Dürer: Négy apostol

                                                           Deutsch        

                                                                            (Advent, 2013)

     Már régóta szerettem volna eljutni a müncheni Alte Pinakothekbe. Alig mertem elhinni -olyan kevés időnk volt-, hogy ez sikerült. Néhány kép előtt hosszan álldogáltam, s aztán újra bevettem magam az adventi embertömegbe.

     Számomra Dürer (1471-1528) életművéből a portrék a legkiemelkedőbb alkotások. Persze nyilvánvaló, hogy rajzai, akvarelljei, metszetei is remekművek. Amikor az Albertinában 2003-ban volt gyűjteményes kiállítása, sokáig vártunk sorunkra, hogy a híres Nyulat közelebbről szemügyre vegyük. Azonban önarcképei, anyja, apja, Wolgemut, Holzschuher, Muffel portréi mind-mind kiválóak, a művész mélyebb emberismeretéről tanúskodnak!
     Halála előtt két évvel (1526) kezdett bele monumentális vállalkozásába, a Négy apostol c. kompozícióba. A két tábla két-két életnagyságúnál nagyobb apostol-alakja talán egy szárnyas oltár két szélső táblája lett volna. Ez a terv, ha volt ilyen, nem valósult meg. Testamentumát, korának szóló figyelmeztetését Nürnberg városának ajándékozta. Vajon kik láthatóak a képen? Vegyük sorra! Balról jobbra: János, Péter, Márk és Pál. Közülük azonban Márk nem volt apostol. Kezében papirusztekerccsel talán azt kérdezi: igazat írtam?

    A művet nem lehet elszakítani korától. Erre utalnak a kép alján levő bibliai idézetek is, melyek Luther fordításán alapulnak. (Luther 1517-ben függesztette ki téziseit. Háború és kegyetlenség söpört végig Európán. Nürnberg városa 1526-ban fogadta el a reformációt. Dürer maga is Luther irányzata mellett tette le a garast.) A bibliai szövegek a Jelenések könyvének szavaival kezdődik: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, azokra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva a könyvben; ha valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából…” (Jel. 22, 18) Ezután pedig Péter második levele következik: „De voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekséget fognak közétek becsempészni. Ezekkel megtagadják az Urat, aki őket megváltotta, így gyors pusztulást hoznak magukra. Sokan fogják követni kicsapongásaikat, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, benneteket szép szavakkal fognak kifosztani kapzsiságukban. Ellenük régóta kész van az ítélet, és nem kerülik el kárhozatukat.” (2 Péter, 2,1-3) További idézetek: 1 Ján, 4, 1-3; 2 Tim. 3, 1-7; Márk 12, 38-40. 
     Aki figyelmesen olvassa a szöveget, annak feltűnik a, hogy mennyire fontosak az evangélium "igéi", (az eredetiben a „das gottlich wort” kifejezés), ill. annak az ellentéte, a ”hamis próféták tanítása”. Épp ez a reformáció lényege: Isten szava. S ki lenne Dürernek fontosabb, mint a négy férfi, aki közvetítették Isten üzenetét.

     A feliratokat Neudörffer, egy nürnbergi kalligráfus készítette. Egyébként ő Dürer első életrajzírója is volt, s feljegyezte, hogy Dürer célja a különféle vérmérsékletű személyiségek bemutatása volt. Nem szükséges itt a pszichológia kategóriáit felsorolni. Fontosabb, hogy feszültség tükröződik az arcokon. János önnön evangéliumának kezdő sorait olvassa. (A hagyomány szerint az egyik evangélium szerzője.) Péter hajlott háttal, megtörve hallgat. Márk, a nagyobb erőt elismerve, izgatottan néz Pálra, akinek tekintetében láthatjuk: minden bajsejtelem, minden igaz lesz, amit a próféták megjövendöltek. Ragaszkodjatok az Íráshoz és a parancsolatokhoz, üzeni. A kulcs, a kard s a kis papirusztekercs olyan jelentéktelen ahhoz képest, ami a lelkeken dúl, amit a kapaszkodó kezek s a színek kontrasztja még jobban kiemelnek. János lángoló, vörös, elomló köpenye fejezi ki a szenvedélyt, Pálnál a hidegebb szín az ellenpont: a redők megtört vonalai érzékeltetik az akarat feszülését. E földi emberek tanácstalanok, félnek a jövőtől, bizonyosságot keresnek a kezdet és a vég között.
     Egyedül jöttem ide a néptelen Barer Strasséba. Jó messze vagyok az adventi piactól, ahol feleségem biztos már vár rám. Mindketten hasznosan töltöttük az időt.                                              
                                                                                                      

Esővel köszönt

 

                                                              Öröm a télben (Kertünkben)

     Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít, mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva élvezte a napfényt.

     Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.

     Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember, olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.

     Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes, hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)

                                                                 Alte Nationalgalerie

     Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.

                                                              Tengerpart holdfényben, 1830

          Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:

     „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)

     Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819) szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél, Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
     (Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)

                                                     Kersting: Friedrich műtermében, 1811

     A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz, Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. Nádas – Kerényi nyomán – elmeséli Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea) sikerülhet.

     S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
     Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
     Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás kötetben merülhetek el…

*világfa

Nürnberg, Bayreuth, Bamberg, Regensburg – pillanatképek

                                                                                             2011

Nürnberg 

     Tulajdonképpen tanulmányútnak is lehetne nevezni azt a négy napos utat, melyen adventkor részt vettünk. Ha az ember ilyenkor német nyelvterületen jár, mindenütt karácsonyi vásárra lel, s tanulmányozhatja a számtalan sült kolbászfajtát, forralt bort, puncsot, melyeknek illata már messziről csalogatja a helybeli lakost és az idegent.

                                                                          A Dürer-ház

 

    Nürnbergben is, mint mindenhol, találkozunk rég megholt magyarok emlékeivel és élő honfitársunkkal is, aki örül nekünk, szívesen osztja meg tudását, tapasztalatát. Az elsőre jó példa Dürer, aki félig magyar, hisz apja Ajtósról vándorolt Frankföldre, és itt Nürnbergben telepedett le. S a Dürer-ház műhelyében egy magyar művész, a régóta itt élő Sofia Fränkl mutatta meg a rézmetszetkészítés technikáját. Az elkészült nyomat eredetijét (Egy velencei nő arcképe) pedig Bécsben, a Kusthistorisches Museumban lehet megtekinteni. Így függnek össze a dolgok. A Germanisches Museumban négy eredeti Dürer-festmény látható. (Sajnos egyet kölcsönadtak, de kárpótolt Cranach és az egy Rembrandt.) 

     Bayreuth számunkra elsősorban Lisztet jelentette. Tudjuk persze, hogy Wagner tisztelete szinte egyeduralkodó Bayreuthban, de talán nem véletlen hívta meg Lisztet a Festspielhaus megnyitójára: „Eljössz? (…) itt, Bayreuthban rátalálsz önmagadra.” Nekünk is pontosan ez volt az érzésünk ebben a nyugodt, csöndes, méltóságteljes városban… A Festspielhaus 1876. aug. 13-án A Nibelung gyűrűje c. előadással nyitotta meg kapuit. Liszt a díszpáholyban foglalt helyet II. Lajos bajor király mellett. Wagner 1883-ban halt meg. Liszt a következőket írta: „Ma ő, holnap én. Meghalni egyszerűbb, mint élni.” Ez a holnap 1886. júl. 31-én következett be. Elzarándokoltunk a sírjához is. 

                                                                      Liszt lakóháza 

     Bamberg volt a következő állomás. Dombokra épült, mint Róma. Már 902-ben említik Castrum Babenberch néven. 1007-ben a bajor II. Henrik, a későbbi német-római császár püspökséget alapított itt. 1146-ban szentté avatták. Az ő húga volt Gizella, Szent István királyunk felesége. A város számunkra leghíresebb, legfontosabb, legkiemelkedőbb műalkotása a katedrálisban az ún. Bambergi lovas. A gótikus szobor ismeretlen alkotója a középkori lovagkirályok idealizált alakját faragta kőbe. Egyes művészettörténészek szerint Szent Istvánt ábrázolja a reims-i katedrális szobraihoz hasonló lovas szobor. 

                                                                   A lovas előlép a fénybe 

     Regensburggal a Duna köt össze minket. Kőhídja 1135 és 1146 között épült. Regensburg nagyon régi város. A kelták, rómaiak után 843-tól a Keleti-Frank Birodalom fővárosa. S sajnos azt kellett hallanunk, hogy itt végezték ki az 955-ös augsburgi csata magyar vezéreit: Lélt és Bulcsút. Most magyarjainkat – mint mindenütt – forralt borral és sült kolbásszal kínálták. 

                                                           

Németország és a németek

                                                                  Töredékes megjegyzések egy előadáshoz

                                                                Thomas Mann-Haus - most

      A Pacific Palisadesben található Thomas Mann-ház olvasásra hív. (Itt megtalálod!)  Manapság a világhálón egymást érik a jobbnál jobb irodalmi oldalak. (Ha mindenki ír, akkor ki olvas, s főleg ki dolgozik?) Mindenesetre Thomas Mann, akit már sokan leírtak, beszáll a versenybe. Most egy 1945-ben elhangzott beszédét tették közzé. Tessék hozzászólni! Címe: Németország és a németek. Merész vállalkozás Thomas Mann számára is azon rettenetes bűnök után megszólalni, amiket a náci Németország elkövetett. 

      Csupán néhány gondolatot tudok kiragadni a huszonegy oldalas írásműből. Először is nagyon szép a stílusa, nem is stílus ez, hanem költészet. Ahogy elkezdi: álomszerűnek tartja, hogy ő mint friss amerikai állampolgár beszélhet Németországról és a németekről a Kongresszusi Könyvtárban. Valóban különös, miként hányja-veti a sors. 1933-ban egy hosszabb utazás után nem tért vissza hazájába. Hogy miért? Szavait följegyezték, bátyjának, Heinrichnek és fiának, Klausnak könyveit máglyára vetették. Még idejekorán a „az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte a nemzetiszocializmust: mely „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.” (Beszéd a németekhez, Deutsche Ansprache,1930) Ezzel a beszéddel és a Mario és a varázslóval mindent elmondott. S érthető, hogy nem térhetett haza. 

     Először Franciaországba, majd Svájcba költözött. Közben útleve lejárt. Kérésére 1936-ban megkapta a cseh állampolgárságot. (Vajon miért nem a magyart?) Utána rögtön megfosztották a német állampolgárságtól. 1938-ban végleg az Egyesült Államokba költözött, majd 1941-ben Pacific Palisadesbe, Los Angeles „külvárosába”. (Háza ma kulturális központ.) Az amerikai állampolgárságot 1944-ben kapta meg. 

     A Németország és a németek (tulajdonképpen esszé) 1945 májusában, közvetlenül a kapituláció után hangzott el. Nemcsak az időpont teszi jelentőssé az esszét, hanem az is, ahogyan a készülő regényének, a Doktor Faustusnak, eszmevilága beszüremkedik a történeti áttekintésbe. Goethe Faustja is az ördöggel kötött szövetséget, írja Mann, s ahol az intellektus gőgje a középkoriassággal párosul, ott van az ördög, Luther ördöge, Faust ördöge, aki igazi német figura. A vele kötött szövetség „a lelki üdvösség eladása, azért hogy Faust egy időre a világ minden kincsét és hatalmát megnyerje.” Ezt tartja a német magatartás lényegének. 

     Sokat foglalkozik Lutherrel. Félig–meddig Luther is középkori alak. Hitt az ördög létezésében. Sőt meg is küzdött vele. Voltunk a wartburgi toronyszobájában, ahol tintatartóját az ördöghöz vágta. A tintafolt még mindig ott sötétedett a falon. Bibliafordítása óriási tett volt, miként a reformáció is az. Ezzel mentette meg a kereszténységet, létrehozván az ember és az isten közötti közvetlen kapcsolatot. Így elősegítette az európai demokrácia létrejöttét. Mert ha mindenki a saját maga papja, az a demokrácia. Miközben Luther semmit sem értett a politikai, állampolgári szabadságból. 

     Friedrich Ebert, az első német köztársaság elnöke, 1919-ben kijelentette: „Gyűlölöm a forradalmat, mint a bűnt.” Így gyűlölte, írja Mann, Luther a parasztfelkelést, mely, ha győzött volna, az egész német történelem másként alakult volna. „A vad kutyákat, a parasztokat agyon kell ütni, kiáltotta a fejedelmeknek, most a parasztállat (Bauernvieh) leölésével, megfojtásával elnyerhetjük a mennyei birodalmat.” 

     Kísérteties. Az ismétlődés. Mann inkább Rotterdami Erasmusszal szeretne társalogni. (A balgaság dicsérete) 

     Az író alakokban, képekben gondolkodik. Érzékletes a középkori hangulatot árasztó Lübeck rajza, Luther alakja, s ellenpontja, a würzburgi szobrász, Riemenschneider, aki a szegények mellé állt, s ezért börtönbe vetették, megkínozták. 

                                                                   Tilman Riemenschneider

* 

     „Egy nép, mely nem szabad, és nem visel felelősséget önmagáért, nem érdemli meg a külső szabadságot.” Az ilyen nép nem beszélhet a szabadságról, s ha ezt a hangzatos szót használja, „akkor rosszul használja”. A német szabadságvágy mindig kívülre irányult. Belül maradt a szabadságnélküliség, gyámság, tompa alávetettség, katonai szolgalelkűség. Az ok, hogy Németországban soha nem győzött a forradalom. A nemzet fogalmát és a szabadságot nem tudták egyesíteni. 

* 

     Csemege: franciául idézi Balzacot! 

     „Les Allemands, s’ ils ne savent par jouer des grands instruments de la Liberté, savent jouer naturellement de tous le instruments de musique.” 

* 

     A politika a lehetőségek művészete, közvetíthet szellem és élet, eszme és valóság, kívánatos és szükséges, lelkiismeret és tett, erkölcs és hatalom között. Sok rosszal jár, de a politika nem csak gonosz erő, nemcsak hazugság, gyilkosság, csalás, erőszak. Nem kell mindig az ördöggel cimborálni! 

     A bűnök megtörténtek, nincs bocsánat. Most egy érdekes (józan? cinikus?) megjegyzés jön: fölöslegesek voltak. A hatalmi és hódítási terveket e nélkül is meg lehetett volna valósítani – egy olyan világban, ahol trösztök uralkodnak, és kizsákmányolás van. 

* 

     Önkritikus írás, a történelmi pillanat nem is sugallhat mást. De visszatekintve a múltra, számba veszi a német szellem nagy teljesítményeit a zene, a filozófia, a művészet területén. A német romantika is sajátos érték volt, míg a tömegeknek szóló hazugsággá nem silányult. Mann a jelenben körülnézve, nem talál jelentős szellemi teljesítményt. 

* 

     Talán maradt volna Pacific Palisadesben, ha nem változott volna meg a politikai légkör, ha McCarthy szenátor nem indított volna el boszorkányüldözést a kommunista vagy kommunistának vélt személyek ellen. A képviselőházban Mannt Sztálin legelszántabb védőjének nevezték. 1952-ben költözött vissza Európába, Svájcba, melynek szabad levegőjét már fiatalkorában is nagyra becsülte. Zürichben telepedett le. 

     Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából (1949) ellátogatott Frankfurtba és Weimarba. A szemrehányásokra így válaszolt: „Nem ismerek zónákat. Látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek.”

                                                              Thomas Mann-Haus - akkor

A tűz (Canetti: Káprázat 9)

                                                                         II.               

      „Olyan gonoszan, mint Ön, senki sem tud írni.”                                                           (Benedikt Friedl E. C.-nak)

                                                                           „Mit akart mondani ezzel a könyvvel? Rossz volt a kérdés. Ha tudta volna, akkor nem írta volna meg a regényt.” (Hermann Broch)

      A 3. rész olvasása közben eszembe jutott egy Poe-novella, melyben az őrültek átveszik az uralmat a bolondokházában. Az emberséges módszerek ellenére az egyik beteg, egy „hülye pasas, - egy őrült – azt vette a fejébe, hogy minden eddig ismertnél jobb kormányzást talált föl – már ami az őrültekháza kormányzatát illeti. (1) Ez ma sem elképzelhetetlen. A regény idejében, a két világháború között, hőseink még magányosan szenvednek, de hamarosan beszippantja őket a tömeg. A regényalakok közt nincs egyetlen normális ember sem. Viszont George számára éppen ők a normálisak. Poe kis elbeszélésében visszaáll a rend, az ápolók kitörnek fogságukból. Canettinél nem ez történik! 

     Kien olyan mélyre jutott, hogy onnan már nincs visszaút. A házmester tartja fogságban: „A bedeszkázott ablakon át gyér világosság vetődött az ágyra meg egy szekrényre, egyébként kivehetetlen volt minden. Állott étel undorító bűze csapta meg… (…) Georg kettőt lépett a fal mentén, s valami rakásba ütközött. Péter? Lehajolt és egy emberi csontvázhoz ért. Felemelte, az ember remegett…” 

     Georges kimenti Pétert a nyomorúságból, látszólag elsimítja az ellentéteket. De a megbomlott elme már nem tér vissza a régi keretek közé. Georges itt is a bevált recepttel él, mint a többi betegénél: alkalmazkodik az őrült vízióihoz. Azonban Péter hamar fölismeri a módszert: „A te sikereid alapja a szemérmetlen hízelgés. Most már értem, miért csapnak olyan hűhót körülötted. Egy minden hájjal megkent hazudozó vagy. Az első szó, amit megtanultál kimondani hazugság volt. Kéjelegsz a hazudozásban, azért lettél elmeorvos. Szégyelld magad a betegeid előtt! Azoknak keserű igazság a maguk nyomorúsága, panaszkodnak, ha már nem találnak kiutat. (…) Lehet a legszegényebb ördög Isten földkerekén, te bókokkal halmozod el.” (486) 

     Összetalálkoznak viszont a nők elítélésében: "A nők a világ szerencsétlensége.” (485) Ellenséget keresni és találni már akkor is könnyen lehetett. Ezek a nők a fél emberiség, bár a másik fele is értéktelen Péter szemében. Tanúként megidézi a régmúlt megfellebbezhetetlen tekintélyeit, Konfuciust, Buddhát, akik szintén semmibe vették a nőket. A mitológia hősnői is lelepleződnek: Aphrodité, Heléna, Klütaimnésztra, Pénelopé, Héra, majd Kleopátra és Krimhilda. 

                                                           Michelangelo: Éva teremtése

     Péter Különösen Évára, az első asszonyra, haragszik. Canetti az ihletet a Sixtus-kápolna freskójából merítette. Szobájának a falára felszögezte a Teremtés reprodukcióját is. A feledékeny Úristen Ádám oldalbordájából is megteremtette Évát. A legelső asszony azonban hízelgő, számító, alantas és bűnös. Ha Michelangelo egy pápai parancsra arra kényszerülne, hogy megsemmisítse, amit alkotott, ezt az Évát „száz svájci gárdista ellenében is megvédelmezte volna.” 

     Tulajdonképpen Péter és Georges egymás ellentétei. Az egyik magába záródik, önmagához a végletekig hű, a másik a tömegben kel életre. Az lenne a megnyugtató, ha létrejönne az egyensúly az individuum és a közösség között, s egy személyben egyesülne. 

     Nemcsak Péter vall kudarcot, de Georges is. A végén egyedül hagyja önmagával viaskodó testvérét. A legutolsó lapokon Kien szürreális látomásában kaleidoszkópszerűen felidéződik az összes motívum, melyek közül a tűz győzedelmeskedik. 

                 A Justizpalast, 1927, kleinezeitung.at

                                                                                                      Első kiadás, antiquarisch.de

(1) Poe: Dr. Kátrány és Toll professzor módszere, ford.: Babits Mihály

                                                                    Vége

Georges (Canetti: Káprázat 8)

I. 

             „… újabb rohamra készül bennünk a tömeg. Egyszer majd nem hullik szét, először tán egy országban, s onnan terjed tovább, míg végül senki sem kételkedhet benne, mert nem lesz többé Én, Te, Ő, csak ő, a Tömeg.” (463) 

     A befejező rész főszereplője Georges Kien, a sinológus Párizsban élő testvére. Létezését Canetti már jó előre jelzi, de akkor még Georg néven találkozunk vele. Párizsban természetesen Georges, aki egy elmegyógyintézet igazgatója, neves pszichiáter. E poszton elődje nem sokat törődött a betegekkel, Georges azonban azzal tűnt ki, hogy úgy bánik velük, mintha emberek lennének. (446) Elfogadja téveszméiket, s úgy reagál rájuk, ahogy elvárják tőle: „A királyokat alázatosan felségednek szólította; istenek előtt térdre hullott, és összekulcsolta a kezét.” (447) 

     Szerették őt. Ráadásul Georges nemcsak emberi módon viselkedett, hanem meg volt győződve arról, hogy a „betegek gazdagabbá tették páratlan élményeikkel. (…) Mennyi szellemet és erőt talált némelyikben! Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné.” (448) Átadta magát tévképzeteiknek, szinte elveszítette önmagát, minden pillanatban eljátszva a kívánt szerepet. 

                                               Schiele: Klimt, resersegate.net                                                     

     Hogyan jutott el Georges idáig? Meglepő módon a szép fiatalember nőgyógyászként kezdte. Georges-zsal ellentétben Peter egy vakarék, mondja Fischerke: „Az inteligencia, az kiben van? A vakarékban, én mondom. Mert minek a jóképűnek az inteligencia?” (192) Körüldongták a nők. Ebben a mozzanatban benne van a kor (Weiningerre is támaszkodó) nőkről alkotott felfogása: mit is tehetnek a nők? Csupán erre képesek. (Valójában mindenre képesek, az előző igazgatót a fiatal felesége megmérgezte, hogy hozzá tudjon menni Georges-hoz.) 

     Georges-ot azonban egy olyan különleges élmény éri, amely megváltoztatta életét. Egy bankár beteg testvére gorillának képzeli magát, s elzártan él a villa egyik szobájában. A különös az, hogy Georges nem az őrültet látja benne, hanem egy felsőbbrendű lényt, aki senkihez sem hasonlítható, valamiféle ember előtti világból érkezett a XX. századba. (1)

     Ezzel párhuzamosan ráébred önnön csekélységére: akinek „nincs bátorsága lenni, mert a lenni fogalma a mi világunkban annyit jelent másnak-lenni.”

     Georges néhány hónapig minden áldott nap elment hozzá, hogy tanulmányozza világát. Egy értekezést is publikált a gorilla nyelvéről. Asszisztenseit így tanította: 

     - Önök is látják, uraim, - milyen siralmas tökfilkók, milyen szomorú,megátalkodott kispolgárok vagyunk ehhez a zseniális paranoiáshoz képest. Mi egyhelyben ülünk, ő repül; mi a mások tapasztalatain, ő a sajátjain. Egyes-egyedül sodródik, akár a Föld, a maga világűrében. Neki szabad félnie. (…) Ülünk konok értelmünkön, mint fösvény a pénzén. Az értelem, úgy ahogy mi értelmezzük, félreértés.” (457)
     Az értelemnél fontosabbak az ösztönök. Ugyanez a kettősség figyelhető meg Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak c. költeményében. (2)

     Georges meghagyta a „majomembert” választott világában, s később sem akarta meggyógyítani. Gyenge jellemnek tartotta azokat, akik visszavágytak a normálisok világába, mondván: a gyógyultak mind kövérek lettek, kereskednek, íróasztal mögött ülnek, gép mögött állnak. Amikor betegek voltak, roppant bűn súlya alatt görnyedtek (a világ helyett), vagy kicsiségük miatt szenvedtek, s a világ meghódításával vagy a halállal küszködtek.” (456) Korábban egy talányért éltek, de talányuk már megoldódott.

     Georges zengi az őrültség himnuszát. De az őrült nemcsak szellemi életet él. Ott van a kovács esete, aki 24 évig élt feleségével. S miután elhagyta, a férj beleőrült, felgyújtotta a falut, gyerekeket gyilkolt. Sok hányattatás után Georges intézetébe került. Georges mindig megnyugtatta: hisz itt van a feleséged a hálóban. Abban a hálóban melyet Vulkán (a kovács) készített Vénusznak és Marsnak.

     „Georges minden cselekvése idegen emberekben játszódott le. Nyugalmát is bennük kereste." (462) Ez, más szavakkal, azt jelenti, hogy Georges szeret beleolvadni a tömegbe! A tömeg is kulcsfogalom a regényben. Az éhségen, a szerelmen kívül ez a legfontosabb hajtóerő: „A tömeg, ez a roppant vad, nedvektől duzzadó, forró állat, ott mocorog valamennyiünkben, mélyen, sokkal mélyebben, mint az anyák. Életkora ellenére a legifjabb állat. Földünk legfontosabb teremtménye, célja és jövője. Olykor felülkerekedik bennünk a tömeg, bömbölő vihar, háborgó tenger, amelynek minden cseppje él, és ugyanazt akarja. Most még hamar széthullik, s akkor ismét szerencsétlen, magányos ördögök vagyunk.” (463)

     Georges (Canetti) felfedezése a tömeg. Az emberiség kezdetben tömeg volt, s Canetti szinte költővé válik, amikor a tömeg erejéről szól.

     Mindenkiben benne él a tömegbe olvadás vágya. A műveltek harcolnak a bennük élő tömeggel:„A műveltség az individuum erdőövezete a tömeggel szemben.” Azonban a műveltség nem véd meg semmivel szemben. (3) A tömeg ugyanis veszélyes is lehet.

     Georges maga is megtapasztalta a vonzerőt. Korábban neki is voltak személyes vonzalmai. Ám mint pszichiáter egyre közelebb került a „gyógyítandó” nyájhoz, és szinte egybeolvadt velük: mások érzelmeinek áramlásában lélegzett.” (465) Betegei szinte istenítették. minden idegszálával betegeihez kapcsolódik, de így sem érhet nyugvópontra. (Weöres már tudta: „a majmoké a világ.”) 
     Az őrületet éppen az okozza sok embernél, hogy erős bennük a tömeg iránti vágy, de nem tudják kielégíteni. Ezek az emberek mérhetetlenül magányosak, mint Kien, Therese, Fischerke, Pfaff. Talán Georges a kivétel.
      Georges (Canetti) nem is sejtette, hisz őrültség, hogy víziója mennyire pontos: „ A hírnevem révén talán bővül az intézet. Idővel kétezer és tízezer között mozog majd az ápoltak száma. Boldogságomat a világ minden tájáról érkező zarándokseregek teszik teljessé. Az Egyesült Világköztársaság harminc év múlva várható. Engem neveznek ki az elmebetegek népbiztosává. Utazások a földgolyó egész lakott területén. Használhatatlan elmék milliós hadseregének felügyelete és díszszemléje. Baloldalt állítom fel, akinek egy kerékkel kevesebb, jobboldalt, akinek egy kerékkel többje van. Kísérleti intézetek alapítása a túl tehetséges állatok számára. Embertenyésztés, őrült állatokból. A gyógyult őrülteket szidalmak és becsmérlő szavak kíséretében bocsátom el hadseregemből.” (466)

     Ilyenformán Georges tökéletes ellentéte Péternek, aki elutasítja a tömeget. A nyakamat teszem rá, hogy előbb-utóbb Georges betegei is fel fognak lázadni. Az elutazása előtti ellenséges csönd ezt érzékelteti. Georges is el fog tűnni a világot jelentő bolondokházából, vagy diktátor lesz. Olvass bele, hogy mi lett a Steinhofból! 

                                                           Folyt. köv. 

Jegyzetek
 

(1) Ibsen Peer Gyntjében Huhu tanulmányozza az ősi az ősi nyelvet: 

Hajdanában más parancs volt, 

az orángután barangolt.

Akkor ő volt úr s király itt, 

bőgve vívta vad tusáit. 

…. 

jaj, idegen meghódítja,

őserdő-szót elnémítja. 

…. 

Azért szállok síkra mostan, 

hogy az ős-szót visszahozzam, - 

hogy feltámadjon a hulla 

s népünk ordíthasson újra, -

                    (Peer Gynt, IV. felvonás, ford.: Áprily Lajos) 

(2) Herczeg Ferenc Majomszínház c. vígjátékában (1925) a majmok fegyelmezett tanácskozást folytatnak, de közbeiktatnak néha egy intermezzót, amikor elszabadulnak az indulatok! Ezek voltak a legjobb jelenetek, hála a táncosoknak. Nemzeti Színház, 1999, rendezte Iglódi István)

(3) Egy későbbi példát hozok: „ – Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.” (Örkény István: Ín memoriam dr. K. H. G.) 

 

Fischerke (Canetti: Káprázat 7)

                            

            „Az ember direkt azt hiszi néha, hogy a szemétládából 

             mászott ki.” (K, 199)

            „Szívélyes üdvözlet a nejétől, Theresétől. Elhalálozott.”

             (K, 283) (1) 

     Kien sorsa már elvégeztetett, tulajdonképpen új, szinte kiismerhetetlen regény kezdődik a második résszel, oly bonyolult a valóság, a képzelet és az őrület groteszk, abszurd, olykor  horrorisztikus játéka. 

     Canetti egy helyen azt írta, hogy művének rejtett, alig észrevehető összefüggése van az Odüsszeiával. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ez a rész arról szól, hogyan száll le Kien az Alvilágba. De nincs segítője, mint volt Odüsszeusznak Teiresziász. Sötét, fenyegető árnyak veszik körül, amikor belépett a paradox módon Mennyei egeknek nevezett pokoli lebujba. Fischerke volt az egyetlen, aki megszólította. 

     Egy másik szempont az Odüsszeiához való kapcsolódáshoz: Odüsszeusszal ellentétben, Kien nem tudott ellenállni a Szirénnek (Therese). A nő a nagy csapda az összes férfi szereplő szerint. A lefelé zuhanó Kient és a fölfelé igyekvő Fischerkét összeköti a nőkhöz való viszony is. Ami Kiennél gyűlölet, az Fischerkénél megvetés: „Hát tudja mit, egy nőszemélynek egyszerűen muszáj hamisan esküdni, na és mért muszáj egy nőszemélynek hamisan esküdni? Mert a nőszemély maga is hamis! Kérdem én magát, maga tudna hamisan esküdni? És én talán tudnék hamisan esküdni? Ki van zárva! És mért? Mert nekünk igenis van inteligenciánk. Most mondja, hát látott már maga olyan inteligenciát, ami hamis? Mert én nem.” (K, 202) (2) Nota bene, Kien követelésére „Fischerkének meg kellett esküdnie intelligenciája életére, hogy még soha életében nem lopott.” (K, 231) 

     Odüsszeusz, Kiennel ellentétben, ép ésszel ki tudott szabadulni Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá hálójából. (A vigyázatlan Agamemnonra ki méri a halálos csapást, ha nem a felesége, Klütaimnésztra.)

     A professzor itt már csak sodródik. Bár azt gondolja, hogy ugyanott tudja folytatni, ahol abbahagyta: könyvek közt élni. Ez azonban már csak képzeletében lehetséges. Fischerke lesz készséges kiszolgálója ebben a képzeletbeli játékban. Nem önzetlenül. Ügyesen irányítja, alkalmazkodva Kien rögeszméihez. (Ez majd átvezet a harmadik befejező részhez, melynek Georges/Georg a főszereplője, aki azt vallja, az őrülteket meg kell hagyni a maguk őrültségükben.) Mint a vak, úgy mozog Kien ebben a valóságos világban.
     Érdemes összehasonlítani az óriás és a törpe portréját. 

     Kien: 

     ”Egy borbélyüzlet tükre elé lépett, és szemügyre vette vonásait. A szeme vízkék, orcája semmi. Homloka meghasadozott sziklafal. Orra függőleges, szédítően keskeny hegygerincként zuhan mélybe. Legalul teljesen elrejtve, két parányi, fekete rovar. Senki nem gyanítaná, hogy orrlyukak. A szája: egy automata bedobónyílása. Halántékától két mély ránc, mesterséges forradáshoz hasonló, fut le az álláig, s találkozik éppen a hegyén. Az amúgy is hosszú, keskeny arcot e két ránc meg az orr öt ijesztően szűk sávra szabdalja, szűkre ám szigorúan szimmetrikusra, ezen az arcon nincs hely, amin el lehetne időzni.” (K, 188) 

Mateusz Beznitz: Portré 0J (3) 

     Fischerke: 

    „Váratlanul egy éktelen púp bukkant fel mellette, és érdeklődött, szabad-e a hely. (…) A púp gazdája, egy törpe máris felfelé igyekezett az egyik széken. Sikerült rátelepednie, s hatalmas, mélabús szemét Kien felé fordította. Erősen hajlott orrának hegye szinte az állát érte. A szája éppoly kicsi volt, mint az ember maga – nem lehetett megtalálni. Se homloka, se füle, se nyaka, se törzse – az egész ember csak egy púpból, egy hatalmas orrból és egy fekete, nyugodt, szomorú szempárból állt.” (K, 190) 

Joan Miro

     Kien portréja leginkább egy kubista rajznak felel meg. A kulcsszó a magány. Fischerke ábrázolása szürrealista, akár Bosch, Miro vagy Dali is festhette volna. Fischerkét, a második rész tulajdonképpeni főszereplőjét, a sors kétszeresen is sújtotta. 

     Először is zsidónak született, maga mondja: „A világban csak úgy hemzsegnek az antiszemiták. Egy zsidó mindig résen áll a halálos ellenséggel szemben.” (K,197) Vagy: „Fischerke semmiben sem hitt, csupán abban, hogy ’zsidónak lenni’ halálos vétek, amely önmagában hordja büntetését.” (K, 272) Kien úgy véli, hogy Fischerke a világ legártatlanabb zsidója, amikor sakkozik. (Különben rosszban sántikál, a la Weininger.) Pozitívum is van: felmerül Fischerkében a gondolat, hogy meg is ölhetné Kient, de „nem, egy zsidó nem tesz ilyet.” (K, 223) A hotelszoba sötétjében vívódik, s jobb belátásra tér.

     Másodszor: púpos törpének született, ’kriplinek’. 

     A sorrend felcserélhető. 

     A púpos, illetve a törpe alakja a világirodalom több jelentős művében felbukkan. Az Iliászban a púpos Therszítészt éppen Odüsszeusz alázza meg, púpjára csapva jogarával, mivel Therzítész tíz év után megelégelte a háborúskodást, s haza akar menni. (Meg kell jegyezni, hogy Odüsszeusz az Iliászban más jellem, mint az, aki az Odüsszeiában szerepel.) 

     Horribile dictu (4) Terszítész nem akar hősi halott lenni! Milyen emberi: 

     „Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött: 

      kancsal volt, és sánta a féllábára, a válla 

      ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben 

      végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek. 

      Őt mind közt Akhileusz s Odüsszeusz útálta leginkább.” 

                                (Iliász, második ének, Devecseri Gábor fordítása)

     Említsük meg Quasimodót, ill. Thomas Mann Friedemann urát is (5), akik reménytelenül szerelmesek az éppen eléjük kerülő, gyönyörű nőbe. Borítékolható a visszautasítás. Fischerke nem szerelmes, csupán azt szeretné, ha emberszámba vennék, s elismernék sakktudását. A púpját gyűlöli. Kien külön csatájuk szünetében – kivételesen ellágyulva – dicsérőleg mondja Fischerkének: 

     - „Maga nem is ember – lehelte szeretettel Fischerke fülébe.

     - Hát igen, a nyomorék nem ember, tehetek én róla? 

     - Egyedül a nyomorék ember – próbálkozott Kien valamelyest erősebb hanggal.

     - Nem – jelentette ki Fischerke -, az ember nem nyomorék, különben én is ember volnék! 

     - Megtiltom! Az ember az egyetlen vadállat!” (K, 271-272) 

     Nem csoda, hogy Fischerke ki akar törni a nyomorúságból. Már a sakk is egyfajta menekülési út. Az órákig tartó, szenvedélyes játék elfeledteti vele kétségbeejtő helyzetét. Amerikai lázálmában így mutatkozik be: nem Fischerke vagyok, hanem egyszerűen Fischer. Mindent megtesz azért, hogy eljusson az ígéret földjére, Amerikába. Úgy gondolja, ott nincsenek előítéletek. Biztos abban, ha kihívja Capablancát, akkor legyőzi, s ő lesz a világbajnok, és mindenki leborul előtte. Majdnem sikerül is neki, egyelőre Párizsba utaznia, ha nem lenne az a végzetes hiba. Még Odüsszeusz elkövet valami hasonlót, amikor dicsekszik a megvakított óriásnak. A leleményes hőst azonban az istenek segítik tovább, de ki áll Fischerke mellett? 

     Fischerke mindazonáltal összetett jellem. Az igaz, hogy kifosztja Kient. De hogy is mondja Woyczek: „Tessék csak nézni: nekünk, egyszerű népeknek, nincs erényünk (...) hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép előkelően beszélni, akkor már én is erényes akarnék lenni. Szép dolog lehet az erény, kapitány úr. De én csak egy szegény ördög vagyok." 

     Fischerkét kreativitása emeli a szegény, nyomorgó társa fölé. A csalást üzleti vállalkozásnak álcázza, felvesz embereket: egy házalót, egy csatornatisztítót, a már ismert „vak” koldust és hasonmását, a szintén púpos Fischernét. Az is érezhető azonban, hogy hetykesége, magabiztos fellépése csak látszat, szorongás van a mélyén. Az emberekkel játszott szédületes sakkjátszmáját elveszti. Nem tudja, hogy ezeknek a „bábuknak” vannak önálló gondolataik s főleg érzelmeik. Nem számolt az emberi természettel, a kíváncsisággal, az önzéssel, s azzal, hogy nem várt figurák lépnek a táblára, s a káosz eléri tetőfokát. A vak koldusnak ő is gombot dob a sapkájába. Annak, aki a háborúban nem tíz, csak három évig harcolt az első vonalban, s aki olyan nehezen tudja elviselni, hogy folyton becsapják. 

     Mégis ez a szélhámos testesíti meg a regényben egyedül a reményt. Vereségében átcsillog valami emberi. 

     Jegyzetek

1 Okkal feltételezzük, hogy Canetti alaposan ismerte a Faustot, ott ugyanis Mephistopheles így tréfálkozik Mártával:

„Ne vegye zokon, ami most derül ki:

 Férje meghalt, és üdvözletét küldi.”

       (Goethe: Faust, Pesti Kalligram Kft, 2015, 121. o., ford.: Márton László) 

2 ”… mélyen gyökerezik a nő hazugsága, a nő organikusan – ha szabadna legszívesebben így mondanám: ontologikusan - hazug mivolta.” Otto Weininger: Nem és jellem, Debrecen, Kvintesszencia, 2010. 219. old) Elfriede Pöder tanulmányában sorra vette a szó szerinti egyezéseket. E. C.: Blendung als Lebensform, Königstein/Ts, 1985.

3 A képre Edgar Piel hívta fel a figyelmemet. Edgar Piel (1947) német filozófus, festő. Könyvet írt Canettiről: E. C., München, 1984

4 szörnyű mondani

5 Viktor Hugo: A párizsi Notre-Dame 1482, Thomas Mann: Friedemann úr, a törpe, megjelent: 1897

Az erőszak bűvöletében (Canetti: Káprázat 6)

     Karl Kraus, wikipedia

     Az Ehrlichstraße 24-et messze elkerülték a koldusok és a házalók. Itt házmesterkedett ugyanis Benedikt Pfaff, a nyugdíjas rendőr, aki megfigyelőrendszert épített ki, hogy távol tartsa a háztól a nemkívánatos személyeket. Akit elkapott, azt félholtra verte. Egyszer Kiennek is nekitámadt: „Te moslék szarházi, viszlek az őrszobára!” (K, 89) Szerencsére minden tisztázódott. Ettől kezdve Kien nagyobb összeggel dotálta a házmestert: fő a nyugalom. Pfaff nagyon erős volt, de a pénzt sem vetette meg. 

     Feleségét és lányát már agyonverte. Kiennek így szónokolt: „A nőket agyon kéne verni. Mind egy szálig. Én aztán ismerem őket. Most ötvenkilenc vagyok. Huszonhárom évig voltam nős. Majd a fele az életemnek. Furt csak az asszonnyal. Ismerem én a fehérnépet. Bűnöző egytől egyig. Tessék csak összeszámolni a mérgezéseket, a professzor úrnak van elég könyve, azon láthassa. A fehérnép gyáva. Én csak tudom. Ha például nekem odamond valaki valamit, egyszerűen behúzok neki egyet, hogy hóttig nem felejti el. Te szarházi, mondom, te nyomorult, még te merészelsz? Próbálja meg ezt a fehérnéppel. Rögvest eliszkol, lefogadom az öklömbe, pedig az ér valamit, ide süssön. Egy fehérnépnek mondhatok én, amit akarok, az ugyan meg se moccan. Hogy mért nem moccan? Mert begyullad! És mért gyullad be? Mert gyáva!” (K, 118) 

     Jellemző, hogy a betegen fekvő Kien, történelmi ismereteit felhasználva igyekszik meghatározni a Pfaff-jelenséget. Boldog, ha valamit valahova be tud sorolni. Így válik számára érthetővé a világ:        „Kient határtalan lelkesedés öntötte el. A házmester zsoldos, mi is lenne más? Tömzsi alakja, megsemmisítő hangja, aranyon vett hűsége, vakmerősége, amely semmitől, még a nőktől sem retten vissza, üres hetvenkedése, melldöngetése – a megtestesült zsoldos!

     Ettől kezdve már nem rettegett az ököltől. Csak egy jól ismert történelmi figura ült mellette. Tudta róla, mi fán, s azt is mire termett. Hajmeresztő ostobasága érthetővé vált. Viselkedése is olyan, amilyen egy zsoldoshoz illik. (…) hogy felülkerekedjünk valakin, elegendő történelmileg besorolni.” (K, 121) 

     A zsoldos múlt vagy jelen? Ártalmatlan árnykép vagy fenyegető valóság? Idézzük fel Canetti életre szóló élményét, 1927. júl. 15-ét! A rendőrattakot, a véres pénteket, mely előre vetítette a fasizmust! (1) Hanuschek így foglalta össze Karl Kraus leírását a történtekről: 

     „A rendőrök válogatás nélkül lőttek a nézelődők csoportjára, tekintet nélkül arra, hogy ott nők és gyerekek is álltak. Lőttek a tűzoltókocsira és az ideiglenesen felállított elsősegélyhelyekre. Letartóztatták, megkínozták, karddal ütötték a menekülőket, utánuk lőttek, akár tüntetők voltak, akár nem. Egy rendőr lelőtt a Német Népszínház előtti állványon kíváncsiskodó tizenöt éves fiút.” Majd Ernst Fischer szavaival folytatja: „… célbalövés mocskos, gyalázkodó szavak, nevetés közepette, míg testét szét nem lőtték. A fiú bukfencezve legurult, deszkáról deszkára, s a flaszteren a gyenge hús- és vércsomó szétloccsant.” (2) Megjegyzendő, hogy Karl Kraus volt az egyetlen, aki – más módot nem találva – plakátokon szólította fel lemondásra a 90 ember haláláért felelős Johann Schober rendőrkapitányt. 

     Kraus éppen ezzel vívta ki Canetti csodálatát: „Magányos hőstett volt ez, Karl Kraus volt az egyetlen ismert személyiség, aki ilyesmire vállalkozott, holott Bécsben szép számmal akadtak hírességek, de ezek vagy nem óhajtottak nyíltan kiállni az áldozatokért, vagy éppenséggel nem akarták nevetségessé tenni magukat, egyedül Karl Krausnak volt mersze felháborodni. Ezekben a napokban egyedül az õ plakátjai tartották bennem a lelket. Egyik plakáttól a másikhoz mentem, megálltam mindegyik előtt, és úgy éreztem, ami igazságosság létezik a földön, az mind Karl Kraus nevének betűibe költözött.” (3) 

     Nota bene: Schober rendőrkapitány is parancsra cselekedett. Hivatali szobájának mélyére rejtőzve Ignaz Seipel kancellár utasította Schobert a demonstráció leverésére: „Kíméletlenül!” 1929-ben Schober lett a kancellár. 

     Mivel a múltban szabadon járhatunk-kelhetünk, idézzük fel most a mozgalmas 1934-es évet! Miután Dollfuß diktatúrát vezetett be (parlament feloszlatása, pártok betiltása), s leverte a Schutzbund (munkásszervezet) felkelőit. Kraus most bírálta a felkelőket: későn jöttek, kevesen voltak, nem volt jól megszervezve. Canetti szemében egy bálvány dőlt le! Ráadásul Kraus látott Dollfußban valami kis pozitívumot, természetesen Hitler ellenében. De Dollfuß nem volt alternatíva, csak „előzmény”. A nácik még ebben az évben megölték. 

     Visszatérve a regényre, ott hagytuk abba, hogy Pfaff kétségtelenül zsoldos volt. Azt szolgálta, akitől hasznot remélt. Míg Kien az utcán hányódott-vetődött, Pfaff beköltözött Thereséhez. Összepasszoltak.

Jegyzetek: 

- Hans Christoph Buch terjedelmes cikket írt a „Die Welt”-ben az erőszak jelenlétéről a posztmodern társadalomban, ahol nincs ideológiai bizonyosság, mindenki áldozatnak, vesztesnek érzi magát, s ez agresszivitást hív elő. Nem beszélve a háborúkról s a válságövezetekről. (2020. 08. 25.) 

1. Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 138.o. 

2. Uo.: 141 

3. Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, old. ford.: Halasi Zoltán

Sámson - kidobva (Canetti: Káprázat 5)

    Rembrandt: Sámson megvakítása, Städel, Frankfurt am Main

     Kien és Therese esküvője, mert a végzet ezt is sínre tette, meglehetősen szegényes volt. Vendégeket nem hívtak, nem is volt kit. Egy vén hordár és egy kedélyes suszter volt a tanú, akik mintha Gogol elbeszéléséből léptek volna elő. Kien figyelmetlen, esetlen volt, külseje, ruházata elhanyagolt. Therese lehetetlenül viselkedett, a villamoson (!) hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy gyereket nem akarnak. Kétségtelen, Therese nem volt az a kimondott anyatípus, inkább szajha, ha figyelembe vesszük Weininger osztályozását. (1) 

     A nászéjszaka is balul ütött ki. Kien a díványt, az egyetlen fekvőhelyet, telerakta könyvvel. Természetesen kitört a háború, s az elkövetkező napokban Therese, először csak bútorvásárlással, egyre nagyobb teret foglalt el a lakásban. Kien, hogy ne is lássa őket, behunyta a szemét. Igen, akkor nem is léteznek. Megtanult vakon járni. Csupán olvasásra és írásra nyitotta ki a szemét. Mindenbe beletörődött, hisz: „A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza kételkedését. Itt aztán szabadjára engedi, mint valami szakadatlan, makacs hullámverést; egyebekben és egészében meghajlik az éppen uralkodó nézeteknek.” (K, 69) Ez a fajta szemlélet nyit utat minden erőszaknak. (2) 

     Költői és filozofikus sorokkal zárul ez a fejezet: „A vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk nem egyéb, mint irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket, hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – értékszerveinkkel felfogunk.” Vagy: „Esse percipi, a lét – érzékelés, amit nem érzékelek, nem létezik. Jaj a gyönge teremtményeknek, akik úgy járnak-kelnek, néznek-látnak, ahogy éppen esik!” (K, 72-73) 

     A vakság motívuma átszövi az egész regényt. (Mi egyéb a műalkotás, mint szövevény, melynek rendjét érdemes fölfedezni?) Már az első fejezetben felbukkan egy állítólagos vak ember, akinek a sapkájába egy fiú pénz helyett gombot dobott. Később a „vak” végzetes szerepet játszik a középső részben. 

     S ha már a vakság szóba jött, meg kell említeni Rembrandt festményét is, mely a Sámson megvakítása címet viseli. Annál is inkább, mert Canetti A hallás iskolájában (önéletrajzának 2. kötete) külön fejezetet szentel a képeknek, s elsősorban a Sámson megvakításának. Canettinél minden személyes élmény: Frankfurtban látta a képet, a Städelben. Külön érdekesség, hogy a város egy bécsi gyűjteményből vásárolta meg 1905-ben. Hál’ istennek Canetti önéletrajzának csak az eredeti, német nyelvű változata van a kezemben, s itt a fejezetnek és a képnek a címe: Simsons Blendung, azaz Sámson megvakítása. Ez megegyezik a mi regényünk címével: Die Blendung, magyarul Káprázat. Sárközy Elga adta a regénynek ezt a címet – helyesen, de jó tudni, hogy a szónak van egy ilyen jelentése is: megvakítás. Rembrandt azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sámsont (Kient) brutális kegyetlenséggel megvakítják. A háttérben – ollóval és a levágott hajjal – Delila (Therese). Nem erről van szó a regényben is? Itt Therese az áruló, aki miatt Kien vaknak tetteti magát, s a pusztulásba rohan. Ne kerteljünk, szellemes, de kegyetlen regényt írt Canetti. A Káprázat csupa erőszak, halál, gyűlölet, bosszúállás. Mindez természetesen családon belül, ahogy a nagy klasszikusoknál is (lásd: Szophoklész) 

     Kien megverve, összetörve az utcára kerül. 

1. Otto Weininger: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, ford.: Dávid Andrea, 175. o.

2. Széll, Zsuzsa: Ichverlust und Scheingesellschaft, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 63. o.

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.