Emberi alakban
járt egyszer Zeusz és
vele volt Hermész is,
hírnöki pálcával, de szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is
bekopogtak, hogy szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak
be előttük; csak egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó,
szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukisz anyó és Philémón apó
ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg
együtt és szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték és
soha nem is akartak gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész
háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak és egymásnak fogadtak
szót.
Amint a kedves házitűzhelyhez
érkeztek az égi istenek és átléptek a küszöbön, fejüket lehajtva, hogy bele ne
verjék a szemöldökfába, Philémón apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék
meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukisz egyszerű szőttest terített rá.
Eztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel
táplálta és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant.
Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta és a kis rézüst mellé vitte.
Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött kertből, Baukisz azt
tisztogatta, míg Philémón apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a
gerendáról, a sokáig takargatott jó falatból leszelt egy darabkát és forró
vízben puhította meg.
Közben elbeszélgettek, hogy észre
sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes
kerevetet, és betakarták ruhákkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak
leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott, öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre
éppen illő takarók.
Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka
nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb
volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló
mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot,
cikóriát, édes gyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást,
mindent szegényes cserépedényben. Majd ezüstserleg és sárga viasszal bekent
bükkfakupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint
bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkákba, diót, fügét,
datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíbor színű venyigéken szedett
szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a
vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet.
Hanem a lakoma közben, ha kiürült a
serleg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a
boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos
látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról
vendégeikben az isteneket és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen
egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket. Volt még egy libájuk, a kis
tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták
levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette a szárnyát, az ő tagjaik meg már
nehezek voltak az öregségtől; sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak
bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott,
mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba
is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek, és így
szóltak:
- Valóban istenek vagyunk, és az
egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közelgő
vész, csak kövessétek lépéseinket és menjetek fel a hegy tetejére.
Szót fogadtak mindketten, botra
támaszkodva indultak a hosszú útra és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy
nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor visszanéztek. Akkor már az egész
környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg
ezen csodálkoztak és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház,
amely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok
álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép
domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk
Kronosz fia:
- Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a
kívánságtok.
Összenézett Philémón a feleségével,
néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az
istenek elé:
- Engedd, hogy a te papjaid legyünk
és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész
életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne kelljen látnom soha
hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen engemet eltemetnie.
Kívánságuk teljesült; ők gondozták a
templomot, amíg csak éltek. S mikor már leteltek a számukra kiszabott évek,
történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot
végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca
fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek
egymástól.
- Isten veled, én hitvesem - mondták
éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás mellett álltak s gyakran
aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek.
Trencsényi-Waldapfel Imre átírása
