Olvassunk Tandorit!

                                   

                               (1938 - )

"(...s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
                               kifelé a ladik."
                                                           Illyés Gyula

                     Itt egyensúlyozok
                     egy gondolatjelen,
                   nem kérdés: "Átérek-e valahára..."!
                     Egy hídfő már amott
                     olyan szilárdan áll.
                   (Várhatsz, zárójelem!)
                      Beülök egy Canal
                      Grande-parti teára.

                      Híd- s palotasorok:
                      így-úgy megismerem
                    cikcakkotok, már másodjára járva.
                      Ki-be fordulgatok;
                      canario-madár
                    kis énekét lesem,
                      míg várok a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Cölöpön víz lotyog
                      csónakfenekeken.
                    S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
                      Valami hogy lobog!
                      S fénylik egy kiskanál,
                    míg citromszeletem
                      árnya hull a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Hogy bealkonyodott!
                      Hűvösség a vizen,
                    s a Rialto bazárjain fatábla.
                      Ugye maradhatok?
                      (Ha már - Ha már -! Ha már -!)
                    Kitől kérdezhetem?
                       ... Most egy hajó beáll,
                      válaszomra se várva.

                                                    Lásd még: Illyés Gyula

                                     Körjáró ballada

                    Hiányozni fog majd a nyárnak
                    lomb-ajtós bokor-alja-padja,
                    megint egy fél évet kivárhat
                    egy fél év várható alakja;
                    hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
                    hogy ez csak őszi-téli látszat,
                    amit el-alakoskodunk:
                    hiányozni fog majd a nyárnak.

                    Hiányozni fog majd a harsány
                    kellemetlenség-örömünnep,
                    meztelenség aszfaltja, talpán
                    járó-kelő személyeinknek,
                    mert sose csak-egyek vagyunk,
                    mindig, mi feljön, van az alján,
                    s annak, kinek már hallgatunk,
                    hiányozni fog majd a harsány.

                    Hiányozni fog az az óra,
                    mellyel mindig előbbre járunk,
                    mintha csak rádiója szólna
                    valaminek, amire várunk,
                    holott előre ott vagyunk!
                    és mintha már csak visszaszólna,
                    ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
                    hiányozni fog az az óra.

                    Hiányozni fogunk magunknak
                    már hidegebbhez készülőben,
                    a nagy fény csak látszólag untat,
                    de megijeszt már kihülőben:
                    csak egy nagy átejtés vagyunk?
                    de ha mind, ki kit kivel ugrat?
                    ha más se másnak: mi magunk
                    hiányozni fogunk magunknak.

                    Ezért ami itt még hiányzik,
                    a balladás másokra hagyja,
                    siet, hogy legyen is, ha látszik,
                    tegye, ha valamit akarna;
                    vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
                    leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
                    ezért van, amit otthagyunk,
                    ezért, ami itt még hiányzik.

                    AJÁNLOM
                                     balladám a körnek,
                    mely a napot viszi az égen,
                    mely ha néha kissé legörbed,
                    csak meg is tágul észrevétlen:
                    Nagy Közönsége, itt vagyunk,
                    mondhat-e ennél bárki többet?
                    Míg tudunk, lemaradozunk:
                    hol a tűnők tovapörögnek…



                                           Pillanatnyi (?) végszó

                                                            Ily morzsák, ez voltál

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.
Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.
Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.

Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.
A világ vízszintes szerkezete: ahogy neked ők kellettek volna.

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.
Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,
babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,
annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.
A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,
és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.

Illyés Gyula: Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
        midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
        a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
        s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
        hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
        a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
        épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy
        elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
        hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
        - vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
        kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
        s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t!
        látott, ha nem lát is viszont!
                                                Lásd még: Tandori

"Mi az, amit olvas, fönséges úr?"

            "Szó, szó, szó."
                                                   

                                                                      2003

            Mednyánszkynak fontos témája volt az I. világháború. A mostani kiállításon is van jó néhány képe, amely bemutatja a hősiességnek nevezett szörnyűséget. Erről jutott eszembe egy Juhász Ferenc-vers: Emlékezés egy vérző arcú képre. Alcíme Mednyánszky László: Sebesült. A vers szinte jobb, mint a kép, s van olyan kép a kiállításon, mely ezt is felülmúlja. (Szerbiában) A Vaskapu c. képét talán Jókai Arany emberének első fejezete ihlette, melynek elovasása oly sok gimnazistának okozott gondot. Jókai idős korában ellátogatott a Vaskapuhoz, s azt mondta, miután láttam, nem tudnám leírni.

*

            Most, hogy kezembe vettem az egyik nagy Juhász Ferenc-kötetet, fellapozom a Rezi bordalnál. Annyira tetszett ez a vers, hogy mindenáron el akartam menni a Rezi várhoz. Félúton rosszul lettem, az eső is eleredt. Én balga, elfelejtettem, hogy a művészet varázsa (Jókai is tanú rá) olykor sokkal fontosabb mint a valóság. Egy versszak a versből:

                                   „Tedd hát, amit tenni rendel

                                    minden napod, türelemmel

                                           végezd dolgaid!

                                    Marad valami utánad,

                                    ha nem marad, az se bánat,

                                           hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.”

     Az ilyen igékért, mint a hörböld érdemes élni, mondta az egyik férfikollégám egy bizonyos, szigorúan szakmai összejövetelen.

*

            Manapság kételkednek a költészet erejében. Nem így Hésziodosz. Az Istenek születése c. művében először a múzsákhoz fordul, s csak utána következik Zeusz és Héra. A múzsák azért fontosak, mert csak az ő segítségükkel lehet szólni az istenekről, a világról, a múltról és a jövendőről:

               „Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz

                 termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,

                zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt…”

                                                       *

            Érdekesek azok a jelzők, melyek Hésziodosznál előfordulnak: aigisztartó Zeusz és a bagolyszemű Pallasz. Aigisz, latinosan aegis, magyarosan égisz Zeusz pajzsa, a hatalom jelképe. Ha valakinek vagy valaminek az égisze alatt vagyunk, az megvéd bennünket. A Pallasz már problematikus. Athéné e melléknevére két magyarázat van: így hívták azt az óriást, akinek a bőréből Athéné pajzsát készítette, vagy annak a gyermekkori barátnőjének a neve lehet, akit játék közben véletlenül megölt. Emlékére készítette a Palladion nevű szobrot, melynek köztudomásúlag városvédő ereje van. A bagoly pedig, mint tudjuk, a tudás, a tudomány, a bölcsesség jelképe.

     (Elgondolkoztam ezen a Pallaszon. Mindkét magyarázat jó lehet. Az első az erő jelképe. A második talán a szeretetre emlékeztet, de arra is figyelmeztet, hogyha elkövetünk valami bűnt, akár akaratlanul, legyen valami a "szemünk előtt, kezünk ügyében", mely talán megóv attól, hogy újra beleessünk ugyanabba a bűnbe/hibába. 2019)

Pesti séta, 2011

                                                 „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”
                                                                                                             (Tamási Áron)

     1. Elmélkedvén az idő múlásán, hétfőn végigjártam azt az utat, melyet tanítványaimmal szoktunk megtenni, amikor iskolaidőben nem volt tanítás. A 3-as metróval az Arany János utcáig mentünk, s először Podmaniczky Frigyes (1824-1907) szobrát vettük szemügyre. Kő Pál műve, 1991 óta áll itt. Kezében a városvédő Pallasz Athéné szobra. Jó lenne naplóit elolvasni.

            A Bank utcába (korábban Lengyel Gyula) utcába fordultunk be a térről, s hamarosan feltűnik a MNB monumentális épülete. De mi nem szoktunk vele sokat törődni, irány a Hold utca. Itt lakott valamikor Vas István, miképpen azt versben is megörökítette:

                                  

                 „Rengő, messzi ködben eltűnök, aki voltam –

                  A Hold utcában s úgy élek, mint a holdban.”

                                                            (Hold utca)

            Balról a Lechner Ödön tervezte Magyar Királyi Postatakarékpénztár (ma Államkincstár) épülete úgy hullámzik elénk, mint egy mesebeli látomás, a magasba nyúlva, zöldes árnyalatban. A szecesszió legszebb alkotása.

                                                                           

            Kis térre érkezünk, többfelé ágazik el az út. Középen a Batthyány-örökmécses az első felelős magyar miniszterelnök kivégzésére emlékeztet. Balra a mostani Szabadság kávéház (ma Liberté) helyén állt a „Neugebäude”, ahol Batthyány Lajost is fogva tartották, míg ki nem végezték. A kávéház falán viszont emléktábla hirdeti, hogy itt született meg 1905-ben Ady Endre Harc a Nagyúrral c. verse. (Osvát versszakonként vitte a nyomdába.!) Zsonganak a fejemben a sorok:

                                  

                             „Engem szólítnak útra, kéjre,

                               Levágva népünk ezrei,

                               Titokzatos hívó szavak

                               Halomba, mint kereszt,

                               Nekem már várni nem szabad,

                               Király, te tetted ezt!”

            A Báthory utcában újabb emléktábla: „Ebben a házban lakott Hajós Alfréd (1878-1955) építőművész, az újkori olimpiai játékok első magyar bajnoka.” Mint építész Alpár Ignác és Lechner Ödön irodájában dolgozott. Ő tervezte Pozsonyban a lányiskolát, Lőcsén a gimnáziumot, Debrecenben a Bika szállót. Milyen tágas volt akkor a világ…

                                                                                

            Nini, a túlsó oldalon, a 8-as számú ház falán valami új dolog csalogat, Kormos István neve olvasható. Csak nem a költőé?  Most muszáj elmerengenem és kutatnom. Vasy Géza írja Kormos-könyvében, hogy a költő itt lakott a háború idején, itt is dolgozott mint kifutófiú a Hoffmann Gyarmatárukereskedésben. Idehozta feleségét is, de csupán 1952-ig tartott az idill, aztán másfele vitte az útja. Ezt a korszakát idézi meg a következő versrészlet:

                                „Ajtóm fák közé nyílik.

                                 Nyitja-csukja tollam,

                                 Karcolászva bűbájolom:

                                 K. I. aki voltam.”

                                          (Névtábla seholsincs ajtómra)

            Minden csak volt, eltűnik országrész, de főleg költők, illetve miniszterelnökök.

             2. Elérkeztünk a Vértanúk terére. Nagy Imre szobra (Varga Tamás, 1996) egy kis hídról néz vissza a Parlamentre és a Kossuth térre. (Már nem néz vissza, eltűnt valahova.) Tragikus hős volt. Ha szóba jött a neve az órán, mindig Antigonéhoz hasonlítottam. Fontosabb volt számára a meggyőződése, az eszme, mint az élete.

            A Kossuth teret uralja a historizáló eklektika (neobarokk és neogótikus stílus) jegyében épült Parlamentünk. Az épületre kiírt pályázatot Steindl Imre nyerte meg, s a millenniumi ünnepségekre lett kész. 1896. júl. 8-án nyílt meg. A befejezése azonban 1904-ben következett el. Nagy Ady-hívő vagyok, remélem nem szentségtörés, ha idézem szavait: „A magyar parlament új palotát kapott. Rettenetesen drágát és kétesen monumentálisat. És ebbe a drága, elfuserált palotába éppen az a parlament került, melynél jelentéktelenebb, önzőbb és alacsonyabb nívójú nem képviselte a népet.” (Nagyváradi Napló 1902. október 10.) Persze minden új  egy idő után természetessé válik.

            Ugyanezen a pályázaton második helyezést ért el Hauszmann Alajos terve. Ebből lett a Királyi Kúria (ma Néprajzi Múzeum, jelenleg zárva), mely a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus ötvözete. Szépen csillogott az őszi napfényben. Ugyanekkor harmadik helyezést kapott a mai Földművelődésügyi Minisztérium épülete. Megdöbbentőek a falon a „golyónyomok”. Gyerekkoromban sok pesti ház falán ott voltak a golyó ütötte sebek.

            Történelmünknek fontos tere a Kossuth tér. Az első köztársaságot 1918. november 16-án itt kiáltotta ki az akkori Országház téren összegyűlt tömeg, illetve a Parlamentben ülésező Nemzeti Tanács. Hatvany Lajos leírásából tudjuk, hogy itt volt Ady is. „Ez a nap Ady Endre napja. Tíz év óta érzi, sírja, visítja ezt a napot.” (Vezér Erzsébet) A Nemzeti Tanács november végén tisztelgő látogatást tett a költő betegágyánál.

            1946. február 1. a második köztársaság kikiáltásának a napja. Eltörölték a „király nélküli királyságot”. Sulyok Dezső szép beszédet tartott. Erre a rövid időszakra nagyon jellemző, hogy Bibó István azt kérte, majdani síremlékén ez álljon: „Élt három évet, 1945-1948-ig.” Ide kapcsolódik sokat idézett gondolata is: „demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni.”
     A harmadik köztársaságot 1989. október 23-án kiáltották ki. Szűrös Mátyás lett a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke.
     A tér két fő emlékműve a Rákóczi-szobor (1937, Pintér János) és a Kossuth-szobor (1952, Kisfaludy Stróbl Zsigmond), mely 2015-ben Horvay János kompozíciójával cserélt helyet. 1956 tiszteletére ég(ett) az örök láng (1996, Lugossy Mária), s a lyukas zászló is a függetlenség nagy álmára emlékeztet. (E kettőt is elfújta a szél.)
     A Duna-parthoz közelebb, a Parlament két oldalán József Attila (1980, Marton László) és Károlyi Mihály (1975, Varga Imre) emlékműve (volt) látható. Helyettük most Andrássy és Tisza szobra magasodik. A költő szobra lejjebb csusszant, közelebb a Dunához. Károlyi Siófokra utazott. (Az se rossz hely.) Nagy költőnktől nem messze látható Kovács Bélának, az elhurcolt kisgazdapárti politikusnak a szobra (2002, Kligl Sándor).
     A végére már csak egy József Attila-idézet maradt a tarsolyban:

                 „Már kétmilliárd ember kötöz itt,
                   hogy belőlem hű állatuk legyen.”
                                             (Flóra)

Már több mint hétmilliárd, Attila!

                                                                            

A szerelem fokozatai

(Óravázlat, 2012)

Az első fázis a csodálat. A második a hétköznapi változat. A harmadikra nincs szó.

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát

Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnák először…

E csillagot,

Amelyik mindenik sugára

A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha rám röpíted

Tekinteted,

Ezt a szelíd galambot,

Amelynek minden tolla

A békeség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

Mert lágyabb a selyemnél

S a bölcső vánkosánál –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának,

A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának

Azt gondolván,

Hogy itt már a tavasz,

Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

Ha ajkaimhoz ér

Ajkadnak lángoló rubintköve,

S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj,

S eltűn előlem a világ,

Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvösségeit

Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Boldogságomnak édesanyja,

Egy égbe-rontott képzelet

Tündérleánya,

Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság,

Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse,

Édes szép ifjú hitvesem,

Minek nevezzelek?

Ladányi Mihály: Szerelem

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek látom én a szerelmet,

A szerelem hű veréb, igénytelen,

Ezen kívül sok van belőle s szürke.

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek képzelem a szerelmet.

A szerelem keselyű. A zsákmányával oda száll,

Ahol még a verebek sose jártak.

Azt mondod, mondjam el,

Milyennek kívánom a szerelmet.

Milyennek kívánhatja az ember

A fölötte köröző keselyűt?

Határ Győző: Elmehábor

csészédből a kávé kiloccsan

elnézem a kezed remegését:

így illant el izom- és szellemerő –

elmédből az épség és a szépség

lesznek majd akik emlékeikből

akik szívükből számkivetnek

ne törődj vele hogy elborult:

elborult elmével is szeretlek

mert én ma is: úgy tartogatlak

aki nekem te mindig is voltál

élő klenódium – kinyílóban

a szentségtartó szárnyasoltár

szerelemnek fél évszázada

egyenként-édes ötven éve

te a rettegett kirekesztésnek

elejtésnek nem leszel kitéve

nekem így is: vagy aki voltál

emlékeimben ki betölti vágyam

még az Elfekvő ágybörtönében

is: bilincsbe verve a vaságyon

tán elképzeled: vagy – élsz mozogsz

álmodban régi táncod lejted

de nyomban vak csend a telefonban:

mi volt mikor volt elfelejted

az őzet ízenként így falja fel

az óriáskígyó elmehábor

a szürke kéreg borulatán át a

múlt tenger gyertyája nem világol

lesznek majd akik emlékeikből

akik szívükből számkivetnek

ne törődj vele hogy elborult:

elborult elmével is szeretlek

Vaknak lenni Granadában

I.

            Reményi-Gyenes István könyvét olvasom: Granadától Segoviáig, (1972). Már a spanyol út előtt is bele-beleolvastam, de most értem igazán. Most tudom meg, mit láttam. Ide másolok néhány idézetet:

a.

            „Gyúlnak a sáfrány mélyszürke és itatóspapír-rózsaszín máglyái a súlyos hangokkal teli levegőben, amely olyan szép, hogy már szinte gondolat.” Lorca

b.

            A második idézet forrása Hegel. Arra mutat rá, hogyan és miért tiltja a mohamedán vallás élőlények ábrázolását: „Ha ez a hal az utolsó ítélet napján feltámad ellened, és azt mondja: testet ugyan adtál, de élő lelket nem, hogyan igazolod magad e váddal szemben?”

            Szellemes. Test a lélek nélkül mit ér.

c.

            Végül a legszebb. A granadai vár egyik falán márványtáblába vésve Icaza mexikói költő verse:

           

            „Dale limosna, mujer,

                 Que no hay en la vida nada

            Como la pena de ser

                Ciego en Granada.

(Adj a koldusnak alamizsnát, asszony, mert nincs fájdalmasabb dolog az életben, mint vaknak lenni Granadában.”)

II.

            Washington Irving útleírása is tanulságos. Mostanában az éjjeliszekrényemen van a zöld, német nyelvű kötet. Írónk a 19. század elején lovon, kalandos körülmények között tette meg az utat Madridtól Granadáig. Ehhez akkor négy napra volt szüksége. De jobban megismerte a tájat, s főleg a spanyol embereket. Reményi-Gyenes repülőútja Budapesttől Madridig két órába telt.

            A mi világunk hihetetlenül felgyorsult és kitágult. „Azelőtt a világ, még a gazdagok és a hatalmasok számára is, nehézségek, nélkülözés és veszély tornáca volt. Az új világ, mely az új embert születésénél fogva körülveszi, semmiféle korlátot nem emel az ember elé, hanem éppen ellenkezőleg, táplálja a kívánságait, melyek elvben akár a végtelenségig növekedhetnek.” (Ortega: A tömegek lázadása)

            Bach zenéjét élvezhetem az arte csatornán, német újságokat olvashatok a világhálón, még a szomszédomat is telefonon hívom fel. Szép, új világ !?

                                                                                              2012. máj. 6.

                                    *

     Általában vaknak lenni

     Elalvás előtt Washington Irving Alhambrája. Aben Habuz, mint minden uralkodó, sakkjátszmának tekinti az uralkodást. Nem ismeri fel, hogy az ellenség már bejutott a várba.

     A sok buszozás közben Washington Irving Mesék az Alhambráról c. könyve. Idéz egy Schiller-sort: "Der kluge Mann baut vor". Drága Margit néni szokta volt mondogatni németórán. Nehéz magyarra fordítani: mindenesetre építenünk kell, a jövőt. Előrelátóan, okosan.

2012. máj. 23.

Az Alhambrában

Cézanne-ról levelekben 1

     A Nagyvilág egyik régebbi számában (2011. július-augusztus) megjelentek Rilke levelei Weiss János fordításában és utószavával. Ezt olvasva az ember önkéntelenül szeretne sok Cézanne-képet nézni és Rilke-versekben elmerülni.
     1907 ősze. Rilke Párizsban él, bár itteni tartózkodását utazások szakítják meg. Most legfőbb dolga elmélyülten tanulmányozni a Salon d’ Automne Cézanne-emlékkiállítását. Október 6. és 24. között minden nap (kivéve okt. 14.) levelet írt feleségének. Ezekben az írásokban ad számot Cézanne-élményéről, arról a folyamatról, hogyan igyekszik megérteni e korszakos jelentőségű festészetet, melyet posztimpresszionistának nevezünk, s melynek architektúrája a kubizmussal rokon.
     A levelek Cézanne-ról szólnak, ugyanakkor műfajuknál fogva önvallomások is: beleillik Rilke mindennapjainak leírása, útja a Grand Palais-ba, az a mód, ahogy képet néz: „Te tudod, hogy én a kiállításokon az ott járkáló embereket általában sokkal érdekesebbnek tartom, mint a festményeket. Ez ebben a Salon d’ Automne-ban is így van. Leszámítva a Cézanne-termeket.” Másutt így ír: „Ma újra két órát álltam néhány kép előtt; ez nekem valahogy nagyon hasznos, úgy érzem. (…) tulajdonképpen egy, két vagy három jól kiválasztott Cézanne-kép az összeset képviselheti…”.
     Sokat mond az a kis „rajz”, mely a művész helyzetét mutatja be: „Tudok egy-két dolgot az utolsó éveiről, amikor már öreg volt és megfáradt, és a műterme felé haladva gyerekek futottak utána, dobálták, mint egy rossz kutyát. De belül, egészen belül, csodaszép volt, és néha-néha egy ritka látogatónak dühében valami csodálatosat mondott.”

                                                                           2013. december 16.

Cézanne-ról levelekben 2

    Rilke számára természetes volt a szegényekkel való szolidaritás. Ebben a korban ez fontos volt. Gondoljunk csak Tolsztoj lelkiismeret-furdalására, Zola munkásaira, Mednyánszky csavargóira.

     Cézanne-ról szólva megjegyzi: „És megint egy szegény ember.” Majd a későbbiekben így fogalmazott: „A művész létéhez egykor hozzátartozott, hogy a maga új boldogságát legyőzve a kitaszítottak mellé feküdjön, és a maga teljes melegét – egészen a szív és a szeretet melegéig – megossza velük. (…) Ebben az odaadásban kezdődik a szentség…”

     Végül: „Az embernek a legutolsó porcikájáig szegénynek kell lenni. (…) Minden pillanatban a kezünket a földre kell tapasztani, mint a legelső embereknek…”

                                                                *

     Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte.
     Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot. Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt:

- Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?
- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.

     Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni. Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott.
     Egy héten át nem látta. A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.
- A rózsából - válaszolta a költő.  

                                                                                                                        2014. január 1

Cézanne-ról levelekben 3

Ars poeticák

     A Cézanne-képek sajátossága, írja Rilke, hogy a „valóság teljesen az ő oldalán áll: ez a sűrű, kibélelt kék, piros, az árnyék nélküli zöld és a borosüvegek vörösfeketéje. Milyen szegényes nála minden tárgy, az almák mind főzőalmák, és a borosüvegek a kitágított hátizsákokba valók.”

     Nemcsak általában a valóságot akarta megragadni, hanem a valóságot a dolgok ábrázolásán keresztül: „a dologra vonatkozó élményein keresztül a valóságot felbomlaszthatatlanná próbálta fokozni.”

 

Vöröshagymás csendélet, nancyhunting.net

                                                            *

     Rilke emlékezteti feleségét a Malte Laurids feljegyzéseinek egy helyére, amely Baudelaire  Egy dög c. verséről szól. (Cézanne kívülről tudta.) Ez a vers Cézanne „tárgyias beszédéig” vezet. „A művészi szemléletnek annyira le kellett győznie önmagát, hogy a szörnyűben is megpillantsa a létezőt, amely ugyanannyira érvényes, mint minden más létező. Ahogy nem lehet válogatni, úgy az alkotó sem teheti meg, hogy elforduljon valamilyen egzisztenciától…”

                                                        *

     A másik parancs Rilke szerint: „A festőnek nem szabadna eljutni a belátás tudatáig, mint ahogy a művésznek általában sem. Ahelyett, hogy a reflexió kerülő útjára lépne, az előrelépéseinek számára is rejtélyesnek kell maradniuk.”

                                                       *

 

A Mont Saint-Victoire, sze.hu

            

Add szépséged, s ha odadod,

            ne számíts, ne nyisd szóra szádat.

            Te hallgatsz. De ő szól: vagyok.

            S ezernyi értelemben felragyog,

            míg végül mindenre kiárad.

                                      (Rilke: Iniciálé, Szabó Ede fordítása)

                                                                                                                                                                                  2014. január 22