Kertész Imre: Az angol lobogó 4

1956 

     Az angol lobogó első része az újságíró kálváriája, majd a Walkür után a további sodródás leírása következik. Talán a lakásügyre lehet felfűzni a további megpróbáltatásokat. Ezekből tökéletesen érthető, hogy miért ismétli az elbeszélő újra és újra a „katasztrófa” kifejezést. Későbbi felesége (Kertészé is) egy internálótáborból szabadult, kegyelemből egy konyhában lakott. Majd egy alvilági színekkel festett albérlet után sikerült beköltözniük a felesége régi lakásába. De milyen szerencsés fordulat, hogy itt akad kezébe Thomas Mann már említett, megvilágosító erejű novelláskötete: „Ezzel a könyvvel – így éreztem elkezdődik életem radikalizálódása, amikor életvitelem és annak megfogalmazása többé nem állhat egymással semmiféle ellentmondásban. (…) Azt hiszem, akkor ismerkedtem meg az olvasás élményével, az olvasás semmihez, az általában olvasásnak hitt és nevezett élményhez a legkevésbé hasonlítható élményével, az olvasásnak azokkal a rohamaival, azzal az őrületével, amely az embert jó esetben is egy életben egyszer vagy kétszer ha meglepi tán.” (1)

     Ezután kezdte el olvasni Thomas Mann Goethe és Tolsztoj c. esszéjét. (2) Ez is mérhetetlenül lázba hozta. Új, másfajta horizontot nyitott ez az írás is. A Walkürhöz hasonlóan a valóság fölé emeli olvasóját, s valamiféle ígéretet tartalmazott. Mint 1956.

     Kertész finoman utal rá, hogy érezhető volt: valami készülődik. Azon a nevezetes napon hősünk az Olasz Intézet nyelvóráján vett részt, amikor Signore Perselli, a direttore, aki korábban oly utánozhatatlan eleganciával mutatta be, hogyan kell ejteni a „molto” szó zárt o-ját, váratlanul berontott a terembe. Kint már hullámzott és háborgott a tömeg, és visszafordulásra késztette a nyitott teherautón érkező katonákat. Ebben rejlik Kertész művészete, az ellentétek játékában, ahogy az olasz nyelv szépségeiről hirtelen átvált a forrongó tömeg bemutatására, ahogy érzékeltetni tudja, hogyan nyílik meg az Intézet súlyos kapuja, hogy kisurranjanak a tanulók az utcára.

     Ezekben a napokban lázasan olvasta Thomas Mannt, és figyelte az eseményeket, melyek „igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmet…” (3) Nyomasztó volt azonban mindenütt a pusztítás nyoma. Szintén rosszat sejtetett az angol lobogó felbukkanása. (Végre!) "Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek.” (4) Nyilván? Az iszkol ige a menekülésre utal, a dzsip a repülőtérre igyekezett a tömeg gúnyos tapsa kíséretében. Ezt az értelmezést erősíti az utolsó, ironikus Thomas Mann-idézet, mellyel egy bizonyos Johnnyt jellemez: „Tőle nyertem első benyomásomat az angol nemzeti jellem sajátságos fölényéről, amelyet később oly nagyon megtanultam csodálni.” (5)

     A felvonuló orosz tankok – kanyarodva, kanyarodás közben megzökkenve – mindig leadtak egy lövést a vén szecessziós bérházra, „úgyhogy ez a tátongó üreg végül úgy nézett ki, akár egy halott ember végső csodálkozásában eltátott szája, amelynek most egyenként még minden fogát is kiverik.” (6)

     Elvégeztetett. Ezért a hallgatás, hogy választ adjak egy korábbi kérdésre. Marad az „önmegtagadás, mint alkotás”, vagy másképpen fogalmazva, optimistább kicsengéssel: a tanúságtevő élet. (6) 

Vége

(1) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 53-53. l
(2) Talán éppen ezt a kiadást forgatom most én is: Thomas Mann: Válogatott tanulmányok, Magvető, 1956, 63-190. l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 57. l.
(4) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 58. l
(5) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 59. l Az idézetet Kertész Thomas Mann egyik elbeszéléséből vette: Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar, in: Th. M. elbeszélései, Magyar Helikon, 1961, 437. l.
(6) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 60. l.
(7) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.),63. l.

Babits igéi ma

     Valamikor kezdő tanár koromban sokat forgattam Makay Gusztáv verselemző könyvét: "Édes hazám, fogadj szívedbe!..." (1959). Makay korábban élőszóval is, módszertani könyvével is igyekezett bevezetni bennünket a tanítás rejtelmeibe.

     Most véletlenül kezembe kerültek a pécsi Sorsunk c. folyóirat (1941-1948) számai. Várkonyi Nándor volt a főszerkesztő, a társszerkesztők között Weöres Sándor és Lovász Pál mellett ott volt Makay Gusztáv is.

     Az első évfolyam 4. számában fedeztem föl Makay Babits-esszéjét, mely úgyszólván a nagy költő halála pillanatában született:

     Nem volt politikus. A politikus célja a tett, és a pillanat esélyeit mérlegeli. "Én nem vagyok reálpolitikus s nem ítélhetem meg a pillanat szükségességeit — írja Babits önéletrajz-kötetében. — Feladatom ennek épp az ellenkezője... író vagyok, a szellem embere. Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei". A szellemi költő tehát a lelkiismeret és az örök szellem szava, figyelmeztetés és őrködés az ingatag kor veszélyei között. Így szabadabb, mint a tett embere; s ehhez a függetlenséghez jó iskola volt az elefántcsonttorony költői magánya. "A politikus a viszonyoktól függ. A cselekedet sohasem szabad. Szabad csak a gondolat lehet a földön; és a szó, a kimondott gondolat. De ez néha már maga is cselekedet".

Tornai József: Zene, margaréta

          Megismered a gyermekkort, a végsőt,
          az aggodalmakat anyád szavából;
          a munkát és a könyvek szárnyát később
          s amit sugall egy hullócsillag-zápor.

          A sorsot, istent, zenét, margarétát;
          hazád, amelynek irgalom a földje,
          és az időt, a süketet és bénát
          s a titkot, ahogy titok mindörökre.

          Barátaid és minden ellenséget,
          s a szerelmet, amelyért fizetsz százszor,
          s mint aki villám-csattanásra ébred,
          kísértet-arccal kimész a világból.

                          (T. J.: 1927-2020)

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

A szülőház

     Miért olvassunk Tamásit? Mert az erdélyi író története pont száz évvel ezelőtt kezdődött: „…egy esztendőre rá, hogy a románok kézbe vettek minket székelyeket...” Ennek ellenére a műben nem érződnek a nemzetiségi ellentétek. Ha van is ellentét, az inkább a szegény és a gazdag ellentéte, azaz a becsületes, törekvő emberek, illetve bűnöző, másokat megfélemlítő, kisemmiző emberek között húzódik. Szakállas Ábelnek és szegény sorsú társainak a megélhetésért folytatott küzdelem teszi ki életüket.

     Érdemes olvasni, mert kivételes szépséggel tudja megidézni az erdélyi tájat, a természet és az ember kapcsolatát, beleértve a Bolha kutyát is: (halottak napján) „ A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak; az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüstrügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek.”

     Ehhez társul magától értetődően a tájnyelv, mely megörökíti a székelyek mindennapjait s gondolkodásmódját. Példák: kaliba (faház), pityóka (burgonya), törökbúza (kukorica), puliszka (kukoricakása), ánti (ördög, eredete: Antikrisztus), cáp (bakkecske) stb.

     Ami a regény műfaját illeti, egyrészt nevelődési regénynek, fejlődésregénynek mondhatjuk. Ugyanis Ábelre jellemző a tudásszomj. Lekötik a könyvek, igaz egyelőre csak Nick Carter kalandjai. S ha szorult helyzetbe kerül, csavaros észjárásával oldja meg a helyzetet. Ábel a Hargitán arra van ítélve, hogy önálló, felelős egyéniséggé váljon: „Kitanulni ezt a világot”, mondja az igazgató. Ez lesz Ábel feladata. A felismerések sorra következnek: „A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam erejéből akarok ember lenni. (…) Te is vagy valaki, s nemcsak egy kutya, akit letesznek valahova, hogy őrizze a környéket.”

     A különféle megpróbáltatások érlelik, edzik olyan emberré, aki nemcsak sodródik, hanem tud dönteni a sorsáról, sőt ő lesz apja védelmezője Fuszulán és Surgyelán ellen. Robinzonhoz hasonlóan egyedül építi fel saját világát.

     Az első rész robinsoni szituációja után a kalandregény (pikareszk regény) műfaji sajátosságai lépnek előtérbe. Megjelennek a jókedvű barátok. A gvárdián tűzbe dobja a Nick Carter-regényeket, helyette küld majd vallásos irodalmat. Márkus sorsa kész rémregény: „törvénytelen” gyerek, annak is árva. A csaló Fuszulán fenyegető alakja is újra meg újra visszatér.

     A 3. részben folytatódik a kalandok sorozata. Egyre nagyobb megpróbáltatások várnak rá. Nyakára ültetik Surgyelánt, a csendőrt, aki a hatalmat testesíti meg, s szinte mindenétől megfosztja Ábelt. A sas-lakoma majdnem az életébe kerül. Beteg édesanyját sem tudja meglátogatni. Végül színt vall Surgyalán: szövetkezik Fuszulánnal, a pandúr a rablóval.

     A 4. rész az újrakezdés. Ábel felméri, mije maradt Surgyelán után. Csupán a hideg és a rengeteg bolha. Bár voltaképpen már nem is haragszik rá, hiszen volt hozzá egy-két jó szava is. Megjött apja, vele is „leltárt” készítenek. A legnagyobb veszteség édesanyjának a halála. S újra jönnek Fuszulánék. A rossztól nem könnyű megszabadulni: „Az arcuk fakó és sovány volt, belepve szakállal torzon-borzosan, kivált a Fuszuláné.” De sikerült ezt a kalandot is ép bőrrel megúszni. Mindazonáltal Ábel arra a következtetésre jut, hogy: „… minden embernek őrködnie kell a világ rendje felett, mert a becsület azt kívánja. Ha ez így van, s mi mégis tűrjük a rablók sétafikálását, s alkalmas időben sem játsszuk a törvény kezére őket, hanem ellenkezőleg: dugdossuk és melengetjük, akkor mi is cimboraságba esünk.” Babits sem mond mást a Jónás könyvében.

     Ez a helyzet azonban másképpen, szinte mesei módon (újabb műfaj) oldódik meg. Márkus a halálos beteg intéz szózatot a rablópároshoz: „Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek?”

     Ez a szónoklat olyan erővel hat a két latorra, hogy megjavulnak. De megváltozik Ábel is. Felnőtt, nem az apja által kiszabott utat fogja járni. Ami állandó: az édesanyja szeretete.

Térey János: Udvari kultúra

Vasalt vagy, mégis űzött,

Mint egy közszereplő, mivel ott élsz,
Ahol az irodista az isten,
A sajtó élet vagy halál;
A klientúra kenyérért könyörög,
És cirkuszba zúdul a zöm.

A barbár
Hév s a királyválasztó
Lelkület egyként alszik.
A középosztálynak fél lépés is fárasztó.
Mozgékony népünk sem lázad már.

Hé, bloggerek és brigantik,
Hol van Dél-Kalifornia ezeregy
Földrengése?
Valahány fiatal lángész
Tündöklése
Enyészik a váltóláz és
A ragály közepett’?...

Úrhatnám ízlés diktál:
Csuklóztat az udvar;
Ugráltat a céged;
Tartóztat a kordon
Véleményvezérek
Rengette porondon.
Jól vagy? Mi a gond? Mid fáj?

Ha szalonban szerepelsz,
Az is udvari kultúra.
Ahol egy diktál, az már udvar;
Tíz vagy százezer udvarnok
Ugyanúgy fújja. 

Semmi szabadverseny vagy ilyesmi, felejtsd el.
A húsz éveddel látnod, hogy a pálya minden,
Csak nem egészséges erőtorna,
Fájdalmas. Mi a gond? Szemed ég, ittál?
Választott hatalom diktál;
Mégis jobb, mint a csatorna.

S aki nem tud idomulni:
Fogyatékkal él.
Tapasztaltuk ezt is. 

A velencei pestis
Bűze körülvesz;
S a nagy londoni tűzvész
Ropogása füledben. Szia,
Kocogtatják ablakod
A messzi hollók,
Egyszer Kína, máskor Szíria.
Komfortos vagy, átjárható,
Könnyű célpont; s mint a vízözön,
Hozzád zúdul a zöm. 

Dédelget a cég:
„Alkalmazkodni muszáj!”
Szelíden feleled:
„Megváltozni halál.”
Egyetlen gyönge részidő,
Egy rossz döntés, és véged.
Ne pakolj túlsúlyt a barátra,
Soha ne becsüld le az ellenséged.
Tárold szárazon a puskaport,
És ne feledd: aki nem lép egyszerre... 

Vasalt vagy, űzött és értelmiségi.
Ott élsz, ahol az irodista az isten,
A sajtó élet vagy halál;
A klientúra kenyérért könyörög,
És cirkuszba zúdul a zöm.

                    ÉS, 2016

Rákos Sándor: Ablak

          

          Így lettem hát az alvó vizek őre,
          Éjszakánként vigyázom a Dunát.
          Az ablakom magasan fönn világít
          s nagyon messzire lát.

          Egy-egy barát nagynéha felszól hozzám:
          "Hahó, vén csont! Élsz még? Mi van veled?"
          S megjelenek az ablak négyszögében,
          mint néma felelet.

          Élek, igen - és ez is hősi érdem,
          mert jogom volna rég nem élni már.
          Oka lehet, hogy bármint is kerülget,
          nem vág le a halál.

          Higgyétek el, nem magamért szorongok,
          e bús gépet miért is félteném?
          Ami bennem időtállóbb a húsnál,
          már csak azt védem én.

          A lenti lárma csöndemig nem ér föl:
          néma küzdő - rejtőzködve lakom.
          Csak biztató baráti halihóra
          nyílik meg ablakom.

     Gilgames - Agyagtáblák üzenete. Először ennek a sumer-akkád gyűjteménynek a fordítójaként ismertem meg Rákos Sándor (1921-1999) nevét. Minden leírt sora - rejtélyes módon - költészetté vált. Saját verseivel is így volt ez.

Kavafisz: Sírfelirat(ok)

Számosz

Idegen, a Gangesz partján fekszem, én, a szamoszi
ember. Ezen a barbárnál is barbárabb földön
éltem fájdalommal, verejtékes munkával és
jajkiáltással teli élemet. Ez a folyamparti sír

sok szenvedést zár magába. Az arany tiszta
vágya űzött átokkal terhes kereskedés felé.
Indiai partra vetett a vihar,
és szolgának adattam el. Öregkoromig

elcsigázódtam, dolgoztam egyhuzamban -
megfosztva görög beszédtől, és partjától
távol Szamosznak. Ezért most nem szenvedek

borzalmasan, s Hádészba nem gyászolva megyek.
Ott leszek polgártársaim körében.
És attól fogva görögül beszélek.

(Déri Balázs fordítása)

*
Idegen, itt, a Gangesz martján fekszem én, az ismeretlen
szamoszi férfi. Ezen a minden képzeletet fölülmúló barbár
földön borzalmas élet volt a részem - csak fájdalom, könny,
rémes gyötrelem. E rettentő folyam mardosta sírhalom

iszonytató sok titkot zár a mélybe. Fékezhetetlen, elvakult 
aranyvágy hajszolt, ösztökélt gyalázatos kalmárkodásra
engemet. Ind partvidékre hurcolt, itt vetett ki bősz vihar,
majd rabszolgának adtak el. Megvénültem belé, annyit vesződtem,

kínlódtam én, dolgoztattak rogyásig, örökkön és keményen, szótlanul - 
görög szó nélkül, szép görög beszédtől megfosztva itt, s be messzire
esve, szakadva Szamosz szigetétől! Nem szenvedek többé

már semmi szörnyűséget én, s Hadész felé sem indulok kesergőn.
Ott fellelem majd nemzetségemet, lenn fajtámbeliekkel leszek együtt.
És végre valahára görögül beszélhetek.
              (1893. június)
                               (Kovács András Ferenc átirata)

     A Sírfelirat első változata az Alexandria örök c. kötetben jelent meg (2006). Déri Balázs láthatóan arra törekedett, hogy minél hívebben adja vissza az eredetit.

     Kovács András Ferenc már kötete címében is jelzi, nem fordításról, hanem átiratról van szó: Hazatérés Hellászból - Kavafisz-átiratok (2006).

     Tessék választani!

Kavafisz: Ithaka

                                      Ha majd elindulsz Ithaka felé,

                                      válaszd hozzá a leghosszabb utat,
                                      mely csupa kaland és felfedezés.
                                      A Küklopszoktól és Laisztrügonoktól,
                                      s a haragvó Poszeidóntól ne félj.
                                      Nem kell magad védened ellenük,
                                      ha gondolatod tiszta és egyetlen
                                      izgalom fűti tested s lelkedet.
                                      A Laisztrügonokkal, Küklopszokkal, a bősz
                                      Poszeidónnal sosem találkozol,
                                      hacsak lelkedben nem hordozod őket,
                                      hacsak lelked nem áll velük utadba.

                                      Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
                                      Legyen minél több nyári hajnalod,
                                      mikor – mily hálás örömmel! – először
                                      szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
                                      Állj meg a föníciai pultok előtt,
                                      válogass a jó portékák között,
                                      ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
                                      és mindennemű édes illatot,
                                      minél többet az édes illatokból.
                                     Járj be minél több egyiptomi várost,

                                      s tanulj tudósaiktól szüntelen.

                                      Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
                                      végső célod, hogy egyszer oda juss,
                                      de ne siess az úttal semmiképp.
                                      Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
                                      hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
                                      az út aratásával gazdagon,

                                      s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.

                                      Neki köszönöd a szép utazást,
                                      mit nélküle sosem tehettél volna meg,
                                      hát mi mást várhatnál még Ithakától?

                                      Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
                                      a szerzett tudásból s tapasztalatból
                                      máris megtudhattad, mit jelent Ithaka!

                                         Fordította: Somlyó György

     A Csillagok, égövek, ábrák c. verseskötetből (1965) ismerem ezt a verset. Anyám könyvespolcán volt. Ez az Odüsszeusz más, mint amilyennek eddig megismertük. Élvezte a hosszú utazást, leginkább Kavafiszra (1863-1933) hasonlított. És minden felfedezés és élvezet ellenére nem az otthontalanság érzése lengi át a csodás hajóutat?

     

Dante találkozása Odüsszeusszal

                                                             (Íme, az új ember!)

           „Én a könyvekből származó esztétikai élvezetért olvasok, s mellőzöm az értelmezéseket és a kritikákat.” (Borges)

1

     A mondat első felével tökéletesen egyet értek, a másikkal is majdnem, hisz képtelenség lenne akárcsak a töredékét elolvasni az Isteni színjátékról szóló irodalomnak. Mégsem lehet megkerülni egy-két fontos esszét, tanulmányt, pl. Babits, Bán Imre, Kardos Tibor, Kelemen János, Bruno Nardi, Giorgio Padoan eszmefuttatásait, s természetesen a Nádasdy Ádám új fordításához[1] készített jegyzeteket. Nádasdy a tercinákat rím nélkül fordította, mert úgy véli, a rímek eltérítenek a szöveg értelmétől, mely Danténál ugyanolyan fontos, mint a forma szépsége. Babits, igaz több mint száz évvel ezelőtt, még azt vallotta, hogy „… a rímtelen Dante nem Dante. Hisz a rím nemcsak testhezálló köntöse, hanem szinte röpítő szárnya és irányadó csatornája a képzeletnek. A fordításban, ahol az eredeti rímek eltűnnek, a vers folyása medrét, ugrása rugóit veszti; oktalanná, érthetetlenné válik. (…) ha valahol, épp Danténál fontos a rím. Nemcsak zeneelem, hanem a geometrikus tömörségű dikció vázát képezi: tagolja és összeköti: egységeket kerekít belőle, s az egységeket láncszemekként kulcsolja egybe.”[2] Borges még tovább megy: „a fordítás nem helyettesíti az eredeti szöveget, inkább csak eszköz és ösztönzés, ami közelebb viheti az olvasót az eredetihez.”[3] Az eredeti olvasását elnapolom, majd ha újjászületek, az olasz nyelvet fogom elsőnek megtanulni.

2

     Borges élvezetes esszéje fénymásolatban került elő egy szekrény mélyéből, (a hozzátartozó óravázlatokat kidobtam), s megvilágítja többek között Vergilius és Dante viszonyát, Paolo és Francesca szerelmét. A tetőpont azonban a Pokol 26. éneke, mely Odüsszeusz utolsó útjának a leírását tartalmazza. Vergilius lép oda a láng borította Odüsszeuszhoz és Diomédészhez. Ő tud görögül, s arra kéri őket, hogy mondják el, hogyan végezték be életüket. A középkor ugyanis nem ismerte Homéroszt. Talán jobb is, hogy Dante nem olvashatta az Iliászt vagy az Odüsszeiát: megkötötte volna a fantáziáját, s nem alkotta volna meg a „bolond repülésnek” ezt a középkori vízióját. Ugyanakkor Vergilius – természetesen az utolsó út kivételével - mindent tudott. Nagy műve, az Aeneis, beszámol Odüsszeuszról is. Az Aeneis 2. énekében énekli meg Trója pusztulását. A halálos csapdát, a harcosokat rejtő falovat a scelerum inventor, a „fő-bűnmester”, Odüsszeusz eszelte ki[4], ő csalta a görög táborba Achillest, akiért Deidamia még holtában is bánkódik. Ő lopta el társával Diomédésszel - álöltözetben a várba lopódzva - a városvédő Palladiont, Pallasz Athéné szobrát. Ezért került Odüsszeusz a Pokol 8. körébe, ahol „az álnok tervek kiagyalói” szenvednek.

3

    Aeneas menekülésének útja és Odüsszeusz hazatérésének útja majdnem megegyezik. Aeneas elhalad Ithaka mellett is: „s átkozzuk szirtjét, mért szülte a szörnyű Ulixést!”[5] Ugyanúgy megjárja az Alvilágot, mint Odüsszeusz, s mint később Dante. A trójaiak is elhajóznak Circe szirtfoka mellett. Ez fontos helyszín: itt válik el az útjuk. Aeneas sorsa és küldetése, hogy új hazát teremtsen, Odüsszeusz viszont sok viszontagság után (tudjuk Homérosztól, az Alvilágban kapott jóslat szerint) hazatér Ithakába. Teiresziász így beszél:

„Majd amidőn egy más vándor jő szembe veled s szól:

 magszóró a lapát, mit fényes válladon őrzöl,

 akkor a jó evezőt szúrd nyomban a földbe…”

(…)

             A tengerről jő majd a halálod,

gyöngéden közelít hozzád, és könnyű öregség

végén sujt csak rád, amidőn körülötted a néped

boldogan él. Ezt mondom néked igaz szavaimmal.”

                                          (Homérosz: Odüsszeia, 11. ének)

     Vagyis Odüsszeusz felcseréli az evezőt, a magszóró lapáttal, azaz felhagy a hajózással, letelepedik családja körében. Kérdéses, miért a tengerről jön a halála? Homérosz megsejtett volna valamit?

4

     Dante a Színjátékban egészen másként írja le Odüsszeusz utolsó útját, halálát. Ő még nem olvashatta Homéroszt, még nem volt kötelező olvasmány: csak 1362-ben került elő a kézirat. Dante a latin költőket olvasta: Vergiliust természetesen, Statiust, Ovidiust, akik sokkal negatívabb képet alakítottak ki Odüsszeuszról. Náluk Odüsszeusz nem csak leleményes, de álnok, kegyetlen, s nem utolsósorban fandi fiktor (hazug-ajkú)[6].

     Bár – egy pillanatra visszatérve az Iliászhoz – Homérosz is bemutatja Odüsszeusz egyik kevésbé vonzó tulajdonságát. Érdekes epizód volt az, amikor az egyik mellékszereplő, a púpos Therszítész, kifakadt, hogy hagyják abba a háborút, és (tíz év után) menjenek haza. (Én is született pacifista vagyok!) Ekkor Odüsszeusz jogarával Therszítész púpjára nagyot ütött, így hallgattatta el. Bizonyára a zsákmány és az olimposziak játéka fontosabb, mint Therszítész honvágya.[7]

5

     Bán Imre így foglalja össze a Dante megalkotta képet: „Odüsszeusz szembeszáll az isteni paranccsal, de az ember legnemesebb tulajdonságát, a végtelen tudásvágyat és az önfeláldozást bontakoztatja ki.”[8] Története az Isteni színjátékban ott folytatódik, ahol Ovidius[9] abbahagyta: Kirkénél:

                                    „Amikor

elhagytam Kirkét, aki visszatartott

   több mint egy éven át Caieta mellett

   (ahogy később Aeneas elnevezte),

sem fiam mosolya, sem vén apám

   tisztelete, sem férji kötelesség,

   hogy Pénelópét boldoggá tegyem,

nem tudta legyőzni bennem a vágyat,

   hogy kiismerjem az egész világot,

   az emberi bűnt és becsületet.”

                                    (Dante: Pokol 26. ének)    

     Míg Aeneas isteni irányítással keresett és talált új hazát a túlélő trójaiaknak, addig Odüsszeusz önmagára támaszkodva lépett új útra, Herkules oszlopain túlra, az ismeretlenbe. Ime, a modern ember! Volt ilyen kísérlet Dante idejében: a Vivaldi-testvérek indulását (1291) figyelték lélegzet-visszafojtva… Nem tértek vissza az óceánról.

     Dantét is a mérhetetlen tudásvágy hajtja, hogy a túlvilági utazáson megismerje az ember sorsát a „nem ismert tartományban”. Ebben a vállalkozásban segítői Vergilius, Beatrice, sőt Szűz Mária. Odüsszeusz nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett ilyen pártfogókkal. Éppen ezért ő testesíti meg a modern embert. Sorsa azért tragikus, mert nincs mögötte senki, nincs felsőbb hatalom, mely segítené. Csak magára támaszkodhat, csak önmagában bízhat. Dante minden lépést félve tesz meg, mégis bizton eljut céljáig. Odüsszeusz utolsó útjának leírásával, mint Nardi[10] helyesen írja, Dante Homérosszal verseng, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Gondoljuk el, milyen nagy merészség volt elindulni az ismeretlenbe, Herkules oszlopain túlra, amikor az minden azt sugallta:

„… érjétek be, ti emberek, a van-nal!”

                            (Dante: Purgatórium, 3. ének)

6

Gibraltár sziklája, saját felvétel

     Herkules oszlopai, azaz Gibraltár sziklája és a túlsó part a görög mitológiában az akkori világ végét jelentette. Ugyan Herkulesnek át kellett lépnie ezt a határt, hogy teljesítse a tizenkét munka egyikét: Gerüon marháinak visszaszerzését. Ki kellett jutnia Európa és Afrika partjai között az óceánra. Héliosz napisten adta kölcsön szekerét. Isteni segítséggel és saját erejével ismét sikerült végrehajtania a feladatot, de örökül hagyott egy tilalmat: non plus ultra, azaz eddig és ne tovább. Ezt szegi meg Odüsszeusz, Dante képzeletében átevezve a görög mitológia tengerszorosán a keresztény mitológia ijesztő óceánjára. Társaihoz intézett beszéde mesteri szónoklat, s jellemzi az elkövetkező korszakot is:

„Testvérek – szóltam - ,ha ezer veszéllyel

    dacolva Napnyugatig jöttetek,

    miért tagadnátok meg magatoktól,

 hogy hátralévő kevéske időnkben

    megtapasztaljuk még a Nap mögötti,

    ember által sosem lakott világot?

 Gondoljatok a származásotokra:

    nem holmi állatnak születtetek,

    hanem keresni nagyságot s tudást.”

                                 (Dante: Pokol, 26. ének)

     Később ez lesz az általános. A nagyság eszménye megvolt már Homérosznál, a tudás Odüsszeusznak és a rokon lelkűeknek, például Danténak volt fontos. Saját élmény: az Alhambrában, amikor már a spanyoloké volt, Ferdinánd és Izabella is letették névjegyüket, az oszlopot ez a felirat fonja körül: plus ultra, vagyis tovább előre!!! Szembeszálltak a tiltással, s kétségtelenül a spanyolok is messze túlléptek Herkules oszlopain. A két oszlop s felirata ma is ott van Spanyolország címerében.

Az Alhambrában, saját felvétel

„Háttal keletnek fordultunk tehát,

    szárnyként vitt evezőnk őrült utunkra:

    röpülve mentünk folyvást balra térve.

 A másik félgömb összes csillaga

    már látszott éjjel; viszont a miénk

    már alig jött föl a tenger fölé.

 Ötször gyúlt fel és ugyanannyiszor

    hunyt ki a Hold alsó felén a fény,

    mióta nagy utunkra kifutottunk,

mikor egy hegy, sötét és távoli,

    tűnt fel előttünk, annyira magas,

    hogy én olyat még nem láttam soha.

 Ám örömünk sírásba fordult,

    mert forgószél kelt az új föld felől

    és hajónk elejére lecsapott.

 Háromszor megforgatta a vizen,

    negyedszer fölkapta s orral leküldte

    a mélybe: így akarta Valaki.

 És összezárult fölöttünk a tenger.”

                       (Dante: Pokol, 26. ének)

     A Pokolba sem egyszerű eljutni, főleg élve, de a Purgatórium szigete felé vezető úton is szoros az ellenőrzés. Általánosan elfogadott volt Augustinus tétele: „… igen értelmetlen, ha azt mondják, hogy bizonyos emberek az innenső részekről a végtelen óceánt átszelve, amoda áthajózhattak és elérkezhettek.”[11]

     Kiolvasható ebből a záró részből, Odüsszeusz már nem helyeselné az „őrült utat”. Hogy mindig balra megy hajójuk, az is jelent valamit. Öthónapos utazás után tűnt fel a szokatlanul magas hegy: a Purgatórium és a Földi Paradicsom hegye. Dante a Purgatórium 28. énekében énekli meg az Édenkertet. Ez az a hely, ahonnan Ádám és Éva kiűzettek. Ide csak azok juthatnak el, akik megtisztultak minden bűntől. Odüsszeusznak az a végzete, hogy megkísérelte, hogy szembeszálljon ezzel a törvénnyel.

     Öt hónapja tart már a hajóút, amikor a vihar lecsapott, mert így akarta Valaki – az Isten. Bezárult fölöttük a tenger.

---

[1] Dante: Isteni színjáték, Magvető, Bp., 2016,fordította és a jegyzeteket írta Nádasdy Ádám. Az ő fordításait idézem.

[2] Babits Mihály: Esszék és tanulmányok I, Bp., Szépirodalmi, 1978, 272-279

[3] Borges: Az isteni színjáték, in: Az ős kastély : esszék / [vál. és szerk. Scholz László]. - Budapest : Európa, 2009. - p. 138

[4] Aeneis 2. ének (Lakatos István fordítása)

[5] Aeneis 3. ének (Lakatos István fordítása)

[6] Aeneis, 9. ének (Lakatos István fordítása)

[7] Íliász, 2. ének

[8] Bán Imre: Dante Ulyxese, in: Dante-tanulmányok, Szépirodalmi, Bp., 1988

[9] Átváltozások, XIV. ének

[10] Bruno Nardi: Odüsszeusz tragédiája, Helikon, 2001/2-3 sz.

[11] Bán: im. 138. o

Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel

               „És a füzet a kezében, a régi füzet… amit a szekrényem fenekén rejtettem és elfelejtettem…”

     "Az író olyan művész, aki saját életének anyagából dolgozik." Babitsnak ez a megjegyzése Karinthyra is igaz, aki ebben a novellájában megalakotja a novellabeli írót, annak kamasz hasonmását. Találkozásuk azt a fiatal írót leplezi le, aki már elfelejtette álmait, s sértetten nekitámad egykori önmagának. Fiatalkori énje kéri tőle számon a meg nem valósult álmokat, a vádlottak padjára ültetve a befutott írót.

     A novella Karinthy viszonylag korai alkotói korszakában született meg, hisz a „felnőtt”, sikeres író 26 évesnek mondja magát. Karinthy a Nyugat első nemzedékének tagja. Legtöbbször elfelejtik a nevét említeni Ady, Babits, Kosztolányi mellett, pedig éppoly sokoldalú, mint ők. Számtalan remekmű szerzője, pl. az Így írtok ti szerepel is a novellában, később pedig a Tanár úr kérem-ben, folytatva a kamasz-témát, mutatja be az akkori diákélet jellemző típusait. Regényíróként, s nem utolsósorban költőként is jelentős.

     A novella valójában egy belső vita, rejtett nyugtalanság, lelkiismeret-furdalás kivetítése. A novella hatásának titka a váratlan látomás, melyre nem lehet felkészülni, mert ellentmond minden tapasztalatnak. (Gondoljuk csak  meg, milyen hatással van Hamletre apja szellemének megjelenése…) A  kettéhasadt lélek ábrázolása, a Karinthy-féle fantasztikum sajátossága, hogy úgy jeleníti meg a már nem létező kamaszt, ahogy az valóságosan létezett. Önarckép – múlt időben.

     A Találkozás c. novella színhelye a Duna-part, mely mintha az idő múlására, a változásra utalna. Az időpont: az alkonyat, amikor kissé elmosódnak a körvonalak, a szürke láthatáron a nap vörös sugarai még egyszer felizzanak. Az elbeszélő maga az író. Egyes szám első személyben idézi fel a történteket, érzékeltetve mindkét szereplő lelkiállapotát, értékrendjét. Az író-elbeszélő sétálni indul fiatal, szép feleségével, amikor különös élményben lesz része: találkozik fiatalkori önmagával. A feleség értetlenül szemléli a történteket: a fiatalember rossz benyomást tesz rá, a modorát kifogásolja.

     Tehát jó, szinte idilli hangulattal kezdődik a novella. Majd hamarosan érlelődik a fordulat, mely kibillenti a főhőst önelégültségéből, megjelenik a múltból a számonkérő-vádló kísértet, egykori önmaga, aki szemére hányja, mit nem valósított meg álmaiból. A felnőtt a kopott ruhákat veszi észre először. Később a dialógusban még egyszer visszatér erre: „A ruhád nagyon szánalmas (…) És sovány vagy (…) nem tudnék ilyen ruhát fölvenni…” A fiú viselkedésében vád van. A felnőtt magyarázkodni kezd. Írói sikereivel hozakodik elő, s szép feleségével. A fiú ekkor gúnnyal válaszol: „A várkastély leszállt a hegyről és ostrommal bevette a völgyet?” Ez elevenbe vág. A felnőtt kikel magából: „te szegény … te kicsi … te senki”. A fiú visszavonul, eltűnik, még egyszer felidézve az álmokat. Persze „könnyű” a fiúnak ítélkezni: még nem tudja, hogy a felnőttnek milyen akadályokat kell leküzdeni, hogy valamennyire érvényesüljön. Ilyen szempontból a felnőttnek van igaza. Ami szemére vethető, az az önelégültsége. Mind a két félnek igaza lenne?

     A befejezés ironikus. Az derül ki belőle, hogy valóban a fiatalembernek volt igaza: a felnőtt leszámolt már az álmokkal. Tehetségét aprópénzre váltja. Mintha ilyenformán távolítaná el magától a felzaklató élményt. 
     Valójában Karinthy sosem szabadult meg a gyerekkori énjétől (mint senki sem). Erre bizonyíték a Tanár úr kérem vagy a Cirkusz c. novellája. De nem csak ő. Kosztolányi a Szegény kisgyerek panaszaival szerzett hírnevet. A gyermeki nézőpont (toposz) nagyon fontos. A gyermek másként, tisztán, őszintén látja a világot. Lelkesen nagy terveket sző, és szigorú a felnőttekkel szemben, később csalódik.