A Bábel tornya Bécsben

                                                                                                                       Deutsch

                                                                            KHM

                                                           „Szorgos népünk győzni fog!”

                                                                                   (Éretlenek)   

     Ha a Bibliát olvassuk, azt a következtetést vonhatjuk le az emberiség történelméből, hogy az ember bűnös, lázadó lény. Nehezen tudja követni a parancsolatokat. Már az első emberpár is vétkezett, majd Káin megölte testvérét, az erkölcsileg romlott nemzedéket vízözön pusztította el, s a folytatás Szodoma és Gomorra. S közbeékelődve ott van a bábeli torony építése, melynek következményeképpen az emberiség szétszóródott, s különféle nyelveket beszélve, azóta sem értik meg egymást. A sort lehetne folytatni, de mi álljunk meg a Bábel tornyánál.

     2019 januárjában zárta be kapuit a bécsi Kunsthistorisches Museumban (KHM) a nagy Bruegel-kiállítás, melynek apropója a festő halálának 450. évfordulója volt. Több mint 400000 látogatója volt a majd 40 festménynek és 60 grafikának. Ugyan Bécsbe mindig érdemes eljönni a 12 kép miatt, nem utolsósorban a Bábel tornya miatt, de most egymás mellett volt látható a bécsi és a rotterdami alkotás.

     

     Vajon miért olyan érdekes és vonzó Bruegel művészete? Kétségtelen kíméletlen realizmusa miatt, de még lényegesebb sajátos látásmódja, mely meglepően merész volt a reneszánsz nagy alkotóihoz képest is: az ember már nem a világmindenség középpontja, mint volt Michelangelónál vagy Leonardónál. A színhely legtöbbször Németalföld, a kor a XVI. századi, még ha vallási-mitológiai témák inspirálják is a festőt. Érezhető a feszültség a képeken. Hamarosan Alba herceg vonul be a tartományba, protestánsokat végeztet ki. S ha a Gyermekjátékokat és a Betlehemi gyermekgyilkosságot gondolatban egymás mellé tesszük, nyilvánvalóvá válik, milyen könnyen átfordul a látszólagos idill vérengzésbe.

     A bibliai történetben nem szerepelt Nimród alakja, a város uralkodója, akiről Josephus Flavius írta, hogy ő rendelte el a torony építését. Róla, mint durva alakról, Dante is megemlékezett a Pokolban. Vergilius szerint „az ő rossz terve miatt / nem használ egy nyelvet a világ.” (31:77-78) Még a Purgatóriumban is szó van nagyravágyásáról. (12:34-36) Nimród benne volt a köztudatban. A német Danteként ünnepelt Sebastian Brant is szerepelteti a Bolondok hajójában. (1494) (1)

     A toronytól nem messze, egy kis dombon, hogy jól felismerhető legyen, koronával a fején, jogarral a kezében közeledik kíséretével a király. A kőfaragók térdre borulnak előtte. (Ez az egyetlen keleties vonás.) Az építők, a munkások nem mondhatnak ellent a királyi parancsnak, erejüket megfeszítve dolgoznak, szakadatlanul. Egy helyen vannak, egy nyelven beszélnek, mind az uralkodó parancsát követik. Ez félelmetes. Mennyi ember szaladgál föl-le az égbe nyúló, átláthatatlan labirintussá váló, gigászi építményen, mely itt-ott már omladozik. Hiába építették sziklára a tornyot: Dante szerint is eleve bukásra volt ítélve. Még nem következett el a büntetés, még nem hangzott fel az isteni szózat, de már látni a képen, hogy eleve kudarcra van ítélve az istenkísértő terv: önmagától omlik össze a vállalkozás. Az Úr beavatkozása szinte szükségtelen. Hiába jelenik meg Nimród, a hatalom itt tehetetlen.

     Mint Rose-Marie és Reiner Hagen írja: egyetlen festő sem ábrázolta ilyen hatásosan a torony gigantikus dimenzióját. Ahogy árnyékot vet a tengerpartra! Körbeveszi a tornyot a némaságba burkolódzó város, a folyó és a tenger. Fent a magasban, a kék égen gyülekeznek a felhők. Bár a téma bibliai, Bruegel az építkezést mint kortárs vállalkozást mutatja be, csupa realisztikus részletekkel. Minden egyes részlet igaz. Mindegyike a festői elgondolás, a középpont nélküli struktúra része.

                                                        A két kép, nyugat.hu

     A valamivel később keletkezett rotterdami kép sokkal kisebb, arányaiban mégis ez a torony a hatalmasabb. S azáltal, hogy hiányzik a Nimród-jelenet, a torony zordsága és monumentalitása jobban érzékelteti a gőgöt és a hiábavalóságot. Az ember még apróbb és jelentéktelenebb. Hiába dolgoznak fönt lázasan, a vörös szín és a felhők fenyegetést sugallnak. Minden kép a maga módján zseniális.

     Befejezésül: a motívum tovább élt a századok során, s elérkezett a magyar irodalomba is. Ami Vörösmartynál még pozitívum volt, hogy egy újabb kor Bábelét építve, bekukkanthatunk a „menny ajtaján” (2), az Adynál a meg nem értés jelképe lett:

                 „Vajon fölébred valahára
                  A szolga-népek Bábele.”

                                              (Magyar jakobinus dala, 1908)

 

(1)Nimródot Kézai megteszi a magyarok ősének. Arany Jánosnál:

                 „Hunor Magor két dalia,
                   Két egytestvér, Ménrót fia.”
                           (Rege a csodaszarvasról)

(2) Gondolatok a könyvtárban, 1844

A kőszívű ember fiai

 Ephialtes

- Ez egy nagyon jó regény!

- De miért? Mert Jókai írta?

- Igen, azért.

 I

     Egy Tóth Krisztinával készült interjú kavarta fel - ki tudja hányadszor és abszolút fölöslegesen, mert minden marad a régiben - az állóvizet a kötelező olvasmányok ügyében. A költőnő Az arany ember nőalakjainak ábrázolását kifogásolta, feltételezve, hogy ők rossz mintát adnak az ifjú olvasónak: Timeának nincs szabadsága, Noémi megosztozik a férfin. Csupán azt felejti el Tóth Krisztina, hogy Jókai, bár a regénynek sok valós részlete van, alapjában véve a romantika elkötelezettje volt, s képzelete alakította emberábrázolását, nem pedig a szürke valóság.

     Jó, elismerem, Jókai óta mi is kissé romantikusnak látjuk a világot. Talán jobb lenne Móriczcal kezdeni?

     De most hagyjuk az „arany ember” feleségeit, vegyük górcső alá inkább A kőszívű ember fiait, mely az általános iskola 7. osztályában kötelező olvasmány. Ráadásul olvasmánynaplót kellett írni, 50 kérdésre válaszolva. Könnyelműen megígértem Mariettának, egy utcabeli kislánynak, hogy segítek megírni azt az (átkozott) naplót. Kár, hogy majdnem 60 évvel ezelőtt olvastam a regényt. Akkor viszont a gimnáziumban. Máig emlékszem, mit emelt ki tanárnőnk: „Lélekcserélő idők járnak.” (Errefelé most is így van!)

     Újraolvastam. Nem részletezem: nem volt könnyű, Mariettának sem. Sokszor elveszítettük a fonalat. Bonyolult, szövevényes a regény. A sok latin szó, kifejezés, idézet persze valamikor nagyon jól jöhet Mariettának, feltéve, ha majdan filológus lesz. Itt van például az Ephialtes című fejezet. Nincs jegyzetelt kiadásom, így nehéz volt eldönteni, melyik Ephialtesről van szó, kire vonatkozik ez az név.  

 II 

     "Lélekcserélő idők járnak, fiam!" Így hívja Richárdot haza az özvegy, bár a katonát köti legjobban esküje, mégis az anyának nagyobb hatalma van: a közös anyára, a honra hivatkozik, mint Vörösmarty:

                                         „Oh gyertek ölembe,
                                          Szép gyermekeim;
                                          Áldásra emelten
                                          Várnak kezeim.”

                                                            (Elhagyott anya, 1837)            

     Ugyancsak itt olvasható az az emlékezetes mondat: „Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált." Szerencsés esetben, s mindenképpen a gimnáziumban, össze lehet kötni Radnóti egyik sorával: „… várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.”
     Ezenkívül, ha jól sejtem, Jókai volt az első kubista, egyedül az egyiptomi piramisok építői előzték meg:

     "Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt." 

     A jóval szükséges szembe állítani egy gonoszt is (vagy fordítva?), és ez a szereplő Rideghváry Bence, aki arra hivatott, hogy  haldokló Baradlay Kazimirt helyettesítse. De egyben mesei rém is: "Ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára lelt."

     Baradlay Kazimir utasítása szerint a leendő özvegynek Rideghváry Bencéhez kellene férjhez menni! Nagy szerepjátszóvá válik Rideghváry, amikor a kézfogó napján kiderül, hogy hoppon marad: "Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól.” Őt ne lássa senki vesztesnek.

     Ámde ezután a főispáni posztért folytatott párharcban is kudarcot vall. Amikor Baradlay Ödön megjelenik a beiktatáson / választáson vitathatatlan a győzelme: (Rideghváry) "Olyan volt, mint mikor a sakál találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben." A paradoxon az, hogy sorozatos veresége majd visszájára fordul, nyerni fog, Baradlay győzelmei pedig nem mások, mint a vérpadhoz vezető út állomásai. (Jenő fogja megmenteni.)
     A polygonális (1) arc a bécsi forradalom napjaiban is megjelenik, majd érezve a veszélyt, elsőnek menekül Bécsből.

     Rideghváry persze minden Baradlay-fiút le akar győzni vagy megnyerni magának. Ödön fölényesen kiüti őt a nyeregből, Richárd tudomást sem vesz róla, Jenő a gyenge pont. (S lám a gyengéből lesz legnagyobb hős.) Őt csak a szerelem (Alfonsine) érdekli, még egy szentpétervári (nagyon kényes ügy) titkári állást is elvállalna, ha anyja nem lépne közbe.

     Elérünk végre az Ephialtes c. fejezethez. Mint említettem, Jókai pazarlóan szórja az olvasó elé tudásának gyöngyszemeit. Coriolan, Salamon, Belizár, Foscari, Bolivár, Béldi Pál s maga Krisztus kerül szóba. Aztán Pausanias, Epikur, Xerxes nevével találkozunk két oldalon, a földrajzi nevekről nem is beszélve. Jókai sorra veszi azokat a történelmi alakokat, akik meggyűlölték hazájukat, de vissza is vonják átkaikat. (Szegény Marietta.)
     Nagyon éles kijelentéssel kezdődik ez a fejezet: "Én gyűlölöm a hazámat." Az az Ephialtes mondja ezt, aki elárulta a spártaiakat, de Jókai mindjárt vissza is vonja a megdöbbentő szavakat: "Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek. Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta." (Ilyen humor ma nincs.) Sejtjük, hogy az Ephialtes név Rideghváryt jelöli. Nem is a gyűlölet mozgatja Rideghváryt elsősorban, hanem a haszonlesés. "Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutassuk be őket." - mondja Jókai. Milyen nagyszerű játék a szavakkal! Ez a nagyra nőtt törpe Rideghváry, aki Tallérossy Zebulonnal társalogva szórja latinul a Vergilius-idézeteket. Szegény Zebulon nem ért az egészből semmit. (Marietta se.) Végül Rideghváry németül veti oda: elfogni, felakasztani, mármint Ödönt.
      Zebulon csapdába esett, magában ezt gondolja: de hát Ödön meggyőződésből tette azt, amit tett: részt vett a szabadságharcban. Nem a haszon céljából. Rideghváry érzéketlen, de Alfonsine-t a gyűlölet vezérli, elvesztvén mindent, ami számára fontos volt. Jól megértik egymást a minden-tagadásban. (Sötétség c. fejezet)

III

     Jókai műve kiválóan alkalmas arra, hogy a tanár bemutassa, mi a romantika. De lehet, hogy a regényből egy kis részlet, egy fejezet elég lenne. (Pl. Ödön útja hazafelé Oroszországból, kedvencem volt annak idején, a farkasok miatt.) Egyébiránt az lenne jó, ha a tanár és a diákok közösen döntenék el, hogy mit olvassanak. Úgyis minden út Rómába vezet.
     A regénynek az a kritériuma, hogy szövevényes legyen. A kőszívű ember fiai túlságosan az egy általános iskolai tanuló számára. Tele van latin idézetekkel, mitológiai utalásokkal. Annak idején mi is nyilván sok részletet átlapoztunk. De tudtuk, hogy nagy és fontos író szól hozzánk, akihez még nem nőttünk fel, akit még nem értünk teljesen. Tudtuk, mert olvastuk. Tudtuk, hogy van egy És mégis mozog a föld, egy Rab Ráby, s A kőszívű ember fiait megelőzte az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán.

     Marietta nem tudja, még nem eredt a könyvek titkainak a nyomába.

(1) sokszögű

Hemingway: Fiesta

 

                                                                   A sebesült Hemingway

     "Hemingway Fiestájában van egy mondat, mely, ha elkerüli az olvasó figyelmét, az egész regény kulcsa elveszett."  (Bodor Pál) 

       I.

     Lehet a Fiestát szeretni vagy nem szeretni. Tulajdonképpen nincs olyan íve, mint egy fejlődésregénynek vagy egy kalandregénynek. Mondhatni mozaikokból, jelenetekből illesztette össze az író. Hemingway első regénye egy magatartást körvonalaz, egy életérzést mutat be, miként múlatják az időt a fiatal amerikai írók Párizsban, milyen nyomot hagyott testükben-lelkükben a háború. Fitzgerald pedig A nagy Gatsbyben megírja, milyen otthont hagytak hátra. A végén a pamplonai fiestába torkollik az egész. Úgy tűnik, hogy az ég egy adta világon nem csinálnak semmit, csupán a kávéházakat és kocsmákat járják. Pedig nem egészen így van. Ezek az írók, miközben élnek, s nem könyvtárba járnak, élményt gyűjtenek. „Minden dolog apja valóban / a háború.”[1] Nyilván másképpen ír az az író, aki megjárta a háborút.[2] Hemingway tizennyolc évesen indult a háborúba. Az olasz fronton szolgált, itt sebesült meg. Erről szól a Búcsú a fegyverektől c. regény, melyben így összegez: „Nincs rosszabb a háborúnál … Ha győzünk, akkor se nyerjük meg a háborút … Minden országban egy osztály uralkodik … Ennek köszönhetjük a háborút.” (Sofőrök szavai) A Fiestában: „Valószínűleg tovább fejtegettük volna ezt a kérdést, megegyeztünk volna abban, hogy a háború tönkreteszi a civilizációt….”

     Elveszett nemzedéknek nevezték a Párizsban megtelepedett írókat. A háború volt a fő élményük, s jellemző, hogy már Hemingway első novelláskötetében, A mi időnkben, (1925) is ott vannak a háború kegyetlenségének jelei. (Szmirna rakpartján) A Fiestában csak háttér, de a főhős Jake, olyan sebet kapott, mely egész életére boldogtalanná tette. A könyv 1926-ben jelent meg. Az eredeti címe: The sun also rises, azaz A nap is felkel (Dérynél). Géher István az 1985-ös kiadás (Olcsó Könyvtár ford.: Déry Tibor, 7.50 Ft) utószavában feltárja a cím bibliai vonatkozásait. A Prédikátor Salamon könyvében más szóhasználattal él a bibliafordító: „a nap is feltámad”. A király így elmélkedik: „Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig örökre megmarad. És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ismét feltámad…”

                                                                Az első kiadás

      Az elmúlás csak az emberre vonatkozik. Elmúlik az öröm, a veszély és a szégyen pillanata. A fiesta is véget ér egyszer, szétszéled a „különös társaság”, eltemetik azt a fiatal férfit, akit felöklelt a bika, elmúlik Romero dicsősége, mint ahogy Belmontéé is elmúlt, aki most Romero mellett a futottak még kategóriájába tartozik.

 

II.

     Különös társaság címmel jelent meg az első fordítás Németh Andor tollából (1938). A Nyugatban Vas István írt szellemes kritikát róla: milyen jó ezeknek az amerikaiaknak, ellentétben a magyar írókkal, Párizsban élvezik az életet, majd kirándulnak a spanyol Pamplomába. De ő is pontosan látta, hogy a mélyben milyen vonzások és taszítások zajlanak. A főhőst, Jake-t leüti cimborája, Cohn, majd ugyanő tizenöt ütést visz be Romerónak, aki, ha imbolyogva is, állja a csapásokat, és vissza is adja. Ezzel párhuzamosan tetőfokára hág a bikaviadal.

     Közben el kell mondani, hogy mindenki odavan Brettért, elsősorban Jake. Ez kölcsönös, de mint tudjuk, Jake megsérült a háborúban. Cohn is eszeveszettül odavan a nőért, föl nem fogja, hogy dühöngése mit sem ér. Itt és most csak Romero győzhet, akinek férfiszépségét, ügyességét, eleganciáját csupán Lorca tudta volna versbe foglalni. Romero a 18 éves fölfelé menő csillag, Belmonte zuhan lefelé.[3] Hemingway akkor a legnagyobb, amikor eszköztelen. A mások számára észrevehetetlen szenvedést érzékelteti. Brett és Romero együtt távoznak csöndesen a bárból, s visszatérve Jake már csak az üres asztalt látja. Magyarázat nincs. Ez Hemingway ars poétikájából következik: „Ha egy prózaíró eleget tud arról, amiről ír, elhagyhat dolgokat, amiket tud, s ha az írása eléggé igaz, az olvasó éppen olyan erősen érezni fogja azokat a dolgokat, mintha az író odaírta volna. Azért méltóságos a jéghegy vonulása, mert csupán nyolcadrésze emelkedik ki a vízből." Vagyis a megformálás, látszólagos egyszerűsége ellenére, túlmutat a puszta valóságon, s "közölni" tudja a negyedik és az ötödik dimenziót. (Bodnár György) 

     III.

     Egyébként Cohnhoz fűződik az egyik legfontosabb gondolat: „Szeretném, ha lenne valami értelme az életemnek.” Mindannyian azt keresik. Jake-nek a háború után el kell viselnie a szerelmi csalódást is, mégis talán ő a legfegyelmezettebb közülük. Mike alkoholista bajkeverő, visszataszító, hogy minduntalan beleköt Cohnba zsidó volta miatt, Bill iróniája mögé rejtőzik, Cohn, a balek, mindig kimondja, amit gondol, s Brett, akinek „olyan vonalai vannak, mint egy versenyjachtnak”, bizonyára jobb sorsra (férfira) érdemes. Hemingway szinte minden művében keresi azt a hőst, aki rendkívüli körülmények között kockáztat. A veszély legyen igazi. Ilyen Robert Jordan Az akiért a harag szól önkéntese vagy Santiago, az öreg halász. Az igazi pikadorok is mindig kockáztatnak, jóllehet a kihívások vállalása és a helytállás nem más, mint a félelem legyőzése.

     Ezért vonzódik hozzájuk Hemingway. Jake-hoz hasonlóan helytálló hős lesz Romero is, akit Cohn félig agyonver, mégis hiba nélkül abszolválja a bikaviadalt, s még azt is el kell viselnie, hogy a végén Brett dobja. Mégis ez az egész az ő győzelme s Cohn veresége, mert elveszíti a tartását.

                                                   Goya: Pedro Romero portréja, lásd a lábjegyzetet

     A másik fontos mondat, ami kiemelendő: a „ne nézz oda”, mely fontos  motívummá válik. „Kipakolásnak” hívják ugyanis a fiestának azt a részét, amikor a közönség megtekinti a bikákat. Ökröket terelnek oda, akik a „dühöngő” bikák lecsillapítására szolgálnak. Egy ökör bele is pusztult ebbe a „csillapításba”. Brettről azt képzelték, hogy nem fogja elviselni a látványt. „Ne nézz oda!” – mondja Jake Brettnek. De tévedett, mert ő „pokolian érdekesnek” találta a bikák halálos öklelését. Hemingway felcseréli a szerepeket: várakozásunkkal ellentétben Brett lesz rajongója (aficionado) a bikaviadalnak. (Lehet, hogy Romero miatt?) Cohn csak annyit jegyez meg, hogy azt a lovas részt ki lehetett volna hagyni. 

     IV.

     Jake kimarad (bizonyára nem véletlen) a „bevonulás”-ról, amikor a bikákat kiengedik az utcára, és a tömeg előttük szalad. „Annyian futottak a bikák előtt, hogy a rohanó tömeg összetorlódott, lelassult az aréna bejáratánál, s mikor a bikák egy csomóban megérkeztek, dobogva, súlyosan, sáros véknyakkal, fejüket himbálva, az egyik hirtelen előreugrott, szarvára kapott valakit a rohanó tömegből, s a magasba emelte. Az embernek mindkét karja lehanyatlott, a feje hátracsuklott, amikor a bikaszarv beléje döfött, s a bika magasan felemelte, aztán leejtette.”

     Mi más ez, ha nem emberáldozat: egyvalakinek meg kell halnia, hogy a többi éljen. Hemingway nagyon pontos, azt az egyet Vincente Giromesnek hívják, és Tafalla környékéről jött. 28 éves volt, felesége és két gyermeke maradt hátra. A San Fermin-kápolnában ravatalozták fel, misét mondtak érte, síppal-dobbal, ünnepélyesen vitték ki a vasútállomásra…

     Ugyanez történik a lovakkal. „Nem bírtam másfelé nézni.” – mondta Brett. Hiába magyarázta Jake, hogy „amikor a bikák megtámadják a picadorokat, a bikát nézze, ne a lovakat, s rávettem, figyelje meg, mint döfi a picador a lándzsa hegyét a bikába (…) Megmutattam neki, hogyan tereli el Romero köpenyével a bika figyelmét a földön fekvő lóról.”

     Majd szinte sokkoló leírás következik arról, hogyan vonszolják ki az öszvérek a megölt bikát a porondról.

     Persze nemcsak a „különös társaság” civakodása, szerepjátszása áll a középpontban. A háttérben ott van maga a fiesta az őrült tombolásával: „egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami ezen a héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett, semminek sem lehet következménye.” Vagy mégis? Itt van ez a regény, az első.

---

[1] Hérakleitosz: „polemosz pater panton” = a háború mindenek atyja

[2] Lásd erről Karahason szarajevói naplóját.

[3] Megjegyzendő, hogy a valódi Pedro Romero a 18. században élt, s ő volt az első, aki nem lóhátról ölte meg a bikát, hanem gyalogosan. Goya festette meg a portréját.

Lapozgatva

 

                                                                         „Háború van most a nagyvilágban,                                                                                                                                                      Isten sírja reszket a szent honban.”                                                                                                                                                                                  (Vörösmarty) 

     Jóbarátom, a Google, feldobott a telefonomra három olvasnivalót, hogy ne unatkozzak, és ne kövessek el valami ostobaságot. Tudja titkos gondolataimat, hogy mi érdekel engem. Természetesen az írók, pl. Ingo Schulze, akinek nemrég jelent meg egy regénye Jóravaló gyilkosok címmel. Schulze azonnal reagált az orosz-ukrán háborúra is: elsősorban mint férj és családapa: „Nem tudom, milyen gyakran mondtam már, hogy az, hogy az orosz csapatok megtámadták Ukrajnát, gaztett, és semmivel sem igazolható.”
     Idéz egy bosnyák írót, Dževad Karahasont, aki nemrég megjelentette németül Szarajevó ostroma alatt írt naplóját.  Schulze szerint, aki átélte a háborút, másképpen ír, mint más, békés halandó. Végül egy szellemes, Descartes-re utaló mondat Karahasontól : „Az a tény, hogy gondolkodsz, még nem létezésed bizonyítéka, bár ezt hitte egy bölcs. Valódi létezésedre az szolgáltat bizonyítékot, ha másvalaki is gondol rád.”
      Ingo Schulze cikke a Süddeutsche Zeitungban jelent meg. Ugyanitt volt olvasható, még a választások előtt, egy interjú Nádas Péterrel. A svéd Svante Weyler kérdezett, aki először újságíró volt Berlinben, majd Esterházy, Kertész kiadója lett. Első kérdése: milyen ember a miniszterelnök. Nádas nem tér ki a kérdés elől, de gondolom, erről mindenkinek megvan a saját véleménye, s nem kíváncsi Nádaséra. Weyler rákérdez Magyarország „különútjára”, nacionalizmusára, a főváros és a vidék ellentétére. Itt felelőssége van az Uniónak is, amikor „átvette” az országot, mondja Nádas, de talán még lényegesebb, hogy nálunk hiányzott a polgárság. De most már késő. Honnan lenne nemzeti-polgári öntudat a globalizáció korában, egy olyan országban, melynek alapja a hazugság és a lopás? Ejnye! Nem is térek ki arra, hogyan vélekedik Nádas az utolsó 30 év történetéről, bár kétségtelenül logikusan gondolkodik, és észérvekkel támasztja alá mondanivalóját. Ami az ellenzék választási sikerét illeti, szkeptikus. Befejezésül – Weyler nyomán németből – Orbán beszédéből fogok idézni: „Adjátok meg nekik, amit megérdemelnek.”
     Végül Krasznahorkai. (derStandard, Ronald Pohl) Nem tehetek róla, hogy ezek a Nobel-díjra esélyes írók kerülnek terítékre. A jelenleg Triesztben élő Krasznahorkai László Bécsben előadást tartott az Erich Fried-napok keretében.[1] A címe Fürsprache és Widerworte volt. (Mellette és ellene.) A mellette a háború áldozatainak szól, akik többek között Mariupolban szenvednek. Az ellene? Természetesen a háború ellen emeli fel szavát. Nem kíméli a csatornából előmászott titkos ügynököt, akinek hatalma van parancsot adni. Majd vissza fog csúszni oda, ahonnan jött. Addig tehetetlenek vagyunk, s távolról figyeljük ezt a hihetetlen brutalitást. A kérdésekre válaszolva beszél alkotói módszeréről: ő csak leírja azt a belső monológot, amellyel hőse megbízza. (Herscht 07769) Valójában 50-60 oldalt „ír meg” fejben, melyet később papírra vet. Sok érdekes dolgot mond még a reményről, mely nem létezik, s a háborúról, mely annál inkább. S jaj, Magyarországról is, mely tulajdonképpen nem is ország, hanem pszichiátriai intézet, ahonnan az orvosok elmenekültek, s a bentlakók vették át a „boltot”. Persze volt hatalmon az ellenzék is. A hiba morális jellegű volt.

     Meglepő mindez? Olvasnád inkább Kölcseyt, Vörösmartyt (Országháza), Petőfit („Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” Babits) Vajdát, Adyt, József Attilát? A választás a te kezedben van.

---

[1] Erich Fried (1921-1988) osztrák költő, a politikai líra képviselője.

Örkényben

 

     „Pest megye déli részén fekszik Örkény. Szomszédos települései Pusztavacs, Hernád, Dabas, Tatárszentgyörgy és Táborfalva.” Így kezdeném, ha a kisvárost szeretném bemutatni.[1] Vagy: „Késő este volt, mikor L. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. (…) A nagy kastélyt a leghalványabb fény se jelezte.” Ha regényt írnék, biztosan a fenti mondatokkal kezdeném.[2]
     De mivel egyszerű, nyugdíjas polgár vagyok (álnevem: Jegyzeth Elek), aki néha szembesül emlékeivel, a legszárazabb módon így számolok be a történtekről: nemrég busszal, vonattal, autóval bejártam Pest megye déli részét, felidézve jó néhány emléket. Az egyetem után 1974-ben költöztem Örkénybe. A Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában (korábban Gazdaképző) kaptam tanári állást s vele együtt szolgálati lakást. Magyar nyelvtant és irodalmat tanítottam meg történelmet.
     Nagy dilemmám volt, hogyan kezdjem az első órát. Sokat gondolkoztam ezen. Végül Csoóri Sándor egyik kis verse mellett döntöttem. Legyen rövid és érthető, ragadja meg olvasóját/hallgatóját, a sok helyről érkezett fiúkat: 

                                                        Valaki súgja 

                                    Valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda,
                                    fölkantározott késen érj oda
                                    s ha út nincs: te légy az út oda,
                                    mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
                                    elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
                                    zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
                                    sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
                                    sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
                                    fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
                                    valaki súgja, menj oda,
                                    szánkón, repülő kövön érj oda. 

     Én is valahova oda akartam érni. Nagy lelkesedéssel szavaltam a verset, s úgy éreztem Csoóri megnyerte nekem a csatát.
     Minden óráért meg kellett küzdenem. Az első röpdolgozat nyelvtanból mindenkinek egyes lett. Kétségbeesve mutattam a krikszkraksz lapokat Pável István igazgatónak. Meglepetésemre úgy vélte, valamit elrontottam. Változtass a módszereden vagy a mércéden! Emberséges ember volt, kiváló szónok. Barátságosan fogadtak a többiek is. Most 48 év után nézegetem a megfakult tablókat: szigorú arccal tekintenek rám a régi tanárok. Önmagukat adták, életüket adták az iskolának. Nekem két év volt kiszabva.
     48 év telt el, megbűvölten bolyongok az egykor szép parkban. Most menekültek is laknak a kollégiumban. Míg keresem a Grassalkovich-kúria épületét, senki ismerőssel nem találkoztam. Azonban az új tanítók közül egy-kettővel sikerült szót váltanom. Még volna helyem, mondják. (74 évesen?) De jó lenne újra elmondani:

                                                         … menj oda,
                            szánkón, repülő kövön érj oda… 

      De hova, töprengek, s ott mi vár?

---

[1] Idézet Patak Gábor könyvéből: Örkény, 2020.
[2] Vajon kitől származik a 2. idézet?

Jekyll és Hyde az Operettben

 

      A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már. (Centauri) 

     Talán nem véletlen, hogy a musical-produkció címlapján meg sem említik Stevenson nevét. Az ő regénye alapján készült a színpadi előadás. Ennek az lehet az oka, hogy a musical olyan mértékben eltér a regénytől, hogy már alig lehet ráismerni az eredeti történetre. Ami megmaradt, az az átváltozás, a gyilkosságok, s végül a szörny/doktor halála. Persze végső kicsengésében a musical is ugyanazt mondja, mint a regény.

     Mi az új? Természetesen a zene, az énekszámok, a tánc, a látvány. Homonnay Zsolt (Jekyll és Hyde) viszi hátán az egész előadást, s voltak megható, szép pillanatok Nádasi Veronika (Lucy) és Fekete-Kovács Veronika (Emma) alakításában is. Új szereplők népesítik be a színpadot, s új a gyilkosságok motivációja. A regényben a külön vált rossz, gonosz Hyde nem azért gyilkol, mert igazságot akar szolgáltatni, hanem a lényéből fakad. Másrészt az eredeti Jekyllnek nem az a célja, hogy apját meggyógyítsa, ő egyszerűen "tudományos eretnekségről" beszél. Az emberkísérlet azonban egyik esetben sem sikerülhet. Ebben hasonlít némileg Frankensteinre.

     Vajon visszafordítható-e az átváltozás? A motívum ősrégi. Már Az ezeregy éjszaka meséiben is előfordul. Ott a szultán egy varázsige segítségével egy papagáj alakját veszi fel. Nem könnyen, de visszaváltozik emberré. Hasonló a gond Hauff meséjében, a Gólyakalifában, ott is tudni kell, mint manapság, a jelszót.[1]

     A két személyiség, Jekyll és Hyde, tudnak egymásról. Viszont Jekyll egyre jobban szenved attól, hogy a rossz felülkerekedik, egyre erősebb lesz. Egyre nagyobb a feszültség, a belső dráma, a küzdelem a jó és a rossz között. Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Jekyllnek el kell pusztítania Hyde-ot. Ezt kívánja a megmaradt jobbik énje, jóllehet ezzel önmagát is megsemmisíti. Varázsszó nincs. Beteljesedett, amit Madách megjövendölt:

                                               Te nagy konyhádba helyzéd embered,
                                               S elnézed néki, hogy kontárkodik,
                                               Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli.
                                               De hogyha elfecsérli s rontja majd
                                               A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.

                                                                             (Lucifer)

---

[1] Babits is továbbviszi a motívumot a Gólyakalifa c. regényében.

Illyés Gyula: A magánszorgalmu kutyák

 

                                                                               I. Gy., wikipedia

                                                                                                       A 80 éves Vasy Gézának

      Csorba Győzőről írtam legutóbb, most is vele folytatom, igaz, most Illyés Gyula egyik verséről lesz szó. Azonban Csorba – sokakkal együtt – verssel köszöntötte Illyés Gyulát a 80. születésnapján. Ennek utolsó versszakát idézem: 

                                              „… a törzs megáll
                                            ahogy bajban torpan a nyáj,
                                           míg föl nem hangzik a
                                           pásztor erős szava.” 

     A bibliai időkig nyúlik vissza a nyájat őrző pásztor képe. Illyésnél a törzs összetartozást, védelmet jelent a pusztulás ellen.[1] Nincs ellenségképe. Újabb időkben, nem elsősorban az irodalomban, más értelmet kapott: az elkülönülést jelenti. Illyésnél nem, ő inkább összeterelni akarta volna a magyarságot, miképpen a nevezetes Számadó c. versében írja: 

                                        „Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
                                          Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.” 

     Ilyen bibliásan látta önmagát, mint akinek küldetése van. S való igaz: különleges szerepet töltött be ő a 20. század középső felének irodalmában. Hűséges krónikása, Vasy Géza írja, aki könyveiben sok mindent megvilágított, helyretett:  „József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László, Márai Sándor, Déry Tibor, Tamási Áron mellett Illyés Gyula volt e nemzedék legfontosabb írója.” Mégis hihetetlen sok támadás éri:

     "Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket - és csak fogom a fejemet." (1962)

     De valamiképpen mindig szembeszáll csalódásaival, kudarcaival, fájdalmaival, a körülmények szorító hatalmával. Érdemes végigolvasni a Dőlt vitorla c. kötetét (1965), mely Vasy Géza szerint Illyés egyik legfontosabb verseskötete. Ennek is megvan az íve: a fájdalmas magány képeitől vezet az optimista befejezésig. [2] A társadalmi folyamatok, ha lassan is, őt igazolják: a hatvanas évek elejétől kezdve számos pozitív dolog történt. Elsőként talán Déry szabadult ki börtönéből. Korábban éppen  Illyés és Németh László járt közben. De eltartott néhány évig, míg valóban érezhetővé vált az enyhülés.

                                                                            * 

     A mára rendelt/kiválasztott vers, mely először az Új Írásban, majd a Dőlt vitorla c. kötetben jelent meg, visszatekintés,  a keserűség, a mélységes csalódás verse: 

                                                A magánszorgalmu kutyák 

                                                         Faluzási emlék

                             Legtöbbet mégis ők gyötörtek.

                             A magánszorgalmu kutyák!

                                      Ámuldozva utáltuk őket.

                              Ez volt mégis a legcsúnyább

                              Sem a házat és sem urát

                              nem védték. Miért is dühöngtek?

                             Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,

                             hangjukba fúltak, a buták.

                             Aki csak utcájukba ért,

                            szaggatták volna cafatokra,

                            csontját mindet megropogtatva,
                            külön-külön leszopogatva
                            egy köhejért, egy zörejért.

                           A magánszorgalmu ebek.

                           Ahogy végigfutva a láncot

                           két lábra állva azt a táncot

                           járták: vért, vért, vagy megveszek!

                           Ahogy az éji falun át

                           morse-mód híreket csaholtak:

                           messze beadva élőt-holtat

                           s mert nem téphették le a holdat,

                           zokogtak, szörny kanik s szukák!

                           Ez volt mégis a legcsúnyább.

                           A magánszorgalmu dögök,

                           a nyívók-sívók, hogy a gazda,

                           rúgta őket végre hasba:

                           coki pokolba, ördögök! 

     A vers a Rákosi-rendszer gyilkos indulatú kiszolgálóiról szól. Amikor megjelent, egy kortárs visszaemlékezése szerint, sokan sértve érezhették magukat, hiszen úgy hitték, jó ügy érdekében cselekedtek. Mint tudjuk "mindenki szem a láncban": meggyőződésből, kényszerűségből, tudatlanságból vagy félelemből kiszolgálták (az emberség határain belül) a hatalmat. Illyésnél a „magánszorgalmu kutyákkal” van a baj, az eleve gonoszakkal, akikben túltengett a szolgalelkűség, s túlbuzgóságból „túljátsszották” szerepüket, s valóban a másik elpusztítására törtek. Ők mi mást érdemelnének: „Ámuldozva utáltuk őket./Ez volt mégis a legcsúnyább.” 

* 

     Illyés fiatalon azt vallotta, hogy „a verset nem a rím és a ritmus teszi, hanem az indulat.” Valóban, az indulat szinte szétfeszíti a verset, de nem elsősorban a költő indulata, hanem az ellene acsarkodóké. Azzal vág vissza, hogy torzképet rajzol a rátámadókról. Petőfi párhuzamos versében az indulat belülről jön: 

                                       „Mit ugattok, mit haraptok
                                         Engemet, hitvány ebek!
                                         Torkotokba, hogy megfúltok,
                                         Oly kemény koncot vetek.” 

       Mi teszi nagy verssé „A magánszorgalmú kutyák”-at? Besorolhatjuk-e valóban a nagy politikai versek közé? Mindenesetre az olvasó szeme minduntalan megakad ezen a verscímen.  Szinte észrevétlenül lényegül át a hétköznapi élmény egy magatartás, egy világ rajzává.  A verset átszövi a vérszomjas kutyák metaforája, melyben a képsor minden mozzanata megfelel egy-egy gondolatnak.  (Allegória). A „hivatalos” kutyák ugatása majdnem természetes, legyenek azok kritikusok vagy irodalomtörténészek, de a „magánszorgalmu kutyák” támadása fájdalmasan érinti a költőt. Kezdetben, csak ”hörögnek, fölhömpölyödnek", majd „szaggatták volna cafatokra” áldozatukat. Járták a táncukat, mint egy orgián: „vért, vért, vagy megveszek.” Végül „zokognak” a ”nyívók-sívók” tehetetlenségükben, mert nyakukon a lánc. Tragédiájuk, hogy a „gazdát” is felbőszítik. Számukra képtelenség, hogy maga a gazda fékezi meg leghűségesebb híveit. Nem tudják, hogy ők csak eszközök a hatalom kezében, szemek a láncban. Paradox módon a költő is egy láncszem, olyanformán, hogy ő a célpont.

---

[1] Lásd: A törzs szavai c. verset a Különös testamentumban. 
[2] Azóta más szelek fújnak. Petri egészen másként látja a világot:
                 „hagyjunk már végre föl a reménnyel.
                  Lehet élni hit és perspektíva nélkül.” (A Dunánál)