erdőövezete a tömeggel szemben.” Azonban a műveltség nem véd meg semmivel szemben. (3) A tömeg ugyanis veszélyes is lehet.

     Georges maga is megtapasztalta a vonzerőt. Korábban neki is voltak személyes vonzalmai. Ám mint pszichiáter egyre közelebb került a „gyógyítandó” nyájhoz, és szinte egybeolvadt velük: mások érzelmeinek áramlásában lélegzett.” (465) Betegei szinte istenítették. minden idegszálával betegeihez kapcsolódik, de így sem érhet nyugvópontra. (Weöres már tudta: „a majmoké a világ.”) 
     Az őrületet éppen az okozza sok embernél, hogy erős bennük a tömeg iránti vágy, de nem tudják kielégíteni. Ezek az emberek mérhetetlenül magányosak, mint Kien, Therese, Fischerke, Pfaff. Talán Georges a kivétel.
      Georges (Canetti) nem is sejtette, hisz őrültség, hogy víziója mennyire pontos: „ A hírnevem révén talán bővül az intézet. Idővel kétezer és tízezer között mozog majd az ápoltak száma. Boldogságomat a világ minden tájáról érkező zarándokseregek teszik teljessé. Az Egyesült Világköztársaság harminc év múlva várható. Engem neveznek ki az elmebetegek népbiztosává. Utazások a földgolyó egész lakott területén. Használhatatlan elmék milliós hadseregének felügyelete és díszszemléje. Baloldalt állítom fel, akinek egy kerékkel kevesebb, jobboldalt, akinek egy kerékkel többje van. Kísérleti intézetek alapítása a túl tehetséges állatok számára. Embertenyésztés, őrült állatokból. A gyógyult őrülteket szidalmak és becsmérlő szavak kíséretében bocsátom el hadseregemből.” (466)

     Ilyenformán Georges tökéletes ellentéte Péternek, aki elutasítja a tömeget. A nyakamat teszem rá, hogy előbb-utóbb Georges betegei is fel fognak lázadni. Az elutazása előtti ellenséges csönd ezt érzékelteti. Georges is el fog tűnni a világot jelentő bolondokházából, vagy diktátor lesz. Olvass bele, hogy mi lett a Steinhofból! 

                                                           Folyt. köv. 

Jegyzetek
 

(1) Ibsen Peer Gyntjében Huhu tanulmányozza az ősi az ősi nyelvet: 

Hajdanában más parancs volt, 

az orángután barangolt.

Akkor ő volt úr s király itt, 

bőgve vívta vad tusáit. 

…. 

jaj, idegen meghódítja,

őserdő-szót elnémítja. 

…. 

Azért szállok síkra mostan, 

hogy az ős-szót visszahozzam, - 

hogy feltámadjon a hulla 

s népünk ordíthasson újra, -

                    (Peer Gynt, IV. felvonás, ford.: Áprily Lajos) 

(2) Herczeg Ferenc Majomszínház c. vígjátékában (1925) a majmok fegyelmezett tanácskozást folytatnak, de közbeiktatnak néha egy intermezzót, amikor elszabadulnak az indulatok! Ezek voltak a legjobb jelenetek, hála a táncosoknak. Nemzeti Színház, 1999, rendezte Iglódi István)

(3) Egy későbbi példát hozok: „ – Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.” (Örkény István: Ín memoriam dr. K. H. G.) 

 

Fischerke (Canetti: Káprázat 7)

                            

            „Az ember direkt azt hiszi néha, hogy a szemétládából 

             mászott ki.” (K, 199)

            „Szívélyes üdvözlet a nejétől, Theresétől. Elhalálozott.”

             (K, 283) (1) 

     Kien sorsa már elvégeztetett, tulajdonképpen új, szinte kiismerhetetlen regény kezdődik a második résszel, oly bonyolult a valóság, a képzelet és az őrület groteszk, abszurd, olykor  horrorisztikus játéka. 

     Canetti egy helyen azt írta, hogy művének rejtett, alig észrevehető összefüggése van az Odüsszeiával. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ez a rész arról szól, hogyan száll le Kien az Alvilágba. De nincs segítője, mint volt Odüsszeusznak Teiresziász. Sötét, fenyegető árnyak veszik körül, amikor belépett a paradox módon Mennyei egeknek nevezett pokoli lebujba. Fischerke volt az egyetlen, aki megszólította. 

     Egy másik szempont az Odüsszeiához való kapcsolódáshoz: Odüsszeusszal ellentétben, Kien nem tudott ellenállni a Szirénnek (Therese). A nő a nagy csapda az összes férfi szereplő szerint. A lefelé zuhanó Kient és a fölfelé igyekvő Fischerkét összeköti a nőkhöz való viszony is. Ami Kiennél gyűlölet, az Fischerkénél megvetés: „Hát tudja mit, egy nőszemélynek egyszerűen muszáj hamisan esküdni, na és mért muszáj egy nőszemélynek hamisan esküdni? Mert a nőszemély maga is hamis! Kérdem én magát, maga tudna hamisan esküdni? És én talán tudnék hamisan esküdni? Ki van zárva! És mért? Mert nekünk igenis van inteligenciánk. Most mondja, hát látott már maga olyan inteligenciát, ami hamis? Mert én nem.” (K, 202) (2) Nota bene, Kien követelésére „Fischerkének meg kellett esküdnie intelligenciája életére, hogy még soha életében nem lopott.” (K, 231) 

     Odüsszeusz, Kiennel ellentétben, ép ésszel ki tudott szabadulni Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá hálójából. (A vigyázatlan Agamemnonra ki méri a halálos csapást, ha nem a felesége, Klütaimnésztra.)

     A professzor itt már csak sodródik. Bár azt gondolja, hogy ugyanott tudja folytatni, ahol abbahagyta: könyvek közt élni. Ez azonban már csak képzeletében lehetséges. Fischerke lesz készséges kiszolgálója ebben a képzeletbeli játékban. Nem önzetlenül. Ügyesen irányítja, alkalmazkodva Kien rögeszméihez. (Ez majd átvezet a harmadik befejező részhez, melynek Georges/Georg a főszereplője, aki azt vallja, az őrülteket meg kell hagyni a maguk őrültségükben.) Mint a vak, úgy mozog Kien ebben a valóságos világban.
     Érdemes összehasonlítani az óriás és a törpe portréját. 

     Kien: 

     ”Egy borbélyüzlet tükre elé lépett, és szemügyre vette vonásait. A szeme vízkék, orcája semmi. Homloka meghasadozott sziklafal. Orra függőleges, szédítően keskeny hegygerincként zuhan mélybe. Legalul teljesen elrejtve, két parányi, fekete rovar. Senki nem gyanítaná, hogy orrlyukak. A szája: egy automata bedobónyílása. Halántékától két mély ránc, mesterséges forradáshoz hasonló, fut le az álláig, s találkozik éppen a hegyén. Az amúgy is hosszú, keskeny arcot e két ránc meg az orr öt ijesztően szűk sávra szabdalja, szűkre ám szigorúan szimmetrikusra, ezen az arcon nincs hely, amin el lehetne időzni.” (K, 188) 

Mateusz Beznitz: Portré 0J (3) 

     Fischerke: 

    „Váratlanul egy éktelen púp bukkant fel mellette, és érdeklődött, szabad-e a hely. (…) A púp gazdája, egy törpe máris felfelé igyekezett az egyik széken. Sikerült rátelepednie, s hatalmas, mélabús szemét Kien felé fordította. Erősen hajlott orrának hegye szinte az állát érte. A szája éppoly kicsi volt, mint az ember maga – nem lehetett megtalálni. Se homloka, se füle, se nyaka, se törzse – az egész ember csak egy púpból, egy hatalmas orrból és egy fekete, nyugodt, szomorú szempárból állt.” (K, 190) 

Joan Miro

     Kien portréja leginkább egy kubista rajznak felel meg. A kulcsszó a magány. Fischerke ábrázolása szürrealista, akár Bosch, Miro vagy Dali is festhette volna. Fischerkét, a második rész tulajdonképpeni főszereplőjét, a sors kétszeresen is sújtotta. 

     Először is zsidónak született, maga mondja: „A világban csak úgy hemzsegnek az antiszemiták. Egy zsidó mindig résen áll a halálos ellenséggel szemben.” (K,197) Vagy: „Fischerke semmiben sem hitt, csupán abban, hogy ’zsidónak lenni’ halálos vétek, amely önmagában hordja büntetését.” (K, 272) Kien úgy véli, hogy Fischerke a világ legártatlanabb zsidója, amikor sakkozik. (Különben rosszban sántikál, a la Weininger.) Pozitívum is van: felmerül Fischerkében a gondolat, hogy meg is ölhetné Kient, de „nem, egy zsidó nem tesz ilyet.” (K, 223) A hotelszoba sötétjében vívódik, s jobb belátásra tér.

     Másodszor: púpos törpének született, ’kriplinek’. 

     A sorrend felcserélhető. 

     A púpos, illetve a törpe alakja a világirodalom több jelentős művében felbukkan. Az Iliászban a púpos Therszítészt éppen Odüsszeusz alázza meg, púpjára csapva jogarával, mivel Therzítész tíz év után megelégelte a háborúskodást, s haza akar menni. (Meg kell jegyezni, hogy Odüsszeusz az Iliászban más jellem, mint az, aki az Odüsszeiában szerepel.) 

     Horribile dictu (4) Terszítész nem akar hősi halott lenni! Milyen emberi: 

     „Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött: 

      kancsal volt, és sánta a féllábára, a válla 

      ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben 

      végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek. 

      Őt mind közt Akhileusz s Odüsszeusz útálta leginkább.” 

                                (Iliász, második ének, Devecseri Gábor fordítása)

     Említsük meg Quasimodót, ill. Thomas Mann Friedemann urát is (5), akik reménytelenül szerelmesek az éppen eléjük kerülő, gyönyörű nőbe. Borítékolható a visszautasítás. Fischerke nem szerelmes, csupán azt szeretné, ha emberszámba vennék, s elismernék sakktudását. A púpját gyűlöli. Kien külön csatájuk szünetében – kivételesen ellágyulva – dicsérőleg mondja Fischerkének: 

     - „Maga nem is ember – lehelte szeretettel Fischerke fülébe.

     - Hát igen, a nyomorék nem ember, tehetek én róla? 

     - Egyedül a nyomorék ember – próbálkozott Kien valamelyest erősebb hanggal.

     - Nem – jelentette ki Fischerke -, az ember nem nyomorék, különben én is ember volnék! 

     - Megtiltom! Az ember az egyetlen vadállat!” (K, 271-272) 

     Nem csoda, hogy Fischerke ki akar törni a nyomorúságból. Már a sakk is egyfajta menekülési út. Az órákig tartó, szenvedélyes játék elfeledteti vele kétségbeejtő helyzetét. Amerikai lázálmában így mutatkozik be: nem Fischerke vagyok, hanem egyszerűen Fischer. Mindent megtesz azért, hogy eljusson az ígéret földjére, Amerikába. Úgy gondolja, ott nincsenek előítéletek. Biztos abban, ha kihívja Capablancát, akkor legyőzi, s ő lesz a világbajnok, és mindenki leborul előtte. Majdnem sikerül is neki, egyelőre Párizsba utaznia, ha nem lenne az a végzetes hiba. Még Odüsszeusz elkövet valami hasonlót, amikor dicsekszik a megvakított óriásnak. A leleményes hőst azonban az istenek segítik tovább, de ki áll Fischerke mellett? 

     Fischerke mindazonáltal összetett jellem. Az igaz, hogy kifosztja Kient. De hogy is mondja Woyczek: „Tessék csak nézni: nekünk, egyszerű népeknek, nincs erényünk (...) hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép előkelően beszélni, akkor már én is erényes akarnék lenni. Szép dolog lehet az erény, kapitány úr. De én csak egy szegény ördög vagyok." 

     Fischerkét kreativitása emeli a szegény, nyomorgó társa fölé. A csalást üzleti vállalkozásnak álcázza, felvesz embereket: egy házalót, egy csatornatisztítót, a már ismert „vak” koldust és hasonmását, a szintén púpos Fischernét. Az is érezhető azonban, hogy hetykesége, magabiztos fellépése csak látszat, szorongás van a mélyén. Az emberekkel játszott szédületes sakkjátszmáját elveszti. Nem tudja, hogy ezeknek a „bábuknak” vannak önálló gondolataik s főleg érzelmeik. Nem számolt az emberi természettel, a kíváncsisággal, az önzéssel, s azzal, hogy nem várt figurák lépnek a táblára, s a káosz eléri tetőfokát. A vak koldusnak ő is gombot dob a sapkájába. Annak, aki a háborúban nem tíz, csak három évig harcolt az első vonalban, s aki olyan nehezen tudja elviselni, hogy folyton becsapják. 

     Mégis ez a szélhámos testesíti meg a regényben egyedül a reményt. Vereségében átcsillog valami emberi. 

     Jegyzetek

1 Okkal feltételezzük, hogy Canetti alaposan ismerte a Faustot, ott ugyanis Mephistopheles így tréfálkozik Mártával:

„Ne vegye zokon, ami most derül ki:

 Férje meghalt, és üdvözletét küldi.”

       (Goethe: Faust, Pesti Kalligram Kft, 2015, 121. o., ford.: Márton László) 

2 ”… mélyen gyökerezik a nő hazugsága, a nő organikusan – ha szabadna legszívesebben így mondanám: ontologikusan - hazug mivolta.” Otto Weininger: Nem és jellem, Debrecen, Kvintesszencia, 2010. 219. old) Elfriede Pöder tanulmányában sorra vette a szó szerinti egyezéseket. E. C.: Blendung als Lebensform, Königstein/Ts, 1985.

3 A képre Edgar Piel hívta fel a figyelmemet. Edgar Piel (1947) német filozófus, festő. Könyvet írt Canettiről: E. C., München, 1984

4 szörnyű mondani

5 Viktor Hugo: A párizsi Notre-Dame 1482, Thomas Mann: Friedemann úr, a törpe, megjelent: 1897

Az erőszak bűvöletében (Canetti: Káprázat 6)

     Karl Kraus, wikipedia

     Az Ehrlichstraße 24-et messze elkerülték a koldusok és a házalók. Itt házmesterkedett ugyanis Benedikt Pfaff, a nyugdíjas rendőr, aki megfigyelőrendszert épített ki, hogy távol tartsa a háztól a nemkívánatos személyeket. Akit elkapott, azt félholtra verte. Egyszer Kiennek is nekitámadt: „Te moslék szarházi, viszlek az őrszobára!” (K, 89) Szerencsére minden tisztázódott. Ettől kezdve Kien nagyobb összeggel dotálta a házmestert: fő a nyugalom. Pfaff nagyon erős volt, de a pénzt sem vetette meg. 

     Feleségét és lányát már agyonverte. Kiennek így szónokolt: „A nőket agyon kéne verni. Mind egy szálig. Én aztán ismerem őket. Most ötvenkilenc vagyok. Huszonhárom évig voltam nős. Majd a fele az életemnek. Furt csak az asszonnyal. Ismerem én a fehérnépet. Bűnöző egytől egyig. Tessék csak összeszámolni a mérgezéseket, a professzor úrnak van elég könyve, azon láthassa. A fehérnép gyáva. Én csak tudom. Ha például nekem odamond valaki valamit, egyszerűen behúzok neki egyet, hogy hóttig nem felejti el. Te szarházi, mondom, te nyomorult, még te merészelsz? Próbálja meg ezt a fehérnéppel. Rögvest eliszkol, lefogadom az öklömbe, pedig az ér valamit, ide süssön. Egy fehérnépnek mondhatok én, amit akarok, az ugyan meg se moccan. Hogy mért nem moccan? Mert begyullad! És mért gyullad be? Mert gyáva!” (K, 118) 

     Jellemző, hogy a betegen fekvő Kien, történelmi ismereteit felhasználva igyekszik meghatározni a Pfaff-jelenséget. Boldog, ha valamit valahova be tud sorolni. Így válik számára érthetővé a világ:        „Kient határtalan lelkesedés öntötte el. A házmester zsoldos, mi is lenne más? Tömzsi alakja, megsemmisítő hangja, aranyon vett hűsége, vakmerősége, amely semmitől, még a nőktől sem retten vissza, üres hetvenkedése, melldöngetése – a megtestesült zsoldos!

     Ettől kezdve már nem rettegett az ököltől. Csak egy jól ismert történelmi figura ült mellette. Tudta róla, mi fán, s azt is mire termett. Hajmeresztő ostobasága érthetővé vált. Viselkedése is olyan, amilyen egy zsoldoshoz illik. (…) hogy felülkerekedjünk valakin, elegendő történelmileg besorolni.” (K, 121) 

     A zsoldos múlt vagy jelen? Ártalmatlan árnykép vagy fenyegető valóság? Idézzük fel Canetti életre szóló élményét, 1927. júl. 15-ét! A rendőrattakot, a véres pénteket, mely előre vetítette a fasizmust! (1) Hanuschek így foglalta össze Karl Kraus leírását a történtekről: 

     „A rendőrök válogatás nélkül lőttek a nézelődők csoportjára, tekintet nélkül arra, hogy ott nők és gyerekek is álltak. Lőttek a tűzoltókocsira és az ideiglenesen felállított elsősegélyhelyekre. Letartóztatták, megkínozták, karddal ütötték a menekülőket, utánuk lőttek, akár tüntetők voltak, akár nem. Egy rendőr lelőtt a Német Népszínház előtti állványon kíváncsiskodó tizenöt éves fiút.” Majd Ernst Fischer szavaival folytatja: „… célbalövés mocskos, gyalázkodó szavak, nevetés közepette, míg testét szét nem lőtték. A fiú bukfencezve legurult, deszkáról deszkára, s a flaszteren a gyenge hús- és vércsomó szétloccsant.” (2) Megjegyzendő, hogy Karl Kraus volt az egyetlen, aki – más módot nem találva – plakátokon szólította fel lemondásra a 90 ember haláláért felelős Johann Schober rendőrkapitányt. 

     Kraus éppen ezzel vívta ki Canetti csodálatát: „Magányos hőstett volt ez, Karl Kraus volt az egyetlen ismert személyiség, aki ilyesmire vállalkozott, holott Bécsben szép számmal akadtak hírességek, de ezek vagy nem óhajtottak nyíltan kiállni az áldozatokért, vagy éppenséggel nem akarták nevetségessé tenni magukat, egyedül Karl Krausnak volt mersze felháborodni. Ezekben a napokban egyedül az õ plakátjai tartották bennem a lelket. Egyik plakáttól a másikhoz mentem, megálltam mindegyik előtt, és úgy éreztem, ami igazságosság létezik a földön, az mind Karl Kraus nevének betűibe költözött.” (3) 

     Nota bene: Schober rendőrkapitány is parancsra cselekedett. Hivatali szobájának mélyére rejtőzve Ignaz Seipel kancellár utasította Schobert a demonstráció leverésére: „Kíméletlenül!” 1929-ben Schober lett a kancellár. 

     Mivel a múltban szabadon járhatunk-kelhetünk, idézzük fel most a mozgalmas 1934-es évet! Miután Dollfuß diktatúrát vezetett be (parlament feloszlatása, pártok betiltása), s leverte a Schutzbund (munkásszervezet) felkelőit. Kraus most bírálta a felkelőket: későn jöttek, kevesen voltak, nem volt jól megszervezve. Canetti szemében egy bálvány dőlt le! Ráadásul Kraus látott Dollfußban valami kis pozitívumot, természetesen Hitler ellenében. De Dollfuß nem volt alternatíva, csak „előzmény”. A nácik még ebben az évben megölték. 

     Visszatérve a regényre, ott hagytuk abba, hogy Pfaff kétségtelenül zsoldos volt. Azt szolgálta, akitől hasznot remélt. Míg Kien az utcán hányódott-vetődött, Pfaff beköltözött Thereséhez. Összepasszoltak.

Jegyzetek: 

- Hans Christoph Buch terjedelmes cikket írt a „Die Welt”-ben az erőszak jelenlétéről a posztmodern társadalomban, ahol nincs ideológiai bizonyosság, mindenki áldozatnak, vesztesnek érzi magát, s ez agresszivitást hív elő. Nem beszélve a háborúkról s a válságövezetekről. (2020. 08. 25.) 

1. Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 138.o. 

2. Uo.: 141 

3. Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, old. ford.: Halasi Zoltán

Sámson - kidobva (Canetti: Káprázat 5)

    Rembrandt: Sámson megvakítása, Städel, Frankfurt am Main

     Kien és Therese esküvője, mert a végzet ezt is sínre tette, meglehetősen szegényes volt. Vendégeket nem hívtak, nem is volt kit. Egy vén hordár és egy kedélyes suszter volt a tanú, akik mintha Gogol elbeszéléséből léptek volna elő. Kien figyelmetlen, esetlen volt, külseje, ruházata elhanyagolt. Therese lehetetlenül viselkedett, a villamoson (!) hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy gyereket nem akarnak. Kétségtelen, Therese nem volt az a kimondott anyatípus, inkább szajha, ha figyelembe vesszük Weininger osztályozását. (1) 

     A nászéjszaka is balul ütött ki. Kien a díványt, az egyetlen fekvőhelyet, telerakta könyvvel. Természetesen kitört a háború, s az elkövetkező napokban Therese, először csak bútorvásárlással, egyre nagyobb teret foglalt el a lakásban. Kien, hogy ne is lássa őket, behunyta a szemét. Igen, akkor nem is léteznek. Megtanult vakon járni. Csupán olvasásra és írásra nyitotta ki a szemét. Mindenbe beletörődött, hisz: „A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza kételkedését. Itt aztán szabadjára engedi, mint valami szakadatlan, makacs hullámverést; egyebekben és egészében meghajlik az éppen uralkodó nézeteknek.” (K, 69) Ez a fajta szemlélet nyit utat minden erőszaknak. (2) 

     Költői és filozofikus sorokkal zárul ez a fejezet: „A vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk nem egyéb, mint irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket, hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – értékszerveinkkel felfogunk.” Vagy: „Esse percipi, a lét – érzékelés, amit nem érzékelek, nem létezik. Jaj a gyönge teremtményeknek, akik úgy járnak-kelnek, néznek-látnak, ahogy éppen esik!” (K, 72-73) 

     A vakság motívuma átszövi az egész regényt. (Mi egyéb a műalkotás, mint szövevény, melynek rendjét érdemes fölfedezni?) Már az első fejezetben felbukkan egy állítólagos vak ember, akinek a sapkájába egy fiú pénz helyett gombot dobott. Később a „vak” végzetes szerepet játszik a középső részben. 

     S ha már a vakság szóba jött, meg kell említeni Rembrandt festményét is, mely a Sámson megvakítása címet viseli. Annál is inkább, mert Canetti A hallás iskolájában (önéletrajzának 2. kötete) külön fejezetet szentel a képeknek, s elsősorban a Sámson megvakításának. Canettinél minden személyes élmény: Frankfurtban látta a képet, a Städelben. Külön érdekesség, hogy a város egy bécsi gyűjteményből vásárolta meg 1905-ben. Hál’ istennek Canetti önéletrajzának csak az eredeti, német nyelvű változata van a kezemben, s itt a fejezetnek és a képnek a címe: Simsons Blendung, azaz Sámson megvakítása. Ez megegyezik a mi regényünk címével: Die Blendung, magyarul Káprázat. Sárközy Elga adta a regénynek ezt a címet – helyesen, de jó tudni, hogy a szónak van egy ilyen jelentése is: megvakítás. Rembrandt azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sámsont (Kient) brutális kegyetlenséggel megvakítják. A háttérben – ollóval és a levágott hajjal – Delila (Therese). Nem erről van szó a regényben is? Itt Therese az áruló, aki miatt Kien vaknak tetteti magát, s a pusztulásba rohan. Ne kerteljünk, szellemes, de kegyetlen regényt írt Canetti. A Káprázat csupa erőszak, halál, gyűlölet, bosszúállás. Mindez természetesen családon belül, ahogy a nagy klasszikusoknál is (lásd: Szophoklész) 

     Kien megverve, összetörve az utcára kerül. 

1. Otto Weininger: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, ford.: Dávid Andrea, 175. o.

2. Széll, Zsuzsa: Ichverlust und Scheingesellschaft, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 63. o.

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.

Idilli kezdet (Canetti: Káprázat 3)

     Egy barátságos párbeszéddel kezdődik a regény, melyet Kien professzor folytat egy kilenc éves kisfiúval. Meglepetésére a fiú éppenséggel a kínai kultúra iránt érdeklődik, mely a professzor szakterülete. Azt hinnénk elsőre, milyen közvetlen ember ez a prof, mennyire tud bánni a tudásra éhes fiúcskával. De gyorsan kiderül, megbánja, hogy „minden kényszerítő ok nélkül beszélgetésbe elegyedett”. (K, 7) Hiszen egyébként senkivel sem szokott beszélgetni. 

     Az egyedül élő tudós a gyermeknevelésről gondolkodva elsősorban a kulturális veszélyeket látja. Ha a szülő nem elég óvatos, akkor a gyermek áldozatul esik az értéktelen irodalomnak. A könyvesboltok kirakatában látható könyvek hitványak, csupa vacak, ocsmány kacat, szennyirodalom. A gyermekre a professzor mint leendő tudósra tekint, akinek tulajdonképpen elzártan, egy magánkönyvtárban kellene felnevelkednie. Büszkén vallja, hogy egyedül neki van komolyan veendő magánkönyvtára, mely szükséges a gyermek szellemi növekedéséhez. További probléma lenne a gyermek ellátása, felügyelete. Erre való az anya.”S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat” (K, 9) 

     Franz Metzger, a kisfiú, később hiába próbálja beváltani az ígéretet, Therese, a házvezetőnő durván elküldi. Ez a parancs. Kien is meghazudtolja a fiút: 

     „ – Hazudik. Nem ígértem semmit. Csak azt mondtam, hogy mutatok neki képeket Kínáról meg Indiáról, ha majd egyszer ráérek. De én sosem érek rá! Küldje el!” 

     Az ígéret visszavonva. Pedig akkor, ott, a könyvesbolt előtt önmagára ismert a fiúban. Ugyanaz a könyvek iránti szenvedély indította arra, hogy titokban egy éjszaka bent maradjon egy könyvesboltban. Képzelete már ekkor túlságosan erős volt: „Tízezer könyv, és mindegyiken egy kísértet kuporog. Azért van ilyen csend. Néha hallotta, amint lapoznak. Éppoly gyorsan olvasnak, mint ő.” (11 o.) 

      Önéletrajzi elem: a kisgyerek Canetti is zseblámpával olvasott éjszaka a takaró alatt . Testvérei olykor nagy diadalordítással lerántották róla a takarót. Édesanyjuk ilyenkor bejött, és elkobozta a könyvet. 

     Egy későbbi fejezetben megtudunk még valamit Kien gyermekkoráról. Így jobban megértjük, miért lett ő olyan, amilyen. Miután lezuhant a (könyvtári) létrájáról, s betegágyában feküdt, feléledtek emlékei: „… már gyermekkorában is gyenge lábakon állt”. A tornaórán olyan gyengén teljesített, hogy az már természetellenesnek tűnt. Társai elgáncsolták, télen hóemberbe építették… De a többi tárgyból viszont kiválóan teljesített. A könyvek vigasztalták. Nem csoda, hogy könyvemberré vált, a könyvek lettek társai, barátai. 

     Kien csak a múltban talál magához hasonló szellemeket: Mong-ce, a kínai filozófus vagy Konfucius. Ilyenekkel társalgott. Ahogy a könyvek között is vannak arisztokraták, illetve közönséges népek, úgy az emberi világban is léteznek kiemelkedő szellemóriások és hétköznapi figurák…

     A könyvek esetében a külső is fontos, vigyázni kell rájuk: „… semmit sem gyűlölt jobban, mint a piszkos könyveket.” (K, 7.) Lehet, hogy a könyvekre kíváncsi fiú egyszer sinológus lesz, de „a kisfiúk általában futballoznak, a felnőttek pénzt keresnek, szabad idejükben szeretkeznek. Hogy nyolc órát alhassanak, nyolcat meg semmittevéssel tölthessenek el, a többit valamilyen gyűlölt munkára áldozzák. Nem a hasukat, hanem az egész testüket avatták istenükké.” (K, 9.) 

     Kien nemcsak a szellem embere, hanem a jellemszilárdság mintaképe is. Nem enged semmi külső csábításnak. A jellem általános funkciója Wilhelm Reich korabeli pszichológus meghatározása szerint „az ingerek elleni védekezés és a lelki egyensúly biztosítása.” (2) 

     Kien iszonyodott a hazugságoktól, bár néha, mint látjuk, megbicsaklik. Tudományával is az igazságot szolgálta. Ez azonban csak úgy lehet, ha elzárkózunk az emberektől. „ A mindennapok: hazugságok felszínes zűrzavara. Ahány járókelő, annyi hazug. Ezért is nem néz rájuk. Ugyan kinek volna a tömeget alkotó rossz ripacsok közül olyan arca, mely megragadná? (…) Az ő becsvágya a jellem szilárdsága volt. Nem csak egy hónapig, nem is egy évig: egész életében ugyanaz maradt. A jellem, ha van, meghatározza a külsőt is. Kien, mióta az eszét tudja, magas és nagyon sovány. (…) az arca keskeny, szigorú és csontos…” (K, 12) 

     Napirendje mindig a megszabott rend szerint zajlott. 6-kor kelt, 7-kor indult el sétálni, 8-kor kezdődött a munkája, éjfélkor feküdt le. Számtalan ősrégi kínai, hindu és japán szöveg megfejtése neki volt köszönhető. Leveleket írt néha, de személyesen nem találkozott senkivel. Tanítani sem tanított. Tudta, hogy az ő követelményei teljesíthetetlenek: fejében egy második könyvtár van.

(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.

Kis Canetti-életrajz (Canetti: Káprázat 2)

     Ki volt tulajdonképpen Elias Canetti? Nem árt néhány eligazító mondat. Canetti 1905-ben a bulgáriai Ruszcsukban született (németesen Rustschuk, ma már Ruszénak nevezik). A Duna menti, festői kisváros korábban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, de 1878-tól már a részben független Bulgária része. Canetti ősei spanyol zsidók, szefárdok voltak, akik megőrizték nyelvüket, a ladinót, a spanyol nyelv egy régies változatát. (1) 

     A nagyapa neve szintén Elias Canetti, az apa Jacques Canetti (1881, Adrianopel {a mai Edirne} – 1912, Manchester. Az anya: Mathilde Arditti (1888, Ruszcsuk – 1937, Párizs) 

Szülőháza, flickr.com

     A sokágú kereskedő család legfiatalabb hajtása a mi Canettink apjának, Jacques Canettinek a vezetésével 1911-ben Manchesterbe tette át székhelyét. Már éltek ott Ardittiek - előőrsként. Ha végigolvassuk Canetti önéletrajzát, akkor az első két kötetből világosan kitűnik, hogy a fiatalabb nemzedék úgy érezte, valamiképpen el kell szakadnia az apáktól, a családtól, bármennyire fájdalmas is ez a küzdelem. Ez a legifjabb Eliasra is igaz lesz. Jellemző „apróság”, hogy a nagyapa megátkozza fiát, Canetti apját, amikor az kitartóan Angliába készül. (Nem Kafka jut eszébe mindenkinek? Az ítélet!) Természetesen a kisfiúnak (még csak 6 éves) villámgyorsan meg kellett tanulni angolul: ezen a nyelven kezdte el iskoláit. 

     Majd az apa korai halála után (31 éves volt csupán) az anya a gyermek Canettivel és testvéreivel (Nissim és Georg) Bécsbe költözött. Ez érthető: a szülők mindketten Bécsben tanultak ifjúkorukban, egymás közt is németül beszéltek. S a még mindig kisfiúnak erőltetett menetben el kellett sajátítania a német nyelvet. Ehhez jött 1915-ben a reálgimnázumban a latin. Bécsből 1916-ban Zürichbe vezetett az útjuk. Nem csoda: a háború vége felé Otto Wagner már éhezett, Klimt és Schiele a spanyolnátha áldozata lett. A gyermek Canetti Zürichben írta első irodalmi művét, egy 5 felvonásos drámát Junius Brutus címmel. Itt érezte magát legjobban, egy panzióban, ahol csupán lányok laktak. 

     A háború után, 1921-ben Frankfurtba költözött az egész család. Canettinek nem esett jól a csere: mintha a paradicsomból űzték volna ki. Ráadásul Németországot ekkoriban a gazdasági válság és az infláció sújtotta. Itt is a reálgimnáziumba iratkozott be, s a kémiát kapta meg mint új tantárgyat. Itt találkozott először a „tömeggel”, amikor Walter Rathenaut szélsőjobboldaliak meggyilkolták, s a munkások tüntettek. Canetti a járdán álldogált, s szeretett volna közéjük tartozni. 

     Itt tette le az érettségit. Roppant érdekes lenne többet tudni azokról a témákról, melyeket az akkori tanárok adtak fel. Canetti gondolkodásmódja, érvelésének ismertetőjegyei már ezekben az iskolai fogalmazásokban is jelen van. Lásd az ilyen karakteres mondatokat: „Az ember hordában élő állat. Az emberi hordát népnek nevezzük.” (2) Ne felejtsük el, hogy a világháború nem olyan régen ért véget. 

A visszaköltözés Bécsbe 1924-ben újra fordulatot hozott Canetti életében. Elkezdte tanulmányait az egyetemen, kémiát tanult, engedve az anyai nyomásnak, hogy olyanba fogjon, amiből meg tud élni. Ekkor lett Karl Kraus feltétlen híve. A neves publicistának 1924. ápr. 17-én volt a 300. felolvasása a Konzerthausban. Canetti ismerkedett meg későbbi feleségével, Vezával, azaz Venetiana Taubner-Calderonnal. Az anya Rachel Calderon, (szintén szefárd ősökkel rendelkezett), az apa Hermann Taubner, a második férje, ekkor már halott volt. Veza 8 évvel volt idősebb Canettinél. Közös nyelvük a ladino volt. Kapcsolatuk 1925-ben vált igazi szerelemmé. Veza nagyban „segítette” Canettit abban, hogy saját lábára álljon, függetlenedjen anyjától, ha anyagilag ez még nem is volt lehetséges. 

     Canetti a kémia mellett képezte magát: zenei téren Beethoven volt a nagy élmény, a képzőművészet sem maradhatott el (Klimt). Bécsben ez nem volt nehéz, ahol, mint mondják, itt még az utca is kultúrával volt kikövezve… A vizsgáit a még mindig török állampolgár (ez szerepel a diplomán is) „az akadémiai szabályoknak tökéletesen megfelelően” tette le, filozófiából kitűntetéssel szerepelt Heinrich Gomperznél. (1929) Ettől kezdve kémiával nem foglalkozott többé, de megjegyezte, hogy a természettudomány fegyelmezetté tette gondolkozását. 

     Önállósodásának következő állomása az volt, hogy barátjával, Hans Asriellel kirándulást tervezett a Karwendel hegységbe. Anyja nem akarta elengedni, arra hivatkozva, hogy ez költséges lenne. Canetti föllázadt, s nagy nehezen elérte célját. Itt a hegyekben mélyedt el Freud egyik könyvében (Tömegpszichológia és én-analízis, 1921). Mathilde Nissimmel és Georggal együtt hamarosan Párizsba költözött. Talán Veza volt szemében a tüske, aki: „elvette tőle az anyját, sőt összetörte, tervszerűen, tudatosan, szisztematikusan, rafináltan, lépésről lépésre eltörölte a régi anyaképet, és újat festett (…) gyűlölöm és megvetem Vezát” (Idézet Mathilde leveléből) Írt ő ennél még különbet is. Amikor Canetti 1927-ben Párizsba utazott látogatóba, ki kellett találnia más nőket Veza helyett. 

Hazafele Straßburg és Colmar voltak a megállói, az utóbbiban az Isenheimi oltárt akarta látni. Grünewald – eredetiben! „Az Isenheimi oltárral való találkozásról könyvet kellett volna írni, ha nem írtam volna meg: a Káprázatot. Ha szememre vetik, hogy könyvem sivár és kegyetlen, válaszként csak azt mondhatom el, hol tanultam ezt.” (3) 

Az Isenheimi oltár, hu.wikopedia.org

     1927 máj. 5-én költözött Hackingba, a Hagenberggasse 47-be. 1933 nov. 24-ig lakott itt, ez volt Bécsben a leghosszabb ideig otthona. Itt fejezte be tanulmányait, s itt kezdte el írni első nagy művét. (4) 

1. A ladino alapja a későközépkori kasztíliai nyelv. Ehhez kapcsolódik a héber, török, görög hatás. Héber betűkkel írták. Volt irodalma.

2. Id.: Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 84.o.

3. Uo.: 131. o. 

4. Uo.: 134. o.

Miért a Káprázat ? (Canetti: Káprázat 1)

      

     "Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..." 

                                                                                                                            (Káprázat, 448)

    Amikor a steinhofi Wagner-templomról szóló kis írásomat befejeztem, azt a házi feladatot adtam magamnak, hogy el kell olvasnom Elias Canetti Káprázat c. regényét. Egy mondat miatt: „Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt; ez a látvány ösztönzött munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, soha nem írom meg a Káprázatot.” (1) Canetti ugyanis a Tiergarten melletti Hagenberggasséban vett ki szobát.

     Canettiról korábban nem tudtam semmit, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott, az indoklás szerint „tág horizontú, eszmékben gazdag, nagy művészeti erejű” írói munkásságáért (1981). A jelöltek között ott volt Gabriel Garcia Márquez is. (Bosszankodott is, hogy nem ő kapta: „Canetti nem is létezik!”)

     Igaz, Canetti első könyve, a Káprázat, nagyon régen jelent meg, 1935-ben. Nemigen vettek róla tudomást. Német nyelvterületen csupán a 1963-as, harmadik kiadás (Hanser, München) keltett feltűnést, de előtte a két angol nyelvű angol változat (1946, 1947) már megtette hatását. 

     Nem könnyű olvasmány. A kiemelkedő művek rendszerint próbára teszik az olvasót, s néha nagyon nehéz eldönteni, hogyan értelmezzünk bizonyos szituációkat, jellemeket, cselekedeteket. Canetti ugyanis belesűrítette könyvébe a század összes problémáját, s a könyvégetéssel előrevetítette az elkövetkezendőket. Lehet-e elzárkózni az adok-kapok harcba vesző, önmagát elveszejtő világtól? Ez a fő kérdése Kien professzor tragikus történetének. A válasz: nem.

     A vaskos regény után következtek a drámák, esszék (a legnagyobb szabású a Tömeg és hatalom c. óriásesszé), önéletrajzának három olvasmányos kötete, s végül a Feljegyzések, mely az Összes művek két kötetében 1000 oldalt tesz ki. (Hanuschek szerint a még ki nem adottaknak tizede. (2) )

     Canetti több írásában is foglakozott a Káprázat keletkezésével. A külső körülmények közül azt emeli ki, hogy a Lainzer Tiergarten felé vezető Hagenberggasséban, egy szép villa felső szintjén vett ki egy szobát. (1927) Innen jó kilátás nyílt a szemben lévő magaslatra, a Steinhofra. Láthatta az Otto Wagner-templom arany kupoláját, s a fallal körülvett elmegyógyintézet pavilonjainak sorát. Háziasszonyáról mintázta Therese alakját, de csak a külsejét! 

     Szintén meghatározó élmény volt a bécsi munkásfelkelés, az a dráma, amikor a munkások összecsaptak a rendőrséggel. Ennek következtében 89 halott feküdt Bécs utcáin. Canetti is résztvevője volt a tüntetésnek, melynek során fölgyújtották az Igazságügyi Palotát.
     A tömeg és a hatalom viszonya egész életében foglalkoztatta. Jóllehet a regény szereplőit bezárja egy térbe és önmaguk kalodájába, van egy "tömegjelenet" is a regényben, mely fölöttébb komikus és ugyanakkor tragikus vonásokat mutat. Ha jól sejtem, ezt nevezzük groteszknek. Amikor a főhős pszichiáter testvére, Georges, Párizsból megérkezik, már nem tud segíteni, az egész konstrukció összeomlik.

     De legfontosabb élménye Berlin volt. 1928-ben a nyári szünetben érkezett meg a városba. Itt Wieland Herzfelde, a Malik Kiadó alapítója bízta meg Sinclair egyik regényének a fordításával. Bécsben magányos volt, itt olyanok vették pártfogásukba, mint Georg Grosz, Iszaak Babel vagy Bertold Brecht: „Egyfelől teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelől ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. (…) Soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részlethez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni, három hónapig az őrültek világának tűnt a szememben.” (3) 1929 nyarán újra Berlinbe jött, majd letette vizsgáit, s a Hagenberggasséban, az őrültek városával szemben szobájának falára felszögezte a Sixtus-kápolna mennyezetének képeit, s elkezdte tervezni regényeit. Eredetileg nyolc regényt és nyolc karaktert tervezett. Számára mindig is a jellemek voltak a fontosak. Az volt a kiindulópontja, hogy a világ nem ábrázolható egységes nézőpontból: szélsőséges karaktereket kell kitalálnia, s egymás mellé állítania. Az utolsó lett volna a "könyvmoly", de a végén összevonta a kéziratot, s így született meg 1931-ben a Káprázat. Kiadni nem volt könnyű, de a kéziratok türelmesek. 

     Canetti megjegyzi, hogy a 8. fejezet írása közben kezdte el olvasni Kafka Átváltozását, mely nagy hatással volt regényére. (Az átváltozás ugyanazt fejezi ki: az egyéniség megsemmisülését, csupán lényegesen rövidebben.) Kafka mellett Karl Kraust, Musilt és Brochot nevezte meg stockholmi beszédében, mint számára legfontosabb írókat. (4.) 

     A művészet persze időnként felborzolja a kedélyeket. Erre volt példa valamikor a Hernani csatája, később a szimbolisták újításai, illetve az avantgárd művészet. De a művészet csupán "utánozza" a valóságot. Emlékezetes, hogy amikor Picassónak szemrehányást tettek a Guernica c. festménye miatt, mondván: Picasso, mit csinált maga? A festő így válaszolt: Uraim, ezt önök tették! 

1. Sven Hanuschek írta meg Canetti első, minden részletre kiterjedő életrajzát. 

2. Canetti: Az első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007, 01

3. Uo. 

4. Sven Hanuschek,: E. C., Hanser, 2005, 611. old

Utcanevek és egyebek Bécsben

Elforgatva 

                                           A Lueger szót luégernek kell ejteni. A lugen jelentése: kémlel, kandikál. A lügen viszont hazudik. Könnyen összekeveredik a kettő az ember tudatában.

 

Az emlékmű

és helye

     Sokszor mentünk el a Lueger-emlékmű (1926) előtt, ügyet sem vetve rá, siettünk végig a Ringen, egyik végétől a másikig. Persze tudtuk, hogy ki volt ő, de nem tartottuk fontos személyiségnek, hisz csak egy polgármester volt. Inkább Goethével vagy Schillerrel fényképészkedtünk.

     Lueger azonban nem volt akárki. (Mindenki szem a láncban.) Már hatalmas szobra is jelzi, hogy a kortársak is tudatában voltak ennek. Az ellenindulatoknak is a céltáblája lett. Manapság - a víruson kívül - az intézményesült erőszak és az emlékezetpolitika, más néven a szobordöntések foglalkoztatják az egész világot!

 

Szégyen, összekenve

     Ebben a lázadásban, vagy minek nevezzük, sok szobor kapott halálos sebet. Bár Bécsben még viszonylag enyhe szellők fújdogálnak. Hozzánk ennek a mozgalomnak a szele alig ért el. (Bezzeg harminc évvel ezelőtt!)

     Lueger (1844-1910) halála után a városi Keresztényszocialista Párt hamarosan benyújtotta tervét, hogy legyen szobra, mégpedig a Városháza előtti téren, mely egyébként 1907 óta az ő nevét viselte. Erről sok vita folyt, végül is a szobor a Ringre került, mert a városház előtti teret Ferenc Józsefnek szánták. (Megjegyzendő, hogy a teret később átnevezték Dollfuss térnek, majd Adolf Hitler tér lett. A császár – érthető okokból - már nem volt olyan népszerű.)) A pályázatot Josef Müllner, az Akadémia tanára nyerte meg (1912). Müllner elkérte a volt polgármester szalonkabátját, gallérját, nyakkendőjét és cipőjét, halotti maszkját, a kezéről készült gipszmásolatot. Féltve őrzött zakóját egy városházi szolga bocsátotta rendelkezésére.

     Maga az álló szobor négy méter magas. A négy sarkán álló alakok: egy fiatal munkás gázcsővel, egy aggódó öregember, aki a lainzi öregotthonra emlékeztet, egy aggódó anya gyermekével: gondoskodás az özvegyekről és az árvákról, végül újra egy ifjú munkás. Mennyi nagyszerű dolog!

     Az egykori polgármester sokáig népszerű volt, méltatták Bécs fejlődésében betöltött szerepét. Ő volt a Keresztényszocialista Párt megalapítója is, s miután a választáson kétharmadot kaptak, ők adhatták a polgármestert. (Ferenc József négyszer utasította el Luegert!) A párt 1934-ben szűnt meg, majd 1945-ben ÖVP-ként (néppárt) éledt újjá.

     A század elején olyan új társadalmi feszültségek – migráció, szociális mozgalmak - halmozódtak fel, melyre az első populista politikus, Lueger az antiszemitizmussal válaszolt. Meg kellett találni az ellenséget, s ez nagyon könnyű volt. Egész politikáját, a hatalom megszerzését  a zsidógyűlöletre építette. Nem mernék idézni beszédeiből, annyira förtelmes. Állítólag nagyon jó szónok volt!!

     Salten, a Bambi írója 1926-ban (Neue Freie Presse) a szoboravatás alkalmából úgy vélekedett, hogy Lueger nem igazán gyűlölte a zsidókat. Ez nem megnyugtató, hiszen akkor csak eszközként használta fel őket! Freud tisztában volt a visszás helyzettel, megdicsérte ezt az esszét: Salten jól oldotta meg a számára kiosztott kényes feladatot.

     Arról nincs vita, hogy Luegernek nagy szerepe volt Bécs modern nagyvárossá alakításában, ugyanakkor harsány antiszemitizmusával negatívan befolyásolta a közgondolkodást. Nem véletlen, hogy Hitler, aki 1908-tól 1913-ig Bécsben élt, a Mein Kampfban megemlékezik róla, mint a leghatalmasabb német polgármesterről.

     Lueger szerepének sötét oldala a múlt század 80-as éveiben került előtérbe, amikor Kurt Waldheim háborús múltjáról folyt a vita. Azt követelték többek között, hogy a Ring megfelelő részét (Dr.-Karl-Lueger-Ring) nevezzék át. Így kapta meg a Burgtheater és a Schottengasse közötti rész az Universitätsgasse nevet. Nyilván a neves egyetemnek is kínos volt ez a cím.

 

Megdöntve

     Mindenesetre az osztrákok javára írandó, hogy a revíziót elkezdték. Világos volt a szándék: antiszemita, rasszista vagy fasiszta bécsiekről ne nevezzenek el utcákat, tereket. Luegerről persze már régóta folyt a vita. 2009-ben pályázatot írtak ki a Lueger-emlékmű átalakítására. 220-an nyújtottak be javaslatot. A legszellemesebb az volt, hogy az emlékművet 3.5 fokkal döntsék el jobbra. Így ez mindenkit emlékeztet arra, hogy a szoborral valami nincs rendben. Végül egy táblát helyeztek el a talapzat baloldalán, melynek szövegébe beleszőttek néhány mondatot, mely utal antiszemitizmusára.

 

Magyarázó táblák

           A felső kép az emlékmű talapzatán van. A 3. sorban utal Lueger populizmusára, valamint a német nacionalizmus pártolására. Ugyanezt megismétli a záró részben is.Lényegre törőbb az utcatábla alatti magyarázó szöveg. Tartalma hasonló, de kiegészül azzal, hogy Lueger azt a politikai klímát segítette, mely kedvezett a nemzetiszocializmus elterjedéséhez. 

     A magyarázó tábla szövegét az a Rathkolb professzor írta, akinek a vezetésével egy kutatócsoport már 2011 óta foglalkozott az utcanevekkel. Nem voltak könnyű helyzetben. Mi legyen pl. az Otto Weininger utcával vagy a Herbert von Karajan térrel? El lehet-e törölni a történelmet, vagy fájdalmas tüskeként emlékeztessenek örökké a sebre? Mindkettő ma is megvan.