Weöres Sándor: Buba éneke

 

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

      Nem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok egy kis gyerekversről, melyet talán az általános iskola alsó tagozatán olvastam először. 65 év telt el azóta, hogy nagy lelkesedéssel vettem kezembe az irodalomkönyvet ennek a versnek a kedvéért. Mi ragadott meg? A ritmusa, az elvágyódás csöndes szomorúsága? Nem tudom.

      Érdekes, hogy a vers Buba éneke címmel az Ung király társaságában 1941. dec. 25-én jelent meg a Dunántúl c. lapban. A címhez csak annyit, hogy a buba bábut, játék babát jelent. Az ő nevében szólal meg a költő. A vers később a Medúza (1944) c. kötet Rongyszőnyeg ciklusában foglalta el a helyét, immár cím nélkül.

      A Buba énekében egy kisgyerek szólal meg, aki képzeletben elrepül a „csillagokig”, de visszahívja, visszahúzná őt az édesanyja iránti szeretet. A gyermek már a 19. században fontos szereplője volt az irodalmi műveknek. Gondoljunk csak Dickens, Mark Twain regényeire, a múlt század elején Musilra. A magyar irodalomban Kosztolányi, Karinthy, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes nevét említhetjük. Weöresnél is visszatérő téma a gyermekkor.

      A jó vers személyes és ugyanakkor általános tapasztalatot fogalmaz meg, s a lélek olyan tájaira visz el, mely az olvasó számára terra incognita. Kulcsmotívumok ebben a versben az eltávolodás vágya és a visszatérés. Minden versszak ugyanazzal a felkiáltással és feltételes móddal kezdődik, de csupán az első két versszak fejeződik be a visszatérés bizonyosságával. A 3. versszak ennek a lehetetlenségét állítja, hisz a csillagoknak örökre megszabott pályájuk van, melyről nem térhetnek le. Csupán a fényük csordul vissza a földre. Az első két versszak harmóniát sugároz, ám a harmadikat kettévágja a „jaj” indulatszó, valamint a „soha” és a „mindig” időhatározók jelzik a fájdalmat: nincs visszatérés.

      A rímképlet is kifejezi az utolsó versszak eltérő voltát. Csak a legvégén tér vissza a két feltételes módú ige („járnék, sírdogálnék”) az első sor hívószavára. Még illendő lenne kitérni a dal műfajára, az érzelmek gazdagságára, a trocheusok könnyed lejtésére, de talán még fontosabb arra rámutatni (Török Gábor nyomán, 1983), hogy az anya és a gyerek közötti távolság miként nő. A csillag már elérhetetlen messzeségben van. Még nincs „jeges űr”, mint Tóth Árpádnál, s a „hideg űrön” nem repül át a holló, mint József Attilánál. Weöres „bubája” még csak csöndesen mereng a magány lehetőségéről…  

Margaréta

                                                                                                                 németül

                                                Ary Scheffer:Faust és Margaréta a kertben

Margaréta
Ti szent angyalok, oltalmazzátok lelkemet! – Irtózom tőled, Henrik!”* (Faust álneve)

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!
(Eltűnik Fausttal, az ajtó becsapódik, elhaló hang hallatszik)

Henrik! Henrik!”
                                            (Ős-Faust)

Frankfurt népe, bár még sötét volt január 14-én, izgatottan várta a kivégzést. Már 5 órakor felsorakozott a börtön előtt tizenkét katona. 6-kor indult Raab ezredes, a katonai bíró hintója a Katharina-toronyhoz, ahol Susanne Margarethe Brandtot, a gyermekgyilkos nőt őrizték.

1772-öt írunk, s bocsánat, hogy nem mondom el rögtön a lényeget. Hisz szeretném kíváncsivá tenni az olvasót (ha van), miért fontos az, hogy mi történt ott csekély 250 évvel ezelőtt a Haupwache terén. (Eltekintve attól, hogy minden fontos, ami az emberrel történik.)

Ha nem rémlik, akkor segítségképpen hozzáteszem még, hogy a Katharina-toronytól nem messze, csupán 200 méterre levő ház manzárdszobájából jól látható a torony. Ifjú lakója, a 22 éves joghallgató, aki nemrég érkezett haza Straßburgból, nem volt más, mint Johann Wolfgang Goethe. Kezded már kapiskálni az összefüggést? Igen, Gretchen fog meghalni a vérpadon, hogy később testet öltsön a világirodalom egyik meghatározó művében, a Faustban.

Legutóbb Uwe Wittstock írt róla nagyon hatásosan a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Persze a valóságos szereplők is kitettek magukért: „Amikor Raab bíró fél hat körül feketébe öltözve a hóhérral a cellába lépett, sarkantyús csizmát viselt, vörös köpenyén a város ezüst címere volt, arany alapon. Susanne Margaretha Brandt is ünnepi öltözékben volt. Fehér kiskabátot, fehér szoknyát varrtak neki, fehér kesztyűt kapott, s egy fehér kendőt. Jobb ruhát sose viselt életében. Kezébe fehér kesztyűt adtak, s hozzá egy nagy citromot, mely a bűnbeesés fölötti győzelem jelképe volt.” Miután Raab felolvasta az ítéletet, melyet jól megérdemeltnek nevezett, a köpenye alól elővett „egy kis vörös pálcát, és Susanne lábai elé dobta, aki rémületében egész testében reszketni kezdett. A hóhér lépett oda, megfogta a kezét, s csendesen vigasztaló szavakat mondott.”

Bár a fiatalasszony tette rettenetes volt, az embernek az az érzése, hogy az egész egy színjáték csupán. Frankfurt városa rendezte tisztes polgárai számára: lám mi mennyire erkölcsösek vagyunk, mennyire elítéljük a bűnt. De hisz éppen az álszentség és a megbélyegzéstől való rettegés okozta a tragédiát. A külvárosi fogadó konyhájában lakó, 24 éves cselédlány, akit megerőszakolt az átutazó idegen, végtelenül kiszolgáltatott volt. Még családja is magára hagyta.

Susanne azt vallotta, a jegyzőkönyvek bizonyítják ezt, hogy tettére az ördög vezette.  Goethe is áttanulmányozta a periratokat, gondosan jegyzeteket készített, s elkezdett dolgozni az úgynevezett „Ős-Faust”-on, melyben megvan már „a költői erő és a drámai érzék.” (Márton László, in: Faust, 2015) Megrendítő a befejezés a végső változatban:

Margaréta

Atyám, a tied vagyok! Ments meg!
Ti angyalok! Ti mennyei seregek!
Fogjatok közre, hogy megmentsetek!
Henrik! Iszonyt lehelsz belém!

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!

Hang (fentről)
Ő megmenekül!

Mephistopheles (Fausthoz)
Hozzám! (Eltűnik Fausttal)

Hang (bentről,elhalóan)
 Henrik! Henrik!

                                                    (Faust, 1808)

                Az idő nyoma látszik a Faust befejezésén: ha a földi  igazságszolgáltatás akadozik, kihagy, az ember szeretne bízni valami magasabb erőben, mely helyre teszi a dolgokat.

Jorge Luis Borges: A korong

      Favágó vagyok. A nevem nem fontos. A viskó, amelyben születtem, és amelyben nemsokára meghalok, az erdő szélén áll. Azt mondják, az erdő elnyúlik egészen a tengerig, amely körülveszi a földet, és vizén ugyanolyan faházak úsznak, mint amilyen az enyém. Én nem tudom; sohasem láttam. Még az erdő másik szélét se láttam soha. Amikor még gyerekek voltunk, a bátyám megesketett, hogy mi ketten kivágunk minden fát, egyet sem hagyunk. A bátyám meghalt, én pedig már másra törekszem. Nyugatra innen van egy patakocska, abban fogom a halat, kézzel. Az erdőben farkasok is vannak, de én nem félek tőlük. A fejszém még sosem hagyott cserben. Nem számoltam, hány éves vagyok. Csak azt tudom, hogy már nagyon öreg. Alig látok. A faluban - már nem járok oda, el is tévednék - fösvény hírében állok, de hát miféle vagyona lehetne egy favágónak?

     Az ajtót kővel szoktam bereteszelni, hogy ne essen be a hó. Egyik este nehézkes lépteket hallottam, aztán meg kopogtatást. Ajtót nyitottam, egy idegen lépett be. Magas öregember volt, kopott kabátot viselt. Sebhely keresztezte az arcát. Sovány volt, de az évek súlya alatt inkább tiszteletet parancsolóvá lett az alakja; mégis észrevettem, hogy nehezére esik, ha bot nélkül jár. Váltottunk pár szót; már nem emlékszem, hogy miről. Végül azt mondta:

   - Nincsen hol laknom, ott alszom, ahol befogadnak. Bejártam egész Szászországot.

     A szavaiból is érződött, milyen öreg. Az apám is mindig Szászországról beszélt; ma már Angliát mondanak az emberek.

     Volt kenyerem és halam. Ettünk, nem beszéltünk. Eleredt az eső. Néhány bőrdarabból ágyat vetettem neki a földön, ott, ahol a bátyám meghalt. Beesteledett, lefeküdtünk.

     Ahogy világosodni kezdett, kimentünk a ház elé. Már nem esett, a földet hó borította. Az öregember leejtette a botját; rám parancsolt, hogy vegyem fel.

- Milyen jogon parancsolgatsz? - kérdeztem.

- Király vagyok - válaszolta.

     Bolond, gondoltam. Felvettem a botját, és odaadtam neki.

Megváltozott a hangja.

- A secgensek királya vagyok. Sokszor vezettem népemet győzelemre Véres csatákban, de a sors úgy hozta, hogy elvették a királyságomat. Isernnek hívnak, és Odin nemzetségéből való vagyok.

- Én nem Odint imádom - válaszoltam. - Én Krisztusban hiszek.

     Mintha meg se hallotta volna, csak mondta a magáét:

- Száműzetésben bolyongok, de még mindig én vagyok a király, mert nálam van a korong. Akarod látni?

    Elém tartotta csontos tenyerét. Nem volt benne semmi. Üres volt a tenyere. Csak akkor jöttem rá, hogy addig ökölbe szorította a kezét.

     Rám szegezte a tekintetét, és azt mondta:

- Megérintheted.

     Nem hittem neki, de megérintettem az ujjammal a tenyerét. Valami hűvöset éreztem, valami megcsillant a kezében. Hirtelen ökölbe szorította. Nem szóltam. Az öreg, mintha gyereknek beszélne, türelmesen folytatta:

- Ez az Odin korongja. Csak egy oldala van. A földön nincsen semmi más, aminek csak egy oldala volna. Amíg a kezemben van, én vagyok a király.

- Aranyból van? - kérdeztem.

- Nem tudom. Odin korongja, és csak egy oldala van.

     Meg akartam szerezni azt a korongot. Ha az enyém volna, eladhatnám egy aranyrúdért, és akkor én lehetnék királlyá.

     Azt mondtam a csavargónak, akit még most is gyűlölök:

- Van a kunyhómban egy láda pénz. Aranypénz: csillog, mint a fejsze. Add nekem Odin korongját, cserében neked adom a pénzt.

     Konokul azt válaszolta:

- Nem kell.

- Akkor - mondtam - menj utadra.

     Sarkon fordult. Egy fejszecsapás a tarkójára tökéletesen elég volt, hogy meginogjon és elterüljön, de ahogy elesett, kinyitotta a kezét, s valami megcsillant a levegőben. Megjelöltem a helyet a fejszémmel, a holttestet pedig elcipeltem a megáradt patakhoz. Beledobtam.

     Visszamentem a házamhoz, és sokáig kerestem a korongot. Nem találtam. Azóta is keresem.

                                                                                                 (Xantus Judit fordítása)

*

Litera-Túra Művészeti Magazin

2018. május 10.  

(Szerk.: Vojtek Márta)

Maupassant: Erős mint a halál

      

                                                         Reich Károly rajza

                                                                                                                                            német

     „Erős a szeretet mint a halál”, olvasható az Énekek énekében Károli Gáspár szavaival, majd így folytatódik: „kemény mint a buzgó szerelem…”[i] Maupassant regényében is, mely inkább lelki küzdelmet ábrázol, összekapcsolódik a szerelem és a halál. Az újabb korban minden lehetséges, még az is, hogy a főhős, a festő, szenvedélyes szerelme az idő múltával átsugárzik az anyáról a lányára.

     A könyv anyám könyvespolcán pihent sok évtizede. Eddig nem szántam rá magam, hogy elolvassam: lektűrnek gondoltam. Az is, de a jobbik fajtából való. Tulajdonképpen Rónay György egy kis írásának megállapítása tett kíváncsivá: „Lefegyverez a művészete, ingerel a részvétlensége.” Valóban? Maupassant részvétlen volna? Természetesen: ebben a regényben a párizsi felső tízezer, a gazdag és sikeres emberek a főszereplők. Csupa arisztokrata, s közéjük kapaszkodott fel a tehetséges festő, Oliver, egy grófnő szerelmét is elnyerve.

     Részvétlenség persze van: amikor Annette, a festő szerelmének fiatalabb kiadása az egész családdal végighajtat Párizs legszebb útjain, az eddig vidéken élő fiatal lány utálattal és megvetéssel nézi a bérkocsikat:

-        Azt hiszem, nem lenne szabad megengedni, hogy bérkocsik is erre hajtsanak.

-        Kissé elmaradtál, kicsikém, és nem tudod, hogy most a demokrácia kellős közepén élünk. – válaszolta Oliver.

     Ugyancsak Annette egy szép parkban „figyelni kezdte az embereket, nyugtalankodva gondolt az életükre, a foglalkozásukra, és megdöbbent, hogy ilyen nyomorúságos külsővel meg mernek jelenni ebben a szép parkban.” Annette később a festő műtermében, miután elolvasta Victor Hugónak A szegények c.[ii] kisepikai alkotását, elsírja magát: „A lány abbahagyta az olvasást és maga elé bámult. A festő odalépett és megpillantott a szemében két tiszta könnycseppet, melyek legördültek az arcán.”

     Kétségtelen, Maupassant finom eszközökkel dolgozik. Semmihez nem fűz kommentárt, de érezhető, hogy Annette nem fog megváltozni, csak valami megrezdült a lelkében. Ám ugyanúgy tud örülni az életnek, várja a hamarosan elkövetkezendő esküvőjét egy fiatal, jóképű márkival. Ez az a kor, amikor a polgár is élvezte az impresszionisták rögzítette életet. Maupassant hasonlóképpen festette a pillanatot, a fények és a színek játékát: „Távolabb a fák alatt a hold finom sugáresője permetezett az ágak közé, lecsurrant a földre, megnedvesítette a leveleket, és apró tócsákba gyűlt, melyek sárgás fényben ragyogtak.”[iii]

     Végül fontos megemlíteni, hogy Maupassant megelőlegezi Proustot, akinél a madeleine-sütemény idézi fel a múltat. Maupassant-nál egy illat, a nedves fű, egy véletlenül hallott zongoraszó.

 

---

[i] Lásd még: Ady: Ifjú szívekben élek

[ii] Victor Hugo: Századok legendája c. kötetben

[iii] Maupassant: Erős mint a halál, Európa, 1967, fordította Király György

Kántor Péter: 30 szó Waldseeből

Kedves mind!

Most itt vagyok.
Vannak errefelé hegyek,
szeretem őket.

Legutóbb a fákról beszélgettünk,
hogy milyen szépek a fák.
Egy fa is.

Jövőre
ki tudja, hol?
Látjuk-e egymást.

P.

     Kántor Péter (1949-2021) utolsó verseskötetéből való ez a kis vers. Ha felolvasnám, ebben a mondatban: "Egy fa is." az első szóra tenném a hangsúlyt. 
       Látszólag csupán egy utazásról van szó, de búcsúlevélnek is tekinthetjük, hisz tudjuk, hogy a költő súlyos beteg volt. Egy versben azonban minden szónak különleges jelentése van. A Waldseenek is érdemes utánanézni, például itt: múlt-kor. Meg fogsz döbbenni.

Simonyi Imre: Interjú

Egy régi spirálfüzetből

2016

                                                       mediaklikk.hu, Martin Gábor felvétele

                                                   1

Hogyan látja a múltat?
      Nem látom. Mivel hogy elbújhatott valahová.
      Belém, az idegeimbe, a hátam mögé, Önbe,
      vagy világegyetembe? – nem tudom.
      Csupán annyit tudok, hogy valahol a markát
      dörzsöli és vigyorog. Önelégülten és sötéten.
      Mint aki jelen van.

 Mit kapott a mától?
      Rengeteget.

Mit remél a jövőtől?
      Keveset. De azt nagyon.

                                                 2

Úgy hírlik, hogy nem szereti az embereket
s hogy nem bízik az emberiség jövőjében.
Igaz volna ez?

     (Csend)

Igaz volna ez?
      Nem igaz.

Tehát szereti?

     (Szünet)

Tehát szereti és bízik?
     Igen, szeretem az embert. Méghozzá hármat is.
     Krúdyt, Bartókot és József Attilát.

Hát ha szereti, akkor bízik is, ugye, a jövőben:
az emberiségben?
      Igen kérem,
      én bízom az emberiség jövőjében.

És miben látja Ön az emberiség jövőjét?
Mit remélhet Ön szerint az emberiség a jövőtől?
      Az emberiség a jövőtől – gondolom –
      pontosan azt fogja kapni, amit
      a múltban és a jelenben keresett magának.

Köszönöm.
     Kérem.

Simonyi Imre: Forgácsok...

Egy régi spirálfüzetből

2014.

 

                                                         Simonyi Imre, irodalmijelen.hu

Szelíd óhaj

egy elesésre érdemes csata-
teret adjatok legalább

Ellenkezés az előbbivel

az élet annyit már régen nem ér
hogy meghalni érdemes lenne érte

Még egyszer az Írás

jaj a fölfuvalkodottaknak
jaj a kicsinyhitűeknek
egyszóval jaj nekünk

Mérlegelés

talán volt egy pillanat
talán lehetett volna egy pillanat
ha az a pillanat nem lett volna

Duzzogás

"Világgá megyek!" - mondtad akkor
duzzogva: kisgyerek.
S most duzzogva várod: a világ
induljon el feléd.

Párbeszéd

előtted még az élet - mondta valaki
igen de már hátam mögött is - feleltem én

Világvége

mikor feledést már a bor se ád
s asszony se bánatot

Kérelem

Csak kötelezővé ne tegyétek
azt, ami szabad:
a gyötrelmet
s a gyönyörűséget.

Schiele

                                                                                             német

            Egy régi spirálfüzetből

                                                                                                                       2013. szeptember 30.

     Akárhányszor Bécsben jártunk, majdnem mindig „beleütköztünk” Schielébe, noha minket elsősorban Klimt vonzott, a harmonikusabb szecesszió, nem Schiele vadabb expresszionizmusa. Most Budapestre érkezett: kortársaival: Kokoschkával, Gerstllel. Nem lehetett előle kitérni. Klimt persze most is megelőzte (2010).

     Nemrég megjelent Művészettörténeti gyorstalpaló címmel (nyest.hu) egy mókás kis összefoglaló, miről ismerhetőek fel a nagy művészek képei. Pl.: Ha a kép színes pöttyökből áll, és nincsenek rajta emberek, akkor az Monet. Ha a kép színes pöttyökből áll, és vidáman partizó embereket ábrázol, akkor az Renoir, stb. Elgondolkoztam, vajon össze tudnám-e foglalni egy mondatban Schiele képeinek lényegét. Hátborzongató önarcképek, kettéhasadt portrék, szegényes aktok, erotika, dermesztő anya-gyermek motívum, halottnak látszó városok, tájak. Közel 3000 kép született életének 29 éve alatt. (Ebből itt csak 50 látható.)

     Végtelen szomorúság fogja el a szemlélőt, amikor látja e halálra szánt kor szereplőit. (Ady is fő alakja ennek a korszaknak, mely a múlt század elejétől az 1. világháború befejezéséig tartott, míg: "Minden egész eltörött") Annak örülhetünk (titokban), hogy milyen magabiztosan, mesteri kézzel formája meg Schiele alakjait, városképeit, természetképeit.

                                                     Hason fekvő női akt, 1917, society6

     Nemcsak a színnel, vonallal bánt kiválóan, hanem a szavakkal is:

Ízlelj vörösséget, szagolj ringatózó fehér szeleket,
Nézz a mindenségbe: nézd a Napot.
Sárga-csillámló csillagokat nézz,
míg csak jól nem érzed magad s be kell hunynod hunyorgó szemed.
Agyvilágok szikráznak üregeidben.
Hadd reszkessenek belső ujjaid,
tapogasd az elemet,
te, akinek szomjasan tántorogva kell kutatnod magadban,
aki szökellve ülsz, futva feküdsz,
fekve álmodsz, álmodva virrasztasz.
Lázak falnak, éhség szomj és rosszkedv, vér jár át.

Apa, te, aki itt vagy, nézz rám,
fonj át, adj nekem!
Közel világ fuss fel és alá, rohanva.
Nyújtsd most nemes csontjaidat,
Nyújtsd ide puha füledet,
szép halványkék szemedet.
Ez, apa, itt volt –
Előtted vagyok, ím!

                          (Nap)

(Idézi Reinhard Steiner: Schiele, Taschen, 84. old. Fordította Adamik Lajos)

                                      Önarckép a mellkas előtt összetett kezekkel, 1910

Utóirat

     Pilinszky az 1978-as interjújában elmondja: "... úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka." Ezt én így írnám át: azt hittük, Klimt beszél hitelesen a korról, ám lehet, hogy Schiele?

Mikszáth Kálmán: Szücs Pali szerencséje

      

                                                   Nógrádmegyer, Boldogasszony-templom

                                                                                  Befogad és kitaszít a világ.

                                                                                                                                (Villon) 

     Mikszáth a Tóth atyafiak és A jó palócok c. novelláskötetekkel tűnt fel. Az első kötetből emlékezetes Olej bacsa története: Az a fekete folt… c. hosszabb elbeszélés, mely Arany balladáit idézi prózában. A jó palócok tizenöt kisebb novellája ugyanebből a világból való: mérlegre teszi az egyes embert, hogyan döntenek bizonyos határhelyzetekben, mi a jó döntés, vagy mi vezetheti a hőst végzetes útra. A közösség könyörtelenül ítél. Egyszerű emberekről van szó, mégis mintha a görög tragédiák szélfútta csúcsain járnánk.

     A Szücs Pali szerencséje egy balul sikerült leánykérés története. Mikszáth érzékelteti, hogy milyen nagy a tét. Magasság és mélység, fény és árnyék, a majdnem beteljesülés és a kijózanodás váltja egymást: a romantika eszköztára ez. A példázat műfaját is megemlíthetjük: tetteidnek van következménye.
     A novella felépítése tükörszerű. Van egy csúcspont: a leendő vőlegény és a menyasszony találkozása, de Mikszáth számára nem ez a fontos, hanem a lecsúszás. Minden megismétlődik, negatív előjellel.
     A legfontosabb motívum a négylevelű lóhere, mely a hiedelem szerint szerencsét hoz. Miután Szücs Pali rátalált, minden megváltozott, felderült a világ, csupa jót ígért:

     „A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek… (…) teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott.”

     Gózon felé Mák Gergely, a szorgalmas fuvarosok egyike, haszonbérletet kínál Szücs Palinak: „Embernek ismerlek.”  Szücs Palit bántotta, hogy csak szolgál. Ha önálló gazdává válna, az jó ajánlólevél lenne a házassághoz. Várták is Gózonban. (Nem tétlenkedve.) Erzsi szépségéről és félénkségéről a Bede Anna tartozása c. novellában olvashatunk. Elfogadják Szücs Palit vőlegénynek, bár ebben az anya szava a döntő. De Mikszáth nem a mesei, a véget nem érő boldogságot akarja megírni, hisz a próbatétel még csak most következik: Gózon felé vezető úton a templom fényes tornya látszott messziről, hazafele a kocsma hívogatta közelről.  Az ördögök incselkedtek vele: meggondolatlanság volt betérni a kocsmába. Délelőtt megvolt még a pénze is, de délután: „Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának.” (Fokozás van ebben: a csintalan ördögökből sátán lett, aki nagyobb hatalom.)
     Kővel megrakottan jönnek vissza a fuvarosok, s Mák Gergely látja, hogy mi történik a kocsmában, elkeseredetten mondja: „– No ’iszen, Szücs Pali…”.
     Itt hull ki erszényéből az eddig szerencsét hozó lóhere is, hogy Réki Maris rátaposson. A nagy ellentét Réki Maris, akinek a „hamiskodó, festett arca” megjelent a kocsma ablakában:

„– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.”

     Megjegyzendő a baboskendőt Szücs Pali Erzsitől kapta, de már nem számít semmi. Az „átváltozás” villámgyorsan ment végbe: „Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.” Azt sem tudja, hogyan került haza. Az udvaron ébredt, s a maga piros kendőjét visszakapta, az ágyon találta. Nem ért semmit, ködös fejjel azt gondolja, hogy csupán álom volt az egész.

     Bármennyire is ironikussá válik a cím, hisz a szerencse az ellentétébe fordult, nem vetjük meg Szücs Palit, inkább együttérzünk vele. Közel hozza őt az olvasóhoz az élőbeszédhez hasonló hang, a líraiság, mellyel megeleveníti s bevonja a cselekménybe a természetet és a tájat. S nem utolsósorban a szabad függő beszéd (belső beszéd) érzékelteti a főhős gondolatait, lelki rezdülését: „Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen…”

Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről

 

„…az egész világ mögöttes jelentéssel van tele. […] Mi más lenne ez, ha nem a létezés többszólamúságának és kétértelműségének bizonyítéka?” (Mészöly) 

     A fenti gondolat Baudelaire-t idézi fel:„jelképek erdeje” a világ. Ugyanez vonatkozik a parabolára, ill. az allegóriára, ezekre az ősi költői eszközökre. Már Jézus is példabeszédekben szólt tanítványaihoz: „Akinek van füle a hallásra, az hallja.”
     A Jelentés öt egérről műfaja parabola, azaz látszólag csupán az egerek sorsát mutatja be, valójában azonban emberek olyan csoportjáról szól, akik olyan helyzetbe kerültek, ahonnan nem kerülhetnek ki élve. Félelem és a túlélés vágya hajtja e kis élőlényeket a pincétől a 2. emeletig, s nem sejtik, hogy nincs semmi esélyük túlélni a csapdát.
     Nem állatmese, hisz az egerek nem emberi tulajdonságokkal felruházott lények, de mint minden élőlény, szeretnék (túl)élni a fenyegető veszélyt. A parabola megértése azért lehetséges, mert a hasonlóság alapján párhuzamot fedezünk fel a ”kamrában” történtek és az embert érintő társadalmi-történelmi folyamatok között.
     Az elbeszélő a címnek megfelelően az objektivitás álarca mögé bújik. A jelentés „műfaja” pártatlanságot kíván meg, s a részletező precizitás nyomja rá bélyegét. Valójában a jelentést készítő sosem lehet teljesen pártatlan. Viszont ha nincs külső elvárás, akkor – mint jelen esetben – a tisztesség és az intelligencia – vezeti tollát.* Bármiről lehet „jelentést” írni, ami szokatlan, eltér a szabálytól, netán súlyos következményekkel járhat. Pl. egy háborús eseményről, népirtásról, váratlan halálesetről. S persze egy jelentésnek is lehet következménye.
     Az egerek története önmagában jelentéktelen, fontossá az író tette. Kezdetben mindent az egerek szemszögéből látunk: miként találnak egy biztosnak látszó menedékhelyre. Együtt érzünk velük, amikor kis „lábacskáikkal” kapaszkodnak a falon. Akkor is, amikor felszabadultan cikáznak a kamra labirintusában. Külön utakon járnak, de füttyel, cincogással tartják a kapcsolatot. Máskor „halkan horkantanak”. (Alliteráció, mely a mély hangrendű szavaival ellentétben van az előbbiekkel.) Épp ez a zenei kommunikáció teszi őket szimpatikussá.

     Az ember megjelenésével az egerek már más színben tűnnek fel: „garázdálkodnak […] undorítóak” ezek a betolakodók. Az emberek csapkodással próbálják elűzni őket. (Még nyitva az ablak!) Az egerek ekkor szorongva lapulnak, összepréselődnek, néha céltalanul futkosnak. Az éhség először két hasas egeret kezd gyötörni. Amikor fölfedezték a láda fiókrendszerét, ez átmenetileg biztonságot nyújtott. A kénfüst már a haláltusájukhoz vezetett. Észveszejtően köröztek, egymásba haraptak, majd lezuhantak a polcról. Ez a korábbi vidám kószálás ellentéte. S amit az egerek hátra hagytak, az iszonyú! Gúnyos felkiáltó mondatokkal érzékelteti az író az emberpár felháborodását, akik végül lelkiismeretük megnyugtatására kitalálják a geometriai progresszió műszavát. A cáfolhatatlan matematikai tétel állítja helyre lelkiismeretüket. Ismétlem, nem egerekről van szó. A szuggesztív leírás ne tévesszen meg minket.
     Stílusát Nádas Péter a következőképpen jellemzi: „A tárgyiasságnak és a tárgyilagosságnak teremtett a magyar prózában egyedülálló iskolát. Feszültséggel váltotta ki az érzelmességet.” Még hasonlatai is tárgyszerűek. Pl.: „Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.” Tömörségére példa: „És nem zúdult be se fehér, se fekete por.” Azaz hó, ill. szénpor.
     A novellára a múlt idejű történetelmondás (E/3) jellemző. Az igék a mozgás dinamikáját érzékeltetik, a pince, fal és a kamra leírása a bezártságot, a kilátástalanságot, s majd minden egér egyéniség. A felsőbb hatalom, az emberek, arcnélküliek.
     A történet december 20. és január 2. között játszódik. Érdekes, hogy ez éppen a karácsonyi időszak, de ünnepekről egy szó sem esik. S új időszámítás kezdődik akkor, amikor a „mészárlásnak” vége. Nem tudjuk közömbösen szemlélni sorsukat, sőt féltjük őket, már akkor is, amikor a fal üregében éjszakáztak, még jobban, amikor megfeledkeztek az óvatosságról, élvezve a kamra bőséges készletét. Milyen drámai az a hosszú harc, melyet az egércsapda diójáért folytatnak! S hogyan bénítja meg őket a félelem, amikor már szabad lett a dió!
     Öten voltak. A kamra maga volt a paradicsom, de az ember megjelenése, titokzatos csapdái szorongással töltötte el őket. A drótháló (szögesdrót) fölszerelése lezárta a visszautat. A kénfüst megpecsételte sorsukat. Az utolsó egér megfagyott testét a dróthálóval lezárt ablakban találták meg. Márton László írja: „Arról szól (az elbeszélés), hogy bármelyik éléskamra bármikor átváltozhat egy haláltábor gázkamrájává…” 

     *Mészölyön kívül van Kafkának is egy apró remekműve: Jelentés az Akadémiának címmel. Arról szól, hogyan vált egy majomból ember.
     Érdemes elolvasni még Steinbeck Egerek és emberek c. realista elbeszélését, melyben az állatok és az emberek sorsa párhuzamos. (Pl.: Candy és a kutyája)