A Comói-tó partján

     Két verssor csatázik fejemben . Az egyik Szabó Lőrinctől való: "csak derűs órát veszek tudomásul", a másikat Petri írta: "Rettenthetetlen hülyék kora jő." Természetesen az első híve vagyok, már nagyon régen, de olykor nagy kacagással előugrik a második. Mostanában Stendhal írásaival igyekszem elhessegetni a figurát, s képzeletben a Comói-tó partján sétálgatok a grófnéval és Fabrizióval. Fabrizio itt készül fellépni a történelem színpadára (Waterloo). Hogyan tarthatnám vissza, ember??!!

     "Felséges és elragadó panoráma: csak a világ leghíresebb látványa, a nápolyi öböl ilyen szép, de nem szebb. A grófné ujjongva látta viszont fiatalsága emlékeit, s összehasonlította őket mai élményeivel. - 'A Comói tavat - gondolta - nem veszik körül bekerített földek, mint a genfi tavat, a legújabb módon művelt földek, melyek csak a pénzt és a pénz hajszolását juttatják az ember eszébe. Itt mindenfelé dombokat látok, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, szeszélyesen elszórt facsoportok; emberi kéz nem rontotta még meg őket, s nem kényszerítette arra, hogy jövedelmezzenek. Ezek között a csodálatos alakú dombok között, a tó felé siető, furcsa ösvényeken megőrizhettem ábrándjaimat, melyekkel Tasso és Ariosto ajándékoztak meg. Itt minden nemes és gyengéd, minden a szerelmet idézi; nem, semmi nem emlékeztet a civilizáció csúfságaira! A domboldalakon megbúvó falvakat elrejtik a nagy fák, s a facsúcsok közül kiemelkednek a szép vonalú, kedves templomtornyok. Ha a gesztenyefák és a vadcseresznyék sűrűjét néha megszakítja egy-egy ötven lépésnyi kicsi mező, a szem elégedetten nézi az erőteljes és boldogan sarjadó növényzetet, mely sehol másutt nem ilyen gazdag. Túl a dombokon és túl a csúcsokon - ezek a dombok szinte hívják a remetéket, s magunk is szívesen itt laknánk! - az ámuló szem megpillantja az Alpok örök hóval fedett ormait: zord szigorúságuk eszünkbe juttatja az élet bajait, s talán éppen ez kell ahhoz, hogy a jelen gyönyörűsége még nagyobb legyen. Képzeletünket megérinti a fák alá búvó kis falvak távoli harangjának szava, a víz fölött sikló hang meglágyul, édes melankólia és belenyugvás színezi, mintha csak azt mondaná: az élet rohan, ne légy hát olyan nehézkes, és ha jelentkezik a boldogság, siess és örülj!'"
                                            (Stendhal: A pármai kolostor, ford.: Illés Endre)

     Visszatérve a jelenbe, úgy érzem én is a végtelen, csekély értelmű tömegben elvegyülve masírozok, habár "rettenthetetlen", az nem vagyok.

Pamuk: Hó

2015. 05. 07.

     Lóhalálában olvastam el Orhan Pamuk Hó c., 700 oldalas könyvét. A jobb megértés kedvéért persze még egyszer el kellene olvasnom, hogy minden szerkezeti elem, szereplő, utalás a helyére kerüljön. Néha maga Pamuk segít, felhívja figyelmünket egy-egy motívumra. Pl. a végén újra találkozunk egy fekete kutyával. Amikor a regényt papírra vető "Orhan" is búcsúzik a várostól, szendvicset vesz a kutyának, mely versírásra ihlette szegény barátját, Kát. (Lásd még a 37. fejezetet, melyben az író megfogalmazza egyik fontos tételét. A boldogság mellett ott a szenvedés, a mennyország ugyanott van, ahol a pokol.)

     A cselekmény a Törökország északkeleti határán fekvő, valamikor jobb napokat megélt Karsz nevű városkában játszódik a 90-es években, s lényegében arról szól, hogyan látja, hogyan éli meg a Németországból hazalátogató költő, Ka, a város emberpróbáló napjait. A hó fogságába szorult emberek vad dühvel támadnak egymásra, s különleges szenvedéllyel pusztítják önmagukat...
     A vallás persze fontos szerepet játszik, mely lehet szemfényvesztés, mégis szükséges: "Ha nincs Isten, akkor bizonyára mennyország sincs, ebből következik, hogy a világ szegényei, akik nyomorban tengődnek, soha nem fognak a mennyországba kerülni. És ha ez így van, akkor mivel magyarázza a szegények mérhetetlen szenvedését? Miért vagyunk itt a földön, és miért viselünk el ennyi szenvedést, ha úgyis hiába minden?" (165)

     Tragikomikus, hogy Kának rögtön jelentkeznie kell a rendőrkapitánynál, később egy detektív is állandóan követi, (össze is barátkozik vele), majd testőröket kap. Még mulatságosabb, hogy a várost egy színésztrupp  keríti hatalmába ("ripacspuccs"), s a színdarabban fellépő katonák igazi fegyverrel lőnek bele a közönségbe, s a végén a főszínész is a színpadon akar valódi halált halni. Félelmetes, hogy a helyi újság minden fontosabb eseményt előre megír, s minden pontosan e szerint következik be.
      Elgondolkozhatunk, melyik regényben izzik ennyire a szerelem bonyolult, szinte kiismerhetetlen hálója; mennyire fojtó errefelé a magány, s milyen különös a versírás folyamata. Itt sajnos még az a megnyugtató végeredmény sincs, hogy megmarad a mű, hisz a "zöld notesz", melyben Ka összegyűjtötte a Karszban írt verseit, eltűnt. Mint a hó, ill. a hópehely. Csak egy vigasz marad: "... biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében." (626, ford.: Ladányi Katalin)

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?

                   Nekem senkim sincs,

                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 

     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."

II.

     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…

                               (Szeptemberi áhítat)      

        „Szájtátva álltam,

           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…

                             (Hajnali részegség)

      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:

       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz

          Ami kegyetlen, ami gaz,

         Mi ocsmány és alávaló,

         Ne hidd, ne hidd, ami való”

                      (Ne hidd, 1942)

    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 

     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)

     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:

     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”

     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:

     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”

     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 

     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”

     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér

        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám

        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér

        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.

Siegfried, a hős

 

                                        Siegfried Jerusalem (Siegfried) és Heinz Zednik (Mime) a Metropolitanben

     

     A fenti részletben Siegfried kovácsolja eggyé a Notung darabjait. A "minden egész eltörött"-korban (Ady) újra megkísérli összeilleszteni a részeket, miként apja is ezt tette a Walkürben. (Mime is készíti a maga fegyverét, a gyilkos főzetet!)

                                                              *

     Siegfrieddel először a gimnáziumban találkoztam. Akkoriban (60-as évek eleje) németórán megismerkedhettünk a fontosabb német költőkkel, Goethével, Schillerrel, Heinével, s megéreztük, hogy ezen az érdes hangzású nyelven is születhetnek remekművek. Az érettségin Thomas Mann Mario és a varázsló c. novellájából vett részletet kellett magyarra fordítani.

     Még ma is fülembe cseng Uhland Jung Siegfried c. versének kezdő sorai: „Jung Siegfried war ein stolzer Knab...”

                                                                    *

     Maga Wagner így jellemezte hősét: „Siegfriedben láttam férfi alakot öltött szellemét a valódi tettek tevőjének, az embernek – legközvetlenebb erejében és igazi szeretnivalósága teljében… ő nagyjában ugyanaz az ifjú legény, akiről a mese úgy emlékezik meg, hogy világgá ment, megismerni a félelmet.” [1[

     Valójában Siegfried nem ilyen. Amikor a színpadon elénk lép az erőtől duzzadó ifjú, még lázasan keresi önmagát, divatos szóval identitását. Még a saját nevét sem tudja, nincs társa. Elhagyatva élnek Mimével az erdő mélyén. S bizonyos jelekből Siegfried arra következtet, hogy Mime nem lehet az apja.

     Közbevetve: az apakeresés Wagner személyes problémája is volt. Blum Tamás írja egyik kései eszmefuttatásában: „Siegfried meggyőződése, hogy a rút Mime nem lehet az ő valódi apja. (Freud követőinek feltehetőleg különös örömére Wagner mostohaapja, Ludwig Geier valóban színész [németül Mime] volt.) Amfortas, Siegmund, Siegfried, Parsifal mind az apját keresi.”[2]

     Apját megtalálni persze lehetetlen feladat Siegfried számára, hiszen Siegmundot maga Wotan hagyta meghalni, amikor dárdájával összetörte a Notungot, a csodakardot. Jegyezzük meg a kardot és a dárdát! Kulcsszerepük lesz az utolsó jelenetek egyikében!

     Visszatérve Siegfried jelleméhez: nekem bárdolatlan alaknak tűnt, s megerősített ebben az, hogy T. W. Adorno is hasonlóan fogalmaz: gátlástalan, kötekedő alak.[3] Ahogy nekitámad Mimének, annak, aki megmentette s felnevelte! Szemébe vágja, hogy nemcsak hogy nem tudja szeretni őt, de undorodik tőle. Nyilván a kamaszos indulat dolgozik benne. Úgy érzi, gúzsba van kötve, s minden erejével szabadulni akar. Vasmarokkal kényszeríti ki Miméből az igazságot: ő csak nevelőapja, a haldokló Sieglinde hagyta rá a kisdedet. Apjáról Mime sem tud semmit, csak azt, hogy megölték, s nem maradt utána semmi, csupán egy törött kard. Siegfried a dráma végén válik  monumentális alakká, amikor meghódítja Brünhildét, aki érte végleg búcsút mond Walhallának, s földi nővé válik.

     Mindenesetre Siegfried nagyon örül annak, hogy már semmi sem köti Miméhez:

          „Micsoda boldogság,
            Hogy szabad lettem,
            Semmi nem köt, semmi.”

     Még nem sejti, hogy Mime mire készül, s hogy a szabadság mennyi veszélyt rejt magában. Főleg azt nem tudja, hogy ő mások szemében csupán eszköz. Wotan arra számít, hogy Siegfried fogja visszaszerezni a sárkánytól a gyűrűt, melyet az isten visszaad majd a rajnai sellőknek, hogy helyreálljon az eredendő harmónia. (Hiszem, ha látom.)

     Mime pedig – alkatának megfelelően – csak játssza a szerető, gondoskodó apát. Minden színrelépésében azt forgatja a fejében, hogyan szerezze meg a gyűrűt. Erre kell neki a félelmet nem ismerő Siegfried s a Notung. És utána jöhet a mérges főzet a heves ifjúnak. S az Alberich által lenézett, megvetett, szolgasorba taszított Mime nagyobb úr lesz, mint az istenek.

     Siegfriedről, mint az lenni szokott, halála után derül ki, milyen nagyszerű hős volt. Most még, ahogy Thomas Mann megjegyzi: kesztyűbáb: „Ki ne ismerné fel Siegfried szembeszökő hasonlatosságát a vásárok mitugrászával! Egyidejűleg azonban Siegfried a fény fia is, és északi napmítosz…”[4]

     Sokoldalú, sokrétű Wagner majdnem minden hőse. Minden árnyalat megtalálható bennük.

*

     Mesei motívum, hogy miután Siegfried végzett a barlangjából előcsalogatott sárkánnyal, annak vére véletlenül a kezére csöppent, s ettől kezdve Siegfried érteni kezdte a madarak énekét. Így tudta meg, hogy övé lett a nibelungok kincse: az arany, a ködsüveg és a gyűrű, mely őt a világ urává tenné, ha ez neki fontos lenne. A madárkától tudja meg azt is, hogy a sziklatetőn alszik a lány, akit lángfüggöny véd, s azé lesz, aki nem ismeri a félelmet, s képes átlépni a tűzön. Mert nem jó az embernek egyedül lenni.

     A drámai összeütközések sorában a legdrámaibb Siegfried és Wotan találkozása. (Unoka és nagyapa.) Az elbizonytalanodó, rejtőzködő, bujdosó isten jellegzetes öltözéke: sötétkék köpeny, fején széles karimájú, kerek kalap, mely eltakarja egyik (vak) szemét. Dárdájára támaszkodik. Nyelébe vannak belevésve a szerződések rúnái. Nincs összeborulás, de nem maradhat el a vizsgáztatás, azaz újra elismétlik, jelenvalóvá teszik a történteket. Siegfried türelmetlen, rá nagyobb dolog vár. (Brünhilde) Félre akarja tolni Wotant. Ő meg, talán, hogy erejét bizonyítsa, bevallja, hogy az ő dárdája törte szét Siegmundnak a kardját.  Siegfried egyszerűen gyilkosnak nevezi Wotant. Most ő cselekszik, kardjával kettévágja Wotan dárdáját. Erre egy villám fénye mutatja Siegfriednek a sziklatetőhöz vezető utat. Wotan szomorúan meghátrál. Nem tudja megállítani Siegfriedet.

     Az utolsó színben ugyanaz a díszlet, mint a Walkür 3. felvonásában. Az előtérben egy vastag törzsű fenyő alatt fekszik Brünhilde, páncélban, sisakkal a fején, s egy pajzs borítja testét. Mélyen alszik.

     Siegfried áthatolva a lángoló függönyön, megszabadítja Brünhildét a páncéltól s mindattól, ami eddig védte őt. Ekkor döbben rá, hogy aki előtte fekszik, nő. Gyöngéden fölébreszti a szépséget, aki pontosan úgy köszönti a Napot, a Fényt, mint ahogy az Eddában elhangzott:

"Üdv néked, napfény,
  üdv nektek, nap fiai..."

Siegfried válasza egyaránt vonatkozhat a vérszerinti anyjára és megmentőjére, Brünhildére is:

"Üdv, anyám,
 aki szültél,
 ó, föld,
 aki tápláltál..."

     Tulajdonképpen mind a ketten egy kínos-keserves álomból eszmélnek fel. Brünhilde a megmentett, életre keltett, Siegfried pedig öntudatra ébredő, új életet kezdő, a szerelmet hozó hős. Aki még mindig nem ismeri a félelmet.

     Extatikus szerelmi vallomások sora következik. Csupán Brünhildének vannak rossz sejtései, de ezeket elfeledteti, elsodorja a szerelmi vihar… 

---

[1] Kroó György : Wagner I. Gondolat, Bp., 1966, 206. o.

[2] Blum Tamás: Vázlatok az opera zenedramaturgiájához. Holmi, 1992. dec.

[3] In: Barry Millington: Wagner. Rózsavölgyi, Bp., 2013. 101. o.

[4] Thomas Mann: Wagner és korunk. Zeneműkiadó, Bp., 1965. 104. o.

Kondor színei

2009

Kondor Béla: Bukás, 1967, www.hung-art.hu

     Színeket és hangokat kapcsol egymáshoz Rimbaud, a modern költészet előfutára, A magánhangzók szonettje c. versében:

„Szurok Á! Hó É! Rőt I! zöld Ü! Kék O! – csak egyszer
lehessek titkotok elbeszélni bátor!”

      A rövid szonettbe az egész mindenség belefér, az utolsó ítéletig, a Csöndig:

„melyben világok és angyalok keringnek,
Oméga! – viola sugár az Ő szeméből!”

     Babits Mihály, a Nyugat első nemzedékének költője is arra vágyott, hogy a „mindenséget” vegye versbe. Kosztolányi Dezső pedig egyik korai versében, a Mostan színes tintákról álmodom címűben (A szegény kisgyermek panaszai c. kötet) Rimbaud-hoz hasonlóan a színek jelentését veszi sorra. Kezdi a sárgával, mely a boldogság, a szerelem színe, s befejezi az arannyal, amely egy felsőbb szféra, az anyai szeretet, jelképe. Színekkel meghódítani, otthonossá tenni a világot, ez Kosztolányi törekvése.

     Kondor Béla színekről írt verse, Értekezés a színekről, első kötetében, a Boldogságtöredékben jelent meg. (1971)

Ím itt a vers:

Értekezés a színekről

A fehér gyász-szín,
könnyekkel sós vízzel mosdatott
feketeség.
Karok, combok, a kényes nyak
és holdvilágképű hűs hasak
színe, ahová fejet hajthatsz
szomorúságodban fülelni.

A vörös vércsomók, erek
és kiáltozások szép színe.
A vörös csavaros út
a kékbefulladó kék hegyre fel;
és nincsen alatta semmi hegy.

A szürke, mint haldokló
motorok gőze;
lármás és rossz szagú.

A lila szín titkos ösvény
és menetelnek rajt
sárga öltözékben sokan.
Lábuk helyett csizma
s a fejük helyett narancs,
rémülten lángoló narancs.

A barna pedig gömbalakú
és ráncos, mint a Föld nyaka

A zöld meg vékony abroncs;
a tenger ki ne loccsanjon
- az a mérges tenger –
füst, kén és lehellet
ne törjön elő,
amikor az Úristen
vigyázni restell.

     Kondor is egy világot zár versébe, mint Rimbaud és Kosztolányi, de ennek a világnak máshol vannak a határai. Nem az egész univerzum az idők teljességéig, s nem is a lélek tartománya, mint az említett költőknél, hanem maga a Földünk különös színeivel.
     A versíró festő szinte mindvégig párokba rendezi a színeket: a fehérrel és a feketével kezdi, aztán következik a vörös és a kék, majd a szürke egyedül, ezután a lila, a sárga és a narancs hármasa, külön a barna és a zöld...
     A fehér és fekete azonos, ugyanis a feketét a könnyek mosták fehérre. Ahhoz, hogy a feketéből fehér legyen, s a gyászból eljussunk újból a tisztaságig, jóságig, ártatlanságig, mennyi sírásra, szenvedésre van szükség. A különös átváltozás a halált oldja fel. A test vigasztalást is jelent: van, hová „fejet hajtani” a szomorúságban.
     A következő versszak ellentétben van az előzővel, hisz a vörös a vér, a szerelem, a szenvedély színe. A vöröst azonban elnyeli a messzi kékség, amint a szenvedélyre a nyugalom következik. A két szín itt is kiegészíti egymást.
     A szürke a modern nagyváros, a modern kor színe, amikor a motorok füstje fenyegeti az embert. Kondor máskor kedvtelve rajzolja meg az ipari civilizáció kellékeit.
     A következő mozgalmas versszak három színt foglal magába. A lila az egyensúly színe, (titkos ösvény), uralkodói, királyi szín, a sárga (energia) öltözékben menetelőkből csak a csizma látszik, a rémülten lángoló narancs is energiát sugároz, de félelmet is…
     Ez az egész dinamikus kavalkád rávetül a barnára, a ’gömbalakú, ráncosnyakú’ Földre. A barna a megbízhatóság színe.
     Ugyanakkor az utolsó versszak más színben láttatja a Földet. A zöld szín, az élő természet színe, a Földet összefogó abroncs vékony. A tenger a kéket hívja elő tudatunkban. De nincsenek kizárva a katasztrófák. Füst, kén törhet elő. Ez részben visszautal a nagyvárosi, pusztító szürkére, de sokkal nagyobb méretű: az egész Földet fenyegeti. Világunk veszélyeztetett, olykor Istentől elhagyott.

     Pilinszky Apokrifjára emlékeztet a költemény befejezése, a végítélet látomására.

Spiró György: Messiások

2015

     Az írók ritkán írják át regényeiket, s ha igen, legtöbbször a megjelenés előtt. (Füst Milán, ha jól emlékszem, kilencszer írta át A feleségem történetét.) Spiró a Messiásokhoz írt Előszavában mondja el az átdolgozás történetét: a könyv korábbi változata A Jövevény címmel jelent meg 1990-ben. „A régi változatban túl sok volt a szerzői szöveg, nagy részét kidobtam. (…) Az új változat majdnem húsz százalékkal rövidebb, de miután a harmada új, és a többi szöveget is átdolgoztam, tépelődhettem, hogy új címet adjak-e neki. A legtalálóbb címet Kemény Zsigmond, nagy elődöm a szekta-ábrázolás terén elírta előlem – 'Rajongók' -, így lett 'Messiások'." (6) (Magvető,2007)

     A regény valóban jobb lett, olvashatóbb, szellemesebb. Azonban a régi borítót sajnálom kissé, mert a tervezőnek, Szüts Miklósnak sokat sejtető, komor műve volt. Érzékeltette a szürkeségből kiemelkedő „gyűrődéseket”, azaz felkeléseket, forradalmakat, kudarcokat. Akik résztvevőként benne éltek, nem sejthették, mit indítanak el, hogyan visszhangozzák tetteiket a századok. Az új kiadás borítóján Csontváry Panaszfalának egzaltált figurái is pontosan érzékeltetik a regény világát.

     Spiró célja megérteni az emberi társadalom működését, a kor embereinek törekvéseit. Ezúttal is a lengyel történelemből veszi témáját. Most az 1830-31-es felkelés utáni párizsi emigráció legismertebb alakja, Mickiewicz áll a középpontban, valamint az ismeretlen Gerson Ram, aki keresi helyét, s akivel bejárjuk Nyugat-Európa nagyvárosait és Jeruzsálem sikátorait is. Vilnából Párizson, Rómán, Jeruzsálemen keresztül Londonba visz az út, melynek során újra és újra változó perspektívából éljük át vágy és valóság összeütközését.
     Az Ikszek (1981) egyszerűbb képlet volt. A Messiások világa összetettebb, elég csupán a sok helyszínre utalni. A szereplők sokasága is figyelemre méltó: Towiański, aki Megváltónak tudja magát, Mickiewicz mellett Słowacki portréja is megragadó, nem beszélve a két izgalmas női alakról, Celináról és Xaveráról. Sok tehetséges ember! Gyötrelmük mily hiábavaló! De vajon mi vesz rá valakit, hogy kövesse az éppen aktuális Messiást? Spiró erről így ír:  

     „A távol szemlélő nem érzi a lényeget: hogy részt venni boldogság. Habár talán érzi, és irigységből ellenséges. Nem azért lelkesülünk, mert méltó tárgyra találunk, hanem mert képesek vagyunk lelkesülni. A Cél szinte semmi, a Mozgalom minden. Mennél homályosabb a mozgalom célkitűzése, annál sugárzóbb az eszme, bűvkörébe annál ellentétesebb egyéneket von, s ezek csatlakozása a közömbösebb elméket is felcsiklandja.” (77)

    

     Vannak fontos pillérei, fordulópontjai a műnek: mindjárt az első lapon Towiański, a jelentéktelen, vilnai könyvelő istenélménye ráz meg:

„Amint ott hevert a fűben, egyszerre Hangot hallott:
Te vagy a Megváltó!
Felült. Szédült. A kora délutáni napfényben őrjöngött a természet: a sarjadó fű zölden tombolt, a domb szegélyén fehéren és lilán tébolyogtak a fák. Szíve hatalmasat dobbant, kihagyott, majd hevesen kalapálni kezdett.” (7)

     Úgy látszik nagy szükség volt egy Messiásra. Ezután P. hadnagy szinte különálló története következik. Talán azért van erre szükség, hogy megértsük, hogy a tehetetlenség és a mérhetetlen unalom hívta életre ezt a vallási közösséget. Különösen az emigrációban szükségeltetik valamilyen emberi közösség, melyben valamilyen tevékenységre nyílik tér. Az ígéret Lengyelországra is vonatkozik: 

     a Messiás (Towiański) „otthon élt Litvániában soká, és szenvedett a gyásztól és a fájdalomtól. De neki felülről megjelentették: Lengyelhon és minden megalázott és megnyomorított nép szenvedése véget ér, ez az Égben már elintéztetett, megalapoztatott és bevégeztetett, és a cselekvés most veszi kezdetét a földön.” (70) 


     A tét tehát Lengyelország sorsa. Towiański ugyanakkor olyan szervezetet épített ki, melyben az emberek gyónással, jelentésírással kölcsönösen ellenőrizték egymást. A szekta tulajdonképpen laboratórium, melyben a jövő készült.

     Spiró ironikusan szól a regény szerkezetéről, mely gazdag a részletekben, de felépítése meglehetősen zegzugos: 

     „Aki nem ért el idáig az olvasásban (Towiański Párizsba érkezéséről van szó), magára vessen, hogy ezt nem tudhatta meg. Szokatlan, hogy egy történet hatodát teszi ki a bevezetés, de az is szokatlan, hogy a főhős a regény utolsó harmadában eltűnik, és csak a legvégén bukkan föl megint. Ez most ilyen forma. Akinek nem tetszik, ne olvasson tovább.” (112)


     A Notre Dame-ban volt az első igehirdetés. Spiró finoman érzékelteti, hogy milyen elveszettek a hívek a katedrálisban, mely a kozmosz mása. Ráadásul a mellékhajóba húzódnak, hogy ne tűnjenek fel senkinek. Persze mielőtt elkezdődne Ram odisszeája, egy picikét megismerkedünk a korabeli Párizzsal is: „Franciáktól tudakolta franciául, merre is menjen, s azok, ki hinné, franciául válaszoltak kivétel nélkül. Amit ő mondott, értették, amit viszont ők löktek ki gombócként a szájukból, azt ő nem. Csúnyán beszéltek franciául ezek a franciák.” (112)

     A főszereplő, akiről már volt szó, Gerson Ram szintén vilnai: „Fülei kajlák, lábai kurták, törzse tömzsi, ajkai húsosak, olajos haja csigás, álla erős, orra szintén, szakálla vöröses, fésületlen, rendezetlen, szeme barna, mélyen ülő, komor és elvakult.” (118) Towiański kijelöli Ram feladatát: az egész zsidóságot kell megtérítenie.
     Ram első „térítő” útja Rothschildhoz vezet, majd a pápa következik. Spiró az ő portréjukat is megrajzolja. Ram sorsa a hit (mindenféle hit) fejlődéstörténete. Kezdetben magas lángon ég, majd elhamvad, mintha nem is létezett volna, s minden visszatér eredeti formájához.
     Ram eltávolodik Towiański körétől, s Londonban sikeres üzletember lesz. Múltja azonban bevésődött. A British Museum könyvtárában egy nagy szakállú tömzsi emberrel vitatkozik, aki a gazdaság, az érdek elsőbbségét hangsúlyozza. (A nagy ember, amikor még nem vált mítosszá: akár Jézus a Fogságban (2005), amikor még csupán egy ismeretlen fogoly volt!) Ram szerint az emberiség története vallásainak története, az övé biztosan az.

     A könyv Mickiewicz soraival fejeződik be:

     Véled, kedvesem, véled éltem én át
     a tűnő időt, ám a röpke órát
     nem adnám oda senki földlakónak
     csöndes, unalmas életért cserébe.
     Az emberek, mint magad mondtad éppen,
     akár a kagylók, sár mélyén lapulnak;
     évente egyszer vihar kelti őket,
     a zavaros vízmélyből felvetődnek,
     ajkuk tárul, sóhajuk száll az égnek
     és sírhelyükre ismét visszatérnek
                                                      (646)

Kosztolányi - két írás

2010. június

I. Hattyú kutyám

1.

     A Kosztolányi-regény egyik érdekessége, hogy az utolsó fejezetben az író önmagának és családjának portréját is beleszövi a regény alakjai közé, ahogy a régi festők megörökítették magukat a háttérben, s ez szerkesztő művészetének figyelemreméltó teljesítménye. Talán azért érezte szükségesnek az önarcképet, mert nagyon személyes volt a mű mondanivalója, melyet így foglalhatunk össze: ezt a prózában megírt költeményt, miként a költő egész életművét, áthatja a szenvedők iránti részvét.
     Két mozzanat jelzi a XVIII. fejezetben, hogy valami előre nem látható, kiszámíthatatlan, végzetes cselekedet fog bekövetkezni. Az első, amikor lövésszerű csattanással borul fel a szék. Ez visszautal a kezdetekre, amikor kommunisták lövöldöznek, és ”sortüzet adnak a templomra.” Az itt felhangzó kutyaugatás is ismétlődni fog a regény végén, valamint szelídített formában a „felgyulladó fény” is visszatér a gyilkosság éjszakáján.
     Kosztolányi összeköti a kezdetet és a véget. Mikor először térnek aludni a Vizyék, álmukban fölkelnek, és útjukra indulnak, s az első éjszakájuk Annával egy fedél alatt félelemmel teli. A kezdetben ott rejlik a jövő. A gyilkosság éjszakáján a megfoghatatlan álom helyére a valóságos kísértet lép késsel a kezében.
     Másodszor igen fontos szerepe van a kutyaugatásnak is, mely a szomszédban hangzik fel. Ez Kosztolányi Hattyú nevű kutyája, a „farkasok szelíd, fehér fia”, akit A bús férfi panaszai c. kötetében örökít meg. A kutyát szólítja meg e versben. Nemcsak a házat kell neki őrizni, hanem az alkotó nyugalmát, egész világát:

„Állj a határnál, híven, ősi jelkép,
igaztalan világban az igaz,
tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.”

     De a kutyának nem kell mindenkit elriasztania:

„Aztán ne haragudj a koldusokra,
kik bámulják, szegények, a kaput,
és a holdfényben állanak soványan,
hiszen azoknak annyi a bajuk.”

     Úgy gondolom, hogy az itt felhangzó kutyaugatás figyelmeztetés. De a Hattyú kutya hangja nem jut el Édes Annához, aki a gyilkosságot nem elköveti, az inkább megtörténik vele. Édes Anna védtelen, önmagával szemben is. Az egész jelenet éppen annyira látomás, mint valóság. Vizyné „oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.” A férfi is öntudatlanul vonja magához Annát, ahogy a görög tragédiákban, bármennyire is igyekszik elkerülni végzetét, egyre inkább vonzza magához.

2.

     Druma Szilárd, aki két kortesével sétál, a Várból leereszkedve a Tábor/Logodi utcába, s megáll a zöld kerítéses ház előtt, bepillant a kapun. Az ő szemével vesszük szemügyre Kosztolányi családját, szőke fiát, komoly, okos, tűnődő feleségét. A gyermek játéka itt is a regény kezdetére utal. Az ólomkatonákat felállította az abroszon, indulót dúdolt, felidézve újra a háborút, a „túlerőben levő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.” Újra a háború, nem múlt el teljesen, csak átmenetileg gyermekjátékká szelídült.
     Megjelenik maga a költő is, munkazubbonyban, („munkás kezemben hittel jár a toll.”), cigarettázva, feketét öntve a vizespohárba, ahogy később a Hajnali részegségben látjuk. Hattyú szalad és mérgesen csaholni kezdett, csupán azt teszi, amire a költő versében kéri:

„s ha erre jár nehány sunyi utas,
és meghallod, hogy engemet ugatnak,
légy szíves, és reájuk te ugass.”

    A sunyi utasok természetesen a politikus Druma és társai. A három férfi szavai ismételten visszautalnak a regény első soraira. A kezdettel és a véggel (mindkettő anekdota) Kosztolányi azt mutatja meg, hogy a hétköznapi emberek vélekedései, történetei mennyire esetlegesek. Nem a hűség fontos, csupán az érdekesség. Ennélfogva az „igazságot” nem lehet megismerni, csak a különféle véleményeket. Ő maga azért törekszik művében a pontosságra, hogy ne menjen feledésbe Édes Anna története. Minden elhomályosodik, széttöredezik, elfelejtődik, csak az nem, melyre művészete vet éles fényt.

II. Időjáték 

2012. június

      Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje a Pesti Színházban. Jó verssel kezdett, és sokoldalúan mutatta be Kosztolányit: a „szegény kisgyermeket”, az írás és a szépség megszállottját, az európai kultúra szerelmesét, a szatirikus ábrázolás mesterét (Zsivajgó természet), a részvét költőjét, aki szkeptikus a társadalmi haladással szemben, és a XX. századból visszavágyódik egy olyan világba, mely nem is létezett.

     A színész egyik este Kosztolányi, másnap Hitler („Heil én”). Mind a kettőben nagyszerű. Jó, hogy van nekünk Kosztolányink, akiről József Attila írta:

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
De te már aláírtad művedet.

Most következzen a "jó" Kosztolányi-vers A bús férfi panaszaiból:

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt a kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshova
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap,
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt a kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.

Nestroy Lumpáciusza - utóirattal

2014. 05. 19.

     Lumpáciusz Vagabundusz. Így ültette át Heltai Jenő magyarra Nestroy vígjátékának címét. (Eredetileg: Lumpazivagabundus) Ausztriában nagy népszerűségnek örvend ez a kis népszínmű vagy bohózat, melyet szerzője 1833-ban vetett papírra. Több film is készült belőle, színházi előadások sora vitte sikerre. S mi az oka annak, hogy ilyen nagy keletje van? Mert az emberi természetet mutatja be, hogy milyen szenvedélyek mozgatják az embert, s hogy vajon megváltozhat-e, megjavulhat-e Lumpáciusz Vagabundusz (a továbbiakban Lumpi), a rossz szellemnek a híve?

         Ugyanúgy kezdődik a mű, mint a Faust vagy Az ember tragédiája: valahol fent, Tündérországban, ahol figyelemmel kísérik az ember életét, megelégelik Lumpi tevékenységét. A különbség csupán annyi, hogy itt nem egy különleges hős (Faust, Ádám) képviseli az emberiséget, hanem egy asztalos, egy szabó és egy suszter. Kisemberek, akikből sok van, s mind szeretne boldog lenni, vagy legalábbis vidáman tönkremenni.

         A mű azt sugallja, hogy mindig van választási lehetőség! Mindig itt jár az emberek között Fortuna, Amorosa és Lumpi. Ha gyenge az ember, megfelelő módszerrel, pl. tisztítótűz, jó útra lehet téríteni. Persze jól tudja Nestroy, hogy hűségesek vagyunk rossz szenvedélyeinkhez, de mégis!! Harc indul az emberért. Valahol az égben Stellaris ül trónján, s a varázslók, tündérek panaszt tesznek Lumpi ellen, mert ez a rossz szellem eltéríti az ifjakat a rend útjáról, akik minden munkától menekülnek, játszanak, isznak, szerelmeskednek…

         Lumpi csupán Amorosától fél. Az igaz szerelem megvédi a tündért, az embert is a zülléstől. Az asztalos (Leim) megbecsüli azt, amit Fortunától kapott. Mesterségére is büszke: „Az emberek műveletlenek vidéken, mert tölgyfából vannak bútoraik, de nem ismerik a politúrt.” A szabó (Zwirn) szoknyabolond, úrhatnám polgár, könnyebb anyagból van, bár szeretetreméltó: „Engedje meg, hogy megcsókoljam szép kezét, s hogy a másik meg ne haragudjon, azt is.” A suszter (Knieriem) részeges. Várja a világvégét, s közben csodálkozik, hogyha túl sokat iszik, mindig ellopják tőle pénztárcáját.

         A közelmúltban az egyik német kulturális csatorna (3sat) vetítette a Lumpáciusz 1956-os, Franz Antel rendezte változatát. A legvadabb cimborát, a susztert, Paul Hörbiger játszotta, aki 1894-ben Budapesten született. Apja osztrák mérnök volt, aki itt dolgozott. Paul Hörbiger csak 1956-ban tíz filmben játszott. Nestroy művét először 1833-ban mutatta be a Theater an der Wien. Most pedig a Theater in der Josefstadt vitte színre.
                                                            (2011)

Utóirat: Lumpi a Vígszínházban

    Hogy a bécsiJosefstadtba nem is jutottunk el, ma már kevésbé fáj. Némileg kárpótolt érte a pesti Lipótváros Vígszínházának bemutatója. (2014. márc. 22.)

     Magyar szemmel néztük az előadást: a három, fedél nélküli csavargó az égiektől lehetőséget kapott arra, hogy felemelkedjen legalább a kispolgárság szintjére. Egyedül Gyalu képes „rendes” emberré válni. (Mert várják, bíznak benne, fogják a kezét!) A másik kettő, Csiriz és Cérna, visszazuhanna az ínségbe, a nincstelenségbe, ha nem segítené őket a nagylelkűség és a gyengéd erőszak.
     Az viszont már szörnyű lenne, ha mindenkinek ugyanazt jelentené a boldogság. Az uniformizált világ nevetséges és ugyanakkor ijesztő.
     (A neveket természetesen Heltai magyarította. Stohl András Cérna szerepében kiemelkedik a most halványabb együttesből.)
                                                                    *
      Ma, a sok eső után (máj. 19.) az egész utca szorgalmasan nyírja a füvet (én is), ahogy Eszenyi színpadán a megjavult polgárok.

Bosch: A gyönyörök kertje

     A harmadik nagyszabású Bosch-triptichon A gyönyörök kertje. (Prado) Ennek az értelmezése sok művészettörténész számára probléma. Bizonyára született sok okos koncepció, ám a Bosch-irodalmat áttanulmányozni éveket venne igénybe. Így csupán néhány szerzőre támaszkodom és a saját józan eszemre.

     Mindenesetre miként A szénásszekér bal oldali szárnyán, itt is a paradicsom látható. Az úr bemutatja Évát Ádámnak, aki fenékre ül meglepetésében. Mesés nyugalom, áhítat sugárzik a képről, csak az állatok küzdenek egymással. Semmi sem utal a bűnbeesésre, ellentétben A szénásszekér c. kép balszárnyával.

 

Bosch: Az Édenkertben, hu.wikipedia.org

     Bosman a középső táblát az édenkert-ábrázolás folytatásának látja. Háttérben szép épületek, ahol valamiféle „erkölcstelen dolgok” történhetnek, gondolják némelyek. Bosman a kép poézisét emeli ki. Úgy véli, a festő nem fogalmaz meg „kritikát” a meztelenséggel és a szerelmi játszadozással kapcsolatban. Nem a túlzás, a bujaság, hanem az öröm és a béke uralkodik a képen, bár néhol érezhető a boldogság törékenysége: az egyik szerelmespár üveggolyóba van zárva, s szerepelnek olyan szimbólumok is, melyek a szemérmetlenség, az erkölcstelenség és a romlottság jelképei: madarak, gyümölcsök, halak.

     Nagy dilemmája Bosmannak, miképpen jöhetett létre ez a festmény. Mert oltárra tenni, merész dolog lett volna. (Valószínűleg csak kevesen gyönyörködtek a középső tábla emberi forgatagában.)

A gyönyörök kertje, www.albrecht-dürer-apokalipse.de

     Ugyanezek az emberek kerülnek a pokolra? Mert pokol kétségtelenül létezik. Bosch bizonyára a lét fájdalmas, visszataszító oldalát óhajtotta bemutatni a jobb oldali képpel. Azt, hogy a kettő egyidejűleg létezik, kiegészítik egymást.

     A kép ugyan most A gyönyörök kertje címet viseli, de sokféleképpen nevezték. 1593-ban így vették föl az Escorial leltárába: „una pintura de la variedad del Mundo” címmel. Vagyis a világ sokféleségét érzékelteti a kép, még ha nagy szakadék van is a „változatok” között.

A gyönyörök kertje, Pokol, www.malerei-meisterwerke.de

     Most képzeletben csukjuk össze a szárnyakat. Még szürke, ködös fény válik ki az árnyékból. Bosch a teremtés 3. napját ábrázolja. A táblák felső részén a következő felirat olvasható: „Ipse dixit et facta, ipse mandavit et creata sunt.”  (Mert amit ő mondott meglett, / és amit parancsolt, előállott.” (Zsoltárok, 33, 9)

Becsukva, de.wikipedia.org

Irodalom
Baldass, Ludwig : Hieronymus Bosch, Wien – München, 1959
Bosman, Anthony : Hieronymus Bosch, Berlin – München, 1962
Wintermeyer, Wolfgang : Hieronymus Bosch fantasztikus életműve, Budapest, 1983
Döpfer, Matthias:  Warum in der Hölle gelacht weden darf, Die Welt, 2016. 02. 23.