Franzen

     

Az idő Franzennek dolgozik.

    Amiként a Süddeutsche Zeitung megírta, Jonathan Franzen új esszékötetének néhány kitétele nagy felháborodást keltett. Összeállított ugyanis tíz szabályt fiatal írók számára, pl.: "Először szeretned kell, hogy könyörtelen tudj lenni."

     A legnagyobb felhördülést az a szabály okozta, hogy az író munkahelyén (úgy látszik Amerikában ilyen is van) ne használjon internetet. Kétségesnek tartja ugyanis, hogy ily módon jó regény születhet.

     Erre sok író villámgyorsan ellenszabályokat állított fel a twitteren: "Soha ne hallgass Jonathan Franzenre." Végül Nathan Goldman vonta le a tanulságot. Franzen elérte, hogy mindenki vele foglalkozzon, anélkül, hogy maga rajta lenne. S nem utolsósorban most már mindenki tudja, hogy Franzen új esszékötete megjelent. (The End of the End of the Earth)

      Én egy kissé le vagyok maradva: most fejeztem be Franzen első regényének, A huszonhetedik városnak az olvasását (1988, magyarul 2016). Igaz, előtte elolvastam a Diszkomfortzónát. (2006, magyarul 2015.)

     Első könyvét is hihetetlen ambícióval írta meg. Hogy lehet egy fikció ennyire kidolgozott? (525 oldal) Miért akarja elhitetni, hogy pont a legkorruptabb rendőrnő lesz a város rendőrfőnöknője? Még jó, hogy amikor megnyeri magának Martin Probstot, minden hiábavalóvá válik!!!

A dugó átment a plafonon. 

- Hűha! 

Mindketten a plafont bámulták. 

- Simán átment a plafonon. 

- Valami egyszerű papírborítás lehet. - Miután teletöltötte a poharakat, Duane felállt egy székre, és bedugta az ujját a lyukba, amit a dugó ütött. Gipsz hullott az arcába, aztán valami kipottyant a lyukból, de nem a dugó volt az, hanem valami fémtárgy. Luisa felvette a padlóról. Méretéhez képest súlyos, fényes fémhenger volt, az egyik oldalán apró lyukakkal, mint egy mikrofon, és egy drót lógott ki belőle. 

- Mi ez, 

  Duane elvette tőle. - Úgy néz ki, mint egy poloska. 

- Egy micsoda?

*

.....Hadd kérdezzek tőled valamit, Martin. Becslésed szerint hányszor hazudott neked valaki, hányszor hazudtak az arcodba az elmúlt négy hónap során? 

-  Annyiszor, hogy már nem is számolom. 

-  És azelőtt, hogy volt ez? Válasszunk kitalálomra egy évet. Legyen 1979. Hányszor fordult elő veled 1979-ben, az egész év során, hogy valaki, akiben megbíztál, hazudott neked?

     Probst úgy gondolta, hogy 1979-ben senki sem hazudott neki. 

- Helyes. Mit mond el ez a tény az újabb fejlemények szelleméről? 

*

     Nem akart összeállni a kép. Az összeesküvés valami testetlen, terjengő bűz volt, ami majd' megőrjítette Norrist. Nem voltak oldalszárnyai, nem volt iránya, és nem ígért semmit. 

     ……. 

     Lassan kibontakozott egy kapcsolati háló. A fenevad, melynek bűzét Norris már hónapok óta érezte az orrában, kezdett alakot ölteni.

                                                (Európa, 2016. Fordította: Bart István)

Arany János: A tudós macskája

     A keddi magyarórára közösen készültünk: Gergő és én. Őt ismerve, természetes volt, hogy a 6. oszt. tan. kiáll társai elé, s A tudós macskája c. Arany-versről beszél. Vajon mit lehet mondani erről a látszólag könnyed alkotásról, melyet a véletlen játszott a kezünkre? - A walesi bárdok után!

     Hát épp ez az! Vessük össze az egy nép tragédiáját megidéző balladát és a zörgő csontú macska sorsát bemutató románcot! (Macskák tekintetében jól áll a magyar irodalom.)

     A gyerekek jól elvitatkoztak az élhetetlen tudósról, s a blazírt szolga felelősségéről. S arról, vajon mit okoz a szegénység.

     Köszönöm, Gergő!

A TUDÓS MACSKÁJA

Nagy lett volna a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna, ha kevés volt
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Akkor esett ez a bolond
História rajta.

Nem szeretett ez a tudós
Semmit a világon,
Járt legyen bár égen-földön,
Két avagy négy lábon:
De a kendermagos cicát
- S hajna!
Éktelenül megszerette,
Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak
Ez viselte gondját,
Hogy lába ne keljen és a
Szelek el ne hordják.
Hű cseléd volt félig-meddig,
- S hajna!
Koplalás lőn este reggel
Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga
A kedves cicának :
A reggelin gazdájával
Ketten osztozának.
Búsan nézte ezt a szolga
- S hajna!
Fél zsemlére, pohár téjre
Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét
Ha fölreggelizte:
Felét a cicának adni
Volt a szolga tiszte.
Úriasan élt a macska,
- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet
Annak az állatnak?
Szőre borzas, csontja zörgős,
Szédelegve ballag."
"Jaj, uram, hát a sok éhség! -
- S hajna!
Kétszereznők csak a tartást;
Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,
Kapott egész zsemlét:
A tudós csak lesi, várja
Hogy ha nekitelnék.
De a macska nem üdűlt fel,
- S hajna!
Elfogyott a fogyó holddal,
Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica
Nyavalyába esvén,
Fölvette a néhai nevet
Egy szép őszi estvén.
"Átszellemült kedves állat
- S hajna!
Falatom megosztom vele
Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,
"A cicus nem vétett:
Én evém meg ő helyette
Reggel az ebédet.
Mondtam, menjen egérfogni,
- S hajna!
Nem tanyáz ám ott egér, hol
Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak
Az ő tudománya,
De mi haszna! Kevés hozzá
A vágott dohánya.
Könyvet irt a bölcseségről
- S hajna!
Ilyen apró dőreségek
Gyakran estek rajta.

                    (1847)

Rakovszky Zsuzsa: Ősz

                                                                           "A holnapot ki áhitozza most?" (Jókai: Milton)

    Az ember nem szívesen enged be birodalmába jövevényeket, akiről még nem is hallott, s kamaszkorában nem olvasta lázasan. Nem is ismerhettem Rakovszky Zsuzsa verseit, hisz még nálam is fiatalabb volt, s műveit az akkor még bizonytalan jövő hívta életre.
     Aztán egyre nagyobb teret követeltek versei. Legutóbb a Célia c. regényét olvastam, melyben plasztikus képet ad a széthulló emberi sorsról.
     Az elmúlás költője: "Makacs elmúlás tolja a világot…" (JA). Ugyanakkor minden igyekezetével meg akarja őrizni azt, amit átélt.
     Szép szonettjében a most, a már, de főként a még határolják az időt:

                                                   ŐSZ

                                 Egyetlen gerbera arany szeme – 
                                 egy kert jelképe az emlékezetben. 
                                 Barackszín hold: augusztus szelleme 
                                 kísért a két ecetfaág között. Benn

                                 most szállnak épp láda-sírjukba le 
                                 a nyári holmik. Két molylepke rebben 
                                 szekrény-éjből. Szeptember gesztenye-
                                 emberkéi formálódnak kezedben.

                                 Villanyfény, füst. Ez már az ősz. De még 
                                 a kezdet halhatatlan ősze – most még az év 
                                 pörgő csiga az istenek kezében.

                                 Még én is halhatatlan szemmel nézem  a két 
                                 spaletta közt a holdat, az éjfél köldökét 
                                 duzzadni a jövővel, halállal terhes égen.

Kehlmanniádák

A bábjátékos…

     Izgalmas dolog egy író számára, ha regényalakja váratlanul megelevenedik, s erőszakosan újra beleavatkozik életébe.

     Történt ugyanis, hogy Daniel Kehlmann Németországban megkapta a Frank Schirrmacher-díjat. (Frank Schirrmacher többek között a FAZ kiadója volt, 2014-ben halt meg.) Az eddigi díjazottak: Hans Magnus Enzensberger, Michael Houllebecq és Jonathan Franzen. (20 000 svájci frank jár érte, csak hogy irigykedjünk.) Indoklás: Kehlmann virtuóz módon kezeli a német nyelvet, s árnyaltan elemzi a német múltat és jelent.

      Kehlmann szépen eltervezte, hogyan építi fel beszédét, amikor közbeszólt Tyll Eulenspiegel. Nem megjelent neki, mint Faustnak Mephistopheles, Kehlmann azt mondja, hogy víziója neki sosem volt, de mint regényírás közben – kissé erőszakosan – szót kért Tyll:

     Beszélj magadról pöffeszkedő köszönet helyett, a jelenről és a jövőről szóló nagy szavak helyett meséld el, hányszor féltél, hogy nem tudod befejezni a könyved, s csak azért írtad tovább, mert muszáj volt, ugyanis az előleget már elköltötted.

     A beszédből párbeszéd lett. Kehlmann azért beleszőtte a jelen szituációt is. A legjobbak azonban a vallomásos részek. Tyll így ösztönzi:

     Beszélj arról, hogyan ábrázoltad a molnár megkínzását, hogy döntötted el, hogy a gyilkosságot a gyilkos szemszögéből írod le. Mert nem az áldozatot akartad megérteni, hanem a tettest. Áldozatnak lenni könnyű, gondoltad, s nem éppen izgalmas. Ismerd be!...

    Beszélj arról, hogy ilyen vagy, hogy mibe került elképzelni, mi játszódik le egy vérbíróban, beszélj arról, hogy ez nem játék. Aki ilyet tesz, felidézi a démonokat, beszélj arról, milyen volt, amikor előjöttek…

     Beszélj arról, hogy Brünn alatt eltemettél… nem volt levegőm, három élő és egy halott a sötét lyukban és az emlékek hulláma.

     Kehlmann időnként vitába szállt teremtményével:

     Nem lehetett olyan rossz. Te valójában nem is létezel, ne panaszkodj a rossz levegőről!

     Lehet, hogy nem létezek, de élek. Ezt te tudod a legjobban. Valóságosabban élek, mint te, előtted is éltem hosszú időn keresztül, és utánad is sokáig fogok élni…

     Tyll ügyes fordulattal folytatja:

     Beszélj arról, milyen hirtelen meghalhat az ember. Valami közben. Belebonyolódva a hétköznapokba, tele mindenféle szándékkal, kíváncsisággal, dühvel, szerelemmel, kisebb-nagyobb tervvel. Beszélj arról, milyen szörnyű érzés fogott el erre gondolva…

     Gazdag beszéd, most nem folytatnám, pedig még Esterházy Péterről is esik szó. Végül is ez az irodalom dolga: beszélni a halálról, a szerelemről, s más ily fontos emberi lomról.

                                       (Elhangzott Berlinben 2018. szeptember 3-án)

…. Linzben

                                                          „… ne legyen béke, ne legyen derű
                                                                                        a bearanyozott, a fennen
                                                                                       finom, elzárt zeneteremben…”

                                                                         (Illyés)

         Nem kevésbé volt izgalmas Kehlmann beszéde Linzben a Bruckner Fesztivál megnyitóján. Adva volt a téma: a tradíció és a mottó: Mit örökölsz apáidtól? Kehlmann meglepően személyes volt. Apjáról, családja sorsáról vallott, s a végén élesen kritizálta az ifjú kancellár politikáját, akinek a legnagyobb büszkesége, hogy a szomszéd ország önjelölt diktátorával (Möchtegern-Diktator) jó kapcsolatot tart fenn.

     (Daniel, légy óvatos, már Putyinba, sőt Trumpba is beleszálltál! Mi lesz ebből?)

     Hosszú beszéded a XX. század minősítésével kezdted: a „farkasok évszázada” (Oszip Mandelstam). Ezt bizonyítandó elmesélted egy tizennyolc évvel ezelőtti élményedet, amikor leszálltál a pokol bugyrainak egyikébe, hogy meghallgasd a mauthauseni kőbányában tartott emlékkoncertet.(*) A Bécsi Szimfonikusok játéka sem feledtette el, hol vagy: az őrtoronyban ott álltak a biztonsági őrök, s két órába telt, míg kijutottatok az előadás után. (Micsoda szójáték: Konzertgelände és Konzertrationslager!)

     Innen nem nagy ugrás édesapádról beszélni, akit tizenhét évesen vittek el a Schwechat melletti Maria Lanzendorf táborba, melynek neve a „borzalmak térképére” alig került föl, bár Mauthausen melléktábora volt. Nagymamád kivillamosozott a táborba, hogy élelmet vigyen, miközben téged már elengedtek, arra számítva, hogy ez enyhítő körülménynek számít.

     „Nemrég történt” – mondtad. (Es ist gerade erst geschehen) A tradíció, fogalmaztad, éppen ez: nemrég történt. Faulknert is idézted: The past is never dead. It’s not even past.

     Szeptember 6-án mutatták be darabodat Bécsben Az elveszettek utazása címmel. (Theater in der Josefstadt) Ez arról szól, hogy 1939-ben ezer menekülttel megrakott hajónak (köztük osztrákok is voltak) először Kubában, majd az USA-ban megtiltották a partraszállást. Olyan indokokkal, melyek ma is olvashatóak: a „hajó”, mármint az ország, tele van, nem tudnak többet befogadni, a hajón levő emberek kultúrája, nyelve idegen. Abszurditásnak tűnik az Amerikai Egyesült Államok képtelen letelepíteni ezer embert?!

     Közbevetőleg emlékeztetnék Nádas Péter regényének (Világló részletek, I. 376. o.) fontos passzusára: az eviani konferencián (1938) az összes európai ország, valamint az USA képviselői egységesen elzárkóztak attól, hogy menekülteket fogadnának be.

     Éppen ezért figyelmeztetsz a beszéd utolsó szavaival: nemcsak a szép zene a fontos, de segíteni azoknak az embereknek, akik segítségre szorulnak, akkor is, ha más vallásúak, más a kultúrájuk, a nyelvük, a bőrszínük - emlékezvén azokra, akiket elűztek vagy megöltek a mi országunkban, nem is olyan nagyon régen…

                                                „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
                                                                            mi neked fölfedetett,
                                                                            a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt …”
                                                                                (Illyés)

           (Elhangzott Linzben 2018. szeptember 9-én)
*Most olvasom újra (19.12.17) Kertész Imre A kudarc c. könyvét, melybe szó esik Mauthausenről is! (53. oldal)

Egy budaörsi szőlőhegyen

  2012

  

Tegnap vendégségben voltunk. Estére belázasodtam. Most egy-két napot pihenek.

                                         Fölfele megy borban a gyöngy;

                                                 Jól teszi.

                                 Tőle senki e jogát el

                                                 Nem veszi.

                                 Törjön is mind ég felé az

                                                 Ami gyöngy;

                                 Hadd maradjon gyáva földön

                                                 A göröngy.

                                                       (Vörösmarty: Fóti dal)



Adjon az Úristen...

 

János bácsi

   

2012. 12. 20.

     Nemsokára eljön János-nap, de már János bácsi nélkül. Nagy családi ünnepeken mindig mellette ültem. Elmesélte, hogy volt régen a szőlőben, a földeken, háborúban és békében. A bor aranysárga volt, s izzott a napsugárban, csillogott a félhomályban. - Péter! Jobban járunk, ha iszunk! - mondogatta az öreg.

     Ebben az évben már nem hangzik fel a János-köszöntő és a János-áldás:

                   Zendüljön föl János hangos énekekkel,

                   verseim elkezdem gyönyörű rendekkel,

                   verseim elkezdem gyönyörű rendekkel.

                   Valamennyi csillag ez magas égen van,

                   valamennyi fűszál e kerek földön van,

                   annyi áldásokkal áldja meg az Isten!

                   Adjon az Úristen erőt, egészséget,

                   holta után pedig örök dicsőséget,

                   vigye lelkét mennybe, örök dicsőségbe!

*

         Tu, felix Austria

         A bécsi utakról jut eszembe: a Habsburgok az elmúlt századokban szereztek, gyűjtöttek, gazdagodtak. Most: közkinccsé vált mindaz, amilyük volt, és adnak, hívogatnak… (Készítsd elő utolsó euródat!)

*

         Minden reggel és este séta Blackyvel. Nézem a kis házakat, minden lakóját ismerem: húsz év óta ugyanott lakom!

Blacky

*

         A napokban egy telefonbeszélgetés közben fel kellett írnom egy fontos számot. Mára már elfelejtettem, mit jelöl, miért volt fontos. Tele vagyunk számokkal, kódokkal. Nekem is van egy számom, mellyel számon tartanak:

Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.

                    (Kosztolányi A bús férfi panaszai c. kötetében, 1924)

 Lásd még József Attila: Levegőt

Széchenyi Döblingben 1

     

Most

     Jó sokat gyalogoltunk, míg megtaláltuk az 1784-ben épült Henikstein villát, melyben Bruno Görgen 1830-ban megnyitotta „magántébolydáját”. Híres páciensei közé tartozott, Széchenyin kívül Nikolaus Lenau, a költő.   A legnagyobb magyar 1848 őszétől volt a döblingi szanatórium ápoltja és foglya. Az augusztusban bekövetkező idegösszeomlása juttatta ide. Szeptember elején Esztergomban, a hajóhídról a Dunába vetette magát: 

 „A hídnál egy, a dúltságtól megnyugodni látszó férfi támolyog ki a hintóból, aggódó tekintetektől kísérve és óvó kezektől támogatva. Egy villanásnyi idő, és a féltett valaki a korláton át a vízbe vetette magát. A szolgálatban levő matrózok a szárazra vonszolták.”  
                                 (Szállási Árpád: Egy orvosi feljegyzés Széchenyi Istvánról)

     Válságos napok voltak, Jókai szavával: „lélekcserélő idők”. Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszakán a nádor ismertette az ún. Wessenberg-féle emlékiratot, melyben Bécs követelte a magyar függetlenség feladását és az áprilisi törvények visszavonását. Széchenyi összeomlik, lemond miniszteri posztjáról. Természetesen ekkor sem következett el a történelem vége, még Széchenyi számára sem. Nyolc év múlva fog újra megszólalni a Blickkel, illetve az Önismerettel, melynek befejező része a Nagy szatíra. De ekkor már nem alakította a korát szóval és tettel, mint amikor a Hitelt, Világot, és a Stádiumot fogalmazta, e „három – nem kézzel írt könyv”-et. 
                                                        (Arany János: Széchenyi emlékezete)

  Éveken át szinte bénultan sodorta magával a történelem folyója, melyből nem tudott biztos partra úszni.

     Sőtér István így fogalmazta meg tragédiáját:

     „ Életének tragédiáját abban kell látnunk, hogy az ország átalakítását csak az osztrák birodalom keretei közt merte elképzelni. Emiatt élete delén tudatos elszántsággal, végsőkig vitt önuralommal, magára kényszerített jeges következetességgel: az uralkodóházhoz hű, az osztrák birodalomtól nem elszakadó, sőt az osztrák segítségre igényt tartó politikus magatartását alakította ki, és tartotta fönn mindaddig, amíg a magatartás föltételei 1848. szeptember elején meg nem semmisültek. Vele együtt az ő léte is megsemmisült, de e megsemmisülés együtt járt a magára találással.”

     Ezt az újbóli magára találást az 1856-os év hozta el:

     „A Nagy szatíra felségsértő, osztrákellenes, Habsburg-gyűlölő indulatainak megállíthatatlan újra-újraéledése, szertelensége és leleményessége, a szarkazmus csaknem boldognak mondható megkönnyebbülésem minden tapintat és meggondolás fölényes félrevetése, az osztrák államrendszer és polgárosítás gyilkos bírálata (…) semmiféleképpen sem fér össze Széchenyi addigi politikai magatartásával. (…)  Ismerjük azonban a Naplói-t. (…) (Ezek) „első kötetei árulják el, hogy Széchenyi a pályakezdet korszakában az osztrák összbirodalomról, a Habsburgokról, a magyar nép sorsáról, bár kevesebb tapasztalattal, de ugyanúgy gondolkodott, mint a Nagy szatíra megírásakor.”  
             (Sőtér István: Széchenyi naplói, in: Félkör, 1979, (a Nagy szatíra az Önismeret c. naplófolyam befejező része).

     Alig száz méterre a Burgtól, a Herrengasse egyik palotájában született, s Bécs külvárosában (Döbling) halt meg, a két végpont közötti időt a magyarságnak szentelte.
  

Fénykorában