Lapozgatva

 

                                                                         „Háború van most a nagyvilágban,                                                                                                                                                      Isten sírja reszket a szent honban.”                                                                                                                                                                                  (Vörösmarty) 

     Jóbarátom, a Google, feldobott a telefonomra három olvasnivalót, hogy ne unatkozzak, és ne kövessek el valami ostobaságot. Tudja titkos gondolataimat, hogy mi érdekel engem. Természetesen az írók, pl. Ingo Schulze, akinek nemrég jelent meg egy regénye Jóravaló gyilkosok címmel. Schulze azonnal reagált az orosz-ukrán háborúra is: elsősorban mint férj és családapa: „Nem tudom, milyen gyakran mondtam már, hogy az, hogy az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát, gaztett, és semmivel sem igazolható.”
     Idéz egy bosnyák írót, Dževad Karahasont, aki nemrég megjelentette németül Szarajevó ostroma alatt írt naplóját.  Schulze szerint, aki átélte a háborút, másképpen ír, mint más, békés halandó. Végül egy szellemes, Descartes-re utaló mondat Karahasontól : „Az a tény, hogy gondolkodsz, még nem létezésed bizonyítéka, bár ezt hitte egy bölcs. Valódi létezésedre az szolgáltat bizonyítékot, ha másvalaki is gondol rád.”
      Ingo Schulze cikke a Süddeutsche Zeitungban jelent meg. Ugyanitt volt olvasható, még a választások előtt, egy interjú Nádas Péterrel. A svéd Svante Weyler kérdezett, aki először újságíró volt Berlinben, majd Esterházy, Kertész kiadója lett. Első kérdése: milyen ember a miniszterelnök. Nádas nem tér ki a kérdés elől, de gondolom, erről mindenkinek megvan a saját véleménye, s nem kíváncsi Nádaséra. Weyler rákérdez Magyarország „különútjára”, nacionalizmusára, a főváros és a vidék ellentétére. Itt felelőssége van az Uniónak is, amikor „átvette” az országot, mondja Nádas, de talán még lényegesebb, hogy nálunk hiányzott a polgárság. De most már késő. Honnan lenne nemzeti-polgári öntudat a globalizáció korában, egy olyan országban, melynek alapja a hazugság és a lopás? Ejnye! Nem is térek ki arra, hogyan vélekedik Nádas az utolsó 30 év történetéről, bár kétségtelenül logikusan gondolkodik, és észérvekkel támasztja alá mondanivalóját. Ami az ellenzék választási sikerét illeti, szkeptikus. Befejezésül – Weyler nyomán németből – Orbán beszédéből fogok idézni: „Adjátok meg nekik, amit megérdemelnek.”
     Végül Krasznahorkai. (derStandard, Ronald Pohl) Nem tehetek róla, hogy ezek a Nobel-díjra esélyes írók kerülnek terítékre. A jelenleg Triesztben élő Krasznahorkai László Bécsben előadást tartott az Erich Fried-napok keretében.[1] A címe Fürsprache és Widerworte volt. (Mellette és ellene.) A mellette a háború áldozatainak szól, akik többek között Mariupolban szenvednek. Az ellene? Természetesen a háború ellen emeli fel szavát. Nem kíméli a csatornából előmászott titkos ügynököt, akinek hatalma van parancsot adni. Majd vissza fog csúszni oda, ahonnan jött. Addig tehetetlenek vagyunk, s távolról figyeljük ezt a hihetetlen brutalitást. A kérdésekre válaszolva beszél alkotói módszeréről: ő csak leírja azt a belső monológot, amellyel hőse megbízza. (Herscht 07769) Valójában 50-60 oldalt „ír meg” fejben, melyet később papírra vet. Sok érdekes dolgot mond még a reményről, mely nem létezik, s a háborúról, mely annál inkább. S jaj, Magyarországról is, mely tulajdonképpen nem is ország, hanem pszichiátriai intézet, ahonnan az orvosok elmenekültek, s a bentlakók vették át a „boltot”. Persze volt hatalmon az ellenzék is. A hiba morális jellegű volt.

     Meglepő mindez? Olvasnád inkább Kölcseyt, Vörösmartyt (Országháza), Petőfit („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Babits) Vajdát, Adyt, József Attilát? A választás a te kezedben van.

---

[1] Erich Fried (1921-1988) osztrák költő, a politikai líra képviselője.

Örkényben

 

     „Pest megye déli részén fekszik Örkény. Szomszédos települései Pusztavacs, Hernád, Dabas, Tatárszentgyörgy és Táborfalva.” Így kezdeném, ha a kisvárost szeretném bemutatni.[1] Vagy: „Késő este volt, mikor L. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. (…) A nagy kastélyt a leghalványabb fény se jelezte.” Ha regényt írnék, biztosan a fenti mondatokkal kezdeném.[2]
     De mivel egyszerű, nyugdíjas polgár vagyok (álnevem: Jegyzeth Elek), aki néha szembesül emlékeivel, a legszárazabb módon így számolok be a történtekről: nemrég busszal, vonattal, autóval bejártam Pest megye déli részét, felidézve jó néhány emléket. Az egyetem után 1974-ben költöztem Örkénybe. A Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában (korábban Gazdaképző) kaptam tanári állást s vele együtt szolgálati lakást. Magyar nyelvtant és irodalmat tanítottam meg történelmet.
     Nagy dilemmám volt, hogyan kezdjem az első órát. Sokat gondolkoztam ezen. Végül Csoóri Sándor egyik kis verse mellett döntöttem. Legyen rövid és érthető, ragadja meg olvasóját/hallgatóját, a sok helyről érkezett fiúkat: 

                                                        Valaki súgja 

                                    Valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda,
                                    fölkantározott késen érj oda
                                    s ha út nincs: te légy az út oda,
                                    mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
                                    elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
                                    zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
                                    sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
                                    sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
                                    fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
                                    valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda. 

     Én is valahova oda akartam érni. Nagy lelkesedéssel szavaltam a verset, s úgy éreztem Csoóri megnyerte nekem a csatát.
     Minden óráért meg kellett küzdenem. Az első röpdolgozat nyelvtanból mindenkinek egyes lett. Kétségbeesve mutattam a krikszkraksz lapokat Pável István igazgatónak. Meglepetésemre úgy vélte, valamit elrontottam. Változtass a módszereden vagy a mércéden! Emberséges ember volt, kiváló szónok. Barátságosan fogadtak a többiek is. Most 48 év után nézegetem a megfakult tablókat: szigorú arccal tekintenek rám a régi tanárok. Önmagukat adták, életüket adták az iskolának. Nekem két év volt kiszabva.
     48 év telt el, megbűvölten bolyongok az egykor szép parkban. Most menekültek is laknak a kollégiumban. Míg keresem a Grassalkovich-kúria épületét, senki ismerőssel nem találkoztam. Azonban az új tanítók közül egy-kettővel sikerült szót váltanom. Még volna helyem, mondják. (74 évesen?) De jó lenne újra elmondani:

                                                         … menj oda,
                            szánkón, repülő kövön érj oda… 

      De hova, töprengek, s ott mi vár?

---

[1] Idézet Patak Gábor könyvéből: Örkény, 2020.
[2] Vajon kitől származik a 2. idézet?

Jekyll és Hyde az Operettben

 

      A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már. (Centauri) 

     Talán nem véletlen, hogy a musical-produkció címlapján meg sem említik Stevenson nevét. Az ő regénye alapján készült a színpadi előadás. Ennek az lehet az oka, hogy a musical olyan mértékben eltér a regénytől, hogy már alig lehet ráismerni az eredeti történetre. Ami megmaradt, az az átváltozás, a gyilkosságok, s végül a szörny/doktor halála. Persze végső kicsengésében a musical is ugyanazt mondja, mint a regény.

     Mi az új? Természetesen a zene, az énekszámok, a tánc, a látvány. Homonnay Zsolt (Jekyll és Hyde) viszi hátán az egész előadást, s voltak megható, szép pillanatok Nádasi Veronika (Lucy) és Fekete-Kovács Veronika (Emma) alakításában is. Új szereplők népesítik be a színpadot, s új a gyilkosságok motivációja. A regényben a külön vált rossz, gonosz Hyde nem azért gyilkol, mert igazságot akar szolgáltatni, hanem a lényéből fakad. Másrészt az eredeti Jekyllnek nem az a célja, hogy apját meggyógyítsa, ő egyszerűen "tudományos eretnekségről" beszél. Az emberkísérlet azonban egyik esetben sem sikerülhet. Ebben hasonlít némileg Frankensteinre.

     Vajon visszafordítható-e az átváltozás? A motívum ősrégi. Már Az ezeregy éjszaka meséiben is előfordul. Ott a szultán egy varázsige segítségével egy papagáj alakját veszi fel. Nem könnyen, de visszaváltozik emberré. Hasonló a gond Hauff meséjében, a Gólyakalifában, ott is tudni kell, mint manapság, a jelszót.[1]

     A két személyiség, Jekyll és Hyde, tudnak egymásról. Viszont Jekyll egyre jobban szenved attól, hogy a rossz felülkerekedik, egyre erősebb lesz. Egyre nagyobb a feszültség, a belső dráma, a küzdelem a jó és a rossz között. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Jekyllnek el kell pusztítania Hyde-ot. Ezt kívánja a megmaradt jobbik énje, jóllehet ezzel önmagát is megsemmisíti. Varázsszó nincs. Beteljesedett, amit Madách megjövendölt:

                                               Te nagy konyhádba helyzéd embered,
                                               S elnézed néki, hogy kontárkodik,
                                               Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
                                               De hogyha elfecsérli s rontja majd
                                               A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.

                                                                             (Lucifer)

---

[1] Babits is továbbviszi a motívumot a Gólyakalifa c. regényében.

Margaréta

                                                                                                                 németül

                                                Ary Scheffer:Faust és Margaréta a kertben

Margaréta
Ti szent angyalok, oltalmazzátok lelkemet! – Irtózom tőled, Henrik!”* (Faust álneve)

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!
(Eltűnik Fausttal, az ajtó becsapódik, elhaló hang hallatszik)

Henrik! Henrik!”
                                            (Ős-Faust)

Frankfurt népe, bár még sötét volt január 14-én, izgatottan várta a kivégzést. Már 5 órakor felsorakozott a börtön előtt tizenkét katona. 6-kor indult Raab ezredes, a katonai bíró hintója a Katharina-toronyhoz, ahol Susanne Margarethe Brandtot, a gyermekgyilkos nőt őrizték.

1772-öt írunk, s bocsánat, hogy nem mondom el rögtön a lényeget. Hisz szeretném kíváncsivá tenni az olvasót (ha van), miért fontos az, hogy mi történt ott csekély 250 évvel ezelőtt a Haupwache terén. (Eltekintve attól, hogy minden fontos, ami az emberrel történik.)

Ha nem rémlik, akkor segítségképpen hozzáteszem még, hogy a Katharina-toronytól nem messze, csupán 200 méterre levő ház manzárdszobájából jól látható a torony. Ifjú lakója, a 22 éves joghallgató, aki nemrég érkezett haza Straßburgból, nem volt más, mint Johann Wolfgang Goethe. Kezded már kapiskálni az összefüggést? Igen, Gretchen fog meghalni a vérpadon, hogy később testet öltsön a világirodalom egyik meghatározó művében, a Faustban.

Legutóbb Uwe Wittstock írt róla nagyon hatásosan a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Persze a valóságos szereplők is kitettek magukért: „Amikor Raab bíró fél hat körül feketébe öltözve a hóhérral a cellába lépett, sarkantyús csizmát viselt, vörös köpenyén a város ezüst címere volt, arany alapon. Susanne Margaretha Brandt is ünnepi öltözékben volt. Fehér kiskabátot, fehér szoknyát varrtak neki, fehér kesztyűt kapott, s egy fehér kendőt. Jobb ruhát sose viselt életében. Kezébe fehér kesztyűt adtak, s hozzá egy nagy citromot, mely a bűnbeesés fölötti győzelem jelképe volt.” Miután Raab felolvasta az ítéletet, melyet jól megérdemeltnek nevezett, a köpenye alól elővett „egy kis vörös pálcát, és Susanne lábai elé dobta, aki rémületében egész testében reszketni kezdett. A hóhér lépett oda, megfogta a kezét, s csendesen vigasztaló szavakat mondott.”

Bár a fiatalasszony tette rettenetes volt, az embernek az az érzése, hogy az egész egy színjáték csupán. Frankfurt városa rendezte tisztes polgárai számára: lám mi mennyire erkölcsösek vagyunk, mennyire elítéljük a bűnt. De hisz éppen az álszentség és a megbélyegzéstől való rettegés okozta a tragédiát. A külvárosi fogadó konyhájában lakó, 24 éves cselédlány, akit megerőszakolt az átutazó idegen, végtelenül kiszolgáltatott volt. Még családja is magára hagyta.

Susanne azt vallotta, a jegyzőkönyvek bizonyítják ezt, hogy tettére az ördög vezette.  Goethe is áttanulmányozta a periratokat, gondosan jegyzeteket készített, s elkezdett dolgozni az úgynevezett „Ős-Faust”-on, melyben megvan már „a költői erő és a drámai érzék.” (Márton László, in: Faust, 2015) Megrendítő a befejezés a végső változatban:

Margaréta

Atyám, a tied vagyok! Ments meg!
Ti angyalok! Ti mennyei seregek!
Fogjatok közre, hogy megmentsetek!
Henrik! Iszonyt lehelsz belém!

Mephistopheles
Ő pokolra kerül!

Hang (fentről)
Ő megmenekül!

Mephistopheles (Fausthoz)
Hozzám! (Eltűnik Fausttal)

Hang (bentről,elhalóan)
 Henrik! Henrik!

                                                    (Faust, 1808)

                Az idő nyoma látszik a Faust befejezésén: ha a földi  igazságszolgáltatás akadozik, kihagy, az ember szeretne bízni valami magasabb erőben, mely helyre teszi a dolgokat.

Schiele

                                                                                             német

            Egy régi spirálfüzetből

                                                                                                                       2013. szeptember 30.

     Akárhányszor Bécsben jártunk, majdnem mindig „beleütköztünk” Schielébe, noha minket elsősorban Klimt vonzott, a harmonikusabb szecesszió, nem Schiele vadabb expresszionizmusa. Most Budapestre érkezett: kortársaival: Kokoschkával, Gerstllel. Nem lehetett előle kitérni. Klimt persze most is megelőzte (2010).

     Nemrég megjelent Művészettörténeti gyorstalpaló címmel (nyest.hu) egy mókás kis összefoglaló, miről ismerhetőek fel a nagy művészek képei. Pl.: Ha a kép színes pöttyökből áll, és nincsenek rajta emberek, akkor az Monet. Ha a kép színes pöttyökből áll, és vidáman partizó embereket ábrázol, akkor az Renoir, stb. Elgondolkoztam, vajon össze tudnám-e foglalni egy mondatban Schiele képeinek lényegét. Hátborzongató önarcképek, kettéhasadt portrék, szegényes aktok, erotika, dermesztő anya-gyermek motívum, halottnak látszó városok, tájak. Közel 3000 kép született életének 29 éve alatt. (Ebből itt csak 50 látható.)

     Végtelen szomorúság fogja el a szemlélőt, amikor látja e halálra szánt kor szereplőit. (Ady is fő alakja ennek a korszaknak, mely a múlt század elejétől az 1. világháború befejezéséig tartott, míg: "Minden egész eltörött") Annak örülhetünk (titokban), hogy milyen magabiztosan, mesteri kézzel formája meg Schiele alakjait, városképeit, természetképeit.

                                                     Hason fekvő női akt, 1917, society6

     Nemcsak a színnel, vonallal bánt kiválóan, hanem a szavakkal is:

Ízlelj vörösséget, szagolj ringatózó fehér szeleket,
Nézz a mindenségbe: nézd a Napot.
Sárga-csillámló csillagokat nézz,
míg csak jól nem érzed magad s be kell hunynod hunyorgó szemed.
Agyvilágok szikráznak üregeidben.
Hadd reszkessenek belső ujjaid,
tapogasd az elemet,
te, akinek szomjasan tántorogva kell kutatnod magadban,
aki szökellve ülsz, futva feküdsz,
fekve álmodsz, álmodva virrasztasz.
Lázak falnak, éhség szomj és rosszkedv, vér jár át.

Apa, te, aki itt vagy, nézz rám,
fonj át, adj nekem!
Közel világ fuss fel és alá, rohanva.
Nyújtsd most nemes csontjaidat,
Nyújtsd ide puha füledet,
szép halványkék szemedet.
Ez, apa, itt volt –
Előtted vagyok, ím!

                          (Nap)

(Idézi Reinhard Steiner: Schiele, Taschen, 84. old. Fordította Adamik Lajos)

                                      Önarckép a mellkas előtt összetett kezekkel, 1910

Utóirat

     Pilinszky az 1978-as interjújában elmondja: "... úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka." Ezt én így írnám át: azt hittük, Klimt beszél hitelesen a korról, ám lehet, hogy Schiele?

Thészeusz maszkban

 Deutsch

                                                                                                      2020

     A bécsi körúton (Ringstraße) sétálva, mindig szívet melengető pillanat, amikor felbukkan a Kunsthistorisches Museum neoreneszánsz épülete, testvérpárjával a Naturhistorisches Museummal. 

                                                                            KHM

     2020-ban sem volt ez másként. Bár lehet, hogy azok közé a kevesek közé tartozom, akiknek megadatott a párnapos bécsi felfedező kirándulás: a Musikverein belülről, Heiligenstadt a Beethoven-emlékházzal együtt s természetesen a kimeríthetetlen Kunsthistorisches Museum. Az ember lépked fölfelé a lépcsőn, akár egy fejedelem, s megilletődötten áll meg Canova szobra előtt: Thészeusz legyőzi a kentaurt. A monda szerint ugyanis Peirithoosz és Déidameia lakodalmán a kentaurok úgy lerészegedtek, hogy rátámadtak a menyasszonyra és a többi nőre. Ebből aztán valóságos háború keletkezett, melybe Thészeusz is bekapcsolódott. 

                                                                   Thészeusz maszkban

     Ahogy az erő győzelmesen feszül, s a nemtelen gyötrődve enged, azt senki szebben nem ábrázolta Canovánál. Az a lefegyverző a klasszikus művekben, hogy elképzelni sem tudjuk másképpen. Thészeusz mindig legyőzi a kentaurt.

*

     1864-ben született meg az az elhatározás, hogy a két múzeumot a Habsburgok a körút túloldalán építtetik föl. Pályázatot írtak ki, s a versenyben részt vett Carl Hasenauer, Theophil Hansen, Heinrich Ferstel és Moritz Löhr. Döntőbírónak Gottfried Sempert hívták meg, aki először is egy nagyszabású tervet készített, melynek Kaiserforum volt a neve. 

                                                           A Kaiserforum alaprajza, wikipedia

     Ebből a két múzeum és az úgynevezett Neue Burg (1913) készült el. (A középső rész jobb oldala!) De talán jobb is így: nyitott maradt a tér a Volksgarten (Sisi-szobor), a Burgtheater és a Rathaus felé. Ugyancsak Semper döntötte el, hogy Hasenauer terve valósuljon meg. A Naturhistorisches Museum (1889) után nemsokára megnyílt a művészetek sokféle kincset magába foglaló gyűjteménye. Ilyen gazdag gyűjtemény persze csak hosszú évszázadok során jöhetett létre, s Európának ebben a felében csak királyok, császárok, főhercegek lehettek mecénások.
     II. Ferdinánd főherceg (1520-1595) volt az alapító. Ezt követően II. Rudolf (1576-1612) gyűjtötte megszállottan a festményeket. Alakja ismerős lehet Az ember tragédiájának 8. (prágai) színéből. Neki köszönhető a Bruegel-gyűjtemény, Dürer művei s a manierizmus több alkotása (Arcimboldo). Azonban a harmincéves háború végén (1648) a svédek sok képet „megőrzésre átvettek”. Most is őrzik, ami még megmaradt, pl. Arcimboldo portréját Rudolfról, de több kép elpusztult egy kastélytűzben, vagy máshova került. Krisztina királynő Dürer Ádám és Éva c. képét a spanyol IV. Fülöpnek ajándékozta. Most a Pradóban van. Nil admirari! Semmin se csodálkozz! Európa múzeumai tele vannak ilyen „átmentett” kincsekkel.
     Lipót Vilmos főherceg (1614-1662) mintegy 1400 képpel képviseltette magát. 

                                                Lipót Vilmos képei között, KHM

     

     A gyűjtemény 1781-ben - már II. József uralkodása idején - a Stallburgból a Belvederébe költözött, s ettől kezdve a nagyközönség számára is hozzáférhető volt. Végül 1891-ben került át a császári gyűjtemény az akkor megnyitott új épületbe.

*

     Azért maradt még Dürer-kép. Szám szerint nyolc. Köztük talán a legszebb: Mária gyermekével. 

                                                                 Mária gyermekével

     Ha erre a festményre nézünk, megsejtjük a reneszánsz művészet lényegét: az ember szépsége jelenik meg a vásznon. A költők is áhítattal éneklik meg ezt a harmóniát. (Petrarca, Balassi) Dürer képén azonban ott van a rejtett fájdalom is: miért kell elveszíteni a gyermeket.

                                                                               *

     Vajon milyen lesz a 2021-es év? Leveszi-e Thészeusz a maszkját?

Dürer és Szentkuthy

      Dürer és Szentkuthy? Dürerről tudjuk, hogy ki volt. Szentkuthy (1908-1988)? Hajnali 4-kor kelt, írt, olvasott, zenét hallgatott, nagy albumokat tanulmányozott. Az idézetek a Saturnus fia (1989²) c. kötetéből valók.

 

                                                 Önarckép, Dürer 13 éves korában készítette, wikipedia

     „Mintha azt kérdezné, ki vagyok én? mi vagyok én, elhagyott és mégis elkényeztetett gyermek, akasztás és papháború közben apám szobájában, a lábam körül bicegő fehér nyúllal? Valami finom, ködös félelem árad a nézéséből, édes tájékozatlanság, mintha még a templomi kérések szelídsége is ott lebegne – ugyanakkor a hosszan előremutató ujj afféle gyermeki ’parancs’ is a Jézuskának, hogy ’ha annyit ígérted, hát most segíts rajtam, jó Istenem’! A haját jófiús rendességből és kacérságból is, mindig újra meg újra megfésülte (bal orcájánál erélyesebben mintha később firkálta volna hozzá); a sapka is félig házias zacskó, félig úrilegények ’leggieramente’ hanyagsága – ekkor bizonyára nem álmodta, hogy későbbi két legszebb önarcképe közül is az egyik maga Krisztus, a másik meg a nagyvilági Előkelőség megtestesülése lesz.” (69)

 

                                                      A 80 éves Wolgemut, D. első mestere, wikipedia

     "A Wolgemut-arcképpel elkészült. Albrecht ezt saját magának festette, igyekezett minden hálát és (bizonyára indokolatlan) bűnbánatot belevinni. Valóságérzéke azt parancsolja, hogy a finom bőr alatt lefesse a koponya halálos csontjait, a mulandóság kibökődő uniformis domborműveit, de szeretete még ezeket is kedvessé, polgárian patriarchálissá varázsolta; az egyszerű sapkában Wolgemut családias, műhelyi és puritán volt; nem a velencei Dózse idegen süvege!... Tekintetében ott van a szigorúság, a mester víziója és néha türelmetlen pedantériája, ő az örök tanító, ő, aki többet tud, okkerről meg Istenről is. Az élet életszerűsége incselkedik a sapka alól kikócolódó hajszálakban – markáns orrát Albrecht még markánsabbá rajzolta, hogy önállóságát, melyet gyerekfejjel talán kétségbe vont, most buzgó pietással hangsúlyozza – Albrecht olvadó szívében Wolgemut szentkép is volt és a nürnbergi büszke polgárság (anatómiai szerkezetté dicsőült) hérosza." (102)

            leggieramente: könnyed
            pietas: jámborság

Dürer: Négy apostol

                                                           Deutsch        

                                                                            (Advent, 2013)

     Már régóta szerettem volna eljutni a müncheni Alte Pinakothekbe. Alig mertem elhinni -olyan kevés időnk volt-, hogy ez sikerült. Néhány kép előtt hosszan álldogáltam, s aztán újra bevettem magam az adventi embertömegbe.

     Számomra Dürer (1471-1528) életművéből a portrék a legkiemelkedőbb alkotások. Persze nyilvánvaló, hogy rajzai, akvarelljei, metszetei is remekművek. Amikor az Albertinában 2003-ban volt gyűjteményes kiállítása, sokáig vártunk sorunkra, hogy a híres Nyulat közelebbről szemügyre vegyük. Azonban önarcképei, anyja, apja, Wolgemut, Holzschuher, Muffel portréi mind-mind kiválóak, a művész mélyebb emberismeretéről tanúskodnak!
     Halála előtt két évvel (1526) kezdett bele monumentális vállalkozásába, a Négy apostol c. kompozícióba. A két tábla két-két életnagyságúnál nagyobb apostol-alakja talán egy szárnyas oltár két szélső táblája lett volna. Ez a terv, ha volt ilyen, nem valósult meg. Testamentumát, korának szóló figyelmeztetését Nürnberg városának ajándékozta. Vajon kik láthatóak a képen? Vegyük sorra! Balról jobbra: János, Péter, Márk és Pál. Közülük azonban Márk nem volt apostol. Kezében papirusztekerccsel talán azt kérdezi: igazat írtam?

    A művet nem lehet elszakítani korától. Erre utalnak a kép alján levő bibliai idézetek is, melyek Luther fordításán alapulnak. (Luther 1517-ben függesztette ki téziseit. Háború és kegyetlenség söpört végig Európán. Nürnberg városa 1526-ban fogadta el a reformációt. Dürer maga is Luther irányzata mellett tette le a garast.) A bibliai szövegek a Jelenések könyvének szavaival kezdődik: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, azokra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva a könyvben; ha valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából…” (Jel. 22, 18) Ezután pedig Péter második levele következik: „De voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekséget fognak közétek becsempészni. Ezekkel megtagadják az Urat, aki őket megváltotta, így gyors pusztulást hoznak magukra. Sokan fogják követni kicsapongásaikat, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, benneteket szép szavakkal fognak kifosztani kapzsiságukban. Ellenük régóta kész van az ítélet, és nem kerülik el kárhozatukat.” (2 Péter, 2,1-3) További idézetek: 1 Ján, 4, 1-3; 2 Tim. 3, 1-7; Márk 12, 38-40. 
     Aki figyelmesen olvassa a szöveget, annak feltűnik a, hogy mennyire fontosak az evangélium "igéi", (az eredetiben a „das gottlich wort” kifejezés), ill. annak az ellentéte, a ”hamis próféták tanítása”. Épp ez a reformáció lényege: Isten szava. S ki lenne Dürernek fontosabb, mint a négy férfi, aki közvetítették Isten üzenetét.

     A feliratokat Neudörffer, egy nürnbergi kalligráfus készítette. Egyébként ő Dürer első életrajzírója is volt, s feljegyezte, hogy Dürer célja a különféle vérmérsékletű személyiségek bemutatása volt. Nem szükséges itt a pszichológia kategóriáit felsorolni. Fontosabb, hogy feszültség tükröződik az arcokon. János önnön evangéliumának kezdő sorait olvassa. (A hagyomány szerint az egyik evangélium szerzője.) Péter hajlott háttal, megtörve hallgat. Márk, a nagyobb erőt elismerve, izgatottan néz Pálra, akinek tekintetében láthatjuk: minden bajsejtelem, minden igaz lesz, amit a próféták megjövendöltek. Ragaszkodjatok az Íráshoz és a parancsolatokhoz, üzeni. A kulcs, a kard s a kis papirusztekercs olyan jelentéktelen ahhoz képest, ami a lelkeken dúl, amit a kapaszkodó kezek s a színek kontrasztja még jobban kiemelnek. János lángoló, vörös, elomló köpenye fejezi ki a szenvedélyt, Pálnál a hidegebb szín az ellenpont: a redők megtört vonalai érzékeltetik az akarat feszülését. E földi emberek tanácstalanok, félnek a jövőtől, bizonyosságot keresnek a kezdet és a vég között.
     Egyedül jöttem ide a néptelen Barer Strasséba. Jó messze vagyok az adventi piactól, ahol feleségem biztos már vár rám. Mindketten hasznosan töltöttük az időt.                                              
                                                                                                      

Esővel köszönt

 

                                                              Öröm a télben (Kertünkben)

     Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít, mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva élvezte a napfényt.

     Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.

     Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember, olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.

     Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes, hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)

                                                                 Alte Nationalgalerie

     Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.

                                                              Tengerpart holdfényben, 1830

          Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:

     „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)

     Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819) szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél, Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
     (Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)

                                                     Kersting: Friedrich műtermében, 1811

     A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz, Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. Nádas – Kerényi nyomán – elmeséli Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea) sikerülhet.

     S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
     Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
     Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás kötetben merülhetek el…

*világfa