Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában

2016. 03. 01.

     Emlékezetes Babits Mihály verse, melyben világgá üvölti-hörgi tiltakozását az I. világháború szörnyű öldöklése ellen: „Legyen vége már! (…) Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot…” (Húsvét előtt, 1916).

      Fölfogtuk már a gimnázium padjaiban ezt az óriási békevágyat. Tanárnőnk azonban azt mondta, ez pacifizmus, ami nem jó. Idővel mégis mindannyian pacifisták lettünk.

      Cseres Tibor két fontos műve, a Hideg napok (1964) és a folytatása, a Vérbosszú Bácskában a „Ki a bűnös, ne kérdjük” szentencia ellen szól. Igenis, tudjuk meg, kik voltak a vétkesek. Cseresnek nagy érdeme, hogy magyarként vallott a magyarok bűnéről, melyeket az „újvidéki razzia” során követtek el. Írónak, költőnek kimeríthetetlen „kincsesbánya” átélni a háborút. Amikor a nemzet sorsa dől el, akár tudják a résztvevők, akár nem. Cseres mögött volt már egy ország, melyet el kellett hagynia: Erdély. Más szóval volt érzéke a sorskérdésekhez.

      De hát miről is van szó? Cseres legnagyobb hatású műve, a Hideg napok, szépirodalmi alkotás, mely ugyanakkor hitelesen tárja elénk az újvidéki vérengzés három napját. (1942. január 21-23.) 

      A Vérbosszú Bácskában műfaja „public history, azaz szubjektív történetírás” (2. A. S. E.) A lényeg: dokumentálni több tízezer ártatlanul legyilkolt magyar halálát, akik áldozatul estek a partizánok, és "a mögöttük érkező reguláris és belügyi csapatok" bosszúhadjáratának, miután a német és a magyar hadsereg kivonult. (3. A. S. E.) Az igazi bűnösök jobbnak látták időben továbbállni. (1944)

      Cseres sok mindent belefoglal a könyvébe: meditációt az emberről, a Délvidék történetének rövid összefoglalását, a Hideg napok keletkezését és fogadtatását.

      Hatásos a bevezetése:

      „E rettenetes bűnhalmazoknak eszmei alapját, gyatra és gyötrő filozófiáját keresve a kezdetleges gondolkodás rákos daganatára, az előítéletes vélekedésre tapinthatunk. S meggyőződhetünk róla újra és újra, hogy az ember nem pusztán értelmes lény – bármely józan törekvései ellenére -, nem tud csak az lenni, s gondolkodásában, viselkedésében minduntalan helyet nyit a vak gyűlöletnek.
      S a vak gyűlölet anyja az előítélet.” (5. o.)

      Ezután sorra veszi a kínzás és az emberölés módozatait, melyek még ebben a végzetes évben használatosak voltak: előre megásatni a sírt, majd belelőni a kivégzendőket. Szalmakazal köré karikába állítani az összekötözött áldozatokat és meggyújtani a kazlat. Izzó harapófogóval letépni a körmöket, megpatkolni a foglyot vagy rostélyon megsütni, elevenen megnyúzni, karóba húzni…

      Még a szerbek közül se bírta mindenki.

      Cseres külön fejezetet szentel minden falunak: Bezdán, Földvár, Szivác, Adorján, Szentfülöp, Temerin, Horgos… Harminc települést számoltam össze.

      Sokáig nem lehetett beszélni arról, mi történt akkor. Sok-sok évnek kellett eltelnie addig, míg fény derült a titokra.

      Cseres első írása, mely a vérontással foglalkozott, még diplomáciai bonyodalmakat okozott. A bezdáni ember címmel a Kortársban jelent meg (1973/11). Jóval később kéziratban olvasta a Halottak hallgatása c. dokumentumgyűjteményt, melyet Szűcs Márton és Kovács József (katolikus papok) készítettek, és Dongó Ferenc szabadkai tanár fejezett be. Ez volt Cseres „vezérfonala”. (Megjelent 1995-ben a Magyar Egyháztörténet Vázlatok c. folyóiratban.)

      A rendszerváltással természetesen új fejezet kezdődött el a múlt föltárásában és megítélésében. Cseres könyvének megjelenése előtt már elkezdte kiadni a Magyar Szó és a szabadkai Napló Matuska Márton emlékezésgyűjteményét. Megtört a jég. Azóta mintegy 50 könyv foglakozik a hideg és a még hidegebb napok eseményeivel. Pontosabbá tették Cseres adatait, bírálták történelemszemléletét.

Felhasznált irodalom:

1. A. Sajti Enikő: Döbbenet és hitelesség, Magyar Napló, 1991. okt. 4.
2. A. Sajti Enikő: "A nemzeti lelkiismeret őrállója", http://www.forrasfolyoirat.hu/1504/sajti.pdf
3. A. Sajti Enikő: "Visszaszerezték az emlékezés jogát", http://magyarnarancs.hu/belpol/visszaszereztek_az_emlekezes_jogat_a_sajti_enikotilde_egyetemi_tanar_az_1944-es_bacskai_verengzesrotildel-53375
3. Bundula István: A pontosság kötelező, Magyar Napló, 1991. okt. 4.
4. Mák Ferenc: Szigorúan tiltották, hogy bárki is emlékezzen, http://www.kortarsonline.hu/2015/12/arch-cseres-30529/30529

Kemény István: Búcsúlevél

2011. 11. 12.

 Már hetek óta tervezem, hogy Kemény István Búcsúleveléről írok néhány szót, de nehéznek találtam a feladatot, mert Kemény költészetét egyáltalán nem ismerem. Most viszont Balassi Bálint kötetét lapozgatva, szemembe tűnt a következő verskezdet:

 „Ó én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki kereszténységnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
Vitézlő oskola, immár Isten hozzád.”

      Ez is egyfajta búcsúlevél (1589), persze másfajta, mint Keményé. Balassi itt azokat az értékeket veszi számba, melyek fontosak voltak számára: a végvári vitézek, a lovak, katonatársai, rokonai, barátai, szerelmei, a természet, s legvégén maga a költészet.

     Hasonló Adynak a Bújdosó kuruc rigmusa c. verse (1909). Ám itt már nemcsak a hazaszeretet szólal meg, hanem az Adytól elválaszthatatlan bírálat is:

„Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.”

     Az „édes hazám” jelzős szerkezet József Attilánál bukkan fel újra a Hazám c. szonettciklus 7. részében. Ebben József Attila feltérképezi az akkori Magyarországot (1937), s nem véletlen szólal meg a befejezésben a könyörgés:

 „S mégis magyarnak számkivetve
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

     Kemény István versbeszéde nem ilyen drámai, patetikus. Bár József Attila a kiindulópontja, mondanivalója éppen ellentétes. Csöndesebb, mégis súlyos szavú. Neked is fáj, nekem is. Nem az, hogy valaki kivándorol, hanem az, hogy mi okból teszi ezt. Csupán az első és az utolsó két versszakot idézem:

„Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

 Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.
 ……………
……………
Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

 Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet,
a fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.

(Megjelent a Holmiban, 2011. február)

Kertész Imre: Sorstalanság

2006.

(Óravázlat)

Az alkotó

     Kertész Imre, az első magyar író, aki Nobel-díjat kapott, 1929-ben született Budapesten nem vallásos kispolgári családban. Halála 2016-ban Budapesten következett be. Apja fakereskedő, anyja tisztviselő volt. Gimnáziumi tanulmányit 1940-ben kezdte a Madách Gimnáziumban. 1944-ben Auschwitzba deportálták. 1945 júliusában jött haza. 1948-ban érettségizett, Ezután volt újságíró, gyári munkás, majd szabadfoglalkozású író.

 Keletkezése

     Első regényét, a Sorstalanságot, 1960-ban kezdte írni, mely 1973-ra készült el. Ekkor nyújtotta be az  akkori Magvető Könyvkiadóhoz, mely visszautasította. A mű végül 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. A Sorstalanság már megjelenésekor átlagon felüli figyelmet keltett. A 90-es években a kritikai és irodalomtörténeti érdeklődés kimondottan élénknek látszik, majd a 2002-ben a Nobel-díj abszolút mértékben népszerűvé tette.
     A Nobel-díj bizottság így indokolta döntését: egy olyan írói teljesítményért kapta, amely „az egyén sérülékeny tapasztalatát fejezi ki a történelem barbár önkényével szemben.”
     A Nobel-díj előtt a magyar irodalmi élet is elismerte: 1989-ben József Attila-díjat, 1997-ben Kossuth-díjat kapott.

 Téma/tárgy

     Mint említettük a Sorstalanság tárgyát tekintve holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű története. A mű a holokauszt egyik szeletét mutatja be, hogyan vonul be munkaszolgálatra a főhős apja, hogyan fogják el őt magát, hogyan éli túl a Tábort és a szabadulása után milyen élmények várnak rá itthon Budapesten, hogyan tudja feldolgozni a történteket. „Bármin gondolkodom, Auschwitzon gondolkodom.” (Gályanapló)

 Az ábrázolás módja

       A mű ábrázolási módszerét tekintve jellegzetesen XX. századi mű, mert hisz a Sorstalanságban a szubjektív ábrázolás kerül előtérbe. Mindent a főhős szemszögéből látunk: egyes szám első személyben szólal meg a főhős. Az író az eseményeket naplószerűen, töredékesen, mintegy látomásszerűen tárja elénk, ahogy egy kamaszgyerek élte át a történteket.
     Az ábrázolást nem töri meg semmi külső elem: perspektívaváltás vagy az író reflexiói. Nem tekint ki a korból, a szituációból. Csak annyit tudunk meg, amit az adott helyzetből, jelenetből a főhős tudhat. (Pl. amikor a kórházban feküdt, sejtelme sem volt arról, milyen sorsdöntő események játszódnak le a külvilágban. A főhős, akárcsak mi, a zajokból, a hangszóróból hallatszó utasításokból próbál következtetni. Vagy pl. soha nem tudjuk meg, mi történt Citrom Bandival, mert a fiú sem tudja meg. Amíg Radnóti – már felnőtt fejjel – tud ítélkezni a korról, pl. az eclogákban vagy a Töredék c. versben (Vas István a Tanúság c. versében ostorozza a kort), addig Kertész ránk bízza az ítéletet.

A szemlélete

     A szemlélete is meglepetéssel szolgál: A mű első fele a koncentrációs táborba vezető útról szól. Már a kezdet kezdetén fontos a kiszolgáltatottság és a megfelelés motívuma. A családban is elvárják a „megfelelő” viselkedést, a gyermek mindenkinek eleget akar tenni. Lajos bácsi szerint a családfő szerepében kell helytállnia a jövőben. Az imádságban is rész kell vennie. Az apa is a gyermek felelősségéről beszélt.
     Majd annak is örül, hogy dolgozni jár, igazolványa van. Annamáriával a kamasz szerelmet éli át. A lány sértődésével is hatni akar rá, jóllehet a fiú meglepő érettségről tesz tanúságot, amikor a zsidóságot kívülről erőltetett dolognak tartja: „épp erre jó a sárga csillag.” Ez a könyv egyik alapgondolata.
     Amikor összegyűjtötték a fiúkat, azt csupán „egy kissé furcsa esetnek" minősítette, „különben is a rendőrnek végtére is engedelmességgel tartozunk.” (A felnőttek már több munkát adtak a rendőrnek, értetlenkedtek stb.)
     A menet elindult, hogy nem szökik meg, becsületességével magyarázza. A németországi munka gondolatát éppúgy akár a többi fiú, ő is megnyerőnek találta. Sőt, világot szeretne látni, biztatja magát ezzel az illúzióval. Nem veszi észre, hogy egy óriási megtévesztés áldozata. Jellemző mondat: „a vagonban szűkös a hely, de ha úgy tetszett, fel is állhattam, sőt akár pár lépést is tehettem – például az edény irányába…” Egyre inkább az irónia hatja át a művet, mely - legalábbis számunkra - leleplezi a színjátékot.
     Az ellentétek is kiemelik a megdöbbentő valóságot. A megérkezéskor a természetleírás szépsége kiáltó ellentétben van a rá váró embertelen élményekkel: „a hajnal odakinn hűvös és jó illatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögöttünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam.” Az ellentét a következő mondatban is a valóság és az illúzió ellentétére világít rá: „a tolongásban a helyemről a kocsiajtóig értem, s ott nagyot ugrottam végre, ki a napfénybe, a szabad levegőre.”
     Az elbeszélő főhős egyre nagyobb erőfeszítéssel bizonyítja magának, hogy minden, ami történik, szükségszerű és természetes. Igyekszik megfelelni, alkalmazkodni, bízni, mindent elhinni. A kétely ritkán merül fel. A főhős tehát nem úgy reagál, ahogy az elvárható volna. Köves Gyuri, a főhős igyekszik átlátni, majd bensővé tenni a pusztító hatalom logikáját.

 A regény időkezeléséről

     A regény egy folyamatot mutat be: a személyiség elvesztésének a folyamatát. Felszámolódik az idő. A jelen végtelenné válik. A múlt, az a kevéske, elhalványodik. A jövő pedig a holnapi nap, ami ugyanaz, mint a tegnap és a ma. A Sorstalanságban ez úgy fejeződik ki metaforikusan, hogy a vonat megáll, nincs tovább. Ugyanakkor – természetesen – múlik az idő. Az idő könyörtelen múlását a Kollmann család sorsán méri le Köves Gyuri. Rajtuk, de a többieken is, önmagán is le lehet mérni a változásokat. Minden ismerőse, sorstársa felismerhetetlenné válik, ugyanolyan torz alakká, mint amilyenekkel Auschwitzban az első napon találkozott.
     A személyiségvesztés könyörtelenül halad előre. Első jele ennek, hogy mindenki kap egy számot. (Főhősünk a 64921-est) A név eltöröltetett, mindig a számmal kell válaszolni. Zeitzban már minden ismerőse eltűnt, csak Citrom Bandi áll mellette.
     A betegség azonban annyira legyengíti, hogy már a halál közelségét érzi: „itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már benne.” Ugyanitt „holminak” nevezi önmagát.
     Időérzéke is teljesen elhagyja: „nem tudom, egy óra, egy év, egy nap vagy egy év, aztán végre hangokat, neszeket (…) észleltem.”

 Stációk

      A regény végigvezet a pusztulás stációin. Elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor a férgek, tetvek, bolhák lakmároznak rajta. A fordulat akkor következik be, amikor harcba száll a tetvekkel, bolhákkal, férgekkel. Fellázad a „természet rendje” ellen. !
     Hogy a rossz mindent legyűrő hatalma mennyire mindenható, arra a legjobb példa az, amikor a főhős mint majdnem tökéletes hulla fekszik, s az égre néz, ahonnan a fénysugár annak az orvosnak a szeméhez hasonló, aki elé Auschwitzban került. Elfogadja a halált, felkészül a halálra. A teste menti meg: hunyorogni kezd, ebből veszik észre, hogy még él, és egy kordén a tábor felé szállítják, megpillantja a tábor látképét és megérzi a répaleves illatát. Ekkor válik kimondhatóvá a mondat: „szeretnék még élni ebben a szép koncentrációs táborban” Itt a hangsúly az élni szón van. Nem fogadja el a pusztulás teljességét! Más oldalról sem teljes a pusztítás, hisz vannak jó emberek, vannak még csodák.

 A sorstalanság jelentése, a befejezés

      A harmadik, befejező rész arról szól, hogy miként lehet tovább élni, „folytatni folytathatatlan életemet”, mi változott, miként lehet beszélni Auschwitzról.
     Három találkozást, három beszélgetést és újabb élményeket tartalmaz az a rész.
     Az első találkozás egy holokauszt-tagadóval történik. Ám azzal, aki tagadja a gázkamrák létezését, nem lehet párbeszédet folytatni.
     A második beszélgetés egy újságíróval azt bizonyítja, azt Auschwitz-élményt lehetetlen elmondani, közvetíteni. De hiszen ennek ellentmond az egész könyv, mely éppen erre tesz kísérletet. Fel akarja dolgozni a történteket, beszélni akar, de nem arról, amit mindenki hallani akar, hanem csakis saját élményéről…
      A befejező részben, a harmadik beszélgetésben értelmezi a regény címét. A sorsnak két jelentése van.Jelenti először az emberre kívülről ráerőltetett sorsot, az embertől független, eleve megszabott létet, végzetet, másrészt jelentheti azt az életet, melyet az ember, viszonylagos szabadsággal ugyan, de maga alakít magának. A gyermeknek mindig csak az első értelemben van sorsa – s ezt nevezhetjük sorstalanságnak is. A történteket ő élte meg, de nincs „saját sorsa”. Szembeszáll az öregek véleményével, akik a felejtést javasolják. Steiner és Fleischmann bácsi ugyanolyan sorstalanok voltak. Mindenki lépett egyet a sorban (Illyés egy mondata!)
     Főhősünk azért sorstalan, mert kiszolgáltatott a sorsnak. Ha mi magunk alakítjuk az életünket, akkor nem vagyunk sorstalanok.

                                                                                               2006

Fontosabb művei:

     Az első és talán a legjelentősebb regénye a Sorstalanság (1975). 1988-ban jelent meg A kudarc, majd 1990-ben a Kaddis. A Felszámolás (2003) c. regény az eddigi művekkel tetralógiát alkot.

     Fontosak még naplójegyzetei: Gályanapló (1992), Mentés másként (2011), A néző (2016).

     Előadásai, esszéi: A Holokauszt mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt (1998), A száműzött nyelv (2001), K-dosszié (2006)

     Digitalizált művei

Fontosabb könyvek Kertész Imréről

Az értelmezés szükségessége – tanulmányok Kertész Imréről (2002, szerk. Scheibner Tamás és Szűcs Zoltán Gábor)

Vári György: Kertész Imre, 2003

Szirák Péter: Kertész Imre, 2003

Molnár Sára: Ugyanegy téma variációi – Irónia és megszólítás Kertész Imre prózájában, 2005

Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett” – Kertész Imre-szótár (2007)

Erdődy Edit: Kertész Imre, 2008

                                                                                                        2016

Kertészről Németországban

2013. 02. 10

A Sorstalanság egy méltatásáról – Die Zeit, 2012. aug. 2.

     Az 1945 utáni európai regényirodalmat tekinti át a Die Zeit összeállítása. Három magyar kapott helyet ebben az előkelő névsorban: Kertész Imre, Esterházy Péter és Nádas Péter. Másképpen: a Sorstalanság, a Harmonia Cælestis és a Párhuzamos történetek.

     A sorban első a Sorstalanság. A mű 1975-ben jelent meg, és évtizedekig vasfüggöny zárta el Európától, mígnem 1990-ben németül is megjelent a Rütten & Loening Kiadónál. Ez a fordítás azonban nem bizonyult hitelesnek, annál inkább a Rohwoltnál 1996-ban megjelent, Christina Viragh által készített új fordítás. (A fordítónő, aki maga is író, családjával 1960-ban emigrált, Luzernben telepedett le, ma Rómában él.)

     Iris Radisch nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy Kertész műve teljesen elüt a holokausztról szóló regényektől. Egy 15 éves fiú szemével látjuk az akkori világot. El kell felejtenünk, mit tudunk 6 millió meggyilkolt zsidóról, a rámpáról (Somlyó), a szelekcióról, a gázkamrákról és a kéményekről. Olvassuk a könyvet, és átéljük, hogy merül bele hősünk lépésről lépésre az őrületbe, hogy száll be a vagonba, halljuk, hogyan záródnak az ajtók, írja Iris Radisch, s a fiú nem tudja, mi fog történni akkor, ha kinyílnak.

     A sorstalanságtól, véli Kertész, a modern társadalomban nem tudunk megmenekülni. De van boldogság a legsiralmasabb boldogtalanságban is. Nem az a boldogság, mely naponta ezer hamis ígérettel lépre csal, hanem „amikor az élet képein egy futó pillanatra átüt a létezés meghökkentő ténye, s a színeket átszínezi az igazi szín.” (Valaki más, 2002. 105. old.)
     Ezt a pillanatot az egyszerűség kedvéért nevezzük a felismerés boldogságának, fejezi be írását Iris Radisch.

Kertész Imre: Útvesztő

2013. 01. 21.

     Olvasom Kertész Imre Útvesztőjét a HVG első számában. Naplójegyzetről (1998) lévén szó, óhatatlanul eszembe jut Kertész Mentés másként c. könyve (Magvető, 2011), mely a 2001-2003 közötti feljegyzéseket tartalmazza. Nehezen tudtam végigolvasni ezt a végtelenül lesújtó könyvet. Így hat rám az irodalom. Valamikor Vörösmartyval, Füst Milánnal, József Attilával éltem át minden szenvedést. Viszont Odüsszeusszal szárnyaltam, Goethével emelkedtem. Most Kertész Imrével esek kétségbe.

     Mitológia 


     Mitológiára szükség van. Magam is észrevettem, hogy társaságban mindenki - én is - a saját mítoszát építi. S minden alkalommal újra kezdem történetemet, hogy megerősítsem: ez voltam, ilyen voltam, ilyenné lettem, így látom a világot, ilyen volt a világ. (Hogy mutatkozott be öregkorában Szép Ernő? " Szép Ernő - voltam."

     Kertész azonban azt is mondja, hogy "kifogynak a történetek és elfogynak az emberek. Itt-ott máris a hallgatás uralkodik..."

     A logika könyörtelensége

     Hosszan vezeti le a következő tételt: "Ha sikerülne igazán megszeretnem a halált, ez megóvna a szorongástól." Miért szorong? Mert fél, hogy léte alapvető tévedés, s titkát még önmagának is nehezen vallja be. Ez a titok a szeretet utáni vágy, illetve a szeretet hiánya - hogy nem tud szeretni. Csak az írás töltheti ki az ürességet. Ez a teljes magányt írja elő. Viszont - ebben az esetben - újra fellépne a magánytól való félelem és szorongás.
     Az új európai konstrukció - folytatja Kertész - gazdasági és pénzügyi alapon született meg: "...az embereket lényeg nélküli véglényekké passzírozzák, engedelmes tömeggé, amely komputerként és komputerrel irányítható." Ezzel szemben átélni valami közös nagy élményt (traumát), alkalmat adhat a közösség formálására. Erre lehet jó az irodalom, azaz Kertész művészete.

     Bibliai szavak 
    
     "Aki igaz, elveszett. Aki elveszett, igaz. Aki elvész, nyer. Vessz el diadalmasan, és nyomorultul Nincs más út."

     Elhallgatása

     Elhallgatásának valódi oka: nem akar belépni írásaival az emberi társadalomba, osztozni hazugságaiban és reményeiben. "Auschwitzi kultúrában élünk (...) Megszűnt a kereszténység és a zsidóság 'klasszikus' története."
     A végét idézem már csak: "...Magyarország, szellemi értelemben, még nem döntött önmagáról (...), csakis a konszenzus tudna keretet teremteni a közös munkának."

Gion Nándor: Ez a nap a miénk (részlet)

2016. 04. 19.

                                                    

„Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
 ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.”
                   (Zorán)

      A XX. század második felében Szenttamás (Vajdaság) két nagy írót adott a magyarságnak: Gion Nándort és Végel Lászlót.

     Gion egy tetralógiában – Latroknak is játszott (Egy kötetben: 2007) - örökítette meg falujának múlt századi történetét. A tetralógia része: 1. Virágos katona 2. Rózsaméz 3. Ez a nap a miénk 4. Aranyat csinált. Ezek közül kétségtelenül az első rész a legjobb. Részlet a harmadik részből:

     „ Török Ádám lámpát gyújtott a szobában is, utána mentem. Becsukta az ajtót, és percekig igencsak gyilkos szemekkel nézett rám, aztán szinte fogcsikorgatva mondta:  

   –  Köszönöm. Tudtam, hogy terád mindig számíthatok. Nagyon hálás vagyok, amiért a nyakamra hoztad ezt a nyeszlett zsidó kölyköt. Mindig imádtam a zsidókat.
    – Egyszer italt fizettél nekik a kocsmában.
    – Ennyi jótékonykodás a részemről éppen elegendő – csikorgatta a fogait Török Ádám, és folytatta a füstölgést. – Semmi kedvem sincs megjátszani a jóságos Jézuskát. Legközelebb majd sátoros cigányokat telepítesz az udvaromba., és akkor már tökéletesen boldog leszek, merthogy a cigányokat is imádom.
    – Az apja és a bátyja…
    – Tudom! Ezt már legalább százszor elmesélted. Ne meséld el százegyszer.
    – Megölik a Marcit, ha nem bújtatjuk el.
    – Ha nem bújtatjuk el? Ahogy elnézem, nekem kellene elbújtatni.
    – Az én házamban még egy csirkét sem tudnék elrejteni.

       Török Ádám idegesen járkált a szobában, beszéd közben hadonászott a kezével.

    – Szereztem magamnak tanyát, földet, lovakat, birkákat. Minden simán ment, nem esett semmi bajom. Most egy halálra rémült zsidó miatt törjem ki a nyakam?
    – Átvihetem Imrisékhez. Talán ott elrejtőzhet.

     Török Ádám megvetően a levegőbe csapott.

    – Dadogós Tamás nem fogadná be. Gyáva ember. Még azért sem mer szólni, amiért a felesége szoknyája alá nyúlkálsz.
    – Székácsék esetleg befogadnák.
    – Székács Tibor is félős ember.
    – Te is félős ember vagy? – kérdeztem gúnyosan.
    – Én soha nem féltem senkitől.
    – Te is megöregszel egyszer. A korosodó emberek sokszor elgyávulnak.

     Török Ádám hirtelen felemelte a kezét, mintha ütni akarna, talán tényleg ütni is akart, de mégis leengedte a karját, és kifújta tüdejéből a levegőt.

    – Gyújtsunk rá és gondolkozzunk. – mondta.

     Cigarettát sodortunk, rágyújtottunk és gondolkoztunk. Vagyis csak Török Ádám gondolkozott, és félhangosan dünnyögött a bajusza alatt.

    – Elvihetném csónakon a folyón a csatorna mellé. Lehet, hogy megvan még az a kunyhó, ahol én lapítottam az első háború idején. Ott meghúzhatná magát. De amilyen esetlen, nem maradna meg sokáig. Felfalnák az ürgék és a hörcsögök. Vagy a rókák.
    – Az ürgék és a hörcsögök nem támadnak emberre. A rókák sem.
    – Őt letámadnák. Az állatok megérzik, ha valaki elanyátlanodik, és akkor gyorsan elbánnak vele.
    – Aranyművesként egészen jól megállta a helyét.
    – Csakhogy arrafelé nincsen arany. Legfeljebb varjúszar.

     Végigszívtuk a cigarettákat, bíztam benne, hogy szerencsésen elrendeződnek a dolgok.

     – Kitaláltál valamit? – kérdeztem.

     Török Ádám rosszkedvűen ingatta a fejét.

    – Menjünk a konyhába, és együnk valamit. Maris paprikás krumplit csinált vacsorára. Remélem, a vendégünknek ízleni fog.”

                                 (Ez a nap a miénk, 599-600)

     Török Ádámról sok jót nem lehet elmondani. Talán csak annyit: bátor ember volt. Felnézek a bátor emberekre.

Illyés ladikján

2012. 09. 27.

     Este nyolc órakor már sötét van. Beköszöntött az ősz. Ilyenkor már, ha a kutyával a megszokott sétára indulunk, nagyon kell figyelni az árnyakra, az árnyakban megbúvó veszélyekre.

     Illyés Gyula Kháron ladikján (1969) c. kötetét olvasgatom. Jó bevezető az öregedés lélektanába s egy nagy szellem mindennapjaiba. Kháron, az alvilág révésze, a Sztüx (Akheron?) folyón vitte át a holtak lelkét. Danténak így jelenik meg:

S ím a folyón felénk egy gálya tartott,
Rajta egy agg, régi szőrtől fehéren,
S „Jaj nektek, hitvány lelkek!” – igy rivalgott.

(Babits Mihály fordítása)

     Illyés is "élve" került Kháron ladikjára. Hatvanhat éves volt akkor. Még itt a földön ringott vele a sajka. Tizennégy év adatott a költőnek.

Kháron ladikján

Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen. 

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el; 

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt. 

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik. 

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
S ha sír is, hála könnyet ont,
Hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t
Látott, ha nem is lát viszont!

Salinger - filmen

2014. 09. 09.

      Érdekes dokumentumfilm érkezett pendrive-on. (Kérj, és adatik neked!) J. D. Salinger  (1919-2010) életét és műveit mutatja be. Rendezte Shane Salerno (2013).

     Rég volt, ötven évvel ezelőtt, amikor az osztályfőnökünk, Margit néni, megemlítette, hogy most éppen egy Zabhegyező c. regényt olvas. A stílusa roppant visszatetsző. Ilyen mondatok vannak benne, hogy Sallynek „cseles feneke van”, s ez vajon mit jelenthet? Persze hogy felkeltette az érdeklődésünket, s rohantunk a könyvtárba. Sokunknak nagy élmény volt Holden Caulfield New York-i odüsszeája. Mi is kamaszok voltunk, lelkünk mélyén ott lapult H. C., aki mérhetetlenül utálta a világot, s szeretett volna kivonulni a társadalomból.

     A film segítségével átfogó képet kapunk Salinger életútjáról, melyet kettévágott a háború, s melynek szörnyűségei – a partraszállástól Dachauig – formálták olyanná Salingert, amilyennek ismerjük. (A bevonuláskor a Zabhegyező első hat fejezetét is magával vitte, s amikor tehette, írt.) „Gyáva mélységbe ásom a lövészárkom. Folyamatosan rettegek, és nem emlékszem, hogy valaha civil lettem volna.” (44. aug.) A dachaui koncentrációs táborban meztelen testek halomban, de néha még hang szűrődött a testek felől…

     (A háborúra utal a Kilenc történetből az Ilyenkor harap a banánhal és a Ficánka bácsi Conneticutban, ill. az Alpári történet, Esmének, szeretettel (!) c. elbeszélések.)

     A film érzékletesen mutatja, hogyan törekedett Salinger arra, hogy választott magányában csak az írással tudjon foglalkozni. Látjuk a hegyekbe vezető sötét utat, a betonbunkert, ahová senki nem tehette be a lábát. Abszolút ellenszegül a társadalmi rendnek, melyben a gazdagság, hírnév, karrier, birtoklás a legfontosabb. Megismerjük – látjuk, legtöbbször csak fényképen – feleségeit, gyermekeit. Megérezzük, hogy Salingert miért tudta magával ragadni Joyce Maynard kislányos szépsége, akinek életrajza Otthon a világban címmel jelent meg magyarul, 2003-ban, s már a címével is vitába szállt Salingerrel.)

     Igazi meglepetés, hogy a film végén láthatunk néhány felvételt a nagyon öreg, de szálfaegyenes tartású Salingerről.

     Salinger életével és művével foglalkozni fog a 21. század is. Öt, eddig szigorúan őrzött könyve vár kiadásra. Kettő a háborúhoz kapcsolódik. Egy vallási útmutató: védikus tanokkal fordul szembe a nyugati civilizációval. Két könyve pedig folytatja a Glass- és a Caulfield-család történetét.

Magyarul olvasható művei:

     Zabhegyező (1964)
     Kilenc történet (1966)
     Franny és Zooey (1970)
     Magasabbra a tetőt ácsok, és Seymour: Bemutatás (1970)

Shakespeare: A velencei kalmár / Pesti Színház

2016. 03. 09.

     Legtöbbször nem nevezik nevén. Így szólítják: zsidó! Mennyi megvetés van a hangsúlyban. Mintha nem is ember volna. Hiába mondja Shylock:

                    „A barátod szeretnék lenni és
                     Elfelejteni, ahogy megaláztál…”

                                                               *

      A problémaszínműnek nevezett színdarabot 1596-ban írta Shakespeare. Túl volt már a Rómeó és Júlián és a Szentivánéji álmon. (Mindkettő 1595) Fiorentino novelláskötetében talált rá a „gonosz uzsorás” történetére. A titokzatos tartalmú ládikák meséje a Gesta Romanorumból került ide, a lányszöktetés pedig Marlowe A máltai zsidó c. darabjából (1589). De még Rodrigo Lopeznek, a királynő orvosának a sorsa is hozzájárult a mű keletkezéséhez. (Lopez kikeresztelkedett zsidó volt, megrágalmazták, felnégyelték. Shakespeare a 4. felvonásban utal rá. Lopez - Lupus - Farkas)

     A velencei kalmár cím Antonióra vonatkozik. Az ő hajói járják a tengert. Ő lesz Bassaniónak a kezese. Shylock csupán az „uzsorás”, aki pénzt ad, kamatostul visszaköveteli. Kétségtelenül nagy formátumú egyéniség, s ezért gondolják sokan, hogy ő lenne a kalmár. Övé a legdrámaibb sors. A megtűrt, megalázott, de nélkülözhetetlen. Gyűjti a pénzt, de titokban ő is szeretne eljutni az emberi méltóságnak arra a fokára, amit a többiek élveznek. Erre nincs sok remény, mert mint kiderül, gyűlöli Antoniót:

                       „Hitetlennek és vérebnek neveztél
                        És leköpted zsidó kaftánomat…
                        …
                        Most pénz kell neked.
                        Mit mondjak erre? Ne ezt válaszoljam:
                        Van egy kutyának pénze?”

      Antonio sem rejti véka alá véleményét:

                        „Kutya vagy – mondanám most is örömmel
                          S megrúgnálak, leköpnélek megint…”

      Meg is tenné a nem éppen tapintatos ifjú, ha nem éppen most kérne nem kevés pénzt Shylocktól, akinek lelke mélyén – a gyűlölet mellett – ott van az a vágy is, hogy fogadják be:

                          „A barátod szeretnék lenni és
                           Elfelejteni, ahogy megaláztál…”
                                                (1. felvonás)
      Az ő „játékos” ötlete volt, hogy Antonio testéből egy font húst vághasson ki, ha az nem fizet időben. Antonio, hisz pénzre van szüksége, elfogadja ezt is. Maga Shylock, a zsidó, csak eszköz. A velenceieket feldühíti, hogy más a hite, szokása. (Öltözködésében nincs különbség. A Pesti Színházban a ruha nem jelzi a másságot. Shylock öltözéke a bankárok, hivatalnokok egyenruhája: öltöny, aktatáska. Sőt már Shakespeare-nél is így van: Portia a bíróságon nem tudja kitalálni, ki kicsoda. Othellónál másképpen van.) 

      Ugyanakkor éles szakadék választja el Shylockot lányától is. Jessica nem akar elkülönülni. Főleg akkor, ha az apjának csak a pénz és a takarékoskodás a fontos. Nem csoda, hogy megszökik. S ezzel nemcsak az érzelmi szálat vágja el, hanem az ékszereket is magával viszi. Ez utóbbi szinte jobban fáj Shylocknak, mint a lánya elvesztése. E két csapás (nota bene: keresztény részről) megkeményíti Shylock szívét. Ezért akarja mindenáron Antonio halálát.

      Férfidráma. Erőszakos jelenettel kezdődik az előadás. Fiatal férfiak lépnek a színre. Rátámadnak a fekete utcazenészre. (Ez megismétlődik a 2. rész elején is.) Féktelenség, cinizmus, erőszak jellemzi viselkedésüket. Ha szükséges, felvesznek valamiféle civilizált viselkedési formát. Mégis Portia tudja elvágni a gordiuszi csomót. Igaz, férfiruhát kell öltenie, hogy ez sikerüljön.

      Az izgalom a tetőfokára hág, amikor elkövetkezik az ítélkezés. Portia ravasz bíró, szinte észrevétlenül veszi át az irányítást. Míg Antoniót megmenti, addig Shylockot teljesen megsemmisíti. A hitétől fosztja meg. Újra érezzük a gyűlöletet. Nincs benne Shakespeare szövegében, hogy Shylockot megölik, de a rendező úgy érezte, hogy ez nagyon is lehetséges. Amint Arisztotelész írja:

      „… nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján.” (Poétika, 1974, 22. old)

                                                     *

      A végére minden elsimul. A gyűrűk titka is tisztázódik. (Harmadik szál.) A szereplők lassan visszasüllyednek a meseóceánba. Antonio beleszürkül a mindennapi életbe. Bassanio marad ugyanaz, aki volt, aranyifjú, akinek minden sikerül. Most már sose fog kifogyni erszényéből a pénz.

      Csupán Shylock görnyedt, mozdulatlan alakját, véres ingét látjuk a háttérben.

    
     Shylock: Kern András, Antonio: Stohl András, Bassanio: Telekes Péter, Portia: Bach Kata
     Rendezte: Valló Péter. Fordította Nádasdy Ádám, korábban Vas István. Az ő fordítását idéztem.

     Irodalom: Géher István: Shakespeare-olvasóköny (1993)

Shakespeare-ről végy példát!

2016. 04. 25.

      Deborah Patterson a Guardianban (2016. márc. 14.) összegyűjtött néhány tanácsot, miként lehetsz Shakespeare-hez hasonló költő. Összefoglaltam számodra a lényeget.

     1. Írj valóságos történelmi eseményről és szereplőről! A történetet kedvenc könyvedből is kölcsönözheted. Persze, ne ragaszkodj szigorúan a tényekhez!

     2. Szőj mesédbe néhány „varázsos” szálat: úgymint boszorkányokat, tündéreket, koboldokat! Gondolj a Szentiván éji álomra!

     3. Fordíts gondot a nyelvi játékra! Sok ma is használatos kifejezés shakespeare-i eredetű. Találj ki te is új szavakat, fordulatokat!

     4. Kapcsolj a jellemekhez különféle problémákat! Pl. előfordulhat, valaki szamárfejű férfiba lesz szerelmes, vagy a születésükkor szétválasztott ikrek sorsa is érdekes. A végkifejlet néha szerencsés, néha tragikus.

     5. Írj a szerelemről is - legfőképpen, ha tiltott -, valamint a féltékenységről, a viszolygásról és a viszonzatlan szerelemről.

     6. Shakespeare arról is híres, hogy a szereplők találékony módon tudják sértegetni egymást: „Művészeted hasonló a varangyhoz: csúnya és mérges.” Olykor halmozza a jobbnál jobb kifejezéseket: kecskeszagú, malátaféreg…

     7. Shakespeare előadásra szánta műveit. Szavai életre keltek a színpadon, s a hangos szóhoz hozzátartozik a ritmus, a versmérték… Olvad fel hangosan azt, amit írtál.

     8. Ha sötétebb tónusra akarod hangolni a történeted, vess be egy szellemet. Gondolj Hamlet apjára, ill. Banquóra a Machbethben.

     9. A shakespeare-i vígjátékhoz hozzátartozik egy vagy két álruhás szereplő. Ez többféle lehetőséget kínál: felszabadíthatja vagy korlátozhatja az ember mozgásterét.

     10. Ne félj megölni a szereplőidet! Legalább kettőt, vagy akár tizenkettőt, mint ahogy Shakespeare teszi a Titus Adronicusban. Nincs határ, legyen az főszereplő vagy mellékszereplő.

     Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Ezt már én teszem hozzá: előbb életre kell kelteni őket!

Schiller haramiái a Pestiben

2016. 02. 03.

     Szeretem a nagy embereket, akik persze csak könyvekben léteznek. Leginkább a tragédiákban, s ott is inkább a régi századokban, mint az utóbbi időkben.

                                                                *

     A Haramiák (Die Räuber) Schiller első drámája. Nyomtatásban (név nélkül) 1781-ben jelent meg. Ősbemutatója 1782-ben Mannheimben volt.

                                                               *

      Már Schiller korában is hiány volt az igazi „nagy ember”-ből. A Haramiák hőseit születésük emelte magas polcra. A költő kellőképpen eltúlozta bizonyos jellemvonásaikat: Franzban a visszataszító hatalomvágyat, Karlban a jó szándék és a pusztító indulat feszítő ellentétét. Karl olyan csapdába hajszolja bele magát (mint Kohlhaas), amelyből nincs kiút. Franzban tombol a gátlástalan önzés. Őt könnyelműsége sodorja bajba, majd gyengesége akadályozza meg, hogy visszaforduljon a tékozló fiú útján. (Igaz, már Apa se lesz, aki visszafogadja őt.) Áldozatok ők, önnön gyengeségüknek áldozatai.

                                                               *

      Schiller maga írja, hogy Karl eltévedt nagy lélek, akinek megvolt az esélye, hogy igazán naggyá váljon, de elvesztegette ezt a lehetőséget. Karl tulajdonképpen idealista, aki szívvel-lélekkel hisz egy jó világrendben, ám elég egyetlen sérelem, hogy szembeforduljon a megbomlott renddel.

      Franz a természet igazságtalanságától szenved. Nem tudja elviselni, hogy csupán másodszülött, s ráadásul csúnya külső jutott neki osztályrészül. De minek is jött egyáltalán a világra? Állati vágyak kielégítése volt az ok? Az ember a gonosz sors játékszere, vonja le a következtetést: miért kellene jónak lenni? Shakespeare-i monológok, dosztojevszkiji töprengések szakítják meg olykor a cselekményt!

      Karl joggal gondolhatja, hogy miután apja megvonja tőle jóindulatát, számára nem létezik normális világ, minden összeomlott: „Ich allein der Verstoßene, ich allein ausgemustert aus den Reihen der Reinen!”  Bánk szavaival tudjuk legjobban visszaadni: „Nincs a teremtésben vesztes csak én…” Ezért menekül a rablóbandához, s válik Robin Hood-szerű hőssé: amit a gazdagoktól elvesz, odaadja a szegényeknek. Ugyanakkor felgyújt egy várost, amikor egyik társát a fogságból ki kell szabadítani. (Köti a hűségeskü.) Világos pillanatában ráébred: ő is szörnyeteg lett.

                                                              *

      Kicsit aggódtam, hogy lehet színpadra állítani a Haramiákat. Amit láttam, hallottam nem más, mint a színpad költészete. A puritán díszlet, a zene, a ruhák, a fényjáték mind azt szolgálja, hogy a gondolat, a szituáció feszültsége érvényesüljön. Az alap a sötétség, melyben fények villannak fel, s olykor ránk szegeződnek. Jól kitapintható egy-egy gondolati csomópont, a huszonhárom éves Schiller meghökkentő monológjai. (A szereplők olykor megállnak, az ügyelőhöz vagy a közönséghez szólnak. De fölösleges megszakítani a sodró iramú játékot! A két testvérnek üstökösként kell száguldania a megsemmisülésig!)
      Magától értetődő, hogy mindketten – más-más módon – kudarcot vallanak. Az apa kétszer is meghal. Franz öngyilkos lesz. Valamiféle feloldozást vár az odarendelt paptól, de csalódnia kell. Óriási jelenet, melyből kiderül: nincs megbocsátás. Amália egyenesen kéri, szúrják le, s Karl nem engedi, hogy más tegye meg. Mégis – Karl lélekben sose volt gonosz. Meg akarja őrizni magában az eredendő tisztaságot. Utolsó tettében is felcsillan az a vágy, hogy jót cselekedjen. Amikor feladja magát, egy szegény, tízgyerekes családnak juttatja az érte járó vérdíjat.

     (Pesti Színház, Rendező: Kovács D. Dániel, Karl: Király Dániel, Franz: Orosz Ákos, Amália: Bach Kata, fordították : Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka, ’kiválóan’)

Rückert, Friedrich (1788-1866)

2016. 01. 12.

  

A romantika üzenete

                                                                                                                         Pászti István emlékének

     A Süddeutsche Zeitungban (2016. jan. 2.) Christoph Meyer tollából figyelemre méltó megemlékezést olvastam Friedrich Rückertről. Címe: Felejtsétek el Goethét, olvassátok Rückertet! 150 évvel ezelőtt halt meg a (Meyer szerint) a német költészet egyik legnagyobb alakja, akit azonban nem ismer senki. Ám Rückert nemcsak költő volt, hanem fordító, nyelvész, a keleti kultúrák kiváló ismerője. Tudott arabul, kínaiul… Összesen 44 nyelvet és 25 írásrendszert sajátított el élete során.

     1818-ban Bécsbe utazott, hogy a perzsa nyelvet tanulja Joseph von Hammer-Purgstalltól, aki kulcsfigurája volt a keleti tudományoknak. Hammer Háfiz-fordításait Diwan des Hafis címmel adta ki 1812-ben. Goethét ez a kötet ösztönözte a West-östlicher Divan (1819) megírására. 

      (A díván egyébként itt arab vagy török versgyűjteményt jelent. Másrészt Zrínyinél az államtanács jelentésben bukkan fel a Szigeti veszedelemben. I/51. Eredetileg arab szó. A török nyelvbe perzsa közvetítéssel került.)

     Megjegyzendő, hogy Csokonai A Hafiz sírhalma c. versét már 1801-ban megírta. Hozzá kapcsolódik Az ázsiai poézisről c. töredékes tanulmánya, mely átdolgozás latinból Jones nyomán.

      Ezerszámra jelennek meg Rückert versei és fordításai. Meyer szerint (SZ) csak az ő Korán-fordítása élvezhető igazán. Versei közül legismertebb a Kindertotenlieder, magyarul Gyermekgyászdalok. Rückert két kisgyermeke, Luise, 1833 decemberében, Ernst 1834 januárjában meghalt. (Hál’ istennek négy gyerek kiheverte a betegséget.) 428 vers született ennek nyomán. Mahler zenéje tette ezeket a műveket híressé, igaz csupán ötöt választott ki. 1901 és 1907 között dolgozott a zenei formán. Mintha megérezte volna Anna Mária nevű kislányának a halálát (1907).

     Rückert nem öncélúan tanulta a nyelveket. Az volt a vágya, hogy ismerjük meg a különböző kultúrákat, s ez úton kerüljünk közel egymáshoz. Ebben a folyamatban a költészetnek tulajdonított nagy szerepet. Wieland és Goethe alkotta meg a világirodalom fogalmát, Rückert pedig a világköltészetét.

      Végezetül ide másolom Rückert Rumi-átírását magyarul, Vas István fordításában. Konyában láttuk Rúmi síremlékét s a „táncoló derviseket”. 

         Friedrich Rückert: Dzselaleddin Rúmi éneke

                      Dob peregjen! Síp is zengjen! Allah hu!
                      Hajnalpír is táncra lengjen! Allah hu!
                      Téged, Nap, az Úr emelt, hogy így legyél
                      fényközép a csillagrendben! Allah hu!
                      Szívek és világok tánca, szerelem
                      hajtja őket, mind kerengjen! Allah hu!
                      Szerelemnek létra-tánca hajnalpír
                      s nap fölött ér célt a mennyben. Allah hu!
                      Énekelj a rózsafának, csalogány!
                      Tenger vad viharja rengjen! Allah hu!
                      Ha a lélek úgy forog, mint csillagok,
                      földi gondon mért merengjen? Allah hu!
                      Az, aki a tánc hatalmát ismeri,
                      meg tud halni szerelemben. Allah hu!