Pamuk

2015. 04. 29.

      A Die Zeit nagy interjút készített Orhan Pamukkal, Törökország ma élő, legnagyobb írójával. A Hó c. regényének megjelenése után Nobel-díjat kapott. Pamuk a mai török politika legnagyobb bírálójának számít.
      Isztambuli lakásának ablakából szép kilátás nyílik a Boszporuszra. Érdemes felidézni, hogyan írt valaha erről Germanus Gyula: „A reggeli napsugár aranyporral hintette be Konstantinápoly hét dombját, a hét dombján épült ezernyi házát.” (A fakó félhold fényében)
      Pamuk először arról beszélt, hogy Törökországban a szabad véleménynyilvánítás szinte teljesen megszűnt. Példaként elmeséli, hogy amikor a TV ismert műsorvezetője a Twitteren egy bizonyos korrupciós botrány tényeit közzétette, a rendőrök átkutatták a lakását. Erdogan persze nem fél a kritikától, csupán több hatalmat szeretne. Törökországban nincs nyugati értelemben vett demokrácia. Pamuk populistának, intoleránsnak nevezi a török politikai életet. Választani lehet, ezután a polgároknak azt kell tenniük, amit a kormány helyesnek tart. Sőt, különösen a Gezi parkban történtek óta kemény retorziókkal kell számolniuk, ha bírálni merészelik a kormányt. (A környezetvédők 2013-ban tiltakoztak  a park felszámolásának terve ellen.)
      Pamuk jellemzi az ún. politikai iszlámot is, mely hangsúlyozza az iszlám jog érvényesítésének szükségességét az élet minden területén. A török iszlamisták vidéki, dühös emberek voltak, a társadalom alsó rétegeiből jöttek. Ma 12-13 évvel később már ott vannak a vezetésben. Minden intézményt be akarnak kebelezni, centralizálják a hatalmat. A pénzről szól a dolog, nem az iszlámról, mely csupán retorikai háttér. Persze amíg a gazdasági fellendülés tart, az emberek nem akarnak változást. Törökország fejlődő ország. A választókat nem a demokrácia érdekli, s amíg az emberek jobban élnek, mint tíz évvel ezelőtt, erre a kormányra fognak szavazni.

      A párizsi merényletről szólva, kifejti: tegyünk különbséget az iszlám társadalom (melynek ő is tagja) és a politikai iszlamizmus, ill. a radikális fundamentalizmus között. A Charlie Hebdo elleni merénylet alaposan összezavarja az embereket. A radikális fundamentalistáknak nincs vezető szerepük Törökországban. Most egy mérsékelt csoport van hatalmon. A Hó c. regényben Muhtár képviseli ezt az irányzatot. Erdogan pártjában sok Muhtár van, de a Gezi park miatt jogosan bírálják őket.
      Törökország fő baja, hogy nem válik olyan tempóban demokratikussá, amilyen sebességgel gazdagodik. (Erre mindig visszatér.) De milyen jövője van egy olyan országnak, melyben a kormány és a bíróság elveszítette tekintélyét, ahol az intézmények nem függetlenek, nem dönthetnek szabadon?
      Pamuk végezetül bevallja, hogy egyetlen reménye van, hogy képes még jó regényeket írni. Új könyvének (angol címe: Strangeness in My Mind) főhőse egy utcai árus, aki optimista ember, nem cinikus. Szeretné az egészet túlélni. Ahogy régen is volt:

      „A török negyed utcái már zajosak voltak, a város felébredt. Utcai árusok sajátságos kiáltásaikkal kínálták portékáikat. A tejes hosszában elnyúló, rekedtes hangon kiabált; az illatos gyümölcsszörpöt kínáló vándoritalos poharait csörgetve ajánlgatta az enyhítő hosáf-ot a szomjas toroknak. A járdán heverő kutyák ugatással jelezték, hogy ők is a városnak lakói.” (Germanus Gyula, i. m.)

Nestroy Lumpáciusza - utóirattal

2014. 05. 19.

     Lumpáciusz Vagabundusz. Így ültette át Heltai Jenő magyarra Nestroy vígjátékának címét. (Eredetileg: Lumpazivagabundus) Ausztriában nagy népszerűségnek örvend ez a kis népszínmű vagy bohózat, melyet szerzője 1833-ban vetett papírra. Több film is készült belőle, színházi előadások sora vitte sikerre. S mi az oka annak, hogy ilyen nagy keletje van? Mert az emberi természetet mutatja be, hogy milyen szenvedélyek mozgatják az embert, s hogy vajon megváltozhat-e, megjavulhat-e Lumpáciusz Vagabundusz (a továbbiakban Lumpi), a rossz szellemnek a híve?

         Ugyanúgy kezdődik a mű, mint a Faust vagy Az ember tragédiája: valahol fent, Tündérországban, ahol figyelemmel kísérik az ember életét, megelégelik Lumpi tevékenységét. A különbség csupán annyi, hogy itt nem egy különleges hős (Faust, Ádám) képviseli az emberiséget, hanem egy asztalos, egy szabó és egy suszter. Kisemberek, akikből sok van, s mind szeretne boldog lenni, vagy legalábbis vidáman tönkremenni.

         A mű azt sugallja, hogy mindig van választási lehetőség! Mindig itt jár az emberek között Fortuna, Amorosa és Lumpi. Ha gyenge az ember, megfelelő módszerrel, pl. tisztítótűz, jó útra lehet téríteni. Persze jól tudja Nestroy, hogy hűségesek vagyunk rossz szenvedélyeinkhez, de mégis!! Harc indul az emberért. Valahol az égben Stellaris ül trónján, s a varázslók, tündérek panaszt tesznek Lumpi ellen, mert ez a rossz szellem eltéríti az ifjakat a rend útjáról, akik minden munkától menekülnek, játszanak, isznak, szerelmeskednek…

         Lumpi csupán Amorosától fél. Az igaz szerelem megvédi a tündért, az embert is a zülléstől. Az asztalos (Leim) megbecsüli azt, amit Fortunától kapott. Mesterségére is büszke: „Az emberek műveletlenek vidéken, mert tölgyfából vannak bútoraik, de nem ismerik a politúrt.” A szabó (Zwirn) szoknyabolond, úrhatnám polgár, könnyebb anyagból van, bár szeretetreméltó: „Engedje meg, hogy megcsókoljam szép kezét, s hogy a másik meg ne haragudjon, azt is.” A suszter (Knieriem) részeges. Várja a világvégét, s közben csodálkozik, hogyha túl sokat iszik, mindig ellopják tőle pénztárcáját.

         A közelmúltban az egyik német kulturális csatorna (3sat) vetítette a Lumpáciusz 1956-os, Franz Antel rendezte változatát. A legvadabb cimborát, a susztert, Paul Hörbiger játszotta, aki 1894-ben Budapesten született. Apja osztrák mérnök volt, aki itt dolgozott. Paul Hörbiger csak 1956-ban tíz filmben játszott. Nestroy művét először 1833-ban mutatta be a Theater an der Wien. Most pedig a Theater in der Josefstadt vitte színre.
                                                            (2011)

Utóirat: Lumpi a Vígszínházban

    Hogy a bécsiJosefstadtba nem is jutottunk el, ma már kevésbé fáj. Némileg kárpótolt érte a pesti Lipótváros Vígszínházának bemutatója. (2014. márc. 22.)

     Magyar szemmel néztük az előadást: a három, fedél nélküli csavargó az égiektől lehetőséget kapott arra, hogy felemelkedjen legalább a kispolgárság szintjére. Egyedül Gyalu képes „rendes” emberré válni. (Mert várják, bíznak benne, fogják a kezét!) A másik kettő, Csiriz és Cérna, visszazuhanna az ínségbe, a nincstelenségbe, ha nem segítené őket a nagylelkűség és a gyengéd erőszak.
     Az viszont már szörnyű lenne, ha mindenkinek ugyanazt jelentené a boldogság. Az uniformizált világ nevetséges és ugyanakkor ijesztő.
     (A neveket természetesen Heltai magyarította. Stohl András Cérna szerepében kiemelkedik a most halványabb együttesből.)
                                                                    *
      Ma, a sok eső után (máj. 19.) az egész utca szorgalmasan nyírja a füvet (én is), ahogy Eszenyi színpadán a megjavult polgárok.

NDiaye: Három erős nő

2016. 03. 15.

     Marie NDiaye 1967-ben született Pithiviers-ben, a Loire völgyében. Édesanyja francia, apja szenegáli, aki nagyon korán elhagyta családját, s visszaköltözött Afrikába.

     NDiaye első regénye 1985-ben jelent meg. A három erős nő című, 2009-ben megjelenő regény Goncourt-díjat kapott. Magyarul 2012-ben adták ki Gulyás Adrienn fordításában.

     NDiaye ebben a könyvében előre jelezte a migrációs problémát. Iris Radisch, a neves kritikus bevallotta, hogy itt olvasott először a „kerítésről”, mely Európát hivatott megvédeni. Magától értetődően kapcsolódik ehhez az identitás megőrzésének problémája, az idegenség érzése és egyéb traumák. Ennélfogva fontos  a lélekelemzés, a tudatállapot rögzítése.

     Regénye elnyomásról, kiszolgáltatottságról szól. A pária lények nem tudják elmondani, kitől-mitől szenvednek. Nemcsak a nők, hanem például Sony is, aki magára vállalja a gyilkosságot, mert nem tud ellentmondani. Rudy Descas-t rosszindulatú és hóbortos anyja teszi tönkre, s Rudy alig tudja megfogalmazni, hogy felszabadultan szeretne élni.

II.

          Franciaország → Afrika

          Afrika → Franciaország

          Afrika →

     A fenti „képlet” a három rész szereplőinek mozgásirányát jelzi. A harmadik nem véletlenül csak töredék. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ha valamelyik szereplő eljut az „ígéret földjére”, az ott automatikusan boldogulni fog. Hiszen sérülnek az emberi kapcsolatok. Előfordul, hogy a család sem nyújt védelmet, sőt még kiszolgáltatottabbá teszi az embert.

     Az első rész hősnője, az ügyvéd Norah Párizsból érkezik Dakarba fekete apja meghívására, aki még kisgyerek korában Franciaországban hagyta családját, s most segítséget kér lányától. (NDiaye sosem találkozott apjával.) Értjük persze az apát: a múltunk, neveltetésünk meghatároz minket. Nem tudunk elszakadni a gyökereinktől. Nem akarunk örökké idegen lenni egy idegen országban. S azt is tudjuk, hogy milyen hagyománya van Afrikában a férfiszerepnek. A feltörekvés, a kiemelkedés vágya zsarnokká tette Norah és Sony apját, aki magával vitte a fiút (csak a fiút!) Afrikába, hogy legyen méltó utóda. De hiába: kiölte a lelkét…

     Norah-nak nehéz dolga lesz a börtönből kihozni Sonyt… De hát Norah-nak erősnek kell lennie.

     A középső rész is egy vegyes házasságról szól. Egy francia férfi, Rudy Descas és egy afrikai nő, Fanta kapcsolatáról. Ez a történet viszont Franciaországban játszódik. (Taine szerint az irodalmi mű megértését a faj, a miliő és a pillanat határozza meg.) Az európai és az afrikai kultúrkör érintkezik itt is. Az afrikai társadalomban – mint említettem már – nagyon fontos a család, a rokonság hatása. Francia földön izoláltabban élnek az emberek. A kapcsolatok rejtettebbek vagy hiányoznak.

     Rudy Descas végtelenül gyenge, paranoiás férfi. Kínozza gyönyörű szép feleségét, aki némán tűri a lelki terrort.

     Krízisszituáció. Descas életének ebbe a napjába NDiaye minden belesűrít: a férfi összes kudarcát, kisebbrendűségi érzését, hazugságait, feleségével, fiával szembeni bántó viselkedését. Ugyanakkor mennyire függ őrült anyjától! Itt is az a baj, hogy nem lehetséges a kommunikáció. Mégis NDiaye itt villantja fel először és utoljára a reményt:

     „… mintha egy bűvös ág, fura hajtás bukkanna elő a babérbokor mögül: tágra nyílt szemmel, derűsen nézett át Pulmaire-néhez, és szélesen mosolygott.” (223. old)

     A 3. rész Khady Demba története, akivel már futólag az 1. részben is találkoztunk. Nemcsak a neve árulja el, hanem sérült füle is, melyből az iskolában kiszakították a fülbevalót. Külön pech, hogy nem érti az oktatás nyelvét, a franciát. Nem is tudja megtanulni.

     Először Norah apjánál szolgál, majd férjhez megy. Hamar megözvegyül. Volt egy „bűne”: nem szült férjének gyereket, s végül mivel senkije sincs, anyósa meg akar szabadulni tőle. Északra viteti, hogy onnan szökjön át Franciaországba. Egyébként kukának nevezik, mert kiszolgáltatott helyzetében meg se tud szólalni. Mindenki megalázza, kihasználja, kifosztja, míg félholtan eljut a várva-várt kerítéshez.

     De visszahull róla. Egy valami marad vele: az a tudat, hogy ő Khady Demba, és senki más.

Nabokov két könyvéről

2010. 05. 01.

     Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov (1899, Szentpétervár – 1977, Montreux), nemesi származású orosz író, bár sok helyen élt, többek között Amerikában is. Ebből kifolyólag sokan szeretnék amerikainak átkeresztelni, hisz sok művét már angol nyelven vetette papírra. Nyugalmas, normális gyermekkora után a világ felfordult, s éppen ezért alkotja a Nabokov-művek lényegét a fenyegető irracionalizmus.

     Végzetes végjáték (az újabb kiadásban: Luzsin-védelem) 1930

     A regény a Luzsin-család boldogtalanságával kezdődik. Mint tudjuk az Anna Karenina első mondataiból, hogy minden család a maga módján boldogtalan. A fiúcska érzi, hogy amikor vége a nyárnak, valami „visszataszító, lehetetlen, elfogadhatatlan világ jön.” Az előérzet (történelmi távlatokban is) beteljesedett: osztálytársai „a vécén közös erőfeszítéssel megpróbálják a fejét a kagylóba hajlítani.” Vigaszt a 'puzzle' jelent, azt egyedül is lehet játszani. A sakk majd azért lesz végzetes, mert legalább ketten játsszák.
     A fordulópont: „amikor hirtelen kihunyt az egész világ, mintha elfordítottak volna egy kapcsolót, és a homályban csak egyetlen dolog világított volna fényesen: a sakk.” Nagy mérkőzése Turatival azt eredményezi, hogy az egész világ kísérteties sakkvilággá vált, amelyben neki védekeznie, menekülnie kell. Rettenetes a múltja, mely üldözi. Talán az a leggyötrőbb a mi korunkban is, hogy minden ismétlődik. Ki kell szállnia a játékból. Ez a megoldás.
     Lélektani regény, tudatregény, nagy dráma. A valóság foltokban van jelen. Impresszionista, asszociatív stílusa nagy élmény. Ízelítőül egy mondat: „Szállt a zene, az üres szobát elöntötte a fény, vöröslött a görögdinnye sebe…”

     Meghívás kivégzésre  (1938)

     Ez már csupa látomás, a börtönben játszódik (Nemcsak Dánia börtön.) Viszont a hős picike, törékeny testébe olyan lélek szorult, mellyel felveszi a harcot a rabtartóival. Kimondtam önmagamat, ki tudtam mondani önmagamat, hangoztatja boldogan Cincinnatus. (A római történelemben az ősi római egyszerűség és erkölcsiség mintaképe.) Bűne, hogy átlátszatlan: nem bocsátja át az idegen sugarakat az áttetsző lelkek világában. Mondani se kell nagyképűen (tanárosan), hogy Nabokov hősei a teljes elidegenedés és kiszolgáltatottság világában élnek. (Bár – csekélyke engedményként – minden szereplőnek van egy észrevehetetlen hasonmása, fantomja is, aki megteheti mindazt, amit az adott pillanatban hősünk tenni szeretne, de nem tehet. Pl.: Cincinnatus fantomja rálépett Rogyion [bak- és fokhagymaszagú, vörös szakállú börtönőr] arcára.)

     „Leéltem 30 évet a tapintható látomások közt, titkolva, hogy én élő és valódi vagyok.” – fakad ki Cincinnatus. Mindenki a börtönőre volt. Mindenünnen látszik az erőd. Nem véletlenül hasonlították ezt a művet Kafka regényeihez. Minden csak színjáték, sőt még a természeti jelenségek is: odakint „ízléssel színre vitt zivatar zúgott.” Anyjához így szól: „maga is csak olyan paródia.” Ne vegyük tőle rossz néven, először látta életében. Végtelenül humoros az a pók is, mely minden fejezetben/börtönben feltűnik. Mély értelmű Nabokov humora: „az ön fejére ráteszik a vörös cilindert” nem jelent mást, mint hogy önt lefejezik: „az előadást, holnap utánra tűzték ki.”= a kivégzés holnapután lesz.

     A kivégzésre való készülődés ünnepélyessége, szertartásossága összejátszásra utal. Az elítélteknek el kell ismerni bűnösségüket, el kell fogadni az ítéletet, akárcsak a kirakatperekben, végül is „Cincinnatus létezése alapvetően illegális.”

 
     A végén, hisz csak a tudatban zajlik az álarcosbál, közeleg az ébredés. Minden díszlet összedől, a kivégzés elmarad, ki kell szállnia a játékból, s Cincinnatus olyan lényekhez indul, akik hozzá hasonlóak.

Manzoni: A jegyesek

2013. 08. 30.

     Kezdetben idegenkedtem Renzótól, a nagyhangú parasztlegénytől, de később egyre inkább szimpatikussá vált alakja. A regény világában átrendeződnek a hangsúlyok. Naiv, de tettre kész. Szinte irigylésre méltó a szenvedése is, mert megjutalmaztatik. Nincs semmi magasabb küldetése, csupán meg akar élni munkájából, és átkozottul szereti Luciát. Kisiklik a hatalom markából, legyőzi a pestist is.

                                                            *

     Lucia először jelentéktelennek tűnt, mint Renzo, de alakja fokozatosan megtelt szépséggel és fénnyel. Nem véletlenül akadt meg rajta Rodrigo szeme. Manzoni olyan gyöngéd szeretettel ábrázolja hányattatásait, rettenetes félelmét.

                                                           *

     A Névtelentől ösztönösen félünk. Akkor van igazán nagy baj, ha félelmünk okát nem tudjuk megnevezni. Vagy nem merjük. A kísérteties hatást Manzoni oldja fel: a szörnyeteg átváltozik istenfélő, jó emberré. Nem egyedülálló ez, lásd Jean Valjeant a Nyomorultakban.

                                                         *

     Lombardia tele van „brávókkal”. Legkönnyebb valakinek a szolgálatába állni, s erőszakkal érvényt szerezni akaratának. „Nem tehetek másként!” Ez most nem Luther szava, ami azt jelenti, hogy a lelkiismeretem szerint cselekszem. A hivatalnokok, katonák, kocsmárosok, besúgók mentik ekképpen magukat: mindenkinek azt kell tenni, amit a felettük álló mond. Bármi legyen az. (Egy öreg kapus kivétel.)

                                                         *

     Don Abbondiót minden zavarja: „Bölcs mondás, hogy a szentek is, a gonosztevők is örökké nyughatatlanok, és nem érik be vele, hogy ők maguk szüntelenül fickándozzanak, hanem táncba vinnék, ha bírnák, az egész világot; és éppen a két legizgágábbnak kellett utamba akadnia és a hajamnál fogva belerángatni engem az ügyeikbe, holott én nem akaszkodom bele senkibe, holott egyetlen kívánságom, hogy békén hagyjanak!”

                                                       *

     Bizony ott van „minden dolog apja, a háború”. Az éhínség leírása Grosszmanéhoz fogható. (Panta rhei) A lázadás tömeglélektanát is nagyon jól ismerte Manzoni. Mintha ott lennénk mi is a tömegben, s csapódunk ide-oda. Végül a pestis, a Fekete Halál, ábrázolásával a világvége érkezik el sajátos módon, s legelőször az emberi méltóság pusztul el.

     Ám a klasszikus műveknek megvan az a tulajdonságuk, hogy lesújtanak ugyan, de fel is emelnek.

Mann, (Thomas), az unitárius

2015. 01. 21.

     Érdekes „felfedezésről” ad hírt a Die Welt c. tekintélyes lap cikkírója, Paul Michael Lützeler: hogyan vált Thomas Mann az emigrációban unitáriussá. 

      Thomas Mann nemcsak vallási hovatartozását tekintve járt be nagy utat (eredetileg lutheránus volt), írja tudósítónk, Heinrich Detering könyvét ismertetve, de művészeti-politikai nézetei is jelentős változáson mentek keresztül. Itt a köztársasághoz való viszonya volt a vízválasztó. (Lásd beszéde 1922. okt. 13-án!) Detering fordulatról beszél. Mann ebben az eszmefuttatásában Walt Whitmanra utal, akinek a humanizmustól áthatott kereszténysége nagy hatással volt rá. Ralph Waldo Emersonhoz is utat talált, aki unitárius családból származott s aki számára a Függetlenségi Nyilatkozat és a Jogok törvénye (Bill of Right) a polgári „vallás” fundamentumai. Whitman és Emerson tanulmányozása hozzájárult ahhoz, hogy Mann helyeselte az amerikai demokrácia humanizmusát, emberjogi nézeteit és individualizmusát. Nem véletlen, hogy az amerikai elnökök közül Thomas Jefferson és Abraham Lincoln, az alapító atyák, is unitárius elveket vallottak.

      Az unitarizmus lényege: szeresd felebarátodat, gyakorold azokat az erényeket, melyeket az evangéliumok szerint Krisztus is követendőknek tartott. Amikor Stefan Zweig Szervét Mihályról írott könyve megjelent (1936), Mann elismerő levelet írt a szerzőnek. Ennél talán még fontosabb, hogy az unitárius segélyszervezetnek (Unitarian Service Committee) köszönhető, hogy a háború alatt testvére és fia, Heinrich és Golo Mann, ki tudtak jutni az USA-ba.

      Thomas Mann 1940-ben Princetonból Kaliforniába költözött. Itt fölvette a kapcsolatot az unitárius egyházzal. Unokáit, Fridót és Angelicát az unitárius szertartás szerint keresztelték meg, s ő maga volt a keresztapa (1942). Ekkor jegyezte fel naplójába: ez volt a legkellemesebb egyházi aktus, melyben része volt. Ugyanebben az évben jelent meg az „Order of the Day” c. kötete, politikai esszéinek és beszédeinek gyűjteménye, mellyel szembeszállt a hitleri Németországgal. Címében a goethei Forderung des Tages rejlik. („Mi a kötelességed? Amit a nap megkövetel.” Goethe) A Forderung des Tages már 1930-ban egy hasonló, német nyelvű gyűjtemény címe volt. Politikai credójának, mely amerikai diákok kérdései nyomán, 1946-ban született, s megfelelt az unitárius alapelveknek, a Thanksgiving (Hálaadás) címet adta. Ebben a művében az ember e világi meghatározottságát, személyi és társadalmi önmegvalósítását hangsúlyozta.

      Thomas Mann haláláig az unitárius egyház tagjának tekintette magát, akárcsak a mi Bartók Bélánk.
                                              (Die Welt, 2014. dec. 23.)

Folyóiratokból (Blake és Ottlik)

I. 

Blake verse és rajza

   
      A TIGRIS

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

(Szabó Lőrinc fordítása)

     Blake   versének első versszaka lenyűgözi az olvasót erős ritmusával, s azzal a képpel, ahogy a tigris sárga szeme világít az éjszakában. Csodáljuk a a vad erőt: Isten teremtménye ő is, akárcsak a Bárány. A csupa kérdés, csupa indulat-vers a romantika kontextusában helyezhető el (1794). Felépítésében mégis bizonyos klasszicista jegyekre is ráismerünk. Hong Cheng tanulmánya a Ligetben (2017/2) bemutatja kapcsolódásait a korszak műalkotásaihoz.

     Szabó Lőrinc fordítása kiváló, bár az 5. versszak megértésében Kosztolányi változata jobban eligazít:

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

II.

     Hosszan készültek, ha jól számolom hét évig, Kukorelly feljegyzései Ottlik Iskola a határon  c. regényéről (Alföld, 2016/11). Főleg az foglalkoztatja, hogyan lehetséges bizonyos élményeket, tapasztalatokat elbeszélni. A "civilekkel" megértetni azt a különbséget, ami a katonaiskola zárt világa és a normális élet között van.

     Erre való a regény, ez a bonyolult szerkezet, mely egyedül képes felidézni, s rendszerbe foglalni  a múltat.(Alapmű, csak a Sorstalanság mérhető hozzá!)

     "... minden kis mozzanathoz és minden részlethez előzmények hosszú sora fűződött, sőt folyományok, következmények, melyek visszamenőleg, visszahatólag egészítették ki a jelentését, tették teljessé az értelmét; s kölcsönös vonatkozások és kapcsolatok indáznak keresztül-kasul mindent." (6. kiad., 111. old)  

Az oroszlános udvar, postcard.hu

Victor Hugo: Kilencvenhárom

 2011. 12. 27.

 

moly.hu

 I.     

     Olvasom V. Hugo Kilencvenhárom c. regényét, s hat rám a megformálás szépsége, a tobzódó leírások, a szöveg zeneisége, festőisége, a jellemek végletessége, a fordulatok kiszámíthatatlan becsapódásai.

     A regényben kezdettől fogva a kisember játssza a főszerepet, aki nélkül a legmagasztosabb eszmék sem valósíthatóak meg, bár fogalma sincs, miféle hatalomnak válik eszközévé. Aki harcol, bujdokol, gyilkol, ha kell.
     Nagyon jellemző, hogy amikor a három gyermekkel menekülő Fléchard-nét a köztársaságiak megtalálják az erdőben, s politikáról kérdezik, azt feleli, nem tudja mi az.

- A kékekkel tartasz? Vagy a fehérekkel? Kikkel hát?
- A gyermekeimmel - válaszolta az asszony.

Hasonló módon vall a koldus:

- … akár történik valami, akár nem, magának egyre megy.
- Körülbelül… Ez a maguk dolga, uraké….
- No de mégis, ami most történik…
- Az a magasban történik.

     A koldus még hozzátette: - És vannak dolgok, amelyek még magasabban történnek: a nap kelte és nyugta, a hold növekedése és fogyatkozása. Én csak ezekkel a dolgokkal foglalkozom.

     A legmegdöbbentőbb, hogy Hugo minden romantikus hajlama ellenére (vagy éppen ezért?) nem szépítette a háború kegyetlenségét. Az öldöklés szükségszerűsége, feltétlensége már az első fejezeteket is áthatja. Nincs irgalom, volt a Kommün jelszava, nincs kegyelem, hangzott a hercegek parancsa.

- Mit csináljunk a sebesültjeikkel?
- Végezzenek velük.
- Mit csináljunk a foglyokkal?
- Lőjék főbe őket.
- Lehetnek vagy nyolcvanan.
- Lelőni mindet.
- Van köztük két asszony is.
- Azokat is

S a szót követte a tett. (Ezt már én teszem hozzá.)

Hajnali olvasás

     Jól haladtam V. Hugo regényében (Kilencvenhárom - annak, aki nem tudná, 1793-ról van szó, fontos dátum a francia történelemben.) A világ nem sokat változott, már akkor is voltak külső és belső ellenségek, a hatalom emberei már akkor is mindent tudtak. (Saját megfigyelésem.) Jó portrék az ún. nagy emberekről.

     Robespierre: „..sápadt, fiatal és komoly képű, keskeny ajkú, hideg tekintetű ember volt. Arcán néha ideges rángatózás látszott; ez bizonyára zavarta, ha mosolyogni akart.”

     Danton: „… az óriás skarlátszín posztóruhát viselt, mely szélesen, hanyagul nyílt szét rajta, és megmutatta mezítelen nyakát; (…) két szemöldöke közé mély barázdát ásott az indulatosság, de szája két sarkában a jóság vonásai játszadoztak.”

     Marat: „… a törpe egy sárga arcú kis ember volt, ha ült, szinte torznak látszott; fejét hátravetette; szeme véraláfutásos volt, szederjes foltok csúfították az arcát. (…) A törpe mosolya rosszabb, mint a kolosszus hahotája.”

 
     Marat szerint „az igazi ellenség a párizsi kávéházakban és játéktermekben lappang. (…) Az én orrom megérzi az árulást, és úgy gondolom, hogy jobb akkor leleplezni a bűnöst, amikor még nem követhette el bűnét.” Megszívlelendő gondolat!!

II.

A Konvent

     Hugo a második részt a Konvent bemutatásával fejezi be. A Konvent az alkotmányozó és törvényhozó nemzetgyűlés. Méltatja történelmi jelentőségét:

     „Soha ennél fönségesebb magaslat nem mutatkozott az emberiség látóhatárán. (…) A Konvent talán a történelem tetőpontja.”

     A Tuilériákban egy falitáblán volt olvasható: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.”

„… valamennyien egy cél fele törtek: a haladás felé!”

     „A Konvent nagysága éppen abban mutatkozott meg, hogy szenvedélyesen kereste, mennyi valóság van abban, amit az emberek lehetetlennek neveznek.”

     Egy alapigazság: „A polgártárs szabadsága ott ér véget, ahol egy másik polgártárs szabadsága kezdődik.”

     Petőfi bibliája a francia forradalom története volt. Várta, sürgette a forradalmat, nem riadva vissza a vértől, az erőszaktól.

     Madách:

„Vak, aki Isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve.
Mi óriás volt bűne és erénye
És mind a kettő mily bámulatos.”

     Még egy utolsó idézet Hugótól: „Aminek meg kell történnie, megtörténik, aminek el kell viharzania fölöttünk, az elviharzik. A végtelenség nyugalma meg se rezzen az ilyen északi szelektől. A forradalmak fölött ott ragyog a jog és igazság, mint vihar fölött a csillagos ég.”

III.

     Befejeztem a Kilencvenhárom c. regény olvasását. Utoljára írok róla. Az ún. 3. könyv a legterjedelmesebb. Az első kettő csupán bevezetés volt, előjáték a 3. részhez, ahol már minden tiszta, világos, s a különböző oldalon állók készülődnek a végső küzdelemhez. Nemcsak a táj foglalja keretbe a történetet, hanem a vár, Tourgue is, mely ugyanúgy szenvedi el az ostromot, mint a Notre Dame a párizsi regényben.

     Hugo még mindig csapdába csal. Felkészületlenek vagyunk ennyi hősiességre, fordulatra. Hegedűs Géza írja utószavában (1976), hogy ebben a korban valóban ilyen önfeláldozóak voltak a hősök.

     Petőfi 1848-ban megverseli Beaurepaire-nek Verdun parancsnokának történetét, aki nem adta fel a várost, elvonulás helyett szíven lőtte magát. Petőfi egyszerű, keresetlen stílusa élvezetes: „Kitelt a franciáknál / a király becsülete.” Erre „felberzenkedik a német…” Ám Beaurepaire döntése így hangzik:

„Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll…
Én betöltöm esküvésem…
Végszavam: szabad halál!”

Nekiszegzé kebelének
S elsütötte fegyverét,
S ez szivébül kiszakítá
Életének gyökerét.

     Hugo nem tagadhatja le, hogy költő. (Egy körkérdésre, mely azt tudakolta, ki a legnagyobb francia költő, Gide így válaszolt: „Victor Hugo, sajnos.”) A következő idézet bizonyítja mindezt: „A csalóka csalitok telve lapuló harcosokkal, olyanok voltak, mint holmi sötét szivacsok, amelyekből a forradalomnak, e gigantikus lábnak súlya alatt kibuggyant a polgárháború.”

     A romantikus táj nagyon intenzív, belső táj: „Vannak bizonyos sziklák, szakadékok, berkek, vad csapások az esti fák között, melyek az embert őrült és borzalmas tettek felé taszítják. Majdnem azt mondhatnánk, vannak bűnös tájak.”

     Jó a regény felépítése. A visszatérések váratlanul következnek el, visszatér a Kódis sajátos filozófiájával: „a magányos ember a természet csodálatába mélyed.” Újra felbukkan Radout őrmester, s ellentéte Halmaló, akire tökéletesen igaz a következő jellemzés: „könyörtelenül értelmes, egész addig, amíg azt a feladatot nem kapja, hogy ne értsen semmit.”

     Olykor meseszerű, Móricz Barbárokjára emlékeztet, amikor az anya gyerekeit keresve vándorútra indul: „A paraszt nyugat felé mutatott kinyújtott kezével. – mindig egyenesen tovább arrafelé, ahol a nap lenyugszik.”

                                                                    *

     Hugo tudja, hogy a konfliktusok, leszámolások akkor a legfájdalmasabbak, amikor a családon belül történnek. Emlékeztet a világirodalom nagy alakjaira: Eteoklészre és Polüneikészre, Oresztészre, Hamletre. Ő is hasonlóan jár el: Lantenac szemben Gauvainnel, Gauvain Cimourdainnal. Lantenac nem alávaló, csak a másik oldalon áll. A XIX. században – úgy tűnik az életnél is fontosabb volt az eszme, az elv, a virtus. S ezzel újra Petőfihez térünk vissza.

     Most: „nem tudnék meghalni a hazámért (…) nekem nagyon fontos a nemzetem és a hazám, de mivel nem tudnék értük meghalni, mástól sem várhatom el.” – mondja egy mai költő.

     Akkor egyszerű volt az élet: „A dobos megpörgette a dobját, a tömegben mozgolódás keletkezett. Egyesek megemelték sapkájukat, mások még jobban a fejükbe nyomták a kalapot. Ezen a vidéken akkortájt már a kalapviseletről könnyű volt megkülönböztetni az emberek pártállását: a kalapok királypártiak voltak, a sipkák republikánusok.”

     Vagy mégsem volt olyan egyszerű: „- Hallgasson meg, jóasszony. Forradalmi időkben nem okos dolog olyan dolgokról beszélni, amihez nem értünk. Vigyázzon, még letartóztatják.”

     A regény vége felé Hugo így összegzi véleményét a forradalomról: „Hát a forradalomnak az a célja, hogy kiforgassa az embert önmagából? Hogy szétzúzza a családi kötelékeket, hogy elnyomja az emberiesség érzését? Szó sincs róla! Azért jött el 89, hogy ezeket az örök, nagy valóságokat szentesítse, nem azért, hogy megtagadja. A börtönök lerombolása: az emberiség felszabadítása.”

      Most azon imádkozom, hogy ne jöjjön el semmi. Legkevésbé a forradalom.

Ahmed és Aldegunde

 2012. 07. 07.

Kilátás a Generaliféből

 

     Lassan haladok Washington Irving (1783-1859) Alhambra-könyvével. (Hányszor esett ki kezemből éjfél fele!) A mű egyrészt arról szól, hogyan fedezte fel az író a XIX. század elején az Alhambrát Spanyolország és a világ számára, másrészt olyan mondákat, meséket tartalmaz, melyen átcsillog a mórok és a keresztények rég letűnt világa.

     Az egyik legromantikusabb történet Ahmed hercegről, „a szerelem zarándokáról” szól. Minden fellelhető ebben a mesében, ami a romantikára jellemző: a régmúlt felidézése sok-sok festői várrommal, zeneiség, a fantasztikum, tiszta jellemek, szenvedélyek, sötét babona, váratlan fordulatok…

     Egymásra kell találnia a két szerelmesnek, akik egymásnak rendeltettek. Az egyik Ahmed, a granadai trónörökös, akit apja a Generalife csodálatos kertjében emelt toronyba zárat, a másik Aldegunde, a toledói keresztény királylány, akit szintén magas falak vesznek körül.

     A kis történet mottója ez lehetne: „a szerelem magányosan gyötrelem, két embernek boldogság, háromnak viszály”. Gyötrelemmel kezdődik és nem-tudással. Vajon mi lehet a szerelem? Eben Bonabben így óvja Ahmedet: „Szerelem az okozója minden rossznak, gyűlöletet és viszályt okoz, aljas gyilkosságra, szörnyű háborúra készteti a lelket. Bánat és gond, szomorú nappalok és álmatlan éjszakák kínoznak. Az ifjú szépséget lehervasztja orcádról, méreggel itatja át minden órád. Allah óvjon tőle!”   (Saját fordításaim - német nyelvből)      

 
     Közben Ahmed megtanulja az állatok beszédét, s a toronyba zárva legalább madarakkal tud társalogni. A békés galamb mesél neki a szerelemről: „a szerelem, mely számodra titok, az élet teremtő elve, az ifjúság mámorító gyönyöre, az öregkor józan öröme. Tavasz idején szerelem tölti be a természetet. Minden teremtett lénynek megvan a társa, a legapróbb madár is szerelmének énekel… Még a porban és a szemétben lakozó bogár is verseng a párjáért…”

 
     Természetesen Ahmed inkább a galambnak hisz, s útra kel, hogy meglelje Aldegundét. Segítségére van a komoly régészeti és topográfiai ismeretekkel rendelkező bagoly és a nagyvilági, peckes papagáj, aki egyébként úgy vélekedik: a szerelem kiment a divatból. Sevillában felmásznak a Giralda nevű toronyba, ahol a holló, a fekete mágia tudósa, inkább könnyed öltözékű, fekete szemű, andalúziai lányokat ajánl. Persze Ahmedet nem lehet eltéríteni céljától. A két szerelmes végül repülő szőnyegen távozik Granadába.

Talán ide illik Babits Mihály verse:

A költő szól

Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt nem tudom.

Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hült helye van.

Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltünik.

Csak egyet tudnék elfogni már,
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.

 

A Kert

Kleist: Homburg hercege

2015. 10. 25.

     Van-e nagyszerűbb dolog, mint porosz főnemesnek és katonatisztnek lenni? Egy olyan fejedelem szolgálatában, aki a legfőbb igazság birtokában van. S mily megrendítő és egyben felemelő (katarzis), ha – nevezzük néven – Homburg herceg képes önmagát is halálra ítélni, ha megszegi a parancsot!

      Kleist a család hagyományait követve, maga is belépett a hadseregbe (1792), részt vett a rajnai hadjáratban és a mainzi köztársaság elleni ostromban. (Goethe is ott volt, de a nagy szellemek nem találkoztak.) Előléptették, de 1799-ben feladta a katonai pályát. Életművét a következő évtizedben alkotta meg a katonaiskolában és a szolgálatban szerzett élményei alapján. 1811-ben önkezével vetett véget életének.

     

     Számomra a Homburg hercege egy magatartás rajza. A főhős a szigorú hierarchiában nem leli a helyét. Nem a józan ész irányítja, hanem az érzelmek, a fantázia, az álom. Kleist is ilyen lehetett. A herceg a haditerv kihirdetésekor nem is figyel a választófejedelemre, míg körülötte mindenki lázasan jegyzetel. Az első meglepetés, hogy mégis győzelmet arat az ellenség felett. A következő az, hogy a választófejedelem parancsszegéséért halálra ítéli, hisz nem az előre eltervezett módon teszi ezt. (Poroszországban rendnek kell lennie.) Viszont sokan szeretik ezt az alvajáró, kicsit hóbortos embert, aki annyira szeretne élni:

(A herceg a fejedelemnéhez fordul segítségül)

          Anyám, de Isten világa olyan szép!
          Ne hagyj engem túl hamar
          A sötétlő árnyak közé leszállni!
          Ha vétkeztem, büntessen fejedelmem,
          De büntetésem ne legyen golyó!
          Elkobozhatná hivatalaim,
          Életfogytig, ha a törvény kívánja,
          Kizárhatna seregéből. Egek!
          Mióta sírom láttam, már csak élni
          Akarok, bármily dicstelen, de – élni!

       Talán nem véletlen a párhuzam: ugyanezt mondja Akhilleusz is az alvilágban:

          Napszámban szivesebben túrnám másnak a földjét,
          egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
         mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.

                              (Odüsszeia XI. 489–491. sorok, Devecseri Gábor fordítása)

     Lehet egy herceget nem szeretni, hiszen közülük való? Tiszttársai is közbenjárnak érdekében, s lelke mélyén a fejedelem is kegyet akar gyakorolni, de különös utat választ: rábízza Homburg hercegre, elfogadja-e a felmentést, vagy igazságosnak tartja az ítéletet. 

      S alig ocsúdunk fel, másként szövi Kleist a cselekményt: a herceg elfogadja a halálos ítéletet. Oly mélyen bevésődött a megfelelés vágya, a katonaruhába öltöztetett, belsővé vált hűség és odaadás:

           Fejedelmem oly méltón áll előttem,
           Ne álljak hát én sem méltatlanabbul!
           Jelentős vétség terhe nyomja lelkem,
           Elismerem: és ha csak úgy bocsát meg,
           Hogy szavával vitába kényszerít,
           Hallani sem akarok a kegyelemről.
                                (A Kleist-idézeteket Tandori Dezső fordította)

      A romantikára jellemzőek az ilyen végletes fordulatok. Mégse tragédiával végződik az abszurd játék: Kleist tartogat még valamit. A fejedelem – talán hogy még nagyobb fényben ragyoghasson alattvalói előtt – megkegyelmez legodaadóbb hívének. Kicsit megborzongunk, Kleist bepillantást enged a legszörnyűbbe, majd elsimítja a törésvonalakat.