Genf 1

A reformáció emlékműve

         Már nagyon vártam arra, hogy megpillantsam Genf számomra legfontosabb nevezetességét, a reformáció emlékművét. Az óváros dombjától nyugatra, egy szép parkban áll - a Kálvin által alapított egyetemmel szemben – a monumentalitásában egyszerű alkotás. Hosszússágát Illyés Gyula mérte meg:

                   Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza

                   a szobor-sornak.

                    …

                   Hátrálnom kellett közelükből: mindet

                   nem fogta össze csak messzibb tekintet.

                                                 (A reformáció genfi emlékműve előtt)

         Középen magasodnak a genfi reformáció legnagyobb alakjai: Farel, Kálvin, Béza, Knox. Luthernek volt köszönhető az első lépés, de a második generáció elszántsága, tudása nélkül nem lett volna folytatás. Farelt, a nagyhatású szónokot mindenünnen kiutasították, még Genfből is. Neuchâtelben kötött ki. Béza, Kálvin híve és utóda, lelkész. Zsoltárait Szenczi Molnár Albert fordította magyarra, aki felkereste őt Genfben. A skót John Knox itt készítette el angol bibliafordítását: a Genfi Bibliát.

         S végül a legjelentősebb: Kálvin. (Balról a második.) Nemcsak eszméi, gondolatai hatottak, de valóságosan is egyeduralmat gyakorolt a városban. Megdöbbentő, hogy a konzisztórium 1542 és 46 között 58 személyt végeztetett ki. (Eretnekségért csupán egyet: a nyugtalan, spanyol polihisztort.)

         Szervét Mihályt először a francia inkvizíció ítélte halálra (1553). Genfbe menekült, itt elfogták, halálra ítélték, és máglyán megégették (1553).

         Kálvin és Szervét konfliktusát dolgozta fel Sütő András a Csillag a máglyán c. drámájában:

         SZERVÉT. Segíts meg, Istenem, életemnek e nehéz órájában. Ne oltsd ki bennem, Uram, a gyertyát; te gyújtottad meg azt Szent Máté evangéliumával, te parancsoltad meg a szólást, és ítélted örök kárhozatra a hallgatást. Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényét vesse mindazokra, kik a házban vannak. Gondolkodó emberek, ti vagytok a világ világossága, nem rejthető el a hegyen épített város.

Ui.

         Ne feledkezzünk meg a „szablyás” Bocskaynkról, akitől a következő idézet  olvasható a falon: Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.

                                                                                                                                       (2011)

Genf 2

        A Szent Péter katedrális egykor a genfi püspök katedrálisa volt. Ma Kálvin városának első számú református temploma. A háromhajós bazilika építése 1160 körül kezdődött el. Száz évvel később gótikus stílusban fejeződött be. Majd a 18. században a főhomlokzatot klasszicista portikusszal bővítették.

         Kálvin először a klasszikus irodalommal foglalkozott (Seneca), majd hamarosan a reformáció híve lett. Bázelben telepedett le. Itt tette közzé az Institutio Religionis Christiane c. művét (1536). Magyarul először Szenci Molnár Albert fordításában volt olvasható: Az keresztény religióra és az igaz hitre való tanítás (Hanau, 1624).

         Genfi tartózkodása során, még ebben az évben Farel kérte Kálvint, hogy maradjon a nemrég az új tanokhoz csatlakozott városban. Előadásokat tartott, papja lett az Európa-szerte terjedő új tanításoknak. Mégis 1538-ban elűzték, de 41-ben visszahívták. Ettől kezdve 23 éven át haláláig elválaszthatatlan volt Genftől. S ekképpen prédikált: „Isten némelyeket az idvességre, némelyeket az veszedelemre eleve elrendelt. (…) Istennek az igéje az egy út, amely minket azoknak megtudakozására vigyen, amelyeket őfelőle illendő megtudnunk… (…) mihelyt az Ige mellől ellépünk, legottan az úton kívül és az setétben futunk. (…) És ne szégyelljünk pedig valamit nem tudni … sőt inkább örömest ellegyünk az oly tudománynak feltudakozása nélkül, amelynek tudása bolondságos, veszedelmes, avagy ugyan ártalmas. Hogyha pedig az mi felöttébb elmélkedésünknek csiklandása minket izgat: mindenkor imez cölönköt vessük elejébe, amellyel meghőköltessék.” (Magyar gondolkodók, 17.század, 1979, 461-465, Magyar remekírók sorozat)

Kálvin lépcsője

         Philip Schaff, a neves 19. századi teológus írja áttekintésében, hogy történelmünkben nincs szembetűnőbb példa olyan férfira, aki ennyire kevés népszerűséggel ilyen nagy hatást tett volna az emberekre.

         A végére – elmaradhatatlanul – Szervét. Kivégzése helyén szerény emlékmű emlékeztet arra a férfiúra, aki megelőzte korát. Mint ahogy Budapesten is van a nagy Kálvin tér, és Pestszentlőrincen a picike Szervét Mihály tér az unitárius templommal.

Szervét emlékműve

Pestszentlőrinc, Szervét Mihály tér 

                                                                                                          (2011)

Genf 3

        Kószáljunk még egy kicsit Genfben! Sétáljunk le a tó partjára, át a hídon, s élvezzük a hullámok sötétebb színét, a házsorok geometriáját, a hegyek vonalát, az ég világosabb kékjét s hatalmas fehér felhők vonulását.

         Jet d’ Eau  A 140 méterre felszökő vízsugár, mely mintha az eget ostromolná, Genf jelképévé vált. Kezdetben csak néhány méteres kút volt. Szelepként működött az üzemeket ellátó vízvezeték részeként. 1951-ben kapta meg mai formáját. Másodpercenként 550 l vizet lövell a magasba 200 km-es sebességgel.

         Rousseau és Sisi  Mind a kettőnek van szobra Genfben. Az egyik (R)  itt született, a másik (S), itt halt meg. Mind a ketten felhívták magukra a világ figyelmét. Utolsó éveikben a lelki gyötrődés volt a sorsuk, s a menekülés szándéka egyre nagyobb teret nyert életükben.

                                                                                                             wikipedia.org

         Rousseau Társadalmi szerződésének címlapján még büszkén genfi polgárnak (citoyen de Geneve) vallja magát, majd miután 1762-ben elégetik Genfben a fent említett művet és az Emilt, ünnepélyesen lemond erről a címről. Pedig milyen szépen ír a Vallomásokban szülőhazájáról: „Bármikor pillantottam meg e boldog város falait, bármikor léptem át kapuját, szívem mindig összeszorult a túlzott ellágyulástól. A szabadság nemes látványa büszkeséggel töltött el, az egyenlőség, egység és erkölcsi szelídség képe ugyanakkor könnyekig meghatott; és sajgó fájdalommal éreztem, hogy mindezt elveszítettem.” (I. k. 154. o, Magyar Könyvklub, 2001, ford.: Benedek István és Benedek Marcell)

         A Társadalmi szerződés megjelenése után: „Nem sokáig maradtam kétségben afelől, milyen fogadtatás várt volna rám, ha kedvem támad oda visszatérni. Könyvemet elégették, ellenem elfogatóparancsot adtak ki június 18-án, tehát kilenc nappal a párizsi után.” (II. k. 335. o)

         A hajókikötő felé vettük az irányt, kevés szabadidőnkben mindig rohanva, s találgattuk, melyik szép palota lehet a Beau Rivage, ahonnan Sisi utolsó útjára indult. S igen, nemsokára feltűnt fekete szoboralakja…

                                                                                         Philip Jackson: Sissi                           

         Néha szemére vetették hiúságát. Nem pusztán hiúság volt ez, hanem küzdelem az idővel, végső soron a halállal. Megállítani az időt! Titkolni, hogy rajta is be fog teljesedni a végzet.

         Sisi elsősorban önmaga elől menekült. Találó Brigitte Hamann könyvének címe: Kaiserin wider Willen, azaz Császárné – akarata ellenére. Magyar fordításban csupán: Erzsébet királyné. (Európa, 1988) Sisi nemcsak az udvari etikettet tartotta elviselhetetlennek, hanem a császárságról is az volt a véleménye, hogy anakronisztikus államforma. Valójában a köztársaság felelt volna meg egyéniségének. Vagy pedig?

                   Sirály vagyok, sehova se való,

                   Hazámul semmi part nem jó,

                   Hely soha meg nem kötött;

                   Hullámok közt repülök.

                                          (Tandori Dezső fordítása)

                                                                                                          (2011)

Német requiem

2012. október

Brahms, 1853, wikipedia.org

      Brahms ezt a művét Schumann halála évében kezdte el (1856), s 1866-ban készült el vele. Azért kapta a német requiem címet, mert német szövegre, Luther bibliafordítására komponálta a zenét, mely inkább oratórium (többtételes drámai kompozíció), mint requiem (gyászmise).   
     Valamikor abban a szerencsében volt részem, hogy hallgathattam Németh G. Béla előadásait az egyetemen. Később sorra jelentek meg tanulmánykötetei is. Az egyikben megemlítette Brahms Német requiemjét. Igyekezett az ember meghallgatni a nagyra tartott művet. Közben évek, évtizedek teltek el. Most újra hallgatom a kötelezően magamra rótt feladatot, a Requiemet, s próbálom felidézni, mit is írt a professzor úr, a német kultúra nagy ismerője, Brahmsról.

     Hát persze, Arany Jánosról írott tanulmányában olvasható: „Brahmséhoz hasonló élmény és magatartás, Brahmséhoz hasonló kivitel. (…) Klasszicizált romantika, romantikus életérzésű klasszika…” (In.: Mű és személyiség, 1970, 25. old.)
     Igen, Brahmsban ez fogott meg, a rend, a felépítés. A héttételes Requiem tengelyében a 4. tétel áll:

     „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura!”

     Hagymaszerkezetnek nevezem ezt a szerkezetet, mert a tételek héjként fogják közre a 4. tételt: 1-7, 2-6, 3-5. Az egyes tételek felépítésénél megfigyelhető, hogy a fájdalom és a gyász kifejezésétől elérkezünk a vigasztalás lelkesítőbb hangjához. Kivéve a 4. rész, mely fokozhatatlan, hisz az isteni hajlékról szól, és a 7. rész, melyben valamiféle végső igazságot fogalmaz meg:

     „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…”          

     De nemcsak a távolabbi részek felelgetnek egymásnak, hanem az egyes tételeken belül is felfedezhető ez a sajátosság. A fájdalommal teli, kérdező ember számára ott a felelet. Érdemes követni a szöveget. Brahms maga állította össze a Biblia legkülönbözőbb helyéről.

      Meglepődtem, amikor azt olvastam (fülem nem vette észre), hogy a hegedűket mellőzte Brahms, elmélyítendő a témának megfelelő komor hangulatot. Bár ez a mű „a legszelídebb és legbiztatóbb requiem a műfaj teljes irodalmában.” (Csengery Kristóf, in.: Muzsika, 2004. ápr.) Egyébként így van ez a csodálatos A-dur szerenád esetében is. Brahms művészete valóban sötét tónusú. Az egyéni sorson túl persze a kor szelleme is determinálta alkotásait: „Általában tragikus jelenség ez a költő. 1880-ban nyilván nem lehetséges többé, ami 1820-ban még lehetséges volt, ahogyan a november már nem engedi meg, amit a szeptember még megengedett.” (Szabolcsi Bence: A zene története, 1940)

      Októberben írom ezeket a sorokat. Még fénysugár csillog a lombok közt.

A 2. tétel

Rocca parancsnok hangja

Séta Blackyvel, 2011. dec.

     Néhány nappal ezelőtt, amikor szokásos esti sétánkat tettük Blackyvel, a Bókay-kert kerítésénél hirtelen megállt a kutya, és szimatolni kezdett. Nem láttunk semmit a sötétben, csönd volt, hóbuckák, csupasz fák, homályba vesző épületek. Másnap ugyanúgy, de a magas betonaljzat mögül most morgás is hallatszott. Harmadik nap feleségem felderítette, hogy mások is tudnak a gazdátlan kutyáról, de elzavarták a bátortalan, kéregető kiskutyát.

     Azután együtt vonultunk, mint az üdvhadsereg, élelemmel a zsebünkben, hogy segítsünk a kutyán. Erzsike már helyet is keresett – átmenetileg – szegény jószágnak.

     Riadt kutyuska, félelem volt a szemedben. A kerítésen át adott ételt felfaltad, de mikor bementünk a Kertbe, hogy hazacsalogassunk, elinaltál. Tudtad útját-módját, hogy menekülj előlünk. Avar-vackodra ennivalót tettünk, mely másnapra eltűnt.

     Blacky éjjel, amikor kint -15 fok van, az előszobában alszik. Míg mi az esti filmet nézzük, óvatosan bedugja a fülét a küszöbön, hogy hallja Rocca parancsnok (Gigi Proietti) magyar hangját, Helyey Lászlót. (olasz TV-sorozat)
                                                                        2012. 02. 03

                      Ui: Azóta nincs Blacky, és sajnos Helyey László sincs.)

Honderű az antivilágból

     

     1982-ben jelent meg az Élet és Irodalomban Spiró György portréja magyartanáráról, Bada tanár úrról, mely olyan nagy hatással volt rám, hogy példaképemmé választottam, s fogadatlan apostolként hirdettem igéit, követtem módszereit. („Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, meneküljön." Nem tudtam, hogy senki nem válhat Bada tanár úrrá, Bada tanár úrnak születni kell.) 

     A kölcsönadott ÉS-t persze elfelejtették visszaadni, de ami fontos, úgyis beleég az emberbe. Nagy örömömre viszontláttam Spiró írását az 1985-ös Magániktató c. kötetben. Milyen érdekes, hogy ezt is kölcsönadtam valakinek, aki hamarosan eltűnt a szemem elől, talán még az iskolát is otthagyta. Újra szereztem az antikváriumból egy ütött-kopott példányt, mely most már – úgy tűnik – nem kell senkinek. Bada tanár úr még az antivilágból származott. Az „átkos” előtti „átkosból”, amikor elevenek voltak bizonyos polgári értékek. Nekem is voltak ilyen tanáraim, akik ha nem is ennyire teátrálisan, de ragaszkodtak a minőséghez, figyelembe véve a körülményeket.

     Mindezek az emlékek a Honderű (1997) kapcsán jutottak eszembe, melyet most újra színre vittek a Pesti Színházban. Spiró ebben a darabjában a keresztény középosztály vonzó oldalát mutatja be néhány szereplőn keresztül, nagyszerű színészek közreműködésével: Börcsök Enikő, Márton András, Lukács Sándor, Kern András, Orosz Ákos. 

     Ők szerencsés módon túléltek mindent. Humorérzékkel viselték el a sorscsapásokat, s még 80 évesen is aktívak, mernek szerelmesnek lenni, párbajoznak, nyelveket tanulnak. A klasszikus műveltség alapvető, a tartásnál, a formáknál nincs fontosabb! Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az osztálynak néhány képviselője csupán eszköz Spirónak arra, hogy kiemeljen (olykor ironikusan) néhány megbecsülendő értéket. Az előzőkhöz (tartás, forma) hozzátartozik a humor, a röhögni tudás. Minél nagyobb a baj, annál inkább segít a nevetés. 

     Spiró most nem foglakozik ennek a kornak a visszataszító/bűnös voltával. Hőseink  kisgyerekként csöppentek bele egy miliőbe, amikor felnéztek Horthyra, s jó ötletek tűnt a leventeoktatás, a tiszti karrier, de amely a Don-kanyarban és a vészkorszakban végződött, és az 50-es években folytatódott.

     Vancsura, az adóvégrehajtó képviseli a plebszet. Megjegyzendő, hogy ő nem tehet róla, hogy nem tanult latinul, hogy számára az élet csupa ügyeskedés, kiskapu. A maga módján még emberséges is igyekszik lenni, de beleütközik az „antivilág” becsületkódexébe”.

Isztria

  Iszriai képek
   

     Négy nap csupa szépség: városok, sziklás hegyek, tenger és napsütés. Érdekes kontraszt: az utazás alatt olvastam el Závada Pál regényét, az Egy piaci napot.

Első nap

      Opatija/Abbázia

     Egykor az Monarchia kedvelt üdülőhelye. Iginio Scarpa olasz nemes tette népszerűvé a Villa Angiolinával, mely elhunyt felesége nevét viseli.

     A tenger felé néz Zvonko Car alkotása: Lány sirállyal.

 

Villa Angiolina

Lány sirállyal

Második nap

     Rabac

     Rabacot a Kvarner-öböl gyöngyszemének szokás nevezni. Vonzereje a nyugalom, a csönd és a strandolás.

 

A távolban fehér vitorlák

Csillogás

     Pula

      Pula legfőbb nevezetessége az amfiteátrum. Az I. században épült. Még a római Colosseumnál is nagyobb. Az újkorban fontos hadikikötőként funkcionált.

 

Gladiátorok

Repülj hajóm Velencébe!

     Rovinj

     Szépek az óváros kanyargós, szűk utcái, melyek fölvisznek a St. Eufémia plébániatemplomhoz.

 

A víz felett

Az ég alatt

Harmadik nap

     Porec

     Legfőbb nevezetessége az Euphrasius-bazilika. A VI. században Euphrasius püspök építtette át az első bazilikát, melyben Szent Mauro ereklyéit őrizték. Bizánci stílusú mozaikképek díszítik a szentélyt.

 

Szentek gyülekezete mozaikon

Szt. Eufémia

     Motovun

     Sziklára épült erődváros(ka), melyre a Velencei Köztársaság szárnyas oroszlánokkal nyomta rá bélyegét. Hol csukott könyvvel ábrázolták, mely az aktuális háborúra utalt, hol nyitott könyvvel, mely a békét jelentette.

 

Motovun

Csukott könyvvel

     Hum

     Horvátország, sőt a világ legkisebb városa. A hivatalos adatok szerint 23 állandó lakója van. Minden csupa kő.

 

A városfal

Kő kövön

Negyedik nap

     Rijeka/Fiume

     A Kvarner-öböl legfontosabb kikötője. A Monarchia idején is az volt. Itt építették meg a Szent István nevű csatahajót. Kár, hogy az I. világháborúban rögtön elsüllyesztették.

A Szent István csatahajó vízrebocsátása, 1914

A korzó

*

A búcsú reggelén

Évszakok vonulása

Őszi kert

SZEPTEMBERI SZONETT

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

                                                  Tóth Árpád, 1910
   

     Nagyon aktuális vers. S jóllehet a témája az elmúlás, a költő olyan virtuózan fogalmazza meg a kérlelhetetlen átváltozást, hogy már nem is fáj annyira, ami elkövetkezik.

MEDDŐ ÓRÁN

Mit ér vajúdni, tépelődni?
Kisiklanak kezemből a szavak,
láncos golyót hurcol a gondolat,
szürkés iszap az órák üledéke.
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,
nem nézhet fölfelé,
ahol színes palástban
vonulnak a koronás évszakok,
mint vándorló királyok,
ahol tánclépésben fut át a szél,
ahol szárnycsapás minden mozdulat,
s ahol elfüggönyözve
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,
és mögöttük halomban állt a kincs…

                    Kálnoky László, 1975

     Kálnoky László a Nyugat 3. nemzedékének költője volt. Látásmódja tragikus. Rá is vonatkozik Kosztolányi bonmot-ja: "Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!"

Esőcseppek

    Rónay György: Esőcsepp-prelűd

Kopp, kopp, kopp. - Álmos februári
     langyos eső.
Egy csíz is csattog a kertben.
     Remegő
emlék, zene, halkan
     olvadozó...
Kopp, kopp. Fogy a tél,
     olvad a hó.

Csak a reménytelen remény
     nem apad el.
Kopp, kopp, kopp. Mellben a szív
     habozva ver.
Megállna, mint az óra, amit
     gazdája holt
ujja ketyegni már sose húz föl.
     Ébred a hold.

Fölkel a hold, fakul a felhő,
     tejszine lesz.
Leng az eső puha fátyla.
     Zsong az eresz.
Álombeli dallam, át meg át-
    szőve szelíd
fénnyel. Idézi az élet
    emlékeit.

Kopp, kopp. Kiváj az idő
     vesét, velőt.
Meghőköl a lélek egy-egy
     lázkép előtt.
Figyeli magában a téboly
     kolompszavát.
Kopp, kopp, kopp. Csak az eső
     dobol tovább.
                1945. február

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?

                   Nekem senkim sincs,

                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 

     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."

II.

     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…

                               (Szeptemberi áhítat)      

        „Szájtátva álltam,

           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…

                             (Hajnali részegség)

      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:

       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz

          Ami kegyetlen, ami gaz,

         Mi ocsmány és alávaló,

         Ne hidd, ne hidd, ami való”

                      (Ne hidd, 1942)

    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 

     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)

     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:

     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”

     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:

     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”

     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 

     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”

     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér

        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám

        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér

        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.