A kőszívű ember fiai

 Ephialtes

- Ez egy nagyon jó regény!

- De miért? Mert Jókai írta?

- Igen, azért.

 I

     Egy Tóth Krisztinával készült interjú kavarta fel - ki tudja hányadszor és abszolút fölöslegesen, mert minden marad a régiben - az állóvizet a kötelező olvasmányok ügyében. A költőnő Az arany ember nőalakjainak ábrázolását kifogásolta, feltételezve, hogy ők rossz mintát adnak az ifjú olvasónak: Timeának nincs szabadsága, Noémi megosztozik a férfin. Csupán azt felejti el Tóth Krisztina, hogy Jókai, bár a regénynek sok valós részlete van, alapjában véve a romantika elkötelezettje volt, s képzelete alakította emberábrázolását, nem pedig a szürke valóság.

     Jó, elismerem, Jókai óta mi is kissé romantikusnak látjuk a világot. Talán jobb lenne Móriczcal kezdeni?

     De most hagyjuk az „arany ember” feleségeit, vegyük górcső alá inkább A kőszívű ember fiait, mely az általános iskola 7. osztályában kötelező olvasmány. Ráadásul olvasmánynaplót kellett írni, 50 kérdésre válaszolva. Könnyelműen megígértem Mariettának, egy utcabeli kislánynak, hogy segítek megírni azt az (átkozott) naplót. Kár, hogy majdnem 60 évvel ezelőtt olvastam a regényt. Akkor viszont a gimnáziumban. Máig emlékszem, mit emelt ki tanárnőnk: „Lélekcserélő idők járnak.” (Errefelé most is így van!)

     Újraolvastam. Nem részletezem: nem volt könnyű, Mariettának sem. Sokszor elveszítettük a fonalat. Bonyolult, szövevényes a regény. A sok latin szó, kifejezés, idézet persze valamikor nagyon jól jöhet Mariettának, feltéve, ha majdan filológus lesz. Itt van például az Ephialtes című fejezet. Nincs jegyzetelt kiadásom, így nehéz volt eldönteni, melyik Ephialtesről van szó, kire vonatkozik ez az név.  

 II 

     "Lélekcserélő idők járnak, fiam!" Így hívja Richárdot haza az özvegy, bár a katonát köti legjobban esküje, mégis az anyának nagyobb hatalma van: a közös anyára, a honra hivatkozik, mint Vörösmarty:

                                         „Oh gyertek ölembe,
                                          Szép gyermekeim;
                                          Áldásra emelten
                                          Várnak kezeim.”

                                                            (Elhagyott anya, 1837)            

     Ugyancsak itt olvasható az az emlékezetes mondat: „Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált." Szerencsés esetben, s mindenképpen a gimnáziumban, össze lehet kötni Radnóti egyik sorával: „… várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”
     Ezenkívül, ha jól sejtem, Jókai volt az első kubista, egyedül az egyiptomi piramisok építői előzték meg:

     "Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt." 

     A jóval szükséges szembe állítani egy gonoszt is (vagy fordítva?), és ez a szereplő Rideghváry Bence, aki arra hivatott, hogy  haldokló Baradlay Kazimirt helyettesítse. De egyben mesei rém is: "Ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára lelt."

     Baradlay Kazimir utasítása szerint a leendő özvegynek Rideghváry Bencéhez kellene férjhez menni! Nagy szerepjátszóvá válik Rideghváry, amikor a kézfogó napján kiderül, hogy hoppon marad: "Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól.” Őt ne lássa senki vesztesnek.

     Ámde ezután a főispáni posztért folytatott párharcban is kudarcot vall. Amikor Baradlay Ödön megjelenik a beiktatáson / választáson vitathatatlan a győzelme: (Rideghváry) "Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben." A paradoxon az, hogy sorozatos veresége majd visszájára fordul, nyerni fog, Baradlay győzelmei pedig nem mások, mint a vérpadhoz vezető út állomásai. (Jenő fogja megmenteni.)
     A polygonális (1) arc a bécsi forradalom napjaiban is megjelenik, majd érezve a veszélyt, elsőnek menekül Bécsből.

     Rideghváry persze minden Baradlay-fiút le akar győzni vagy megnyerni magának. Ödön fölényesen kiüti őt a nyeregből, Richárd tudomást sem vesz róla, Jenő a gyenge pont. (S lám a gyengéből lesz legnagyobb hős.) Őt csak a szerelem (Alfonsine) érdekli, még egy szentpétervári (nagyon kényes ügy) titkári állást is elvállalna, ha anyja nem lépne közbe.

     Elérünk végre az Ephialtes c. fejezethez. Mint említettem, Jókai pazarlóan szórja az olvasó elé tudásának gyöngyszemeit. Coriolan, Salamon, Belizár, Foscari, Bolivár, Béldi Pál s maga Krisztus kerül szóba. Aztán Pausanias, Epikur, Xerxes nevével találkozunk két oldalon, a földrajzi nevekről nem is beszélve. Jókai sorra veszi azokat a történelmi alakokat, akik meggyűlölték hazájukat, de vissza is vonják átkaikat. (Szegény Marietta.)
     Nagyon éles kijelentéssel kezdődik ez a fejezet: "Én gyűlölöm a hazámat." Az az Ephialtes mondja ezt, aki elárulta a spártaiakat, de Jókai mindjárt vissza is vonja a megdöbbentő szavakat: "Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek. Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta." (Ilyen humor ma nincs.) Sejtjük, hogy az Ephialtes név Rideghváryt jelöli. Nem is a gyűlölet mozgatja Rideghváryt elsősorban, hanem a haszonlesés. "Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutassuk be őket." - mondja Jókai. Milyen nagyszerű játék a szavakkal! Ez a nagyra nőtt törpe Rideghváry, aki Tallérossy Zebulonnal társalogva szórja latinul a Vergilius-idézeteket. Szegény Zebulon nem ért az egészből semmit. (Marietta se.) Végül Rideghváry németül veti oda: elfogni, felakasztani, mármint Ödönt.
      Zebulon csapdába esett, magában ezt gondolja: de hát Ödön meggyőződésből tette azt, amit tett: részt vett a szabadságharcban. Nem a haszon céljából. Rideghváry érzéketlen, de Alfonsine-t a gyűlölet vezérli, elvesztvén mindent, ami számára fontos volt. Jól megértik egymást a minden-tagadásban. (Sötétség c. fejezet)

III

     Jókai műve kiválóan alkalmas arra, hogy a tanár bemutassa, mi a romantika. De lehet, hogy a regényből egy kis részlet, egy fejezet elég lenne. (Pl. Ödön útja hazafelé Oroszországból, kedvencem volt annak idején, a farkasok miatt.) Egyébiránt az lenne jó, ha a tanár és a diákok közösen döntenék el, hogy mit olvassanak. Úgyis minden út Rómába vezet.
     A regénynek az a kritériuma, hogy szövevényes legyen. A kőszívű ember fiai túlságosan az egy általános iskolai tanuló számára. Tele van latin idézetekkel, mitológiai utalásokkal. Annak idején mi is nyilván sok részletet átlapoztunk. De tudtuk, hogy nagy és fontos író szól hozzánk, akihez még nem nőttünk fel, akit még nem értünk teljesen. Tudtuk, mert olvastuk. Tudtuk, hogy van egy És mégis mozog a föld, egy Rab Ráby, s A kőszívű ember fiait megelőzte az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán.

     Marietta nem tudja, még nem eredt a könyvek titkainak a nyomába.

(1) sokszögű

Hemingway: Fiesta

 

                                                                   A sebesült Hemingway

     "Hemingway Fiestájában van egy mondat, mely, ha elkerüli az olvasó figyelmét, az egész regény kulcsa elveszett."  (Bodor Pál) 

       I.

     Lehet a Fiestát szeretni vagy nem szeretni. Tulajdonképpen nincs olyan íve, mint egy fejlődésregénynek vagy egy kalandregénynek. Mondhatni mozaikokból, jelenetekből illesztette össze az író. Hemingway első regénye egy magatartást körvonalaz, egy életérzést mutat be, miként múlatják az időt a fiatal amerikai írók Párizsban, milyen nyomot hagyott testükben-lelkükben a háború. Fitzgerald pedig A nagy Gatsbyben megírja, milyen otthont hagytak hátra. A végén a pamplonai fiestába torkollik az egész. Úgy tűnik, hogy az ég egy adta világon nem csinálnak semmit, csupán a kávéházakat és kocsmákat járják. Pedig nem egészen így van. Ezek az írók, miközben élnek, s nem könyvtárba járnak, élményt gyűjtenek. „Minden dolog apja valóban / a háború.”[1] Nyilván másképpen ír az az író, aki megjárta a háborút.[2] Hemingway tizennyolc évesen indult a háborúba. Az olasz fronton szolgált, itt sebesült meg. Erről szól a Búcsú a fegyverektől c. regény, melyben így összegez: „Nincs rosszabb a háborúnál … Ha győzünk, akkor se nyerjük meg a háborút … Minden országban egy osztály uralkodik … Ennek köszönhetjük a háborút.” (Sofőrök szavai) A Fiestában: „Valószínűleg tovább fejtegettük volna ezt a kérdést, megegyeztünk volna abban, hogy a háború tönkreteszi a civilizációt….”

     Elveszett nemzedéknek nevezték a Párizsban megtelepedett írókat. A háború volt a fő élményük, s jellemző, hogy már Hemingway első novelláskötetében, A mi időnkben, (1925) is ott vannak a háború kegyetlenségének jelei. (Szmirna rakpartján) A Fiestában csak háttér, de a főhős Jake, olyan sebet kapott, mely egész életére boldogtalanná tette. A könyv 1926-ben jelent meg. Az eredeti címe: The sun also rises, azaz A nap is felkel (Dérynél). Géher István az 1985-ös kiadás (Olcsó Könyvtár ford.: Déry Tibor, 7.50 Ft) utószavában feltárja a cím bibliai vonatkozásait. A Prédikátor Salamon könyvében más szóhasználattal él a bibliafordító: „a nap is feltámad”. A király így elmélkedik: „Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig örökre megmarad. És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ismét feltámad…”

                                                                Az első kiadás

      Az elmúlás csak az emberre vonatkozik. Elmúlik az öröm, a veszély és a szégyen pillanata. A fiesta is véget ér egyszer, szétszéled a „különös társaság”, eltemetik azt a fiatal férfit, akit felöklelt a bika, elmúlik Romero dicsősége, mint ahogy Belmontéé is elmúlt, aki most Romero mellett a futottak még kategóriájába tartozik.

 

II.

     Különös társaság címmel jelent meg az első fordítás Németh Andor tollából (1938). A Nyugatban Vas István írt szellemes kritikát róla: milyen jó ezeknek az amerikaiaknak, ellentétben a magyar írókkal, Párizsban élvezik az életet, majd kirándulnak a spanyol Pamplomába. De ő is pontosan látta, hogy a mélyben milyen vonzások és taszítások zajlanak. A főhőst, Jake-t leüti cimborája, Cohn, majd ugyanő tizenöt ütést visz be Romerónak, aki, ha imbolyogva is, állja a csapásokat, és vissza is adja. Ezzel párhuzamosan tetőfokára hág a bikaviadal.

     Közben el kell mondani, hogy mindenki odavan Brettért, elsősorban Jake. Ez kölcsönös, de mint tudjuk, Jake megsérült a háborúban. Cohn is eszeveszettül odavan a nőért, föl nem fogja, hogy dühöngése mit sem ér. Itt és most csak Romero győzhet, akinek férfiszépségét, ügyességét, eleganciáját csupán Lorca tudta volna versbe foglalni. Romero a 18 éves fölfelé menő csillag, Belmonte zuhan lefelé.[3] Hemingway akkor a legnagyobb, amikor eszköztelen. A mások számára észrevehetetlen szenvedést érzékelteti. Brett és Romero együtt távoznak csöndesen a bárból, s visszatérve Jake már csak az üres asztalt látja. Magyarázat nincs. Ez Hemingway ars poétikájából következik: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, s ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppen olyan erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna. Azért méltóságos a jéghegy vonulása, mert csupán nyolcadrésze emelkedik ki a vízből." Vagyis a megformálás, látszólagos egyszerűsége ellenére, túlmutat a puszta valóságon, s "közölni" tudja a negyedik és az ötödik dimenziót. (Bodnár György) 

     III.

     Egyébként Cohnhoz fűződik az egyik legfontosabb gondolat: „Szeretném, ha lenne valami értelme az életemnek.” Mindannyian azt keresik. Jake-nek a háború után el kell viselnie a szerelmi csalódást is, mégis talán ő a legfegyelmezettebb közülük. Mike alkoholista bajkeverő, visszataszító, hogy minduntalan beleköt Cohnba zsidó volta miatt, Bill iróniája mögé rejtőzik, Cohn, a balek, mindig kimondja, amit gondol, s Brett, akinek „olyan vonalai vannak, mint egy versenyjachtnak”, bizonyára jobb sorsra (férfira) érdemes. Hemingway szinte minden művében keresi azt a hőst, aki rendkívüli körülmények között kockáztat. A veszély legyen igazi. Ilyen Robert Jordan Az akiért a harag szól önkéntese vagy Santiago, az öreg halász. Az igazi pikadorok is mindig kockáztatnak, jóllehet a kihívások vállalása és a helytállás nem más, mint a félelem legyőzése.

     Ezért vonzódik hozzájuk Hemingway. Jake-hoz hasonlóan helytálló hős lesz Romero is, akit Cohn félig agyonver, mégis hiba nélkül abszolválja a bikaviadalt, s még azt is el kell viselnie, hogy a végén Brett dobja. Mégis ez az egész az ő győzelme s Cohn veresége, mert elveszíti a tartását.

                                                   Goya: Pedro Romero portréja, lásd a lábjegyzetet

     A másik fontos mondat, ami kiemelendő: a „ne nézz oda”, mely fontos  motívummá válik. „Kipakolásnak” hívják ugyanis a fiestának azt a részét, amikor a közönség megtekinti a bikákat. Ökröket terelnek oda, akik a „dühöngő” bikák lecsillapítására szolgálnak. Egy ökör bele is pusztult ebbe a „csillapításba”. Brettről azt képzelték, hogy nem fogja elviselni a látványt. „Ne nézz oda!” – mondja Jake Brettnek. De tévedett, mert ő „pokolian érdekesnek” találta a bikák halálos öklelését. Hemingway felcseréli a szerepeket: várakozásunkkal ellentétben Brett lesz rajongója (aficionado) a bikaviadalnak. (Lehet, hogy Romero miatt?) Cohn csak annyit jegyez meg, hogy azt a lovas részt ki lehetett volna hagyni. 

     IV.

     Jake kimarad (bizonyára nem véletlen) a „bevonulás”-ról, amikor a bikákat kiengedik az utcára, és a tömeg előttük szalad. „Annyian futottak a bikák előtt, hogy a rohanó tömeg összetorlódott, lelassult az aréna bejáratánál, s mikor a bikák egy csomóban megérkeztek, dobogva, súlyosan, sáros véknyakkal, fejüket himbálva, az egyik hirtelen előreugrott, szarvára kapott valakit a rohanó tömegből, s a magasba emelte. Az embernek mindkét karja lehanyatlott, a feje hátracsuklott, amikor a bikaszarv beléje döfött, s a bika magasan felemelte, aztán leejtette.”

     Mi más ez, ha nem emberáldozat: egyvalakinek meg kell halnia, hogy a többi éljen. Hemingway nagyon pontos, azt az egyet Vincente Giromesnek hívják, és Tafalla környékéről jött. 28 éves volt, felesége és két gyermeke maradt hátra. A San Fermin-kápolnában ravatalozták fel, misét mondtak érte, síppal-dobbal, ünnepélyesen vitték ki a vasútállomásra…

     Ugyanez történik a lovakkal. „Nem bírtam másfelé nézni.” – mondta Brett. Hiába magyarázta Jake, hogy „amikor a bikák megtámadják a picadorokat, a bikát nézze, ne a lovakat, s rávettem, figyelje meg, mint döfi a picador a lándzsa hegyét a bikába (…) Megmutattam neki, hogyan tereli el Romero köpenyével a bika figyelmét a földön fekvő lóról.”

     Majd szinte sokkoló leírás következik arról, hogyan vonszolják ki az öszvérek a megölt bikát a porondról.

     Persze nemcsak a „különös társaság” civakodása, szerepjátszása áll a középpontban. A háttérben ott van maga a fiesta az őrült tombolásával: „egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami ezen a héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett, semminek sem lehet következménye.” Vagy mégis? Itt van ez a regény, az első.

---

[1] Hérakleitosz: „polemosz pater panton” = a háború mindenek atyja

[2] Lásd erről Karahason szarajevói naplóját.

[3] Megjegyzendő, hogy a valódi Pedro Romero a 18. században élt, s ő volt az első, aki nem lóhátról ölte meg a bikát, hanem gyalogosan. Goya festette meg a portréját.

Lapozgatva

 

                                                                         „Háború van most a nagyvilágban,                                                                                                                                                      Isten sírja reszket a szent honban.”                                                                                                                                                                                  (Vörösmarty) 

     Jóbarátom, a Google, feldobott a telefonomra három olvasnivalót, hogy ne unatkozzak, és ne kövessek el valami ostobaságot. Tudja titkos gondolataimat, hogy mi érdekel engem. Természetesen az írók, pl. Ingo Schulze, akinek nemrég jelent meg egy regénye Jóravaló gyilkosok címmel. Schulze azonnal reagált az orosz-ukrán háborúra is: elsősorban mint férj és családapa: „Nem tudom, milyen gyakran mondtam már, hogy az, hogy az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát, gaztett, és semmivel sem igazolható.”
     Idéz egy bosnyák írót, Dževad Karahasont, aki nemrég megjelentette németül Szarajevó ostroma alatt írt naplóját.  Schulze szerint, aki átélte a háborút, másképpen ír, mint más, békés halandó. Végül egy szellemes, Descartes-re utaló mondat Karahasontól : „Az a tény, hogy gondolkodsz, még nem létezésed bizonyítéka, bár ezt hitte egy bölcs. Valódi létezésedre az szolgáltat bizonyítékot, ha másvalaki is gondol rád.”
      Ingo Schulze cikke a Süddeutsche Zeitungban jelent meg. Ugyanitt volt olvasható, még a választások előtt, egy interjú Nádas Péterrel. A svéd Svante Weyler kérdezett, aki először újságíró volt Berlinben, majd Esterházy, Kertész kiadója lett. Első kérdése: milyen ember a miniszterelnök. Nádas nem tér ki a kérdés elől, de gondolom, erről mindenkinek megvan a saját véleménye, s nem kíváncsi Nádaséra. Weyler rákérdez Magyarország „különútjára”, nacionalizmusára, a főváros és a vidék ellentétére. Itt felelőssége van az Uniónak is, amikor „átvette” az országot, mondja Nádas, de talán még lényegesebb, hogy nálunk hiányzott a polgárság. De most már késő. Honnan lenne nemzeti-polgári öntudat a globalizáció korában, egy olyan országban, melynek alapja a hazugság és a lopás? Ejnye! Nem is térek ki arra, hogyan vélekedik Nádas az utolsó 30 év történetéről, bár kétségtelenül logikusan gondolkodik, és észérvekkel támasztja alá mondanivalóját. Ami az ellenzék választási sikerét illeti, szkeptikus. Befejezésül – Weyler nyomán németből – Orbán beszédéből fogok idézni: „Adjátok meg nekik, amit megérdemelnek.”
     Végül Krasznahorkai. (derStandard, Ronald Pohl) Nem tehetek róla, hogy ezek a Nobel-díjra esélyes írók kerülnek terítékre. A jelenleg Triesztben élő Krasznahorkai László Bécsben előadást tartott az Erich Fried-napok keretében.[1] A címe Fürsprache és Widerworte volt. (Mellette és ellene.) A mellette a háború áldozatainak szól, akik többek között Mariupolban szenvednek. Az ellene? Természetesen a háború ellen emeli fel szavát. Nem kíméli a csatornából előmászott titkos ügynököt, akinek hatalma van parancsot adni. Majd vissza fog csúszni oda, ahonnan jött. Addig tehetetlenek vagyunk, s távolról figyeljük ezt a hihetetlen brutalitást. A kérdésekre válaszolva beszél alkotói módszeréről: ő csak leírja azt a belső monológot, amellyel hőse megbízza. (Herscht 07769) Valójában 50-60 oldalt „ír meg” fejben, melyet később papírra vet. Sok érdekes dolgot mond még a reményről, mely nem létezik, s a háborúról, mely annál inkább. S jaj, Magyarországról is, mely tulajdonképpen nem is ország, hanem pszichiátriai intézet, ahonnan az orvosok elmenekültek, s a bentlakók vették át a „boltot”. Persze volt hatalmon az ellenzék is. A hiba morális jellegű volt.

     Meglepő mindez? Olvasnád inkább Kölcseyt, Vörösmartyt (Országháza), Petőfit („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Babits) Vajdát, Adyt, József Attilát? A választás a te kezedben van.

---

[1] Erich Fried (1921-1988) osztrák költő, a politikai líra képviselője.

Örkényben

 

     „Pest megye déli részén fekszik Örkény. Szomszédos települései Pusztavacs, Hernád, Dabas, Tatárszentgyörgy és Táborfalva.” Így kezdeném, ha a kisvárost szeretném bemutatni.[1] Vagy: „Késő este volt, mikor L. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. (…) A nagy kastélyt a leghalványabb fény se jelezte.” Ha regényt írnék, biztosan a fenti mondatokkal kezdeném.[2]
     De mivel egyszerű, nyugdíjas polgár vagyok (álnevem: Jegyzeth Elek), aki néha szembesül emlékeivel, a legszárazabb módon így számolok be a történtekről: nemrég busszal, vonattal, autóval bejártam Pest megye déli részét, felidézve jó néhány emléket. Az egyetem után 1974-ben költöztem Örkénybe. A Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában (korábban Gazdaképző) kaptam tanári állást s vele együtt szolgálati lakást. Magyar nyelvtant és irodalmat tanítottam meg történelmet.
     Nagy dilemmám volt, hogyan kezdjem az első órát. Sokat gondolkoztam ezen. Végül Csoóri Sándor egyik kis verse mellett döntöttem. Legyen rövid és érthető, ragadja meg olvasóját/hallgatóját, a sok helyről érkezett fiúkat: 

                                                        Valaki súgja 

                                    Valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda,
                                    fölkantározott késen érj oda
                                    s ha út nincs: te légy az út oda,
                                    mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
                                    elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
                                    zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
                                    sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
                                    sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
                                    fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
                                    valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda. 

     Én is valahova oda akartam érni. Nagy lelkesedéssel szavaltam a verset, s úgy éreztem Csoóri megnyerte nekem a csatát.
     Minden óráért meg kellett küzdenem. Az első röpdolgozat nyelvtanból mindenkinek egyes lett. Kétségbeesve mutattam a krikszkraksz lapokat Pável István igazgatónak. Meglepetésemre úgy vélte, valamit elrontottam. Változtass a módszereden vagy a mércéden! Emberséges ember volt, kiváló szónok. Barátságosan fogadtak a többiek is. Most 48 év után nézegetem a megfakult tablókat: szigorú arccal tekintenek rám a régi tanárok. Önmagukat adták, életüket adták az iskolának. Nekem két év volt kiszabva.
     48 év telt el, megbűvölten bolyongok az egykor szép parkban. Most menekültek is laknak a kollégiumban. Míg keresem a Grassalkovich-kúria épületét, senki ismerőssel nem találkoztam. Azonban az új tanítók közül egy-kettővel sikerült szót váltanom. Még volna helyem, mondják. (74 évesen?) De jó lenne újra elmondani:

                                                         … menj oda,
                            szánkón, repülő kövön érj oda… 

      De hova, töprengek, s ott mi vár?

---

[1] Idézet Patak Gábor könyvéből: Örkény, 2020.
[2] Vajon kitől származik a 2. idézet?

Jekyll és Hyde az Operettben

 

      A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már. (Centauri) 

     Talán nem véletlen, hogy a musical-produkció címlapján meg sem említik Stevenson nevét. Az ő regénye alapján készült a színpadi előadás. Ennek az lehet az oka, hogy a musical olyan mértékben eltér a regénytől, hogy már alig lehet ráismerni az eredeti történetre. Ami megmaradt, az az átváltozás, a gyilkosságok, s végül a szörny/doktor halála. Persze végső kicsengésében a musical is ugyanazt mondja, mint a regény.

     Mi az új? Természetesen a zene, az énekszámok, a tánc, a látvány. Homonnay Zsolt (Jekyll és Hyde) viszi hátán az egész előadást, s voltak megható, szép pillanatok Nádasi Veronika (Lucy) és Fekete-Kovács Veronika (Emma) alakításában is. Új szereplők népesítik be a színpadot, s új a gyilkosságok motivációja. A regényben a külön vált rossz, gonosz Hyde nem azért gyilkol, mert igazságot akar szolgáltatni, hanem a lényéből fakad. Másrészt az eredeti Jekyllnek nem az a célja, hogy apját meggyógyítsa, ő egyszerűen "tudományos eretnekségről" beszél. Az emberkísérlet azonban egyik esetben sem sikerülhet. Ebben hasonlít némileg Frankensteinre.

     Vajon visszafordítható-e az átváltozás? A motívum ősrégi. Már Az ezeregy éjszaka meséiben is előfordul. Ott a szultán egy varázsige segítségével egy papagáj alakját veszi fel. Nem könnyen, de visszaváltozik emberré. Hasonló a gond Hauff meséjében, a Gólyakalifában, ott is tudni kell, mint manapság, a jelszót.[1]

     A két személyiség, Jekyll és Hyde, tudnak egymásról. Viszont Jekyll egyre jobban szenved attól, hogy a rossz felülkerekedik, egyre erősebb lesz. Egyre nagyobb a feszültség, a belső dráma, a küzdelem a jó és a rossz között. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Jekyllnek el kell pusztítania Hyde-ot. Ezt kívánja a megmaradt jobbik énje, jóllehet ezzel önmagát is megsemmisíti. Varázsszó nincs. Beteljesedett, amit Madách megjövendölt:

                                               Te nagy konyhádba helyzéd embered,
                                               S elnézed néki, hogy kontárkodik,
                                               Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
                                               De hogyha elfecsérli s rontja majd
                                               A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.

                                                                             (Lucifer)

---

[1] Babits is továbbviszi a motívumot a Gólyakalifa c. regényében.

Illyés Gyula: A magánszorgalmu kutyák

 

                                                                               I. Gy., wikipedia

                                                                                                       A 80 éves Vasy Gézának

      Csorba Győzőről írtam legutóbb, most is vele folytatom, igaz, most Illyés Gyula egyik verséről lesz szó. Azonban Csorba – sokakkal együtt – verssel köszöntötte Illyés Gyulát a 80. születésnapján. Ennek utolsó versszakát idézem: 

                                              „… a törzs megáll
                                            ahogy bajban torpan a nyáj,
                                           míg föl nem hangzik a
                                           pásztor erős szava.” 

     A bibliai időkig nyúlik vissza a nyájat őrző pásztor képe. Illyésnél a törzs összetartozást, védelmet jelent a pusztulás ellen.[1] Nincs ellenségképe. Újabb időkben, nem elsősorban az irodalomban, más értelmet kapott: az elkülönülést jelenti. Illyésnél nem, ő inkább összeterelni akarta volna a magyarságot, miképpen a nevezetes Számadó c. versében írja: 

                                        „Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
                                          Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.” 

     Ilyen bibliásan látta önmagát, mint akinek küldetése van. S való igaz: különleges szerepet töltött be ő a 20. század középső felének irodalmában. Hűséges krónikása, Vasy Géza írja, aki könyveiben sok mindent megvilágított, helyretett:  „József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László, Márai Sándor, Déry Tibor, Tamási Áron mellett Illyés Gyula volt e nemzedék legfontosabb írója.” Mégis hihetetlen sok támadás éri:

     "Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket - és csak fogom a fejemet." (1962)

     De valamiképpen mindig szembeszáll csalódásaival, kudarcaival, fájdalmaival, a körülmények szorító hatalmával. Érdemes végigolvasni a Dőlt vitorla c. kötetét (1965), mely Vasy Géza szerint Illyés egyik legfontosabb verseskötete. Ennek is megvan az íve: a fájdalmas magány képeitől vezet az optimista befejezésig. [2] A társadalmi folyamatok, ha lassan is, őt igazolják: a hatvanas évek elejétől kezdve számos pozitív dolog történt. Elsőként talán Déry szabadult ki börtönéből. Korábban éppen  Illyés és Németh László járt közben. De eltartott néhány évig, míg valóban érezhetővé vált az enyhülés.

                                                                            * 

     A mára rendelt/kiválasztott vers, mely először az Új Írásban, majd a Dőlt vitorla c. kötetben jelent meg, visszatekintés,  a keserűség, a mélységes csalódás verse: 

                                                A magánszorgalmu kutyák 

                                                         Faluzási emlék

                             Legtöbbet mégis ők gyötörtek.

                             A magánszorgalmu kutyák!

                                      Ámuldozva utáltuk őket.

                              Ez volt mégis a legcsúnyább

                              Sem a házat és sem urát

                              nem védték. Miért is dühöngtek?

                             Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,

                             hangjukba fúltak, a buták.

                             Aki csak utcájukba ért,

                            szaggatták volna cafatokra,

                            csontját mindet megropogtatva,
                            külön-külön leszopogatva
                            egy köhejért, egy zörejért.

                           A magánszorgalmu ebek.

                           Ahogy végigfutva a láncot

                           két lábra állva azt a táncot

                           járták: vért, vért, vagy megveszek!

                           Ahogy az éji falun át

                           morse-mód híreket csaholtak:

                           messze beadva élőt-holtat

                           s mert nem téphették le a holdat,

                           zokogtak, szörny kanik s szukák!

                           Ez volt mégis a legcsúnyább.

                           A magánszorgalmu dögök,

                           a nyívók-sívók, hogy a gazda,

                           rúgta őket végre hasba:

                           coki pokolba, ördögök! 

     A vers a Rákosi-rendszer gyilkos indulatú kiszolgálóiról szól. Amikor megjelent, egy kortárs visszaemlékezése szerint, sokan sértve érezhették magukat, hiszen úgy hitték, jó ügy érdekében cselekedtek. Mint tudjuk "mindenki szem a láncban": meggyőződésből, kényszerűségből, tudatlanságból vagy félelemből kiszolgálták (az emberség határain belül) a hatalmat. Illyésnél a „magánszorgalmu kutyákkal” van a baj, az eleve gonoszakkal, akikben túltengett a szolgalelkűség, s túlbuzgóságból „túljátsszották” szerepüket, s valóban a másik elpusztítására törtek. Ők mi mást érdemelnének: „Ámuldozva utáltuk őket./Ez volt mégis a legcsúnyább.” 

* 

     Illyés fiatalon azt vallotta, hogy „a verset nem a rím és a ritmus teszi, hanem az indulat.” Valóban, az indulat szinte szétfeszíti a verset, de nem elsősorban a költő indulata, hanem az ellene acsarkodóké. Azzal vág vissza, hogy torzképet rajzol a rátámadókról. Petőfi párhuzamos versében az indulat belülről jön: 

                                       „Mit ugattok, mit haraptok
                                         Engemet, hitvány ebek!
                                         Torkotokba, hogy megfúltok,
                                         Oly kemény koncot vetek.” 

       Mi teszi nagy verssé „A magánszorgalmú kutyák”-at? Besorolhatjuk-e valóban a nagy politikai versek közé? Mindenesetre az olvasó szeme minduntalan megakad ezen a verscímen.  Szinte észrevétlenül lényegül át a hétköznapi élmény egy magatartás, egy világ rajzává.  A verset átszövi a vérszomjas kutyák metaforája, melyben a képsor minden mozzanata megfelel egy-egy gondolatnak.  (Allegória). A „hivatalos” kutyák ugatása majdnem természetes, legyenek azok kritikusok vagy irodalomtörténészek, de a „magánszorgalmu kutyák” támadása fájdalmasan érinti a költőt. Kezdetben, csak ”hörögnek, fölhömpölyödnek", majd „szaggatták volna cafatokra” áldozatukat. Járták a táncukat, mint egy orgián: „vért, vért, vagy megveszek.” Végül „zokognak” a ”nyívók-sívók” tehetetlenségükben, mert nyakukon a lánc. Tragédiájuk, hogy a „gazdát” is felbőszítik. Számukra képtelenség, hogy maga a gazda fékezi meg leghűségesebb híveit. Nem tudják, hogy ők csak eszközök a hatalom kezében, szemek a láncban. Paradox módon a költő is egy láncszem, olyanformán, hogy ő a célpont.

---

[1] Lásd: A törzs szavai c. verset a Különös testamentumban. 
[2] Azóta más szelek fújnak. Petri egészen másként látja a világot:
                 „hagyjunk már végre föl a reménnyel.
                  Lehet élni hit és perspektíva nélkül.” (A Dunánál)

Csorba Győző: Egy elhanyagolt körtefára

 

                         Körtefa csináld
                         kedved szerint
                         kócold sűrűbbre
                         ágad-bogad
                        ne érdekeljen
                        mennyit teremsz
                        nagyobb öröm lesz
l                       áthatni majd
                        hogy öntörvényed 
                        vezet csupán
                        nagyobb öröm lesz
                        tudhatni majd
                        hogy ajándékot
                        nem sarcot adsz

 

     A vers 1974 júniusában jelent meg a Magyar Hírlapban. (Akkor még volt irodalmi rovat. Tamkó Sirató Károly, Veress Miklós írásai voltak még ebben a számban.) Majd később az Észrevételek c. kötetébe sorolta be a költő. Már a könyv címe is – Észrevételek – jellemző Csorba Győző (1916-1995) költészetére: nem nagyívű látomásokkal akar hatni, hanem egyszerű, világos beszéddel.

     A látványból indul ki, mely valahol ott állhatott a pécsi városfal környéki kertben, eldugva a kíváncsi szemek elől. Nyilvánvaló, hogy a költőnek más jut eszébe a körtefáról, mint egy gondos kertésznek. Allegóriává tisztult ez a dunántúli fácska is: az öntörvényű egyéniség jelképévé. Egy gondolat áll a középpontban: légy önmagad, kedved szerint növekedj, teremj. Termésedet átadni így öröm lesz, boldogan nyújtod át másoknak gyümölcsödet. Míg ha megmetsz, formába kényszerít a kertész, az egész nem egyéb, mint sarc.

     Nem szóképekkel díszíti a költő a verset, hanem alakzatokkal él: az ismétlés, a gondolatritmus, az ellentét eszközeivel. A rímtelen sorok jambusai meg-megzökkennek, de az áthajlások (a sor végén nincs vége a mondatnak) jól kiemelik a hangsúlyt.

Szabó Magda: Ezüstgolyó

                                                                                    Elemzése itt!

     Valami édességet akartam kiszabadítani sztaniolburkából, beleszakadt a körmöm, a papír nem engedett. Magamat is meglepett, miért küszködöm vele, miért nem folyamodom természetes megoldáshoz, elvégre itt az olló, honnan került belém a dzsungelindulat, hogy valamit tépjek, cibáljak, mint a majmok. Mire sikerült a papír takarta tartalomig érnem, már nem is kívántam; csavartam, gyűrtem a bágyadt sztaniolt, aztán kidobtam. Később, sokkal később, mikor már levitték a konyhahulladékot, nyilallt belém a felismerés, mi hergelt fel az ártatlan csokoládé burkolója ellen: hát persze, hogy a tudat mélyéről a keresztanyám sziluettjét sodorta vissza az emlékezés. Életemben először éreztem ismét tapintható közelségben magamhoz, s a sztaniol villantotta vissza a régen kihunyt fényeket.

     Keresztanyám gyönyörű volt, legszebb a famíliában, számomra sokáig felfoghatatlan rejtelem, hogy ez a hétszépség maradt társ nélkül, képtelenség, hogy sose keltette fel senki érdeklődését. Ha a családot faggattam, senki sem adott kielégítő feleletet, legvalószínűbbnek az látszott, hogy keresztanyám aligha gondolhatott élete rendezésére, mert mindig dolga volt, olyan terebélyes famíliában, mint a mienk, mindig történt valami, ami egy semmiféle személyes kötöttséggel nem terhelt családtag jelenlétét itt vagy ott indokolttá tette. A testvérek születtek, szültek, foguk jött, betegek voltak, ünnepet ültek, esküdtek, elváltak, haldokoltak, temették vagy keresztelték őket, keresztanyám neve volt a jelszó a rengeteg rokon közt, akár jó, akár rossz következett, kedves, régimódi neve: Ida, jelszó lett. Bármi elintézendőre adott tanács is mindig ugyanaz maradt: majd Ida megoldja. Én is Idának hívtam egyébként, nem állt rá a szám sem arra, hogy keresztanyám, sem hogy néni, Ida egyszerűen csak Ida volt, aki a legvalószínűtlenebb szalagokkal fonta be a hajamat, a legcsipkésebb ruhákat varrta nekem, holott tudta, nem szeretem a csipkét, amelyre állandóan vigyázni kell, mert szakad vagy piszkolódik, de azért csak öltöztetett, becézett, szórakoztatott, és mindazt az ételt megfőzte, ha együtt voltunk, amely a mi otthoni konyhánkon nem került asztalra, de én szerettem. Ida egyébként csaknem százéves lett, biológiai csodáját körbedicsértük, még szépségét is megőrizte elképesztő magas korában, épp csak minden valahogy pár árnyalattal halványabb lett rajta, színei kifakultak: szeme erős, büszke kékje, ajka pirosa. Gyerekkoromban olyan volt, mint egy elbűvölő miniatúra, mikor utoljára láttam, háza kapujában állt, és életében először nem is leplezett bánatot érzékeltem a szája körül. Pasztellrajz-arcáról nem az ifjúság varázsa tűnt el, hanem az élet ragyogása. Istenem, gondoltam, Ida most már rövidesen meg fog halni. Visszanéztem rá a kocsi ablakából, ameddig csak lehetett, aztán csakugyan elment Ida, temetése idején külföldön voltam, a család rendelt neki a nevemben koszorút, mikor visszajöttem, elutaztam a sírjához, de csak néztem a kis halmot, és nem értettem, Ida egyszerűen nem volt való halottnak. Ott is hagytam a fejfát hamar, míg kifelé ballagtam a temetőből, azon gondolkoztam, nem tudok én róla voltaképpen kézzelfoghatót, a családi pletyka semmi történetet nem őrzött róla, nem hallottam romantikus szerelmi csalódásról, nem viszonzott érzelemről, éjjelizenét ugyan adtak neki, mondták, de bálban sose volt. Ékszereit sorra nekem adta, ahogy illett, a keresztelőmre korallt kaptam, az esküvőmre gyémántot, briliánst nem visel a magunkfajta, ajándékai általában célszerűek voltak, megbízható, sosem divatos ruhadarabokból, magas szárú cipőkből állottak, később az iskoláskorában kapott jutalomkönyvei vándoroltak hozzám, akkor untam, ma már élvezem őket. Egy olyan adományára emlékeztem, amely izgalmat keltett bennem, ezt hozta most vissza a sztaniol, amellyel gyötrődtem, Ida ezüstgolyóját.

     A vitrin hátsó polcán, az angol porcelánok mögé rejtve találtam meg valamikor, megbámultam, mert olyan volt, mint egy labda, színezüstből, akkora, mint az üveggolyó a rózsakarókon. Kértem, adja nekem, ilyen szép labdám sose volt. Ida eleinte habozott, aztán mégis kiemelte, és a kezembe adta, alig tudtam tartani, olyan súlyos volt.

     – Ez nem labda – magyarázta. – Csak akkor kapod meg, ha megígéred, hogy békén hagyod. Nem ma, nem holnap, mindig. Ezt nem szabad bolygatni.

     – Mi ez? – érdeklődtem lelkesen. – Megpiszkáltam a felszínét, és felfedeztem, csak látszólag egybefolyó és zárt ez a gömbölyűség, ha nagyon megkaparom, kibukkan a felszín alól valami, és talán a valami alatt is rejlik egy másik valami.

     Ida visszasimította a megbontott csepp részt, aztán elmagyarázta, mit látok. Mikor ő fiatal lány volt, ezer éve, ilyesmivel szórakoztak az akkor énkorombeliek, hogy egy papírszeletre felírták a vágyukat, a nagyon titkosat, amelyet nem akartak vagy nem mertek megosztani senkivel, körbetekerték egy darab sztaniollal, lett a beburkolt titkos vágyból kicsi gömb, s ahogy érkeztek a csokoládéküldemények vagy ajándékok, attól fogva minden sztaniolréteget kisimítottak, s rátekerték a titokra, amely egyre nőtt. Ha a vágy teljesült, az ember hálából sorra leszedte a lemezkéket, mindből pici golyót gömbölyített, és lassan elszórta a ház körül, ha meg nem lett a kívánságból semmi, mikor már bizonyosan tudta, hasztalan volt akarnia vagy remélnie, bedobta a folyóba.

     Akkor ebben még van valami olyan közlés, ami Ida be nem teljesült kívánsága. Elfogott az izgalom. Megint alányúltam a már visszaillesztett ezüstpapírnak, most már erélyesebben fogta meg a kezemet. A gömböt is visszarakta a porcelánok közé, azt mondta, mégsem adja nekem, láthatólag nem tudom megérteni, hogy nem nyúlhatok senki titkai közé. Elsomfordáltam Ida közeléből, úgy éreztem, megsértett, tüntetően kerültem a vitrint, ha nem átall titkokat tekerni ezüstpapírba, hiába szeretem, és hiába tartozik hozzánk, Ida komolytalan. Persze a vágy, hogy tudjam, mit remélt, nem csillapult, a gömb ott ezüstlött teljesületlen álmaim között sokáig, évtizedekig, Ida halála után hozzánk került a valódi értékek és az idegen szemének értelmetlen apróságok között, akkor megint felparázslott bennem a gyerekes kíváncsiság, és míg a nyitott ládákból az örökölt holmit kupacokba osztályoztuk, most már felnőtt kezemmel kezdtem el bontani az ezüstpapírt. Most, mint valamikor Ida, anyám állított meg, elvette a gömböt, és úgy nézett rám, mintha betörtem volna a Mátyás-templomba.

     – Hogy jut eszedbe? – kérdezte, s hallottam a hangján, neheztel. – Nem erre neveltünk. Meglopni egy halott titkát, igazán.

     – Idának nem voltak titkai – védekeztem.

     – Honnan tudod? – Anyám már enyhült, de még nem bocsátott meg. – Mindenkinek vannak, s ha körbetekerte évtizedeken át, akkor nagyon várt és remélt valamit, és látod, hasztalan. Tedd be a mi vitrinünkbe, és soha ne bolygasd, mert nincs hozzá jogod. Ha visszamégy Pestre, odaadom, nálunk nincs folyó, dobd a Dunába.

     Megsértődtem, már nem kellett a rejtély a bonthatatlan sztaniolcsomagolásban. Az ezüstgolyó csak anyámmal együtt került a mi pesti lakásunkba, s az ő elvesztése utáni lakásrendezés idején szabadultam meg tőle, méghozzá azzal a tisztességgel, amelynek megtartására ketten is figyelmeztettek. Apámék falujában akkor készítettek egy tulajdonos nélkül maradt régi házban falumúzeumot, igazgatója tőlem is kért anyagot, a múzeumnak egy, a múlt jellegzetes polgárberendezés kellékeire is szüksége volt, tudnék-e adni valamit, ami eredeti, bizonyos rétegre, stílusra vagy szokásra, jellegzetességre utal, és nélkülözhetetlen. Elküldtem nagyapám pipatóriumát, címeres pipáját, egy gyönggyel kivarrt törölközőszárító állványt, s melléjük tettem Ida ezüstgolyóját, pontos leírással: századfordulós emléktárgy, sztaniollapokból összeállított rejtek, amelyben fiatal lányok valami titkos vágyukat rögzítették papírra, a gömböt tilos felbontani, eredeti tulajdonosaik se tették, a tárgyat, ha a vágy nem teljesült, a folyóba dobták.

     Kaptam egy köszönőlevelet, és megint évtizedek teltek el, mire az emlékezés mechanizmusa visszagörgette felém az enigmatikus golyót. A falumúzeum igazgatója írt, arról értesített, a múzeumot kirabolták, a pipatórium, a pipa, a legtöbb tárgy, sajnos, egyéb elrabolt naiv értékekkel együtt odalett, a szintén általam küldött tárgyról a rabló meg nem hitte el, amit a mellétűzött leírás állított, hogy játék, értéktelen, valamivel kettémetszette, aztán otthagyta, mert a sztaniolok csak egy szelet papírt takartak, a papíron egy óriási L betűvel. Küldje vissza a kettészelt gömböt, vagy mi történjék? Nagyon sajnálja és szégyelli, sokan károsodtak a rabló miatt.

     Megírtam a választ, dobja a folyóba a gömb maradék múmiáját, kiálltam az erkélyre, néztem a fákat. L. Egyetlen nagy L. Ki volt? László? Lajos? Lőrinc? Lóránt? Leventének még nemigen kereszteltek kisfiút Ida fiatal éveiben.

     Megrezzent mögöttem az üvegajtó, a férjem is kiállt, néztük a kertet.

     – Mondj L-lel kezdődő neveket – kértem. – Én már felsoroltam egy fél tucatot, s egyiknél sem éreztem, hogy eltaláltam.

     – Mit halászol a titkok között? – kérdezte csendesen. Nem volt indulat a hangjában, mégis úgy éreztem, mintha neheztelne.  – Mi közöd Ida vágyaihoz? És honnan veszed, hogy férfinevet kell keresned? Idának nem voltak szívügyei, nagyapád, apád tudta volna, a Szabók mindig mindent kifürkésznek.

     Nem férfinév. De akkor mi? Mit kellett titkolnia? A férjem sokáig állt mellettem, gondolkozott, aztán hirtelen megfordult, és felejthetetlen pillantásával elfogta az enyémet. Néztem rá, éreztem, nevet rajtam, rajtunk, ez megzavart, nem is értettem.

     – És ha másképp ejtenéd? – kérdezte, és a hangja is olyan volt, mintha valami mulattatná. – Ha annyit jelent, hogy Idának nem tetszett a szerep, amit rászabtak a famíliában, a fuss ide, segíts, varrd meg, intézd el, ha nem akarta vállalni az idillt, ha akkora függetlenségi vágy élt volna benne, mint tebenned? Ha elege volt a rezedaillatból, és utált mindig mások életének tanúja és szolgája lenni? Ha elvágyott a faluból, mondjuk Dél-Amerikába?

     – Bolond – mondtam zavartan, de valami nyugtalanság azért megérintett. – Ida tökéletesen boldog volt.

     – Ida tökéletesen boldogtalan volt – mondta a férjem. – Tökéletesen rab. Ida, ha teheti, megszabadul mindentől és mindenkitől, de ő volt az egyetlen, akit valami rejtelmes okból nem taníttattak. El akart menni. El. Ennyi a betű.

     Alkonyodott, kiröppentek a denevérek, ott köröztek a kert felett. A rablóra gondoltam, aki felszel egy gömböt, mert kulcsot remél benne, vagy ékszert, cipelni nem akarja, mert igen nehéz. Idára gondoltam, aki utált minden édeset, csak a sósat és savanyút méltányolta, és halála előtt mindenkit kiküldött a szobából, aki évtizedekig várt valami megoldást, de nem jutott neki, és most már mindegy, férfi lett volna-e, L-lel kezdődő nevű, vagy, amit a férjem gyanít, a szabadság. Mit kezdett volna a szabadsággal vagy egy férfival? Ida Ida volt, intézmény.

– Hát ezért akart elmenni – mondta a férjem. – Mert azt csináltatok belőle, intézményt. S hogy megverte az Isten! Csaknem száz év abban a rezedás idillben. Szerencsétlen Ida.

Sokáig hallgattunk, aztán a férjem visszahúzott az erkélyről a szobába.

– Tiszteld meg az emlékét azzal, hogy elfelejted a vágyat a papírszeleten. Ida szemérmes volt, gőgös és olyan szuverén, mint egy királynő.

– Ida? – Csak néztem rá.

– Ha összegyűltök, egy szálloda megtelik veletek – mondta a férjem. – Nevettek, beszélgettek, mindenki mindenkiről mindent tud és közöl. Egy volt köztetek, akinek csak büszkesége volt, és egy szelet papírja. Hagyd Idát pihenni végre. Megérdemelte. Ő most már elment. EL.

A legritkább esetben érzékenyedem el, akkor majdnem sírtam. A férjem hátat fordított, a konyhába ment, és feltette melegedni a vacsorát

DIA