Kocsis Imre a Kogartban

     
     Vasárnap de. 11 óra. Fertőszögi Péter elkezdi tárlatvezetését. Az 1940-ben Makón született Kocsis Imre képei kapcsán beszél a különböző képzőművészeti irányzatokról, a XX. század második felének történelméről, szellemesen mutat rá az egyes képek jellegzetességeire. Beszél a művész japánkertjéről, lepkegyűjteményéről, alkotói módszereiről.

      A kiállítás címe Sugárút. Kocsis Imre közel ötven évet töltött el itt, ezen a tájon, mint diák és tanár. A 70-es években kapcsolódott be a magyar művészeti életbe, a legkorszerűbb irányzatokat képviselve: hiperrealizmus/fotórealizmus, pop-art. A hiperrealizmus vagy fotórealizmus a fénykép hűségével és pontosságával képes számot adni arról, milyen az a város, az a kor, az a társadalom, amelyben élünk. A Szanálás c. képnek is társadalomkritikai éle van. Egy halálraítélt, VIII. kerületi bérház szétmálló falát, bedeszkázott ablakát látjuk. A kapu a sötétbe vezet.

Szanálás

    

     A Kirakat is mély értelmű kép. A háttal álló, idősebb hölgy bevásárlószatyorral, hálóval (benne néhány szem krumpli) szembenéz az üres kirakattal. 

Kirakat

     
     A Tótágas (építőtábori emlék) fejre állított talicskája a csizmákkal groteszk módon a helyzet értelmetlenségéről, hiábavalóságáról beszél.

Tótágas

     
     A pop-art a „fogyasztói társadalom” terméke, lenyomata. A művész „lelépett az ideák és az ideálok talapzatáról, s bármely egyszerű járókelőhöz hasonlóan elkezdett sétálgatni és szemlélődni az utcán.” (Román József) A pop-art alkotója olyan elemekkel dolgozik, melyek mindenki számára ismertek, megfoghatóak. Sztereotípiák c. kép sorozatokban való gondolkodást mutatja be.

Sztereotípiák

       
     A 80-as években a concept-art vált fontossá. A gesztussal, az elgondolással Kocsis újra csak sajátos módon reflektál a társadalmi jelenségekre. (Irka-firka) Ezen azonban hamar túllép. Az Uram, segíts! c. festékszórós képek bizonyos tanácstalanságról árulkodnak. Új korszakot jelentenek szimbólumai: a kaszás, a pálmás képek, a kulcslyukon keresztül nézett világ. 

Szivárványkaszás

     
     Nagyon érdekes a 133 c. pipacsos kép, amely a Tanácsköztársaság 60. évfordulójára készült. Meglehetősen hervadtak ezek a pipacsok, rövid életűek.
     Fent az emeleten láthatóak a grafikái. Ebben is kísérletezett, Magyarországon ő honosította meg a szitanyomást.
      A Lakodalom c. hatalmas, összefoglaló műve a földszinten látható. 1990-ben kezdte el főművét, és 2000-ben fejezte be. Az egyik legcsodálatosabb kép, melyet valaha láttam, mondja Fertőszögi Péter. Nem az ifjú párt ábrázolja, hanem a főzőasszonyokat. Egy elveszett világot, melytől búcsúzik, egy közösséget, ahol mindenki tudja, mi a dolga. Egyrészt újból fotórealizmus, másrészt a középső részen inkább típusokat ábrázol. Nem a személy a fontos, hanem az egymáshoz való kapcsolatok, szerepek. Ez az, ami meghatóvá teszi a szegénységet, méltóságot ad a nyomorúságnak.

Lakodalom

     Legújabb képei már szintén nem a szigorú fotórealizmust folytatják, hanem annak oldottabb változatát. A legfelső emeleten van még két befejezetlen képe is.
     Szomorú utóirat: Kocsis Imre 2015-ben elhúnyt.

                                                                                      2012. március 12.

Derkovits és Szécsi Margit

                                                                                                                                      2014. szeptember 1.

          Az utolsó napon még sokan voltunk a várbeli Derkovits-kiállításon. (Az örökké elkésők!) A számos kiváló festmény és grafika között lázasan kerestem (hiába) az Anyaság (1933) c. képet, mely tulajdonképpen termékenységszimbólum, proletár „Willendorfi Vénusz”. Kárpótlásul ott volt viszont az  az Anya c. festmény (1934), mely annyiféle érzelmet fejez ki: aggódást, fájdalmat, reménytelenséget, de ugyanakkor összetartozást, eltéphetetlen szeretetet is.

Anyaság

     

Anya

     Az Anyaság c. képhez Szécsi Margit Proletáranya c. verse vezetett el. A régi Szép versek kötetekben mindig megkerestük az ő titokzatos arcképét, hisz Nagy László felesége volt. A nagy költő árnyékából a lőrinci születésű költőnő itt a fényre került: mellszobra a Kossuth téri parkban áll. Az avató beszédet 2003-ban Buda Ferenc tartotta, aki Pestlőrincet nagylelkűen Nagyszalonta és Kiskőrös mellé helyezte.

Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez

          Fog-sejtjeimből a meszet
          elszívtad. Hajam kevesebb,
          mint aranyfüst, kis koponyádra
          leszállt, mert készülsz a világra.

          Ha jobb ételre tellene,
          az is csak néked kellene,
          s fém-rácsos rend előtt papucsban
          -miattad állok rongy mamuszban.

          Hallgass, piciny szilaj parancs!
          a bevül-bolyhos vérnarancs
          nem nékünk gördül – még haját se
          kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

          Csitulj, testemben csöpp alak!
          Mikor én téged kaptalak,
          ne gondoltam volna a kéjre –
          fáradtan inkább csöndes éjre!

          De bár a sors mind ostobább,
          ne félj, nem leszek mostohád.
          Étel- s csókkövetelő szádat –
          szeretlek, akár az apádat.

          Kicsinykém, csöpp sírás-falat
          s esendő férfi, áldalak.
          Tőletek vagyok oly hatalmas,
          minden szegényért anyafarkas.

     Megragadó a párhuzam, bár kép és szó soha nem lehet teljesen ugyanaz. A versnek más a dinamikája. A csöndes hangnem egyre szenvedélyesebbé válik. Minden gyötrő hiány ellenére a végén fölcsendül az összetartozás "himnusza", s másokért küzdés apoteózisa. Igaz, itt némi túlzást érzünk, mely a korból fakad (50-es évek): a költőnő "túlszárnyalja" Derkovits realizmusát. Minden szegényért küzdeni? Ám legyen!

Szécsi Margit

     (Aki a lőrinci Kossuth tér parkjában sétál, felfedezheti a lőrinci születésű Szécsi Margit mellszobrát az iszkázi Nagy László mellett.  Lőrincről származik Kondor Béla is,  portréját Zsin Judit készítette, a költő-páros Kő Pál alkotása.)

Ha volna egy gitárom...

      
     Szeptemberben mutatták be Thomas Bernhard Heldenplatz c. darabját a Bécsben, a Josefstadtban. A Heldenplatzon (a bécsi Hősök terén) sokat jártunk, számtalanszor megcsodáljuk a lovas szobrok barokkos lendületét, és mindig elmondom a diákseregnek, hogy ez a tér nemcsak a Habsburgok miatt nevezetes, hanem arról is, hogy a bécsiek ott fogadták Hitlert. Feketéllett a tér, zúgott a tömeg.

      Neves frankfurti lap tudósít arról, hogy mennyire más ez az előadás, mint a régi, a huszonkét évvel ezelőtti. Akkor a Burgtheaterben óriási botrány tört ki, polgárháborús hangulat, rendőrkordon, füttyorgiák a földszinten. Pusztán azért, mert Bernhard ebben a művében sem kímélte Ausztriát: „beszélsz valakivel / kiderül idióta / minden bécsiben ott egy tömeggyilkos…” stb. 1989 óta Bernhard a grinzingi temetőben nyugszik. Nem messze tőle a főszereplő Wolfgang Gasser. Most sokkal enyhébb előadás született, nincs botrány, az államelnök is átsétált a Burgból.

*

      A tanuló kérdez. 
     Tandori Dezső felidézi, mit válaszolt Nemes Nagy Ágnes arra a kérdésére, mi az egzisztencializmus. (Tandori a gimnáziumban tanítványa volt Nemes Nagynak.) „… ha megtudod, nekem szintén mondd el, érdekelne, szívem, fiam, gyermekem.”

*

      Lorca Alvajáró románcában van egy érzékletes, meghökkentő kép: „Fölsebzi a hajnal bőrét / üvegdobok roppanása.” Aki szereti lapozgatni különféle költők versesköteteit, emlékezhet rá, hogy ugyanez a motívum Weöresnél is előfordul:

                             „A kő-béka lassan ment.

                              A kő-béka lassan ment.

                              Kitépték az éjfél szőrét,

                              lenyúzták a hajnal bőrét.

                              A kő-béka lassan ment.”

      Weöres versében ellentétes mozgásokról van szó, melyek szembeállításával egy világszemlélet bontakozik ki. A kő-béka lassú járása ellentétben van a gyors és erőszakos, kegyetlen cselevéssel: kitépték, lenyúzták. De ez nem befolyásolja a kő-békát (minket?), nyugodtan folyhat az erőszak.

*

      Hadd idézzem fel, mit írt Ignotus 1926-ban a Nyugatban József Attila Tiszta szívvel című verséről: „…szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom egy versét.” Én most egy Lorca-verset dúdolgatok, mormolgatok, mely így kezdődik:

                             „Lassú rívásba

                              Kezd a gitár.

                              Széttörnek a reggel

                              Kelyhei már.”

      Csodálatos, hogy mi minden ki lehet fejezni a zenével, s talán a szóval is, ha valaki olyan mesterien kezel, mint Lorca/Vas István. A gitár motívum felbukkan Somlyó György versében is: Mese egy titkos óhajról:

„Akinek egy gitárja van….
Aki el tudja mondani, amire nem képes a száj, amely
suttog vagy üvölt, a kar, amely üt vagy ölel ….”
      Többször kellene olvasnom Somlyó „meséit”. 

      A felülmúlhatatlan Mese a tébolyról és az ép észről c. verssel egyik diákom budapesti versenyt nyert.

    

*

      „Mindenkinek van egy (igaz)története és egy meséje. A mesét elmondjuk, a történetet nem.” (Szakonyi)

*

      József Attila a semmiből és a képzeletből építi fel világát, lásd a Tiszta szívvel c. verset. Egész költészete arról a küzdelemről szól, hogyan teremt a semmiből istent, hazát, apát, anyát, egy emberibb világot.

*

      Előttem sok papír, rajta mindegyiken egy vers – angol, német, olasz, spanyol, francia nyelven. Szavalóversenyről jövök, s élmény volt hallgatni idegen nyelven némely versmondó lányt vagy fiút, az ismeretlen nyelv zenéjét, s látni a metakommunikáció sok fajtáját. A német versek közül Hölderlin Eichbäume (Tölgyfák) c. verse tetszett legjobban. Arról szól, hogy a költő csodálja a hegyi tölgyerdő titáni világát, de mégis szívesebben marad a völgyben, az emberek között, mert a társas lét idevonzza.

*

      A bécsi Központi Temetőben.  A bejárat picit a Heldenplatzra, ill. a római Szent Péter térre emlékeztet. A Hegele megálmodta szecessziós templom sugároz valamit a „boldog békeidők” korából: hogyan volt képes megújulni a művészet és a szépségbe menteni ezredévek lelkét.

      A legszebb mégis Schönberg síremléke volt: egy sarkára állított kocka. (Wotruba) Szabályosság és a pengeélen táncoló pillanat együttese.

                                                  2010

Somlyó György: Mese a tébolyról és az ép észről

     Láng, lobogó láng... Milyen tűz áradt szét a testén...

     Hatvannegyedik életévéig szellemének legmagasabb megnyilvánulása a tejszínhabos-barackízes fánk utolérhetetlen csodájának előállítása volt. Kecskelábú, bávatekintetű, csipásszemű öreg kis hamupipőke. Cseléd a családban.

     Aztán egyszerre a jóslás szörnyű kínja kezdte pörgetni és zavarni, hogy vésznek zengje kezdőhimnuszát... Láng, lobogó láng... Egy aggszűz Kasszándra a Belváros szecessziós szentélyében, a harmadik emeleten, egy női divatszalon nagy velencei tükrének pogány oltára előtt.

     Mi ordított rajta keresztül? Mi meresztette tágra mindig leragadt csipás szemét? A nyomorék láb hatvannégy éves kínja és szégyene, a hatvannégy éven át kihordott szüzesség elvetélt szörnyszülöttje? Phoibosz Apollón, a világ előtt és világ után is tündöklő napfény? Vagy maga az iszonyatos napfogyatkozásába lépő történelem?

     Bugyogott belőle az eszelős igazság.
     Mindnyájan el fogunk pusztulni. Jönnek a martalócok és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté leszünk és korommá. És megbecstelenítik a lányokat és az asszonyokat, a ringyókat és a szüzeket. Még az aggszüzeket is. Még őt is. És a nők a szabad ég alatt fognak leguggolni szükségüket végezni a röhögő férfiak előtt.

     És elhurcolták mindenkijét. És bélyeget sütöttek ránk. És a lakásukban mások laknak, akik nem is tudnak róluk. És a legszebb huga ott guggolt a téglagyár udvarán, meztelenül. Mielőtt elégették.

     És mindenkijét elégették. És őt megölték. Nem tudni, hol és hogyan. Ki tudja, talán előbb még meg is becstelenítették. Irtózatos igazságtételül. Hogy az ő nyomorult kis teste se jött légyen teljesen hiába e világra.

     Megőrült, szegény, mondtuk. Ő nem tudta, hogy igazat beszél. De mi tudtuk. Mert mi nem voltunk őrültek. Szegény, megőrült, mondtuk. És néztük, ahogy a benne épülő igazság lassan, szemmel láthatóan szedi szét kis eszének eresztékeit, mint ahogy a kész épületek ledobják magukról az állványokat. De egyikünk se hitt neki. Hisz őrült. Pedig nekünk ép eszünk volt: mi tudtuk is, amit ő csak hihetett.

     Szegény, megőrült, mondtuk. És valóban őrült volt. Már nem dajkálta a puhán gömbölyödő csecsemő fánkokat. Fontosabb dolga volt. Az iszonyatos jövőt szoptatta és babusgatta és ringatta és szorította magához, közel, egyre közelebb: az egyetlen gyermeket, akit sikerült megfogannia és világra hoznia.

     De az épeszűek körülötte a jelent szorították magukhoz és minden erejükkel távol akarták tartani maguktól a jövőt, amely az őrület hüllőbőrébe bújva kúszott közéjük.

Szilánkok

           

    
            Hétvégén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termében jártam. Román György (1903-1981) kiállítása vonzott. Még fiatal koromban olvastam róla Gábor Miklós tollából egy méltatást. (Megtalálható G. M. Kos a Mérlegen c. kötetben, 1990.) Sajnos eddig még nem találkoztam Román egyetlen festményével sem, nem vettem kezembe könyvét. De el kellett jönni ennek a pillanatnak is. Gábor Beckettel és Kafkával veti össze. Román világa még riasztóbb. A könyvtárból elhoztam a Betegségország vándora c. posztumusz könyvét. (A szerző gyermekkorában megsüketült.) Nem könnyű olvasmány. Ami megfog, az a  küzdelem, és: „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,/ ami neked fölfedetett.” (Illyés: Bartók)

*

            Közeledik a tél. Anyámnál be kell hordani a fát. Most látom: „Akár egy halom hasított fa,/ hever egymáson a világ…” (JA: Eszmélet) A fát el lehet hordani, a világot nem.

*

            Női lélek (W. S. prózakötetéből)

            Dudika beleőrül fia elvesztésébe, aki eltűnt Isonzónál. (Az 1. világháborúban az isonzói csatákban 315000 olasz és 235000 K. u. K. katona halt meg. ) Dudika „egy hét múlva fölkelt. Bekötözte a közben elkészült barackbefőtteket.” Akárha sebeket kötözött volna be.

*

            Most valami vidámabbat! Hallás után jegyeztem meg ezt a kis verset:

                                   Meg tudod állni?

                            Ne cuppantsd el a puszit:

                                   Akkor tovább tart.

                                        (Fodor Ákos: Gyakorlat gyermekeknek)

            Nem tudom megállni, hogy el nem mondjam, ennek a kis versnek a műfaja haiku. Mindössze három sor, 5, 7, 5 szótag.
                                                               2011. nov. 8.

Az Óramúzeum Bécsben

      

Uhrenmuseum

             
     Schulhof Str. 2. 
     Háromezer óra tiktakol ebben a múzeumban. Minden egész órakor betölti a három emeletet az órák zenéje, játéka, harangozása. Nyomon követhetjük az időmérés történetét a 15. századtól napjainkig. Sokféle óra van: gazdagon díszített, képbe foglalt óra rejtett számlapokkal, zsebórák, csodálatos ékszer-órák, cirádás állóórák, melyek egyben tulajdonosuk társadalmi rangjáról is tanúskodik.

            Az egyik legizgalmasabb David a Sancto Cajetano 18. századi asztronómiai órája, mely megbízhatóan jelzi a pontos idő mellett a planéták keringési idejét is. Gyűszűnyi a legkisebb óra, a legsúlyosabb a Stephansdom öntött vas toronyórája. Számos órát láthatunk a bécsi biedermeier és a boldog békeidők korszakából.

            A múzeumot 1917-ben (!) alapították. Első vezetője Rudolf Kaftan középiskolai tanár volt, s megemlítendő, hogy Marie von Ebner-Eschenbach írónő adománya is gazdagította a gyűjteményt.

            Azok, akik többször voltak velünk Bécsben, bizonyára emlékeznek, a Hofburg egyik épületének a falán (Amalienburg, belső udvar) látható egy olyan óra, mely mutatja a hold fázisait. A mechanikus óra alatt pedig egy nagyobb napóra látható. Biztos, ami biztos, gondolta Mária Terézia.

                                                                            commons.wikimedia.org

Bécs legrégibb napórája a Stephansdom déli falán látható:

                                                                               de.wikipedia.org

            Három idézetet gyűjtöttem össze az óra témából. Aranyt a honfigond nyugtalanítja (minket is), az idő kereke jár, de a végeredményről nincs fogalmunk. Tóth Árpád magányában az óra ketyegése (maga az idő) félelmet kelt. Kedvencünk Fogg, az angol úriember. Megnyeri a fogadást, a nő szívét, s keveset beszél.

MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

……..

                                   (Arany János)

AZ ÓRAINGA

Ketyegésében rekedt, tompa dal van,
Virrasztó éjen gyakran nézem őt -
S úgy rémlik, lengő teste szeli halkan
Hiú forgáccsá az örök időt.

Nézem, milyen sunyin jár jobbra-balra,
Üvegkalitjából szinte lenyúl,
S bús életemre, a csüggedt fonalra,
Mint a párkák sziszegő kése hull.

S kiáltanék: hahó! fel! emberek!
Vigyázzatok! - De csend van a sötétben,
Hangom se fog, moccanni sem merek;

Száz mérföldig csak ingák vannak ébren,
Zord élükön titkos, vak fény inog:
Konok kések, arany gillotinok...

                                   (Tóth Árpád)

     "Elmúlt negyven másodperc - semmi. Ötven - még mindig semmi.

Az ötvenötödik másodpercben mennydörgő rivalgás harsant fel odakint, dübörgő taps, éljenzés, sőt hellyel-közzel egy-egy szitok is, mind tovább terjedő, szakadatlan morajban.

A kártyázók felálltak.

Az ötvenötödik másodpercben kitárult a szalon ajtaja, s az inga még nem ütötte el a hatvanadik másodpercet, amikor megjelent Phileas Fogg, nyomában ünneplőinek tömege, akik behatoltak a klub épületébe. Phileas Fogg megszólalt, és csupán ennyit mondott:

- Uraim, itt vagyok!"

                                   (Verne Gyula: Nyolcvan nap alatt a föld körül)

            Végül, szeretném, ha megírnátok, honnan való a következő idézet:

                               „Boldog órák szép emlékeképen

                                 Rózsafelhők usztak át az égen.”

                                                                   (Én sem tudom.)
                                                                               2011

Olvassunk Tandorit!

                                   

                               (1938 - )

"(...s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk!
                               kifelé a ladik."
                                                           Illyés Gyula

                     Itt egyensúlyozok
                     egy gondolatjelen,
                   nem kérdés: "Átérek-e valahára..."!
                     Egy hídfő már amott
                     olyan szilárdan áll.
                   (Várhatsz, zárójelem!)
                      Beülök egy Canal
                      Grande-parti teára.

                      Híd- s palotasorok:
                      így-úgy megismerem
                    cikcakkotok, már másodjára járva.
                      Ki-be fordulgatok;
                      canario-madár
                    kis énekét lesem,
                      míg várok a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Cölöpön víz lotyog
                      csónakfenekeken.
                    S egy cukorpapírt ejtek a Canal-ra.
                      Valami hogy lobog!
                      S fénylik egy kiskanál,
                    míg citromszeletem
                      árnya hull a Canal
                      Grande-parti teára.

                      Hogy bealkonyodott!
                      Hűvösség a vizen,
                    s a Rialto bazárjain fatábla.
                      Ugye maradhatok?
                      (Ha már - Ha már -! Ha már -!)
                    Kitől kérdezhetem?
                       ... Most egy hajó beáll,
                      válaszomra se várva.

                                                    Lásd még: Illyés Gyula

                                     Körjáró ballada

                    Hiányozni fog majd a nyárnak
                    lomb-ajtós bokor-alja-padja,
                    megint egy fél évet kivárhat
                    egy fél év várható alakja;
                    hogy nem leszünk, ahol vagyunk,
                    hogy ez csak őszi-téli látszat,
                    amit el-alakoskodunk:
                    hiányozni fog majd a nyárnak.

                    Hiányozni fog majd a harsány
                    kellemetlenség-örömünnep,
                    meztelenség aszfaltja, talpán
                    járó-kelő személyeinknek,
                    mert sose csak-egyek vagyunk,
                    mindig, mi feljön, van az alján,
                    s annak, kinek már hallgatunk,
                    hiányozni fog majd a harsány.

                    Hiányozni fog az az óra,
                    mellyel mindig előbbre járunk,
                    mintha csak rádiója szólna
                    valaminek, amire várunk,
                    holott előre ott vagyunk!
                    és mintha már csak visszaszólna,
                    ébreszt bár, s álmosak vagyunk:
                    hiányozni fog az az óra.

                    Hiányozni fogunk magunknak
                    már hidegebbhez készülőben,
                    a nagy fény csak látszólag untat,
                    de megijeszt már kihülőben:
                    csak egy nagy átejtés vagyunk?
                    de ha mind, ki kit kivel ugrat?
                    ha más se másnak: mi magunk
                    hiányozni fogunk magunknak.

                    Ezért ami itt még hiányzik,
                    a balladás másokra hagyja,
                    siet, hogy legyen is, ha látszik,
                    tegye, ha valamit akarna;
                    vers is volt, nyoma, hogy vagyunk,
                    leginkább úgy nyártól-a-nyárig,
                    ezért van, amit otthagyunk,
                    ezért, ami itt még hiányzik.

                    AJÁNLOM
                                     balladám a körnek,
                    mely a napot viszi az égen,
                    mely ha néha kissé legörbed,
                    csak meg is tágul észrevétlen:
                    Nagy Közönsége, itt vagyunk,
                    mondhat-e ennél bárki többet?
                    Míg tudunk, lemaradozunk:
                    hol a tűnők tovapörögnek…



                                           Pillanatnyi (?) végszó

                                                            Ily morzsák, ez voltál

Felismertem a világ függőleges szerkezetét, és elnémultam.
Felismertem a világ vízszintes szerkezetét, és magányos lettem.

Az események bekövetkezésének nincs ideje, nem voltak, s vannak.
Mindent csodálkozás nélkül kell fogadni, csak akit ér, belevész.

A látni, hallani, a semmi se, semmit se: már a magányos út vége.

Jó állapot lenne, mikor már alig; csak a közeli halál az ára.

A világ függőleges szerkezete pedig: ahogy az embereknek te kellesz.
A világ vízszintes szerkezete: ahogy neked ők kellettek volna.

Hiába múlik el ez utóbbi, az előbbi megmarad.
Hiába egyetlen igényed a magány, ki vagy szolgáltatva így is.

Társaid ebben sincsenek, mert mindenki más: játék, a test vágyai,
babérleveles krumplifőzelék, déltengerek, család, ily vágyak.

Ezek tesznek minket egyedivé, és minél jobban közeleg a végszó,
annál kevésbé lesznek érthetőek az egymásnak mondott szavak.

Ez a világ igazi szerkezete, a végső vízszintes.
A végső függőleges az, ami belőled pernyeként felszáll,

vagy szétszórt poraid felett madarak röppennek, kutatnak esetleg,
és nem leszel hasznukra, ha nem szórnak veled morzsákat is.

Illyés Gyula: Kháron ladikja

Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
        midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
        a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt
        s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part
        hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
        a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
        épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy
        elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
        hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
        - vidám vita folyik -
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
        kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
        s ha sír is, hálakönnyet ont,
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t!
        látott, ha nem lát is viszont!
                                                Lásd még: Tandori

"Mi az, amit olvas, fönséges úr?"

            "Szó, szó, szó."
                                                   

                                                                      2003

            Mednyánszkynak fontos témája volt az I. világháború. A mostani kiállításon is van jó néhány képe, amely bemutatja a hősiességnek nevezett szörnyűséget. Erről jutott eszembe egy Juhász Ferenc-vers: Emlékezés egy vérző arcú képre. Alcíme Mednyánszky László: Sebesült. A vers szinte jobb, mint a kép, s van olyan kép a kiállításon, mely ezt is felülmúlja. (Szerbiában) A Vaskapu c. képét talán Jókai Arany emberének első fejezete ihlette, melynek elovasása oly sok gimnazistának okozott gondot. Jókai idős korában ellátogatott a Vaskapuhoz, s azt mondta, miután láttam, nem tudnám leírni.

*

            Most, hogy kezembe vettem az egyik nagy Juhász Ferenc-kötetet, fellapozom a Rezi bordalnál. Annyira tetszett ez a vers, hogy mindenáron el akartam menni a Rezi várhoz. Félúton rosszul lettem, az eső is eleredt. Én balga, elfelejtettem, hogy a művészet varázsa (Jókai is tanú rá) olykor sokkal fontosabb mint a valóság. Egy versszak a versből:

                                   „Tedd hát, amit tenni rendel

                                    minden napod, türelemmel

                                           végezd dolgaid!

                                    Marad valami utánad,

                                    ha nem marad, az se bánat,

                                           hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.”

     Az ilyen igékért, mint a hörböld érdemes élni, mondta az egyik férfikollégám egy bizonyos, szigorúan szakmai összejövetelen.

*

            Manapság kételkednek a költészet erejében. Nem így Hésziodosz. Az Istenek születése c. művében először a múzsákhoz fordul, s csak utána következik Zeusz és Héra. A múzsák azért fontosak, mert csak az ő segítségükkel lehet szólni az istenekről, a világról, a múltról és a jövendőről:

               „Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz

                 termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,

                zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt…”

                                                       *

            Érdekesek azok a jelzők, melyek Hésziodosznál előfordulnak: aigisztartó Zeusz és a bagolyszemű Pallasz. Aigisz, latinosan aegis, magyarosan égisz Zeusz pajzsa, a hatalom jelképe. Ha valakinek vagy valaminek az égisze alatt vagyunk, az megvéd bennünket. A Pallasz már problematikus. Athéné e melléknevére két magyarázat van: így hívták azt az óriást, akinek a bőréből Athéné pajzsát készítette, vagy annak a gyermekkori barátnőjének a neve lehet, akit játék közben véletlenül megölt. Emlékére készítette a Palladion nevű szobrot, melynek köztudomásúlag városvédő ereje van. A bagoly pedig, mint tudjuk, a tudás, a tudomány, a bölcsesség jelképe.

     (Elgondolkoztam ezen a Pallaszon. Mindkét magyarázat jó lehet. Az első az erő jelképe. A második talán a szeretetre emlékeztet, de arra is figyelmeztet, hogyha elkövetünk valami bűnt, akár akaratlanul, legyen valami a "szemünk előtt, kezünk ügyében", mely talán megóv attól, hogy újra beleessünk ugyanabba a bűnbe/hibába. 2019)