2017. március 15., szerda

Gion Nándor: Ez a nap a miénk (részlet)

2016. 04. 19.


                                                    

„Hogy értsd, egy pohár víz mit ér

 ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.”
                   (Zorán)



      A XX. század második felében Szenttamás (Vajdaság) két nagy írót adott a magyarságnak: Gion Nándort és Végel Lászlót.

     Gion egy tetralógiában – Latroknak is játszott (Egy kötetben: 2007) - örökítette meg falujának múlt századi történetét. A tetralógia része: 1. Virágos katona 2. Rózsaméz 3. Ez a nap a miénk 4. Aranyat csinált. Ezek közül kétségtelenül az első rész a legjobb. Részlet a harmadik részből:

     „ Török Ádám lámpát gyújtott a szobában is, utána mentem. Becsukta az ajtót, és percekig igencsak gyilkos szemekkel nézett rám, aztán szinte fogcsikorgatva mondta:  
   –  Köszönöm. Tudtam, hogy terád mindig számíthatok. Nagyon hálás vagyok, amiért a nyakamra hoztad ezt a nyeszlett zsidó kölyköt. Mindig imádtam a zsidókat.
    – Egyszer italt fizettél nekik a kocsmában.

    – Ennyi jótékonykodás a részemről éppen elegendő – csikorgatta a fogait Török Ádám, és folytatta a füstölgést. – Semmi kedvem sincs megjátszani a jóságos Jézuskát. Legközelebb majd sátoros cigányokat telepítesz az udvaromba., és akkor már tökéletesen boldog leszek, merthogy a cigányokat is imádom.
    – Az apja és a bátyja…
    – Tudom! Ezt már legalább százszor elmesélted. Ne meséld el százegyszer.
    – Megölik a Marcit, ha nem bújtatjuk el.
    – Ha nem bújtatjuk el? Ahogy elnézem, nekem kellene elbújtatni.
    – Az én házamban még egy csirkét sem tudnék elrejteni.
       Török Ádám idegesen járkált a szobában, beszéd közben hadonászott a kezével.
    – Szereztem magamnak tanyát, földet, lovakat, birkákat. Minden simán ment, nem esett semmi bajom. Most egy halálra rémült zsidó miatt törjem ki a nyakam?
    – Átvihetem Imrisékhez. Talán ott elrejtőzhet.
     Török Ádám megvetően a levegőbe csapott.
    – Dadogós Tamás nem fogadná be. Gyáva ember. Még azért sem mer szólni, amiért a felesége szoknyája alá nyúlkálsz.
    – Székácsék esetleg befogadnák.
    – Székács Tibor is félős ember.
    – Te is félős ember vagy? – kérdeztem gúnyosan.
    – Én soha nem féltem senkitől.
    – Te is megöregszel egyszer. A korosodó emberek sokszor elgyávulnak.
     Török Ádám hirtelen felemelte a kezét, mintha ütni akarna, talán tényleg ütni is akart, de mégis leengedte a karját, és kifújta tüdejéből a levegőt.
    – Gyújtsunk rá és gondolkozzunk. – mondta.
     Cigarettát sodortunk, rágyújtottunk és gondolkoztunk. Vagyis csak Török Ádám gondolkozott, és félhangosan dünnyögött a bajusza alatt.
    – Elvihetném csónakon a folyón a csatorna mellé. Lehet, hogy megvan még az a kunyhó, ahol én lapítottam az első háború idején. Ott meghúzhatná magát. De amilyen esetlen, nem maradna meg sokáig. Felfalnák az ürgék és a hörcsögök. Vagy a rókák.
    – Az ürgék és a hörcsögök nem támadnak emberre. A rókák sem.
    – Őt letámadnák. Az állatok megérzik, ha valaki elanyátlanodik, és akkor gyorsan elbánnak vele.
    – Aranyművesként egészen jól megállta a helyét.
    – Csakhogy arrafelé nincsen arany. Legfeljebb varjúszar.
     Végigszívtuk a cigarettákat, bíztam benne, hogy szerencsésen elrendeződnek a dolgok.
     – Kitaláltál valamit? – kérdeztem.
     Török Ádám rosszkedvűen ingatta a fejét.
    – Menjünk a konyhába, és együnk valamit. Maris paprikás krumplit csinált vacsorára. Remélem, a vendégünknek ízleni fog.”
                                 (Ez a nap a miénk, 599-600)

     Török Ádámról sok jót nem lehet elmondani. Talán csak annyit: bátor ember volt. Felnézek a bátor emberekre.

Illyés ladikján

2012. 09. 27.


     Este nyolc órakor már sötét van. Beköszöntött az ősz. Ilyenkor már, ha a kutyával a megszokott sétára indulunk, nagyon kell figyelni az árnyakra, az árnyakban megbúvó veszélyekre.
     Illyés Gyula Kháron ladikján (1969) c. kötetét olvasgatom. Jó bevezető az öregedés lélektanába s egy nagy szellem mindennapjaiba. Kháron, az alvilág révésze, a Sztüx (Akheron?) folyón vitte át a holtak lelkét. Danténak így jelenik meg:

S ím a folyón felénk egy gálya tartott,
Rajta egy agg, régi szőrtől fehéren,
S „Jaj nektek, hitvány lelkek!” – igy rivalgott.
(Babits Mihály fordítása)

     Illyés is "élve" került Kháron ladikjára. Hatvanhat éves volt akkor. Még itt a földön ringott vele a sajka. Tizennégy év adatott a költőnek.

Kháron ladikján

Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen. 

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el; 

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt. 

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik. 

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
S ha sír is, hála könnyet ont,
Hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t
Látott, ha nem is lát viszont!

2017. március 9., csütörtök

Salinger - filmen

2014. 09. 09.

      Érdekes dokumentumfilm érkezett pendrive-on. (Kérj, és adatik neked!) J. D. Salinger  (1919-2010) életét és műveit mutatja be. Rendezte Shane Salerno (2013).

     Rég volt, ötven évvel ezelőtt, amikor az osztályfőnökünk, Margit néni, megemlítette, hogy most éppen egy Zabhegyező c. regényt olvas. A stílusa roppant visszatetsző. Ilyen mondatok vannak benne, hogy Sallynek „cseles feneke van”, s ez vajon mit jelenthet? Persze hogy felkeltette az érdeklődésünket, s rohantunk a könyvtárba. Sokunknak nagy élmény volt Holden Caulfield New York-i odüsszeája. Mi is kamaszok voltunk, lelkünk mélyén ott lapult H. C., aki mérhetetlenül utálta a világot, s szeretett volna kivonulni a társadalomból.

     A film segítségével átfogó képet kapunk Salinger életútjáról, melyet kettévágott a háború, s melynek szörnyűségei – a partraszállástól Dachauig – formálták olyanná Salingert, amilyennek ismerjük. (A bevonuláskor a Zabhegyező első hat fejezetét is magával vitte, s amikor tehette, írt.) „Gyáva mélységbe ásom a lövészárkom. Folyamatosan rettegek, és nem emlékszem, hogy valaha civil lettem volna.” (44. aug.) A dachaui koncentrációs táborban meztelen testek halomban, de néha még hang szűrődött a testek felől…

     (A háborúra utal a Kilenc történetből az Ilyenkor harap a banánhal és a Ficánka bácsi Conneticutban, ill. az Alpári történet, Esmének, szeretettel (!) c. elbeszélések.)
     A film érzékletesen mutatja, hogyan törekedett Salinger arra, hogy választott magányában csak az írással tudjon foglalkozni. Látjuk a hegyekbe vezető sötét utat, a betonbunkert, ahová senki nem tehette be a lábát. Abszolút ellenszegül a társadalmi rendnek, melyben a gazdagság, hírnév, karrier, birtoklás a legfontosabb. Megismerjük – látjuk, legtöbbször csak fényképen – feleségeit, gyermekeit. Megérezzük, hogy Salingert miért tudta magával ragadni Joyce Maynard kislányos szépsége, akinek életrajza Otthon a világban címmel jelent meg magyarul, 2003-ban, s már a címével is vitába szállt Salingerrel.)

     Igazi meglepetés, hogy a film végén láthatunk néhány felvételt a nagyon öreg, de szálfaegyenes tartású Salingerről.

     Salinger életével és művével foglalkozni fog a 21. század is. Öt, eddig szigorúan őrzött könyve vár kiadásra. Kettő a háborúhoz kapcsolódik. Egy vallási útmutató: védikus tanokkal fordul szembe a nyugati civilizációval. Két könyve pedig folytatja a Glass- és a Caulfield-család történetét.
Magyarul olvasható művei:

     Zabhegyező (1964)
     Kilenc történet (1966)
     Franny és Zooey (1970)
     Magasabbra a tetőt ácsok, és Seymour: Bemutatás (1970)

2017. március 7., kedd

Shakespeare: A velencei kalmár / Pesti Színház

2016. 03. 09.


     Legtöbbször nem nevezik nevén. Így szólítják: zsidó! Mennyi megvetés van a hangsúlyban. Mintha nem is ember volna. Hiába mondja Shylock:

                    „A barátod szeretnék lenni és
                     Elfelejteni, ahogy megaláztál…”

                                                               *

      A problémaszínműnek nevezett színdarabot 1596-ban írta Shakespeare. Túl volt már a Rómeó és Júlián és a Szentivánéji álmon. (Mindkettő 1595) Fiorentino novelláskötetében talált rá a „gonosz uzsorás” történetére. A titokzatos tartalmú ládikák meséje a Gesta Romanorumból került ide, a lányszöktetés pedig Marlowe A máltai zsidó c. darabjából (1589). De még Rodrigo Lopeznek, a királynő orvosának a sorsa is hozzájárult a mű keletkezéséhez. (Lopez kikeresztelkedett zsidó volt, megrágalmazták, felnégyelték. Shakespeare a 4. felvonásban utal rá. Lopez - Lupus - Farkas)

     A velencei kalmár cím Antonióra vonatkozik. Az ő hajói járják a tengert. Ő lesz Bassaniónak a kezese. Shylock csupán az „uzsorás”, aki pénzt ad, kamatostul visszaköveteli. Kétségtelenül nagy formátumú egyéniség, s ezért gondolják sokan, hogy ő lenne a kalmár. Övé a legdrámaibb sors. A megtűrt, megalázott, de nélkülözhetetlen. Gyűjti a pénzt, de titokban ő is szeretne eljutni az emberi méltóságnak arra a fokára, amit a többiek élveznek. Erre nincs sok remény, mert mint kiderül, gyűlöli Antoniót:

                       „Hitetlennek és vérebnek neveztél
                        És leköpted zsidó kaftánomat…
                        …
                        Most pénz kell neked.
                        Mit mondjak erre? Ne ezt válaszoljam:
                        Van egy kutyának pénze?”

      Antonio sem rejti véka alá véleményét:

                        „Kutya vagy – mondanám most is örömmel
                          S megrúgnálak, leköpnélek megint…”


      Meg is tenné a nem éppen tapintatos ifjú, ha nem éppen most kérne nem kevés pénzt Shylocktól, akinek lelke mélyén – a gyűlölet mellett – ott van az a vágy is, hogy fogadják be:

                          „A barátod szeretnék lenni és
                           Elfelejteni, ahogy megaláztál…”
                                                (1. felvonás)
      Az ő „játékos” ötlete volt, hogy Antonio testéből egy font húst vághasson ki, ha az nem fizet időben. Antonio, hisz pénzre van szüksége, elfogadja ezt is. Maga Shylock, a zsidó, csak eszköz. A velenceieket feldühíti, hogy más a hite, szokása. (Öltözködésében nincs különbség. A Pesti Színházban a ruha nem jelzi a másságot. Shylock öltözéke a bankárok, hivatalnokok egyenruhája: öltöny, aktatáska. Sőt már Shakespeare-nél is így van: Portia a bíróságon nem tudja kitalálni, ki kicsoda. Othellónál másképpen van.) 

      Ugyanakkor éles szakadék választja el Shylockot lányától is. Jessica nem akar elkülönülni. Főleg akkor, ha az apjának csak a pénz és a takarékoskodás a fontos. Nem csoda, hogy megszökik. S ezzel nemcsak az érzelmi szálat vágja el, hanem az ékszereket is magával viszi. Ez utóbbi szinte jobban fáj Shylocknak, mint a lánya elvesztése. E két csapás (nota bene: keresztény részről) megkeményíti Shylock szívét. Ezért akarja mindenáron Antonio halálát.

      Férfidráma. Erőszakos jelenettel kezdődik az előadás. Fiatal férfiak lépnek a színre. Rátámadnak a fekete utcazenészre. (Ez megismétlődik a 2. rész elején is.) Féktelenség, cinizmus, erőszak jellemzi viselkedésüket. Ha szükséges, felvesznek valamiféle civilizált viselkedési formát. Mégis Portia tudja elvágni a gordiuszi csomót. Igaz, férfiruhát kell öltenie, hogy ez sikerüljön.
      Az izgalom a tetőfokára hág, amikor elkövetkezik az ítélkezés. Portia ravasz bíró, szinte észrevétlenül veszi át az irányítást. Míg Antoniót megmenti, addig Shylockot teljesen megsemmisíti. A hitétől fosztja meg. Újra érezzük a gyűlöletet. Nincs benne Shakespeare szövegében, hogy Shylockot megölik, de a rendező úgy érezte, hogy ez nagyon is lehetséges. Amint Arisztotelész írja:

      „… nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján.” (Poétika, 1974, 22. old)

                                                     *

      A végére minden elsimul. A gyűrűk titka is tisztázódik. (Harmadik szál.) A szereplők lassan visszasüllyednek a meseóceánba. Antonio beleszürkül a mindennapi életbe. Bassanio marad ugyanaz, aki volt, aranyifjú, akinek minden sikerül. Most már sose fog kifogyni erszényéből a pénz.

      Csupán Shylock görnyedt, mozdulatlan alakját, véres ingét látjuk a háttérben.
    
     Shylock: Kern András, Antonio: Stohl András, Bassanio: Telekes Péter, Portia: Bach Kata
     Rendezte: Valló Péter. Fordította Nádasdy Ádám, korábban Vas István. Az ő fordítását idéztem.
     Irodalom: Géher István: Shakespeare-olvasóköny (1993)

Shakespeare-ről végy példát!

2016. 04. 25.

      Deborah Patterson a Guardianban (2016. márc. 14.) összegyűjtött néhány tanácsot, miként lehetsz Shakespeare-hez hasonló költő. Összefoglaltam számodra a lényeget.

     1. Írj valóságos történelmi eseményről és szereplőről! A történetet kedvenc könyvedből is kölcsönözheted. Persze, ne ragaszkodj szigorúan a tényekhez!

     2. Szőj mesédbe néhány „varázsos” szálat: úgymint boszorkányokat, tündéreket, koboldokat! Gondolj a Szentiván éji álomra!

     3. Fordíts gondot a nyelvi játékra! Sok ma is használatos kifejezés shakespeare-i eredetű. Találj ki te is új szavakat, fordulatokat!

     4. Kapcsolj a jellemekhez különféle problémákat! Pl. előfordulhat, valaki szamárfejű férfiba lesz szerelmes, vagy a születésükkor szétválasztott ikrek sorsa is érdekes. A végkifejlet néha szerencsés, néha tragikus.

     5. Írj a szerelemről is - legfőképpen, ha tiltott -, valamint a féltékenységről, a viszolygásról és a viszonzatlan szerelemről.

     6. Shakespeare arról is híres, hogy a szereplők találékony módon tudják sértegetni egymást: „Művészeted hasonló a varangyhoz: csúnya és mérges.” Olykor halmozza a jobbnál jobb kifejezéseket: kecskeszagú, malátaféreg…

     7. Shakespeare előadásra szánta műveit. Szavai életre keltek a színpadon, s a hangos szóhoz hozzátartozik a ritmus, a versmérték… Olvad fel hangosan azt, amit írtál.

     8. Ha sötétebb tónusra akarod hangolni a történeted, vess be egy szellemet. Gondolj Hamlet apjára, ill. Banquóra a Machbethben.

     9. A shakespeare-i vígjátékhoz hozzátartozik egy vagy két álruhás szereplő. Ez többféle lehetőséget kínál: felszabadíthatja vagy korlátozhatja az ember mozgásterét.

     10. Ne félj megölni a szereplőidet! Legalább kettőt, vagy akár tizenkettőt, mint ahogy Shakespeare teszi a Titus Adronicusban. Nincs határ, legyen az főszereplő vagy mellékszereplő.

     Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Ezt már én teszem hozzá: előbb életre kell kelteni őket!

Schiller haramiái a Pestiben

2016. 02. 03.

     Szeretem a nagy embereket, akik persze csak könyvekben léteznek. Leginkább a tragédiákban, s ott is inkább a régi századokban, mint az utóbbi időkben.
                                                                *
     A Haramiák (Die Räuber) Schiller első drámája. Nyomtatásban (név nélkül) 1781-ben jelent meg. Ősbemutatója 1782-ben Mannheimben volt.
                                                               *
      Már Schiller korában is hiány volt az igazi „nagy ember”-ből. A Haramiák hőseit születésük emelte magas polcra. A költő kellőképpen eltúlozta bizonyos jellemvonásaikat: Franzban a visszataszító hatalomvágyat, Karlban a jó szándék és a pusztító indulat feszítő ellentétét. Karl olyan csapdába hajszolja bele magát (mint Kohlhaas), amelyből nincs kiút. Franzban tombol a gátlástalan önzés. Őt könnyelműsége sodorja bajba, majd gyengesége akadályozza meg, hogy visszaforduljon a tékozló fiú útján. (Igaz, már Apa se lesz, aki visszafogadja őt.) Áldozatok ők, önnön gyengeségüknek áldozatai.
                                                               *
      Schiller maga írja, hogy Karl eltévedt nagy lélek, akinek megvolt az esélye, hogy igazán naggyá váljon, de elvesztegette ezt a lehetőséget. Karl tulajdonképpen idealista, aki szívvel-lélekkel hisz egy jó világrendben, ám elég egyetlen sérelem, hogy szembeforduljon a megbomlott renddel.
      Franz a természet igazságtalanságától szenved. Nem tudja elviselni, hogy csupán másodszülött, s ráadásul csúnya külső jutott neki osztályrészül. De minek is jött egyáltalán a világra? Állati vágyak kielégítése volt az ok? Az ember a gonosz sors játékszere, vonja le a következtetést: miért kellene jónak lenni? Shakespeare-i monológok, dosztojevszkiji töprengések szakítják meg olykor a cselekményt!
      Karl joggal gondolhatja, hogy miután apja megvonja tőle jóindulatát, számára nem létezik normális világ, minden összeomlott: „Ich allein der Verstoßene, ich allein ausgemustert aus den Reihen der Reinen!”  Bánk szavaival tudjuk legjobban visszaadni: „Nincs a teremtésben vesztes csak én…” Ezért menekül a rablóbandához, s válik Robin Hood-szerű hőssé: amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek. Ugyanakkor felgyújt egy várost, amikor egyik társát a fogságból ki kell szabadítani. (Köti a hűségeskü.) Világos pillanatában ráébred: ő is szörnyeteg lett.
                                                              *
      Kicsit aggódtam, hogy lehet színpadra állítani a Haramiákat. Amit láttam, hallottam nem más, mint a színpad költészete. A puritán díszlet, a zene, a ruhák, a fényjáték mind azt szolgálja, hogy a gondolat, a szituáció feszültsége érvényesüljön. Az alap a sötétség, melyben fények villannak fel, s olykor ránk szegeződnek. Jól kitapintható egy-egy gondolati csomópont, a huszonhárom éves Schiller meghökkentő monológjai. (A szereplők olykor megállnak, az ügyelőhöz vagy a közönséghez szólnak. De fölösleges megszakítani a sodró iramú játékot! A két testvérnek üstökösként kell száguldania a megsemmisülésig!)
      Magától értetődő, hogy mindketten – más-más módon – kudarcot vallanak. Az apa kétszer is meghal. Franz öngyilkos lesz. Valamiféle feloldozást vár az odarendelt paptól, de csalódnia kell. Óriási jelenet, melyből kiderül: nincs megbocsátás. Amália egyenesen kéri, szúrják le, s Karl nem engedi, hogy más tegye meg. Mégis – Karl lélekben sose volt gonosz. Meg akarja őrizni magában az eredendő tisztaságot. Utolsó tettében is felcsillan az a vágy, hogy jót cselekedjen. Amikor feladja magát, egy szegény, tízgyerekes családnak juttatja az érte járó vérdíjat.
     (Pesti Színház, Rendező: Kovács D. Dániel, Karl: Király Dániel, Franz: Orosz Ákos, Amália: Bach Kata, fordították : Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka, ’kiválóan’)

Rückert, Friedrich (1788-1866)

2016. 01. 12.
  
A romantika üzenete

                                                                                                                         Pászti István emlékének


     A Süddeutsche Zeitungban (2016. jan. 2.) Christoph Meyer tollából figyelemre méltó megemlékezést olvastam Friedrich Rückertről. Címe: Felejtsétek el Goethét, olvassátok Rückertet! 150 évvel ezelőtt halt meg a (Meyer szerint) a német költészet egyik legnagyobb alakja, akit azonban nem ismer senki. Ám Rückert nemcsak költő volt, hanem fordító, nyelvész, a keleti kultúrák kiváló ismerője. Tudott arabul, kínaiul… Összesen 44 nyelvet és 25 írásrendszert sajátított el élete során.
     1818-ban Bécsbe utazott, hogy a perzsa nyelvet tanulja Joseph von Hammer-Purgstalltól, aki kulcsfigurája volt a keleti tudományoknak. Hammer Háfiz-fordításait Diwan des Hafis címmel adta ki 1812-ben. Goethét ez a kötet ösztönözte a West-östlicher Divan (1819) megírására. 

      (A díván egyébként itt arab vagy török versgyűjteményt jelent. Másrészt Zrínyinél az államtanács jelentésben bukkan fel a Szigeti veszedelemben. I/51. Eredetileg arab szó. A török nyelvbe perzsa közvetítéssel került.)

     Megjegyzendő, hogy Csokonai A Hafiz sírhalma c. versét már 1801-ban megírta. Hozzá kapcsolódik Az ázsiai poézisről c. töredékes tanulmánya, mely átdolgozás latinból Jones nyomán.

      Ezerszámra jelennek meg Rückert versei és fordításai. Meyer szerint (SZ) csak az ő Korán-fordítása élvezhető igazán. Versei közül legismertebb a Kindertotenlieder, magyarul Gyermekgyászdalok. Rückert két kisgyermeke, Luise, 1833 decemberében, Ernst 1834 januárjában meghalt. (Hál’ istennek négy gyerek kiheverte a betegséget.) 428 vers született ennek nyomán. Mahler zenéje tette ezeket a műveket híressé, igaz csupán ötöt választott ki. 1901 és 1907 között dolgozott a zenei formán. Mintha megérezte volna Anna Mária nevű kislányának a halálát (1907).

     Rückert nem öncélúan tanulta a nyelveket. Az volt a vágya, hogy ismerjük meg a különböző kultúrákat, s ez úton kerüljünk közel egymáshoz. Ebben a folyamatban a költészetnek tulajdonított nagy szerepet. Wieland és Goethe alkotta meg a világirodalom fogalmát, Rückert pedig a világköltészetét.

      Végezetül ide másolom Rückert Rumi-átírását magyarul, Vas István fordításában. Konyában láttuk Rúmi síremlékét s a „táncoló derviseket”. 

         Friedrich Rückert: Dzselaleddin Rúmi éneke

                      Dob peregjen! Síp is zengjen! Allah hu!
                      Hajnalpír is táncra lengjen! Allah hu!
                      Téged, Nap, az Úr emelt, hogy így legyél
                      fényközép a csillagrendben! Allah hu!
                      Szívek és világok tánca, szerelem
                      hajtja őket, mind kerengjen! Allah hu!
                      Szerelemnek létra-tánca hajnalpír
                      s nap fölött ér célt a mennyben. Allah hu!
                      Énekelj a rózsafának, csalogány!
                      Tenger vad viharja rengjen! Allah hu!
                      Ha a lélek úgy forog, mint csillagok,
                      földi gondon mért merengjen? Allah hu!
                      Az, aki a tánc hatalmát ismeri,
                      meg tud halni szerelemben. Allah hu!


2017. március 6., hétfő

Rubin, Kehlmann, Kundera

2016. 01. 12.

Regényekről

Rubin Szilárd: Aprószentek

    Letehetetlen könyv. Rubin Szilárd (1927-2010) könyve egy női sorozatgyilkos történetét próbálja feltárni. A kézirat a hagyatékból került elő, ennélfogva a végső simítások elmaradtak.
      Az író-nyomozó narrátor lélekrajza éppoly rejtélyes, mint maga a történet: „… ami a magányt illeti, rám nem vonatkozott többé. Volt valakim. Nagyvilági és tündöklő képtárak mesterművei helyett egy halott. De mért maradna az? Fel fogom támasztani! Még nem tudtam, hogyan, de életre keltem.” (35. old)
      A meg nem ismert, homályban maradó részletek még izgalmasabbá teszik a könyvet. Éppen ez jellemzi a korszakot (igaz minden korszakot), hogy sok mindent csak sejthetünk.

     Daniel Kehlmann: A világ fölmérése

     Nagyon szórakoztató könyv, mely arról szól, hogy Európának egy korábbi korszakában a tudósok (esetünkben Gauss és Alexander von Humboldt) nagyon sokat tettek azért, hogy a világ fejlődjön. Megszállottan kutattak, mértek, számoltak, s leírták az akkori világot. Németek voltak, ragaszkodtak elveikhez - az ájulásig. Humboldt hitt abban, hogy a tudás az emberiséget segíteni fogja. Gauss is hajlott volna erre, ha nem tartotta volna kortársait mérhetetlenül butának.
      Azóta az emberiség birtokba vette a földet, s olyan technikai civilizációt fejlesztett ki, igaz csak a szerencsés nemzetek számára, mely korábban elképzelhetetlen volt. Az ismeretlen, a fel nem fedezett terület (legyen az bárhol is, a mikro- vagy makrokozmoszban) nem csökkent. Másrészt az emberiség nem vált boldogabbá.
                                     (Fordította: Fodor Zsuzsa)

      Milán Kundera: A regény művészete

     Regényeinek írása során fedezte föl Kundera, hogy minden művének hét fejezetből kell állnia. Mégis kissé meglepődtem, hogy ez az esszékötet is hét kis írást tartalmaz, sőt némelyik további hét részre tagolódik. ("Hétszer szüljön meg az anyád!")
      A kötetet ugyanakkor műfaji sokszínűség is jellemzi: esszé, interjú, a legfontosabb fogalmak szótára, beszéd. A változatos forma mellett fontos még az a könnyedség, mellyel Kundera gondolatait megfogalmazza, átfogva évszázadok regénytörténetét, Cervantestől kezdve a XX. századig.
      Kiindulópontja Husserl két előadása (1935) Európa válságáról: „Az ember játékszerévé vált azoknak az erőknek (technika, politika, történelem erőinek), melyek meghaladják, túlcsapnak, uralkodnak rajta.” Ez a lét „feledéséhez” (Heidegger) vezetett. Egyedül a regény képes bemutatni a lét teljességét, sokszínűségét. Minden nagy alkotó a lét valamilyen, addig ismeretlen területét tárja fel.
      Úgy tűnik Kundera leginkább Kafka regényvilágában mozog otthonosan, de Broch is foglalkoztatja, s az Alvajárókkal kapcsolatban megfogalmazza a regény szerkezetét illető legfontosabb gondolatait. Azaz a regény legyen „kihagyásos”, azaz törekedjen a lényegre, a különböző szálak fonódjanak egybe. Elkülöníti a különböző szinteket, a cselekményt, a tematikát és a motívumokat. Tehát mi is a regény? Szótárából idézek: „A regény az a prózai nagyforma, amelyben az író kísérleti egókon (a hősökön) keresztül vizsgálja a létezés néhány nagy témáját.”
                                                    (Fordította Réz Pál)

Puskin három műve

2013. 04. 08.


 Hóvihar
     A Hóviharban az abszolút romantikus magatartást Puskin ironikusan kezeli. Persze, a szerelemvágy tulajdonképpen szabadságvágy, mely a véletlen folytán kudarcba fullad, nevetségessé válik, még ha résztvevői meg is szenvedik. A hóvihar közbelép, embereket sodor el egymástól, s mindenkit új kontextusba helyez.

A postamester lánya
     Puskin először általában ír a goromba postamesterekről, akik képtelenek udvariasan bánni az utasokkal, nem tudják teljesíteni kívánságaikat, mert túl vannak terhelve, és szükségképpen minden utas türelmetlen. Majd hirtelen fordulattal, a kulisszák mögé pillantva együtt érzően, megértően mutatja a mi postamesterünket, Szamszon Virint. Ez utóbbi nézőpont Puskin sajátja: tudjuk, hogy, jól ismerte, nagyon szerette a népi alakokat. Talán mindenki átélte már azt a különös metamorfózist, hogy egy durva fráterről kiderül, valójában csupaszív ember, s mindent megtenne érted.
     A novella ennek a küszködő, segítőkész özvegyembernek a becsapásáról, tönkretételéről, kifosztásáról, megalázásáról szól. Lányát, a tündéri Dunyát elcsábítják, megszöktetik, s úgy tűnik, Dunya ez ellen nem tud, nem is akar tenni semmit.
     Amikor az apa felkeresi gyermekét, s annak szeretőjét, embertelenül bánnak vele. Mintha nem is létezne, hiszen ő csak postamester. Se rangja, se vagyona. Dunya csak későn ébred tudatára, mit követett el apja ellen. A tékozló lány már csak a sírhoz tud visszatérni.
     Később Gogol, Dosztojevszkij, Csehov folytatja Puskin művét. Nálunk Mikszáth Az a fekete folt… c. novellája rokonítható ezzel az alkotással.

A kapitány lánya
     Ha valami fogalmat akarunk alkotni arról, milyen volt a Pugacsov-féle lázadás, mit érezhettek Belogorszk, Orenburg védői, s főhősünk, Grinyov, amikor híre jött az ellenállhatatlan „horda” közeledésének, akkor olvassuk el A kapitány lánya c. kisregényt.
     Puskin nemesi szemszögből tekinti át a történelmet. S bár a mű megajándékoz számos realista részlettel, kulcsa mégis a romantikus szemléletben lelhető fel. Ugyanis a mottóban is megfogalmazott erkölcsi parancshoz kapcsolódik az apai intelem: „... vigyázz a ruhádra, amíg új, és becsületedre fiatal korodtól.” Ez még bizonyos fokig Pugacsovra is vonatkozik, ő is megőriz egy picit ebből a becsületkódexből, amennyire ez háború idején lehetséges. Főhősünk is igyekszik megtartani az íratlan szabályokat. Ez kezdetben jelentéktelennek látszik: kifizetni a kártyaadósságot, bundát ajándékozni egy vándornak, aki a hóviharban megmenti az állomáshelyére (Belogorszk) igyekvő ifjút. Csak később derül ki, hogy Pugacsov volt ez a titokzatos, segítő szellem. Kegyetlenné akkor válik, amikor mögötte ezrek üvöltenek mögötte vérszomjasan, ha „helyzetbe” kerül. Puskin a háborús kegyetlenség olyan rajzát adja, mely a 20. és – ki tudja - talán a 21. században is folytatódik majd. A történetben jól érzékelhető az a feszültség, mely az orosz uralom és a meghódított ázsiai népek (baskir, kozák stb.) között volt.
     Alapjában romantikus mű. Ez következik eszmevilágából, a jellemekből, abból a „szakadékból”, melybe a két szerelmes zuhan, s mely olyan szerencsés véget ér. Ugyanakkor utal Oroszország megoldhatatlan problémájára, melyen a parasztfelkelés sem segít. Puskin oly mély sebet tár fel, melyre rémülettel tekintünk.

Pamuk: Hó

2015. 05. 07.


     Lóhalálában olvastam el Orhan Pamuk c., 700 oldalas könyvét. A jobb megértés kedvéért persze még egyszer el kellene olvasnom, hogy minden szerkezeti elem, szereplő, utalás a helyére kerüljön. Néha maga Pamuk segít, felhívja figyelmünket egy-egy motívumra. Pl. a végén újra találkozunk egy fekete kutyával. Amikor a regényt papírra vető "Orhan" is búcsúzik a várostól, szendvicset vesz a kutyának, mely versírásra ihlette szegény barátját, t. (Lásd még a 37. fejezetet, melyben az író megfogalmazza egyik fontos tételét. A boldogság mellett ott a szenvedés, a mennyország ugyanott van, ahol a pokol.)
     A cselekmény a Törökország északkeleti határán fekvő, valamikor jobb napokat megélt Karsz nevű városkában játszódik a 90-es években, s lényegében arról szól, hogyan látja, hogyan éli meg a Németországból hazalátogató költő, Ka, a város emberpróbáló napjait. A hó fogságába szorult emberek vad dühvel támadnak egymásra, s különleges szenvedéllyel pusztítják önmagukat...
     A vallás persze fontos szerepet játszik, mely lehet szemfényvesztés, mégis szükséges: "Ha nincs Isten, akkor bizonyára mennyország sincs, ebből következik, hogy a világ szegényei, akik nyomorban tengődnek, soha nem fognak a mennyországba kerülni. És ha ez így van, akkor mivel magyarázza a szegények mérhetetlen szenvedését? Miért vagyunk itt a földön, és miért viselünk el ennyi szenvedést, ha úgyis hiába minden?" (165)
     Tragikomikus, hogy nak rögtön jelentkeznie kell a rendőrkapitánynál, később egy detektív is állandóan követi, (össze is barátkozik vele), majd testőröket kap. Még mulatságosabb, hogy a várost egy színésztrupp  keríti hatalmába ("ripacspuccs"), s a színdarabban fellépő katonák igazi fegyverrel lőnek bele a közönségbe, s a végén a főszínész is a színpadon akar valódi halált halni. Félelmetes, hogy a helyi újság minden fontosabb eseményt előre megír, s minden pontosan e szerint következik be.
      Elgondolkozhatunk, melyik regényben izzik ennyire a szerelem bonyolult, szinte kiismerhetetlen hálója; mennyire fojtó errefelé a magány, s milyen különös a versírás folyamata. Itt sajnos még az a megnyugtató végeredmény sincs, hogy megmarad a mű, hisz a "zöld notesz", melyben Ka összegyűjtötte a Karszban írt verseit, eltűnt. Mint a hó, ill. a hópehely. Csak egy vigasz marad: "... biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében."
(626, ford.: Ladányi Katalin)