Simonyi Imre: Interjú

Egy régi spirálfüzetből

2016

                                                       mediaklikk.hu, Martin Gábor felvétele

                                                   1

Hogyan látja a múltat?
      Nem látom. Mivel hogy elbújhatott valahová.
      Belém, az idegeimbe, a hátam mögé, Önbe,
      vagy világegyetembe? – nem tudom.
      Csupán annyit tudok, hogy valahol a markát
      dörzsöli és vigyorog. Önelégülten és sötéten.
      Mint aki jelen van.

 Mit kapott a mától?
      Rengeteget.

Mit remél a jövőtől?
      Keveset. De azt nagyon.

                                                 2

Úgy hírlik, hogy nem szereti az embereket
s hogy nem bízik az emberiség jövőjében.
Igaz volna ez?

     (Csend)

Igaz volna ez?
      Nem igaz.

Tehát szereti?

     (Szünet)

Tehát szereti és bízik?
     Igen, szeretem az embert. Méghozzá hármat is.
     Krúdyt, Bartókot és József Attilát.

Hát ha szereti, akkor bízik is, ugye, a jövőben:
az emberiségben?
      Igen kérem,
      én bízom az emberiség jövőjében.

És miben látja Ön az emberiség jövőjét?
Mit remélhet Ön szerint az emberiség a jövőtől?
      Az emberiség a jövőtől – gondolom –
      pontosan azt fogja kapni, amit
      a múltban és a jelenben keresett magának.

Köszönöm.
     Kérem.

Simonyi Imre: Forgácsok...

Egy régi spirálfüzetből

2014.

 

                                                         Simonyi Imre, irodalmijelen.hu

Szelíd óhaj

egy elesésre érdemes csata-
teret adjatok legalább

Ellenkezés az előbbivel

az élet annyit már régen nem ér
hogy meghalni érdemes lenne érte

Még egyszer az Írás

jaj a fölfuvalkodottaknak
jaj a kicsinyhitűeknek
egyszóval jaj nekünk

Mérlegelés

talán volt egy pillanat
talán lehetett volna egy pillanat
ha az a pillanat nem lett volna

Duzzogás

"Világgá megyek!" - mondtad akkor
duzzogva: kisgyerek.
S most duzzogva várod: a világ
induljon el feléd.

Párbeszéd

előtted még az élet - mondta valaki
igen de már hátam mögött is - feleltem én

Világvége

mikor feledést már a bor se ád
s asszony se bánatot

Kérelem

Csak kötelezővé ne tegyétek
azt, ami szabad:
a gyötrelmet
s a gyönyörűséget.

Schiele

                                                                                             német

            Egy régi spirálfüzetből

                                                                                                                       2013. szeptember 30.

     Akárhányszor Bécsben jártunk, majdnem mindig „beleütköztünk” Schielébe, noha minket elsősorban Klimt vonzott, a harmonikusabb szecesszió, nem Schiele vadabb expresszionizmusa. Most Budapestre érkezett: kortársaival: Kokoschkával, Gerstllel. Nem lehetett előle kitérni. Klimt persze most is megelőzte (2010).

     Nemrég megjelent Művészettörténeti gyorstalpaló címmel (nyest.hu) egy mókás kis összefoglaló, miről ismerhetőek fel a nagy művészek képei. Pl.: Ha a kép színes pöttyökből áll, és nincsenek rajta emberek, akkor az Monet. Ha a kép színes pöttyökből áll, és vidáman partizó embereket ábrázol, akkor az Renoir, stb. Elgondolkoztam, vajon össze tudnám-e foglalni egy mondatban Schiele képeinek lényegét. Hátborzongató önarcképek, kettéhasadt portrék, szegényes aktok, erotika, dermesztő anya-gyermek motívum, halottnak látszó városok, tájak. Közel 3000 kép született életének 29 éve alatt. (Ebből itt csak 50 látható.)

     Végtelen szomorúság fogja el a szemlélőt, amikor látja e halálra szánt kor szereplőit. (Ady is fő alakja ennek a korszaknak, mely a múlt század elejétől az 1. világháború befejezéséig tartott, míg: "Minden egész eltörött") Annak örülhetünk (titokban), hogy milyen magabiztosan, mesteri kézzel formája meg Schiele alakjait, városképeit, természetképeit.

                                                     Hason fekvő női akt, 1917, society6

     Nemcsak a színnel, vonallal bánt kiválóan, hanem a szavakkal is:

Ízlelj vörösséget, szagolj ringatózó fehér szeleket,
Nézz a mindenségbe: nézd a Napot.
Sárga-csillámló csillagokat nézz,
míg csak jól nem érzed magad s be kell hunynod hunyorgó szemed.
Agyvilágok szikráznak üregeidben.
Hadd reszkessenek belső ujjaid,
tapogasd az elemet,
te, akinek szomjasan tántorogva kell kutatnod magadban,
aki szökellve ülsz, futva feküdsz,
fekve álmodsz, álmodva virrasztasz.
Lázak falnak, éhség szomj és rosszkedv, vér jár át.

Apa, te, aki itt vagy, nézz rám,
fonj át, adj nekem!
Közel világ fuss fel és alá, rohanva.
Nyújtsd most nemes csontjaidat,
Nyújtsd ide puha füledet,
szép halványkék szemedet.
Ez, apa, itt volt –
Előtted vagyok, ím!

                          (Nap)

(Idézi Reinhard Steiner: Schiele, Taschen, 84. old. Fordította Adamik Lajos)

                                      Önarckép a mellkas előtt összetett kezekkel, 1910

Utóirat

     Pilinszky az 1978-as interjújában elmondja: "... úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka." Ezt én így írnám át: azt hittük, Klimt beszél hitelesen a korról, ám lehet, hogy Schiele?

Mikszáth Kálmán: Szücs Pali szerencséje

      

                                                   Nógrádmegyer, Boldogasszony-templom

                                                                                  Befogad és kitaszít a világ.

                                                                                                                                (Villon) 

     Mikszáth a Tóth atyafiak és A jó palócok c. novelláskötetekkel tűnt fel. Az első kötetből emlékezetes Olej bacsa története: Az a fekete folt… c. hosszabb elbeszélés, mely Arany balladáit idézi prózában. A jó palócok tizenöt kisebb novellája ugyanebből a világból való: mérlegre teszi az egyes embert, hogyan döntenek bizonyos határhelyzetekben, mi a jó döntés, vagy mi vezetheti a hőst végzetes útra. A közösség könyörtelenül ítél. Egyszerű emberekről van szó, mégis mintha a görög tragédiák szélfútta csúcsain járnánk.

     A Szücs Pali szerencséje egy balul sikerült leánykérés története. Mikszáth érzékelteti, hogy milyen nagy a tét. Magasság és mélység, fény és árnyék, a majdnem beteljesülés és a kijózanodás váltja egymást: a romantika eszköztára ez. A példázat műfaját is megemlíthetjük: tetteidnek van következménye.
     A novella felépítése tükörszerű. Van egy csúcspont: a leendő vőlegény és a menyasszony találkozása, de Mikszáth számára nem ez a fontos, hanem a lecsúszás. Minden megismétlődik, negatív előjellel.
     A legfontosabb motívum a négylevelű lóhere, mely a hiedelem szerint szerencsét hoz. Miután Szücs Pali rátalált, minden megváltozott, felderült a világ, csupa jót ígért:

     „A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek… (…) teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott.”

     Gózon felé Mák Gergely, a szorgalmas fuvarosok egyike, haszonbérletet kínál Szücs Palinak: „Embernek ismerlek.”  Szücs Palit bántotta, hogy csak szolgál. Ha önálló gazdává válna, az jó ajánlólevél lenne a házassághoz. Várták is Gózonban. (Nem tétlenkedve.) Erzsi szépségéről és félénkségéről a Bede Anna tartozása c. novellában olvashatunk. Elfogadják Szücs Palit vőlegénynek, bár ebben az anya szava a döntő. De Mikszáth nem a mesei, a véget nem érő boldogságot akarja megírni, hisz a próbatétel még csak most következik: Gózon felé vezető úton a templom fényes tornya látszott messziről, hazafele a kocsma hívogatta közelről.  Az ördögök incselkedtek vele: meggondolatlanság volt betérni a kocsmába. Délelőtt megvolt még a pénze is, de délután: „Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának.” (Fokozás van ebben: a csintalan ördögökből sátán lett, aki nagyobb hatalom.)
     Kővel megrakottan jönnek vissza a fuvarosok, s Mák Gergely látja, hogy mi történik a kocsmában, elkeseredetten mondja: „– No ’iszen, Szücs Pali…”.
     Itt hull ki erszényéből az eddig szerencsét hozó lóhere is, hogy Réki Maris rátaposson. A nagy ellentét Réki Maris, akinek a „hamiskodó, festett arca” megjelent a kocsma ablakában:

„– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.”

     Megjegyzendő a baboskendőt Szücs Pali Erzsitől kapta, de már nem számít semmi. Az „átváltozás” villámgyorsan ment végbe: „Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.” Azt sem tudja, hogyan került haza. Az udvaron ébredt, s a maga piros kendőjét visszakapta, az ágyon találta. Nem ért semmit, ködös fejjel azt gondolja, hogy csupán álom volt az egész.

     Bármennyire is ironikussá válik a cím, hisz a szerencse az ellentétébe fordult, nem vetjük meg Szücs Palit, inkább együttérzünk vele. Közel hozza őt az olvasóhoz az élőbeszédhez hasonló hang, a líraiság, mellyel megeleveníti s bevonja a cselekménybe a természetet és a tájat. S nem utolsósorban a szabad függő beszéd (belső beszéd) érzékelteti a főhős gondolatait, lelki rezdülését: „Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen…”

Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről

 

„…az egész világ mögöttes jelentéssel van tele. […] Mi más lenne ez, ha nem a létezés többszólamúságának és kétértelműségének bizonyítéka?” (Mészöly) 

     A fenti gondolat Baudelaire-t idézi fel:„jelképek erdeje” a világ. Ugyanez vonatkozik a parabolára, ill. az allegóriára, ezekre az ősi költői eszközökre. Már Jézus is példabeszédekben szólt tanítványaihoz: „Akinek van füle a hallásra, az hallja.”
     A Jelentés öt egérről műfaja parabola, azaz látszólag csupán az egerek sorsát mutatja be, valójában azonban emberek olyan csoportjáról szól, akik olyan helyzetbe kerültek, ahonnan nem kerülhetnek ki élve. Félelem és a túlélés vágya hajtja e kis élőlényeket a pincétől a 2. emeletig, s nem sejtik, hogy nincs semmi esélyük túlélni a csapdát.
     Nem állatmese, hisz az egerek nem emberi tulajdonságokkal felruházott lények, de mint minden élőlény, szeretnék (túl)élni a fenyegető veszélyt. A parabola megértése azért lehetséges, mert a hasonlóság alapján párhuzamot fedezünk fel a ”kamrában” történtek és az embert érintő társadalmi-történelmi folyamatok között.
     Az elbeszélő a címnek megfelelően az objektivitás álarca mögé bújik. A jelentés „műfaja” pártatlanságot kíván meg, s a részletező precizitás nyomja rá bélyegét. Valójában a jelentést készítő sosem lehet teljesen pártatlan. Viszont ha nincs külső elvárás, akkor – mint jelen esetben – a tisztesség és az intelligencia – vezeti tollát.* Bármiről lehet „jelentést” írni, ami szokatlan, eltér a szabálytól, netán súlyos következményekkel járhat. Pl. egy háborús eseményről, népirtásról, váratlan halálesetről. S persze egy jelentésnek is lehet következménye.
     Az egerek története önmagában jelentéktelen, fontossá az író tette. Kezdetben mindent az egerek szemszögéből látunk: miként találnak egy biztosnak látszó menedékhelyre. Együtt érzünk velük, amikor kis „lábacskáikkal” kapaszkodnak a falon. Akkor is, amikor felszabadultan cikáznak a kamra labirintusában. Külön utakon járnak, de füttyel, cincogással tartják a kapcsolatot. Máskor „halkan horkantanak”. (Alliteráció, mely a mély hangrendű szavaival ellentétben van az előbbiekkel.) Épp ez a zenei kommunikáció teszi őket szimpatikussá.

     Az ember megjelenésével az egerek már más színben tűnnek fel: „garázdálkodnak […] undorítóak” ezek a betolakodók. Az emberek csapkodással próbálják elűzni őket. (Még nyitva az ablak!) Az egerek ekkor szorongva lapulnak, összepréselődnek, néha céltalanul futkosnak. Az éhség először két hasas egeret kezd gyötörni. Amikor fölfedezték a láda fiókrendszerét, ez átmenetileg biztonságot nyújtott. A kénfüst már a haláltusájukhoz vezetett. Észveszejtően köröztek, egymásba haraptak, majd lezuhantak a polcról. Ez a korábbi vidám kószálás ellentéte. S amit az egerek hátra hagytak, az iszonyú! Gúnyos felkiáltó mondatokkal érzékelteti az író az emberpár felháborodását, akik végül lelkiismeretük megnyugtatására kitalálják a geometriai progresszió műszavát. A cáfolhatatlan matematikai tétel állítja helyre lelkiismeretüket. Ismétlem, nem egerekről van szó. A szuggesztív leírás ne tévesszen meg minket.
     Stílusát Nádas Péter a következőképpen jellemzi: „A tárgyiasságnak és a tárgyilagosságnak teremtett a magyar prózában egyedülálló iskolát. Feszültséggel váltotta ki az érzelmességet.” Még hasonlatai is tárgyszerűek. Pl.: „Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.” Tömörségére példa: „És nem zúdult be se fehér, se fekete por.” Azaz hó, ill. szénpor.
     A novellára a múlt idejű történetelmondás (E/3) jellemző. Az igék a mozgás dinamikáját érzékeltetik, a pince, fal és a kamra leírása a bezártságot, a kilátástalanságot, s majd minden egér egyéniség. A felsőbb hatalom, az emberek, arcnélküliek.
     A történet december 20. és január 2. között játszódik. Érdekes, hogy ez éppen a karácsonyi időszak, de ünnepekről egy szó sem esik. S új időszámítás kezdődik akkor, amikor a „mészárlásnak” vége. Nem tudjuk közömbösen szemlélni sorsukat, sőt féltjük őket, már akkor is, amikor a fal üregében éjszakáztak, még jobban, amikor megfeledkeztek az óvatosságról, élvezve a kamra bőséges készletét. Milyen drámai az a hosszú harc, melyet az egércsapda diójáért folytatnak! S hogyan bénítja meg őket a félelem, amikor már szabad lett a dió!
     Öten voltak. A kamra maga volt a paradicsom, de az ember megjelenése, titokzatos csapdái szorongással töltötte el őket. A drótháló (szögesdrót) fölszerelése lezárta a visszautat. A kénfüst megpecsételte sorsukat. Az utolsó egér megfagyott testét a dróthálóval lezárt ablakban találták meg. Márton László írja: „Arról szól (az elbeszélés), hogy bármelyik éléskamra bármikor átváltozhat egy haláltábor gázkamrájává…” 

     *Mészölyön kívül van Kafkának is egy apró remekműve: Jelentés az Akadémiának címmel. Arról szól, hogyan vált egy majomból ember.
     Érdemes elolvasni még Steinbeck Egerek és emberek c. realista elbeszélését, melyben az állatok és az emberek sorsa párhuzamos. (Pl.: Candy és a kutyája)

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

 

                             Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, /  a munka.
                                                              (Kosztolányi: Költő a huszadik században)

     A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.

     Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú) nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt, - igaz, Tamási ezt ironikusan bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
     A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt kezdetben Ludas Matyi is, akit a kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
     Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint a bibliai Egyiptomban. 

     Miután Gyurka az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
     Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja. Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett. Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
     Megtalálta hát Gyurka azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
     Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! – mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy szerelmi vallomással.)
     A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda. Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
     A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát = felborzolta a tollát.
     Összefoglalva: Gyurka talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat (helyet), akinek „nagy gyönyörűségében folyton énekelt…” ³

     ¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.

     ²”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

       ³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.

Kosztolányi Dezső: Boldogság

                                  

                                  Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva.
                                  nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
                                  boldog akartál lenni és hiába,
                                  hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan.   (Kosztolányi: Számadás)                                                                                                                                                         

     Kosztolányinak ez a novellája sok tekintetben eltér a klasszikus novella típusától. Mindenekelőtt abban, hogy szinte nincs is története. A hangsúly áttevődik a belső történésre, a (mély)lélektani folyamatokra, összefonódva a gondolati tartalommal. A főhős arra a kérdésre keresi a választ, mit jelent számára a boldogság, de véleményét, igazságát, melyet általános érvényűnek gondol, csak saját történetével tudja igazolni. Ezért a monológforma, a szubjektivitás.
     A novella főszereplője Esti Kornél. De rajta kívül van még egy fontos szereplő: akinek Esti elmondja utazásának egyik fontos epizódját.  Ő tulajdonképpen Kosztolányi „maszkja”, de nem teljesen azonos vele. A fikció szerint az ő „ikertestvére” Esti. Ketten együtt hozzák létre ezt a könyvet.  El kell képzelnünk a szituációt, melyre a ciklus első novellájából következtethetünk: „Legyünk társszerzők. – mondja az író-elbeszélő - Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. […] Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint emlékezetből papírra vetetten, s utasítása szerint rendeztem. Így jött létre ez a könyv.”
     Erről a kettősségről és azonosságról már az Esti Kornél c. kötet (1933) az előbbiekben idézett nyitányában olvashatunk. (A novellafüzér folytatása a Tengerszem c. kötetben (1936) jelent meg. Ma természetesen az összes novella egy kötetben olvasható. A mi novellánk a 16. a második részben.)

     Esti Kornél legfőbb jellemzője, hogy tagadja azt a polgári értékrendet és életformát, melyet az író-elbeszélő képvisel. Erről a polgári életformáról részletes képet kapunk a költő Boldog, szomorú dal c. verséből. Most, életének ebben a periódusában Kosztolányinak, illetve író hősének a "lázadó" Esti Kornélra van szüksége, akinek a véleménye mindig eltér a konvenciótól. Ezért szólal meg Esti, a hasonmás ebben a novellában is, s „diktálja” a ciklus következő történeteit is. A téma, a boldogság, alkalmat adna különféle eszmefuttatásra is, elvégre a modern próza szereti az esszébetétet, Esti az első és az utolsó bekezdés kivételével lemond erről, s egy utazás során szerzett élményeit meséli el. A keret jelen idejű, az elbeszélés természetszerűleg múlt idejű. Színes kaleidoszkópként vetíti elénk a képeket, fontost, nem fontost, látszólag véletlenszerűen, ahogy a pillanat hozza. Az impresszionizmus nyomta rá bélyegét, de a szimbolizmus hatása is nyilvánvaló: az utazás motívuma, valamint a panoptikumba illő emberek felbukkanása is erre vall. Maga a történet egy éjszakát és egy reggelt foglal magába. Tökéletesen ellentéte egymásnak a kettő: az éjszaka a szenvedésé, a reggel a derű, a boldogság ideje.
     Az ironikus bevezető rész után következik az utazás leírása. Esti betegen, kialvatlanul, a halál sejtelmével száll vonatra. Jelzőkkel, megszemélyesítéssel, színekkel érzékelteti a nyomasztó hangulatot: „Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám.” A felbukkanó, majd szótlanul eltűnő emberek , a német kisdiákok menete is kiábrándító: könyvek, rajztömbök, fejesvonalzó. Ezekhez társul még a lelki gyötrelem, az önvád: „Ordítva ébredtem fel.”
     Ekkor minden megváltozik. Havazás kezdődött, később kisütött a nap: „Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálóztak.” Minden megszépült, barátságosan fogadták, s a szállodában odaállt az ablakhoz, mely „a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire sosem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. […] Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.”
     Vajon mi lehet ennek az oka? Talán Ottlik Géza talált rá magyarázatot: Kosztolányi „A Boldogság című novellában kinyomozza emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nucleusát¹, ősforrását. […] az édesanya feltétel nélküli, ellenszolgáltatást nem váró szeretetét […) egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egyik ilyen kisgyerek-korabeli érzését, és boldogság fogja el.”²
     Ottliknak feltehetően igaza van. Kosztolányi mindig megőrizte a gyermeki életérzés tisztaságát, s ezt számtalan művében jeleníti meg. A hóesés az a bizonyos madeleine-sütemény³, mely visszarepíti gyermekkorába.
     A modern novella jellemzője az is, hogy nem tudjuk, honnan, melyik város pályaudvaráról vág neki az utazásnak Esti. Csak az bizonyos, hogy Közép-Európából indul, talán Budapestről. Célját sem tudjuk, s azt sem, melyik német városba érkezik. Lényeges viszont a hirtelen átbillenés a boldogtalanságból a boldogságba. Az író épp azt akarja érzékeltetni, hogy nem sejtjük, mikor ér utol minket a boldogság, s azt sem, hogy miért. Azonban fontos, hogy: „Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart soká, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”
     Mindenesetre nyitottnak kell rá lenni, ahogy a Hajnali részegség költője éjszaka kinyitja az ablakot, és rácsodálkozik az égi színjátékra:  

                      Szájtátva álltam,
                      s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
                      […]
                      Ötven,
                      jaj, ötven éve – szívem visszadöbben -
                      halottjaim is itt-ott, egyre többen –
                      már ötven éve tündököl fölöttem
                      ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
                      ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
                      Szóval bevallom, néked, megtörötten
                      földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. 

     A novella utolsó bekezdésében utal még alkotómódszerére: nem folyamodik a pszichoanalízishez. Az ember felbonthatatlan titok („Észak-fok”), akárcsak Édes Anna, akinek tettét csak Moviszter doktor érti. Esti titkát bizonnyal csak Ottlik.
     Esti Kornél alakja tovább él a magyar irodalomban. Esterházy Péter írt Esti címmel egy regényt (2010). Erre azonban már a posztmodern jelző illik: „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon).” 

¹mag, sejtmag
²Ottlik Géza: Próza, 1980, 287.o.
³Proust regényében ennek a süteménynek az íze hívja elő az emlékeket.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Pacsi

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Jegyzetek egy érettségizőnek

                           „Tudod, hogy itt valaki hatalmas

                            gondol veled, büntet és irgalmaz…”

                                                    (Babits)

     Vajon ez a vers csupán a költőről és a kutyájáról szól, kettejük kapcsolatáról készült, (nem lebecsülendő) életkép? Korántsem - amilyen viszony fűzi Ádázt a gazdájához, ugyanolyan a költő viszonya a felette álló, égi gazdához.

     A verset a Magyarország c. napilap közölte 1924-ben, majd a Sziget és tenger c. kötetben jelent meg.

     Babitsnak már a korai költészetében is jelen van a filozófiai elmélkedés, a legnehezebb kérdésekkel való viaskodás (A lírikus epilógja, Esti kérdés). Ebben a versben az a különlegesség, hogy a mindennapi élet apró, életképszerű jeleneteibe szövi bele elmélkedéseit, vágyait. Így válik a vers drámai monológgá, hisz a megszólított fél ebben a jelenetben némán veszi tudomásul a hozzá intézett szavakat.
     Látszólag csupán a vers címét is adó Ádáz kutya kiváltságos státuszáról, kalandjairól szól a vers. Ez azonban csak kevéssé lenne érdekes, ha nem beszélne a költő saját magáról, aki éppen ugyanolyan helyzetben van, mint Ádáz. Ő is keresi a megnyugvást, a biztonságot egy magasabb hatalomban bízva. Érezzük, hogy ez a vers éppannyira szól az emberről is: az elcsavargás/eltévelyedés, a visszatérés, a bizalom, a tudás/nem tudás egyben a lírai én legfontosabb kérdései is.

     Szerkezetileg a vers három részre (3x2) osztható. Az első versszak állókép: a gazda mellett pihenő, a gazda minden rezdülését figyelő kutya. A második versszakban megelevenedik a csendélet: Ádáz különféle csínyeket követ el a konyhában és a kertben.. Első két sora már előrevetíti a filozófiai motívumot: 

                     „Mert boldog, ki jámborul heverhet

                       valami nagy, jó hatalom mellett.”

     A középső egység újabb lépcsőfok: messzebbre jutni a „jámbor” mozdulatlanságból: elkeveredni, elkóborolni, veszélyes területre tévedni, majd visszatérni, szimatolva az egyetlen otthont. Van-e más lehetősége a jámbor kutyának, akinek csupán a neve Ádáz? Végül a csúcspont: az utolsó két versszak. A kutya és az ember (kezdettől meglevő) párhuzamos és ellentétes létezése.

     Az életképből szinte észrevétlen lendül át a vers a bölcselethez. Főleg az alakzatok eszközeivel él: ismétlésekből, ellentétekből, párhuzamokból épül fel az ütemhangsúlyos verselésű (4/3/3) költemény. Csak egy példa az ismétlésre: az utolsó előtti és a befejező szakaszban is szerepel a „játszik”. Az első esetben valóban felhőtlen játékot jelent a kutyával, a második esetben a játék vérre megy.

      A vers legfőbb alkotó eleme párhuzam is: amiként a kutya megbízik a gazdában, aki gyötri és bünteti, úgy a költőnek is szüksége van az „égi Gazdára”, még ha nem is érti ezt a felsőbb hatalmat. A különbség a feltételes módban van:

                   „Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,

                    bizalommal tudnék én is Annál

                    megpihenni, aki velem játszik…”

    A kutya vakon, ösztönösen bízik a Gazdában, az ember csak reménykedik. Az ész hiába próbál behatolni a titokba. Csupán a hit segíthet.

Áprily Lajos: Ősz

 

                             Ősz

         Most már a barna, dérütötte rónán
         mulandóságról mond mesét a csend.
         Most már szobádba halkan elvonulhatsz
         s hallgathatod az álmodó Chopint.

         Most már a kályhatűz víg ritmusára
         merenghetsz szálló életed dalán,
         míg bús ködökből búcsút int az erdő,
         mint egy vöröshajú tündérleány.

    Áprily Lajos őszi verse az elmúlás szépségéről szól. Az ősz kedvelt témája volt az irodalomnak. Gondoljunk csak Petőfire (Itt van az ősz, itt van újra…) vagy Adyra (Párizsba tegnap beszökött az Ősz…), bár náluk az én hangsúlyosabb szerepet kapott.

     Áprily (1887-1967) a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Csiszolt versei a harmónia megőrzésének vágyát fejezik ki. Fia, Jékely Zoltán (1913-1982) már sokkal többet tár fel a század tektonikus mozgásából. Áprily első verseskötete pontosan 100 évvel ezelőtt Falusi elégia címmel látott napvilágot Kolozsvárott. Ebben jelent meg ez a kis őszi vers. Benedek Marcell Babitscsal, Kosztolányival, Tóth Árpáddal állítja egy sorba Áprilyt.

     A vers az őszi táj és a barátságos meleg szoba ellentétére épül. Az első versszak első két sora a hervadó tájat ábrázolja, a második versszak utolsó két sora felvillantja a búcsúzó „élet” szépségét. A természetről szóló részek közrefogják a halkan szobájába vonuló lírai én tevékenységét. A zenehallgatáshoz társul a lobogó tűz melletti merengés. A tűz víg ritmusa ellenpontozza Chopin zenéjének a szomorúságát. Az igék is passzív cselekvést fejeznek ki: „elvonulhatsz, hallgathatod, merenghetsz”, ráadásul a ható ige csupán lehetőséget ajánl fel. Ilyen Az álmodó jelző is, ill. a merengés főnév…
     A benti tűz lobogó ritmusával van párhuzamban az utolsó sor hasonlatának tűzijátéka: „mint egy vörös hajú tündérleány.” Mint ahogy a csendre Chopin muzsikája felel. Ha a vers műfaját akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk: egyértelműen dal. Egynemű érzést fejez ki, az elmúlással való szembenézés melankóliáját.
     A kompozíció összetettségét aláfesti a jambikus sorok lüktetése. A félrímekkel összekötött négysoros elengedhetetlen stíluseszközei az emelkedett szókincs (dérütötte róna), a betűrímek (mulandóságról mond mesét a csend), a szóképek közül elsősorban a megszemélyesítés (bús ködökből búcsút int az erdő), a hangszimbolika (az első sor mélyhangrendű szavai), az alakzatokról nem is beszélve.

     Összefoglalva - Győri János szavaival -: a „Falusi elégiá-t követő kötetek a fájdalom és a szomorúság egyre tökéletesebb dallamváltozatait zárják magukba. Áprily ír árnyéktalan, felhőtlenül kék egű verset a márciusról, idéz fel idilli pillanatokat a zenével teljes enyedi éjszakákból, de költészete továbbra is nagy lélegzetű ősz monológ”.

Lásd még: Rakovszky Zsuzsa: Ősz