2019. augusztus 29., csütörtök

Esőcseppek






    Rónay György: Esőcsepp-prelűd

Kopp, kopp, kopp. - Álmos februári
     langyos eső.
Egy csíz is csattog a kertben.
     Remegő
emlék, zene, halkan
     olvadozó...
Kopp, kopp. Fogy a tél,
     olvad a hó.

Csak a reménytelen remény
     nem apad el.
Kopp, kopp, kopp. Mellben a szív
     habozva ver.
Megállna, mint az óra, amit
     gazdája holt
ujja ketyegni már sose húz föl.
     Ébred a hold.

Fölkel a hold, fakul a felhő,
     tejszine lesz.
Leng az eső puha fátyla.
     Zsong az eresz.
Álombeli dallam, át meg át-
    szőve szelíd
fénnyel. Idézi az élet
    emlékeit.

Kopp, kopp. Kiváj az idő
     vesét, velőt.
Meghőköl a lélek egy-egy
     lázkép előtt.
Figyeli magában a téboly
     kolompszavát.
Kopp, kopp, kopp. Csak az eső
     dobol tovább.
                1945. február


2019. augusztus 11., vasárnap

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?
                   Nekem senkim sincs,
                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 
     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."



II.


     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…
                               (Szeptemberi áhítat)      
        „Szájtátva álltam,
           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…
                             (Hajnali részegség)
      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:
       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz
          Ami kegyetlen, ami gaz,
         Mi ocsmány és alávaló,
         Ne hidd, ne hidd, ami való”
                      (Ne hidd, 1942)
    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 
     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)
     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:
     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.
     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:
     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”
     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 
     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”
     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér


        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám


        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér


        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.

2019. július 22., hétfő

A Kunthistorisches képeiből (Battistello és Parmigianino)

     


     Tréfás képeket kaptam tavaly: a bécsi Kusthistorisches Museumban lehetett elvenni. Az egyiken a szelfiző Kisjézus látható, a másikon egy szinte gyerekember készít önmagáról képet. Mostanra kiderítettem, hogy az utóbbi valóban önarckép, de effajta kép készítése nem mindenkinek adatik meg. Tükörbe nézni (a szelfi is az), örömet okoz: így talán közelebb jutunk önmagunkhoz. A kisded , mint minden gyerek, szinte gyönyörködik önmagában, az anya már nem.
     A kis képeslapokon nem volt feltüntetve, kik az alkotók, mikor éltek. Kíváncsi voltam a képek alkotóira, s ez év júliusában jött el a pillanat, hogy megkereshettem az eredeti képeket, végigjárva a múzeum összes termét.


Mária és a gyermek Szent Annával
     Az első kép alkotója Giovanni Battista Caracciolo (Battistello) Nápolyban született 1578-ban, s ugyanitt halt mag 1635-ben. Művészetére Caravaggio hatott, aki 1606/07-ben és később 1609/10-ben Nápolyban volt. Tanítványai közé tartozott még - Battistellón kívül - Juseppe de Ribera, Carlo Sellett, Artemisia Gentileschi és Mattia Prati.
     Battistello 1614-ben Rómába, később Genuába, Firenzébe is elutazott. Ekkor már Caracci klasszicizmusa hatott rá, s ez tükröződik a Mária és a gyermek Szent Annával (1633) c. képen. A barokkos jelleg megmaradt, a feszültség nyilvánvaló. Olyannyira, hogy ezt a festményt sokáig Caravaggionak tulajdonították. Valami borús gondolat foglakoztatja Máriát, s készteti töprengésre Annát. A társalgás megakad. Most csak a kezek beszélnek, s a Kisjézus mosolya, és ahogy a nagymama nyújtja kezét a gyermek felé. 


Önarckép konvex tükörben
     A második kép alkotója, Francesco Mazzola (Parmigianino) volt. 1503-ban született Parmában, s igen fiatalon 1540-ben hat meg a lombardiai Casalmaggioreban. Sokféle képzést kapott gyerekkorában, korán kivívta a "magister" elnevezést. Képeire a manierizmus nyomta rá bélyegét, Corregio volt a példaképe.
     Parmigianino 1524-ben Rómába utazott, s a fára festett kis képéért (Önarckép konvex tükörben, 24,4 cm az átmérője) mint az új Raffaellót ünneplik. A tükör torzítása miatt megnagyobbodott (manierizmus!) jobb kezében krétát tart, a kisujján aranygyűrű. A háttér is külön életet él.
     Vasari részletesen bemutatja a képet (1567), s kiemeli a 21 éves fiú angyali szépségét. A 20. században John Ashberyt ihlette meg az Önarckép, s nagy vers született ebből az élményből.


2019. június 13., csütörtök

Térey János (1970-2019) két verse

                              
                                       "Eltört egy ütem, kihagyott a kalapács."     

     Az alábbi két vers Térey Moll c. (2013) kötetéből való. Azóta új verseket csak az Őszi hadjárat c. (2016) gyűjteményes kötete tartalmaz.
     Úgy tűnik, ebben az évtizedben kevesebb verse született. Nem is kell sok, csak olyan, amire felfigyel az ember:


Magyar közöny

 Kemény István Búcsúlevelére

Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,
Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.

Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.

Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.

Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány

Az alázúduló vörösiszapban.
                                2011

Tisztelt Hatalom!

1. Fölvilágosítani a várost
       Elegendő szóbeli vérengzéssel.
2. Öltöztetni a határt poroszos
       Tájművészettel jó.
3. Figyelni az ifjúságra úgy érdemes,
       Mint Betlehemre Heródes király.

                                  2012

A Magyar közönyről     -   A Búcsúlevélről



2019. június 5., szerda

Rónay György: Utazás Itáliában



A kerti ház

                                Így is jó, hogy ez az öröm, bár későn, de osztályrészemül jutott.
                                                                           Goethe: Italienische Reise

      1. Éjjel, lopva, mint a tolvaj,
          úgy szökött meg. Félre gonddal,
          társasággal, államüggyel;
          függetlenség és derű kell
          végre már:
          Róma, Róma Délre vár!

     2.  Csattog, cseng az elhanyatló

          éjszakában már a patkó.
          Üdvözöllek, szép világ!
          Mit viszünk az útra? Tollát
          csak a költő, és a borz-zsák
          mélyén Iphigéniát.

       3. Diána papnője, légy te

          szorgos életem vezére,
          taníts nem beérni holmi
          félig-késszel, és a durva
          márvány lelkét újton-újra
          kicsiszolni,
          hogy a nyers kőből kitessék
          végül a tökéletesség.

       4. Ó de mennyi munka s élet

          kell, míg a tökélyt eléred!
          Mennyit kell bolyongni Észak
          vak ködében,
          kínok és vad
          tévedések erdejében,
          míg oszlik a homály,
          s Róma, Róma, Róma vár!

       5. Róma, bőség,

          ért gyümölcs, telt fény, erős ég,
          dús tenyészet, ifjan ős nép,
          klasszika!
          könnyedségnek súlya, súlynak
          könnyedsége - hadd viruljak
          ujjá, Észak gót fia,
          földeden, Itália!

       6. Drága lányka,

          ujjad alatt zeng a hárfa,
          s mint egy új éden varázsa,
          bűvöl el.
          Forma hullámzó szabálya,
          lélegzésed árapálya
          átölel!
          Ringass, jambus édes árja,
          gátjaid közt boldogan
          sikló tiszta, mély folyam!

       7. És a tenger? És Ulisszesz?

          Alpok mögött ég a tisztes
          polgárélet Trója-vára
          és a gálya
          eléri ma este még
          a phajákok szigetét.

       8. Ott kilép a csilló         
          fövenyre Messer Filippo;
          foga alatt húsa harsog,
          úgy harap szét egy narancsot,
          s mosolyogva
          nézi, hogy az élet orma
          fényben áll.

          Kezdődjék a Karnevál!
                                            1964


     Goethe 1786-ban felkerekedett, és szinte titokban Itáliába utazott. Kétéves itáliai "tanulmányútja" újjászületés volt számára. Útikönyvét Rónay György fordította magyarra: nála jobban senki sem ismeri e hosszantartó kalandot.
    Hogy jobban értsük ezt a nagyon régi verset, hozzáfűzök  néhány magyarázó szót. Goethe útjára elvitte egy borz-zsákban többek között az Iphigeneia c. drámájának kéziratát. (2. vsz.) Iphigeneia, Agamemnon lánya, Diánának (görög nevén Artemisz) a papnője lett. (3. vsz.)
     Ulisszesz (Odüsszeusz) is (akárcsak Goethe) elhagyta a tisztes polgáréletet, s kalandjai során a phaiákok szigetére érkezett. S miként Odüsszeusz, Goethe sem árulja el, hogy ki ő valójában. Álnéven utazott, Rómában Philippo Möller, olaszosan Filippo Miller lesz a neve. A versben "Messer Filippo". Filippo tehát maga a költő. Ő néz fel mosolyogva az "élet ormára". (7.-8. vsz.)
     Az utolsó sorban a Karnevál a római karnevál. Olyan ünnep, melyben a nép magát ünnepli, mondja Goethe.
 

     Némettanárnőnk a gimnáziumban elárulta (sehol nem olvastam erről), hogy Goethének azért kellett visszatérnie Weimarba, mert a herceg be akarta szüntetni a nem kevés járandóságának folyósítását.

     C'est la vie!

Róma

2019. május 28., kedd

Olvasás közben

     A tizenkét éves Ernst Jandl, a későbbi híres költő, 1938. márc. 15-én a bécsi Heldenplatzot ellepő tömegben állt. Ebből az élményből született a lefordíthatatlan Wien: Heldenplatz c. verse. 
     Ugyancsak ehhez a térhez kapcsolódik Thomas Bernhard drámája, a Heldenplatz, melyet 1988-ban mutattak be a Burgtheaterben.
     Bernhard minden műve provokáció: ébredjetek rá, ilyenek vagytok. Már 40 évvel ezelőtt is hangoztatta a kormánynak a katasztrofális alkalmatlanságát. Természetesen mindig az éppen aktuális kormány aktuális botrányáról van szó.
     Nem én ítélkezem, hanem Paul Jandl (nem rokon), a kiváló esszék, tanulmányok szerzője a Neue Zürcher Zeitungban, (2019. máj. 24.)
     Nemzeti büszkeségünk, hogy Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér c. regényében még Bernhardot is túlszárnyalja. Ugyanő találta ki az örökké zárva tartó könyvtárat is, mely hamarosan megvalósul.
                                                   *
     Evezzünk békésebb vizekre!? A szerző, Thomas Ribli (NZZ, 2019. máj.24.) a Daphnis és Chloé c. ókori regény kapcsán elmélkedik arról, mi is a szerelem: Erosz "az, ki legszebb mind a haláltalanok közt / elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók / kebelében leigázza a józanságot, a bölcs észt." (Hésziodosz)
     A későbbi mondák szerint Aphrodité és Arész szárnyas fia a kiszemelt "áldozatot" nyilával eltalálja. "Még senki nem menekült meg Erosztól, nem is fog, amíg van szépség a földön, s látó szemek." - mondja Longosz.
                                                   *
     S mennyit ér egy költemény? Szellemesen válaszol erre Roman Bucheli (NZZ, 2019. máj. 17.) Sokat. Először is lassítja a klímaváltozást. Versolvasás közben nem vezetsz, s nem pusztítod az esőerdőt. Előny, hogy a verseskönyvek többnyire vékonyak, a versek rövidek. Például itt van Ostermaier gyűjteménye mindössze 99 oldal, s ábécé rendbe szedve beszél a szerelemről. (Már megint?) Mégis olyan ez a kis könyv, mint egy perpetuum mobile, sose érsz a végére, mert újra kezded. Ami szintén fontos: értened sem kell, pl.: "vékony kezem az asztalon hever / mint bélyeg. Ettem a vízből / kiittam a halat a patakból."
     Papucsban, a fotelben ülve kínálkozik a legjobb alkalom, hogy megismerkedjél - önmagaddal.



                                                  *
     Vigyázat, vannak könyvek, melyeket nem tanácsos gyermekek kezébe adni. Egy amerikai kiadó a következő megjegyzést fűzte Kant három Kritikájához: "Ezek a könyvek a 19. században születtek, s nem ugyanazokat az értékeket képviselik, melyeket akkor képviselnének, ha ma írták volna őket. A szülőknek meg kell beszélniük a gyerekekkel, hogyan változtak meg azóta a fajról, nemről, szexualitásról és az emberek közötti kapcsolatokról vallott nézetek."
     Végre! Bár a szülőket egy kicsit sajnálom. Vajon meg tudnak-e birkózni a feladattal? Pedig Kantot nem is kell a talpára állítani, mint annak idején Hegelt.
     Köszönöm, Urs Hafner. (NZZ, 2019. máj. 22.)    
     
     

2019. május 21., kedd

Kehlmann, időzítve







    „Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.

     Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
     A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)

     Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
     Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
     Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
     Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.


     (A beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill. a Süddeutsche Zeitungban.)

                                               


2019. május 15., szerda

Philémon és Baukisz

                                                                  Egy helyettesítő tanár jegyzetei

     Érdemes elgondolkodni azon, hogy bizonyos irodalmi műveket, műfajokat mikor ismertessünk meg a gyerekekkel. Nem gondoltam volna, hogy a legfontosabb mítoszokat, már az 5. osztályban olvasni fogjuk, de kétségtelenül jó dolog, ha ezeket a mesével rokon történeteket a gyerekek már ebben az életkorban megismerik. Mert izgalmasak és nagyon tanulságosak. Arról nem is beszélve, hogy majd a középiskolában sokkal könnyebb lesz befogadni Homéroszt, a nagy drámaírókat vagy akár Horatiust!
     Elsőnek arról olvastunk, hogy mi minden történt Péleusz és Thetisz lakodalmán. Ez vezet majd a trójai háborúhoz. Ezután Odüsszeusz kalandjai következtek. Daidalosz és Ikarosz történetét Leonardo szerkezeteihez tudták kapcsolni. (Már voltak a Leonardo-kiállításon.)


Kovács Margit: Philémon és Baukisz

     Philémon és Baukisz története azért volt különleges, mert nem kiemelkedő hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről. Ovidius művét Trencsényi-Waldapfel Imre írta át az ifjúság számára. Philémon és Baukisz szegénységben élnek, akiknek életében mégis  megjelennek az istenek. Zeusz és Hermész álruhában járták Phrügiát, s hiába kopogtattak be ezer ház ajtaján, sehol sem fogadják be őket. Egyedül a "jámbor Baukisz anyó és Philémon apó" látta őket vendégül. Lehet, hogy az istenek is fellélegeztek, hogy vannak még igaz emberek, akikre számíthatnak.
     A legizgalmasabb pillanat a felismerés pillanata: a csoda. A mitológia tele van csodákkal, de az evangéliumokat olvasgatva is ráeszmélünk, hogy a hithez szükség volt a csodákra, hogy az isteni testet öltsön, s az ember felismerje az istent. Philemon és Baukisz, akiknek megadatott ez a találkozás és a felismerés, papjai lesznek az olümposziaknak, s kunyhójuk is templommá változik. Megható a két öreg kívánsága, hogy egyszerre szeretnének meghalni, fává változni, beleolvadni a természetbe. Nem véletlenül adta Ovidius, akit Szilágyi János György az emberről szóló legmélyebb mondanivalók közvetítőjének nevez, összefoglaló művének az Átváltozások (Metamorphoses) címet. 

     Merész ugrással eljutunk addig a gondolatig, hogy sose tudod isten vagy ember kopogtat be hozzád. (Egyébként is: "Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.")
     A tankönyvben - nagyon logikusan - a Noé bárkájáról szóló bibliai történet következik. Ott már nemcsak a hideg szívű szomszédok bűnhődnek, hanem az egész emberiség. Kivéve Noét, aki igaz ember volt, kifogástalanul élt -  kortársaival ellentétben. Ennélfogva Noé az egész emberi nem megmentője, Jézus előképe.

     Új nekifutás

     Goethe Faustjáról a kisiskolások természetesen nem tanulnak, de én mégis bevittem az új Faust-fordítás vaskos kötetét, csupán felmutatni: ennek a hatalmas költeménynek a második részében újra megjelenik Philemon és Baukisz alakja. Sorsuk azonban egész másképpen alakul, mint Ovidiusnál.

     Faust mint vidékfejlesztési kormánymegbízott kapott a császártól egy nagy, mocsaras, tengerparti területet, melyet felvirágoztatott: "Gátat húztak, árkot vájtak / Tengert félretaszigálni, / A víz helyén uralkodni vágytak."
     De hogyan? Mephistopheles segítségével.

     Philémon és Baukisz a tanú:  

     Nappal munkás ordibál hiába,
     Mit sem ér ásó, lapát,
     Ám hol éjjel futkos lidérc lángja,
     Másnap készen áll a gát.

     Véres emberáldozat volt,
     Éjjel sikoltozott némelyik,
     Tengerbe tűzáradat folyt:
     Reggel ott egy csatorna folyik.

     Istentelen az a férfi!
     Kunyhónkat követeli.
     Szomszédként hatalmát érzi:
     Még engednünk kell neki.

     Igen! Faust Philémon és Baukisz hársfáira vágyik:

     Az öregek menjenek onnan!
     Szívem a hársaikra vágy!
     Ha e pár fa nincs birtokomban,
     Mit ér, hogy enyém a világ.
     (...)
     Igen, ki kell telepíteni őket!
     (Mephistopheleshez:)
     A földet ismered részben,
     Mit a két öregnek kinéztem.

     Mephistopheles

     Kirúgni őket, majd lerakni!
     Mire szétnéznek, máshol fognak lakni.
     Ki az erőszakot túléli,
     Magát bárhol boldognak véli.
             (Süvöltő hangon füttyent. Jön a három Segéd.)

     Lynkeus, a toronyőr már látja a mélységes éjszakában, hogy Mephistopheles segédei hogyan végeznek Philémonnal és Baukisszal: 

     Ott a kunyhó áll lángokban,
     Az a mohos, az a korhadt!
     Segítség kellene gyorsan:
     Azzal senki sem számolhat.

     Jaj, a szegény, jó öreg pár,
     Tűzzel sosem figyelmetlen,
     Sűrű füstben fullad meg már!
     Milyen iszonyú véletlen!

     Vörös-izzó a tűztenger,
     Mohos fának füstje tombol.
     Jusson ki a két jó ember
     Élve az égő pokolból!
                            (Márton László fordításai)

     A végén kicsit sok az idézet, de kell-e Goethénél okosabb és kíméletlenebb magyarázója a folyamatoknak, céloknak?


Rubens: Viharos táj, Philemonnal és Baukisszal


Philémón és Baukisz - Ovidius nyomán

    Emberi alakban járt egyszer Zeusz és vele volt Hermész is, hírnöki pálcával, de szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtak, hogy szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük; csak egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból volt csak a teteje, de a jámbor Baukisz anyó és Philémón apó ebben a kunyhóban töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg együtt és szegénységükön avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték és soha nem is akartak gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és szolga, egymásnak parancsoltak és egymásnak fogadtak szót. 
     Amint a kedves házitűzhelyhez érkeztek az égi istenek és átléptek a küszöbön, fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémón apó széket húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukisz egyszerű szőttest terített rá. Eztán felszította a tegnapi parazsat, száraz falevelekkel és fakéreggel táplálta és addig szöszmötölt vele öreges mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról, felaprózta és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan öntözött kertből, Baukisz azt tisztogatta, míg Philémón apó a füstölt oldalast emelte le kétágú villával a gerendáról, a sokáig takargatott jó falatból leszelt egy darabkát és forró vízben puhította meg. 
     Közben elbeszélgettek, hogy észre sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruhákkal, melyeket maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott, öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók. 
      Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot, cikóriát, édes gyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást, mindent szegényes cserépedényben. Majd ezüstserleg és sárga viasszal bekent bükkfakupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkákba, diót, fügét, datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíbor színű venyigéken szedett szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet. 
     Hanem a lakoma közben, ha kiürült a serleg, magától telt meg újra, s meglepetten látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára terjesztették ki, mert felismerték a csodáról vendégeikben az isteneket és remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték meg őket. Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén emelgette a szárnyát, az ő tagjaik meg már nehezek voltak az öregségtől; sokáig kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba is vették a szárnyast, megtiltották, hogy levágják az öregek, és így szóltak: 
     - Valóban istenek vagyunk, és az egész környék el fogja venni méltó büntetését. De titeket megkímél a közelgő vész, csak kövessétek lépéseinket és menjetek fel a hegy tetejére. 
     Szót fogadtak mindketten, botra támaszkodva indultak a hosszú útra és felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor visszanéztek. Akkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak és rokonaik, szomszédaik sorsát siratták, az az öreg ház, amely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt, templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronosz fia: 
     - Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a kívánságtok. 
     Összenézett Philémón a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat az öregember terjesztette az istenek elé: 
     - Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a halál, hogy ne kelljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen engemet eltemetnie. 
     Kívánságuk teljesült; ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S mikor már leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy utoljára elköszönjenek egymástól. 
     - Isten veled, én hitvesem - mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb takarta el az ajkukat is. Baukisz hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás mellett álltak s gyakran aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek.
                                                          Trencsényi-Waldapfel Imre átírása


2019. május 8., szerda

Dvořákról


1.
     A XIX. század a nemzeti ébredés ideje Közép-Kelet Európában. A XX. század az individuumé. Már nem is emlékszem, mit szoktam volt mondani a XVIII. századról. Ja, igen, az a filozófiáé. Hogyan fogják nevezni a XXI. századot? (Sajnos nem ígérhetem, hogy majd e század végén személyesen fogom levonni a konzekvenciát.)
     Hogy mennyire a nemzeti érzés hatotta át a közszellemet a cseheknél is, arra jó példa Smetana. A Hazám c. szimfonikus költemény-ciklusát most lehetett hallani a Bartók Rádióban. A Moldva szimfóniát már gyerekkorunkban nagyon sokszor hallgattuk. Dvořak az Újvilágból is haza vágyódott. Vallomása szerint a 7. szimfónia írása közben a következőkre gondolt: Isten, szeretet, haza. 
     Anne Gray zeneszerzőkről szóló könyve egyik fejezetének jellemző címe van: Zeneszerzők, akinek van hazájuk. Ide sorolja az orosz Ötöket, Smetanát, Dvořakot, Janačeket, sőt Lisztet, Bartókot, Kodályt…

 2.
     Dvořak 1841-ben született a Prágától 70 km-re Nelahozevesben. Apja kocsmáros és mészáros volt. Az elsőszülött fiúnak is ezt a foglakozást szánta. Tizenhárom éves korában Zlonicébe küldték, hogy németül tanuljon. Itt már komolyabb zenei tanulmányokat folytatott. Első alkotásai 1855 és 1856 között keletkeztek. 1857-ben felvették a prágai orgonaiskolába. Mint brácsás két zenekarnak is tagja lett.
     1862-ben befejezte főiskolai tanulmányait, s mint zenekari muzsikus kereste kenyerét, s komponált! Első sikerét a Prágában komponált Hazafias himnusszal érte el. 1877-től már csak a zeneszerzésnek szentelhette idejét. (Ösztöndíj!) Smetanán kívül fontos volt számára Brahms hatása és segítsége. Sorra születnek jelentős alkotásai…
     Az 1870-es évek vége művészetében az első „szláv periódust" jelenti: híres a Zongoratriója (Trio dumky – dumka=ukrán népi ballada). A 80-as években nemzetközileg is ismertté válik. 1884-ben járt először Angliában. 1888: A jakobinusok c. operája egyik legszemélyesebb alkotása. 1891-ben az Egyesült Államokba utazott. Itt született Kolumbusz Kristóf amerikai partot érésének 400. évfordulójára „Az Újvilágból” c. szimfónia.
     1894-ben visszatért Prágába, befejezte a még Amerikában elkezdett h-moll gordonkaversenyt. 1900-ban mutatták be az Ördög Kata c. operáját, 1901-ben a leghíresebbet, a Ruszalkát. Az utolsó, az Armida, nem aratott sikert: betegeskedni kezdett. 1904-ben halt meg.




 3.
      Legtöbbször „Az Újvilágból” c. szimfóniát hallgattam. Az Elágazástól nem messze, Rákoshegy felé, volt egy szabadtéri színpad. Mint kisgyerek ott ültem a sötétedő lombok alatt. Végtelen hosszan szóltak a fúvósok, a kavics csikorgása a jövő-menők lába alatt alig hallatszott. Különösen szép volt a Longfellow ihlette 2. tétel. Egy indián legendát szólaltatott meg Dvořak. Hiawatha feláldozza a feleségét, az ő búcsúdalát halljuk:




                             És zene árad az éjben,
                             S a nappali búbajok:
                             Mint ha karaván fölszedi sátrát,
                             Lopva eloldalog.
                                                                       (Longfellow: A napnak vége, Ferencz Győző fordítása)


Longfellow


                                                                                                            2013-2019