Áprily Lajos: Ősz

 

                             Ősz

         Most már a barna, dérütötte rónán
         mulandóságról mond mesét a csend.
         Most már szobádba halkan elvonulhatsz
         s hallgathatod az álmodó Chopint.

         Most már a kályhatűz víg ritmusára
         merenghetsz szálló életed dalán,
         míg bús ködökből búcsút int az erdő,
         mint egy vöröshajú tündérleány.

    Áprily Lajos őszi verse az elmúlás szépségéről szól. Az ősz kedvelt témája volt az irodalomnak. Gondoljunk csak Petőfire (Itt van az ősz, itt van újra…) vagy Adyra (Párizsba tegnap beszökött az Ősz…), bár náluk az én hangsúlyosabb szerepet kapott.

     Áprily (1887-1967) a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Csiszolt versei a harmónia megőrzésének vágyát fejezik ki. Fia, Jékely Zoltán (1913-1982) már sokkal többet tár fel a század tektonikus mozgásából. Áprily első verseskötete pontosan 100 évvel ezelőtt Falusi elégia címmel látott napvilágot Kolozsvárott. Ebben jelent meg ez a kis őszi vers. Benedek Marcell Babitscsal, Kosztolányival, Tóth Árpáddal állítja egy sorba Áprilyt.

     A vers az őszi táj és a barátságos meleg szoba ellentétére épül. Az első versszak első két sora a hervadó tájat ábrázolja, a második versszak utolsó két sora felvillantja a búcsúzó „élet” szépségét. A természetről szóló részek közrefogják a halkan szobájába vonuló lírai én tevékenységét. A zenehallgatáshoz társul a lobogó tűz melletti merengés. A tűz víg ritmusa ellenpontozza Chopin zenéjének a szomorúságát. Az igék is passzív cselekvést fejeznek ki: „elvonulhatsz, hallgathatod, merenghetsz”, ráadásul a ható ige csupán lehetőséget ajánl fel. Ilyen Az álmodó jelző is, ill. a merengés főnév…
     A benti tűz lobogó ritmusával van párhuzamban az utolsó sor hasonlatának tűzijátéka: „mint egy vörös hajú tündérleány.” Mint ahogy a csendre Chopin muzsikája felel. Ha a vers műfaját akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk: egyértelműen dal. Egynemű érzést fejez ki, az elmúlással való szembenézés melankóliáját.
     A kompozíció összetettségét aláfesti a jambikus sorok lüktetése. A félrímekkel összekötött négysoros elengedhetetlen stíluseszközei az emelkedett szókincs (dérütötte róna), a betűrímek (mulandóságról mond mesét a csend), a szóképek közül elsősorban a megszemélyesítés (bús ködökből búcsút int az erdő), a hangszimbolika (az első sor mélyhangrendű szavai), az alakzatokról nem is beszélve.

     Összefoglalva - Győri János szavaival -: a „Falusi elégiá-t követő kötetek a fájdalom és a szomorúság egyre tökéletesebb dallamváltozatait zárják magukba. Áprily ír árnyéktalan, felhőtlenül kék egű verset a márciusról, idéz fel idilli pillanatokat a zenével teljes enyedi éjszakákból, de költészete továbbra is nagy lélegzetű ősz monológ”.

Lásd még: Rakovszky Zsuzsa: Ősz

Petri György: Sziszifosz visszalép

       Rettenthetetlen hülyék kora jő.
     Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
     Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
     a szikla óhatatlan visszafelé görög.

Gömöri György: Régi glossza Petrihez

„Minden költő infantilis”,
Mert folyton-folyvást szeretetre vágyik.
De ezt szavakkal veszi meg.
Szinte megvész a szeretetért.
Aztán vagy szeretik, vagy nem.
Egyébként tudjuk: „kit anya szült, 

Az mind csalódik végül”. 

És kit nem szült anya?

                                    Alföld, 2019. márc.

Tornai József: Zene, margaréta

          Megismered a gyermekkort, a végsőt,
          az aggodalmakat anyád szavából;
          a munkát és a könyvek szárnyát később
          s amit sugall egy hullócsillag-zápor.

          A sorsot, istent, zenét, margarétát;
          hazád, amelynek irgalom a földje,
          és az időt, a süketet és bénát
          s a titkot, ahogy titok mindörökre.

          Barátaid és minden ellenséget,
          s a szerelmet, amelyért fizetsz százszor,
          s mint aki villám-csattanásra ébred,
          kísértet-arccal kimész a világból.

                          (T. J.: 1927-2020)

Térey János: Udvari kultúra

Vasalt vagy, mégis űzött,

Mint egy közszereplő, mivel ott élsz,
Ahol az irodista az isten,
A sajtó élet vagy halál;
A klientúra kenyérért könyörög,
És cirkuszba zúdul a zöm.

A barbár
Hév s a királyválasztó
Lelkület egyként alszik.
A középosztálynak fél lépés is fárasztó.
Mozgékony népünk sem lázad már.

Hé, bloggerek és brigantik,
Hol van Dél-Kalifornia ezeregy
Földrengése?
Valahány fiatal lángész
Tündöklése
Enyészik a váltóláz és
A ragály közepett’?...

Úrhatnám ízlés diktál:
Csuklóztat az udvar;
Ugráltat a céged;
Tartóztat a kordon
Véleményvezérek
Rengette porondon.
Jól vagy? Mi a gond? Mid fáj?

Ha szalonban szerepelsz,
Az is udvari kultúra.
Ahol egy diktál, az már udvar;
Tíz vagy százezer udvarnok
Ugyanúgy fújja. 

Semmi szabadverseny vagy ilyesmi, felejtsd el.
A húsz éveddel látnod, hogy a pálya minden,
Csak nem egészséges erőtorna,
Fájdalmas. Mi a gond? Szemed ég, ittál?
Választott hatalom diktál;
Mégis jobb, mint a csatorna.

S aki nem tud idomulni:
Fogyatékkal él.
Tapasztaltuk ezt is. 

A velencei pestis
Bűze körülvesz;
S a nagy londoni tűzvész
Ropogása füledben. Szia,
Kocogtatják ablakod
A messzi hollók,
Egyszer Kína, máskor Szíria.
Komfortos vagy, átjárható,
Könnyű célpont; s mint a vízözön,
Hozzád zúdul a zöm. 

Dédelget a cég:
„Alkalmazkodni muszáj!”
Szelíden feleled:
„Megváltozni halál.”
Egyetlen gyönge részidő,
Egy rossz döntés, és véged.
Ne pakolj túlsúlyt a barátra,
Soha ne becsüld le az ellenséged.
Tárold szárazon a puskaport,
És ne feledd: aki nem lép egyszerre... 

Vasalt vagy, űzött és értelmiségi.
Ott élsz, ahol az irodista az isten,
A sajtó élet vagy halál;
A klientúra kenyérért könyörög,
És cirkuszba zúdul a zöm.

                    ÉS, 2016

Rákos Sándor: Ablak

          

          Így lettem hát az alvó vizek őre,
          Éjszakánként vigyázom a Dunát.
          Az ablakom magasan fönn világít
          s nagyon messzire lát.

          Egy-egy barát nagynéha felszól hozzám:
          "Hahó, vén csont! Élsz még? Mi van veled?"
          S megjelenek az ablak négyszögében,
          mint néma felelet.

          Élek, igen - és ez is hősi érdem,
          mert jogom volna rég nem élni már.
          Oka lehet, hogy bármint is kerülget,
          nem vág le a halál.

          Higgyétek el, nem magamért szorongok,
          e bús gépet miért is félteném?
          Ami bennem időtállóbb a húsnál,
          már csak azt védem én.

          A lenti lárma csöndemig nem ér föl:
          néma küzdő - rejtőzködve lakom.
          Csak biztató baráti halihóra
          nyílik meg ablakom.

     Gilgames - Agyagtáblák üzenete. Először ennek a sumer-akkád gyűjteménynek a fordítójaként ismertem meg Rákos Sándor (1921-1999) nevét. Minden leírt sora - rejtélyes módon - költészetté vált. Saját verseivel is így volt ez.

Kavafisz: Sírfelirat(ok)

Számosz

Idegen, a Gangesz partján fekszem, én, a szamoszi
ember. Ezen a barbárnál is barbárabb földön
éltem fájdalommal, verejtékes munkával és
jajkiáltással teli élemet. Ez a folyamparti sír

sok szenvedést zár magába. Az arany tiszta
vágya űzött átokkal terhes kereskedés felé.
Indiai partra vetett a vihar,
és szolgának adattam el. Öregkoromig

elcsigázódtam, dolgoztam egyhuzamban -
megfosztva görög beszédtől, és partjától
távol Szamosznak. Ezért most nem szenvedek

borzalmasan, s Hádészba nem gyászolva megyek.
Ott leszek polgártársaim körében.
És attól fogva görögül beszélek.

(Déri Balázs fordítása)

*
Idegen, itt, a Gangesz martján fekszem én, az ismeretlen
szamoszi férfi. Ezen a minden képzeletet fölülmúló barbár
földön borzalmas élet volt a részem - csak fájdalom, könny,
rémes gyötrelem. E rettentő folyam mardosta sírhalom

iszonytató sok titkot zár a mélybe. Fékezhetetlen, elvakult 
aranyvágy hajszolt, ösztökélt gyalázatos kalmárkodásra
engemet. Ind partvidékre hurcolt, itt vetett ki bősz vihar,
majd rabszolgának adtak el. Megvénültem belé, annyit vesződtem,

kínlódtam én, dolgoztattak rogyásig, örökkön és keményen, szótlanul - 
görög szó nélkül, szép görög beszédtől megfosztva itt, s be messzire
esve, szakadva Szamosz szigetétől! Nem szenvedek többé

már semmi szörnyűséget én, s Hadész felé sem indulok kesergőn.
Ott fellelem majd nemzetségemet, lenn fajtámbeliekkel leszek együtt.
És végre valahára görögül beszélhetek.
              (1893. június)
                               (Kovács András Ferenc átirata)

     A Sírfelirat első változata az Alexandria örök c. kötetben jelent meg (2006). Déri Balázs láthatóan arra törekedett, hogy minél hívebben adja vissza az eredetit.

     Kovács András Ferenc már kötete címében is jelzi, nem fordításról, hanem átiratról van szó: Hazatérés Hellászból - Kavafisz-átiratok (2006).

     Tessék választani!

Kavafisz: Ithaka

                                      Ha majd elindulsz Ithaka felé,

                                      válaszd hozzá a leghosszabb utat,
                                      mely csupa kaland és felfedezés.
                                      A Küklopszoktól és Laisztrügonoktól,
                                      s a haragvó Poszeidóntól ne félj.
                                      Nem kell magad védened ellenük,
                                      ha gondolatod tiszta és egyetlen
                                      izgalom fűti tested s lelkedet.
                                      A Laisztrügonokkal, Küklopszokkal, a bősz
                                      Poszeidónnal sosem találkozol,
                                      hacsak lelkedben nem hordozod őket,
                                      hacsak lelked nem áll velük utadba.

                                      Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
                                      Legyen minél több nyári hajnalod,
                                      mikor – mily hálás örömmel! – először
                                      szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
                                      Állj meg a föníciai pultok előtt,
                                      válogass a jó portékák között,
                                      ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
                                      és mindennemű édes illatot,
                                      minél többet az édes illatokból.
                                     Járj be minél több egyiptomi várost,

                                      s tanulj tudósaiktól szüntelen.

                                      Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
                                      végső célod, hogy egyszer oda juss,
                                      de ne siess az úttal semmiképp.
                                      Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
                                      hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
                                      az út aratásával gazdagon,

                                      s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.

                                      Neki köszönöd a szép utazást,
                                      mit nélküle sosem tehettél volna meg,
                                      hát mi mást várhatnál még Ithakától?

                                      Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
                                      a szerzett tudásból s tapasztalatból
                                      máris megtudhattad, mit jelent Ithaka!

                                         Fordította: Somlyó György

     A Csillagok, égövek, ábrák c. verseskötetből (1965) ismerem ezt a verset. Anyám könyvespolcán volt. Ez az Odüsszeusz más, mint amilyennek eddig megismertük. Élvezte a hosszú utazást, leginkább Kavafiszra (1863-1933) hasonlított. És minden felfedezés és élvezet ellenére nem az otthontalanság érzése lengi át a csodás hajóutat?

     

Évszakok vonulása

Őszi kert

SZEPTEMBERI SZONETT

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

                                                  Tóth Árpád, 1910
   

     Nagyon aktuális vers. S jóllehet a témája az elmúlás, a költő olyan virtuózan fogalmazza meg a kérlelhetetlen átváltozást, hogy már nem is fáj annyira, ami elkövetkezik.

MEDDŐ ÓRÁN

Mit ér vajúdni, tépelődni?
Kisiklanak kezemből a szavak,
láncos golyót hurcol a gondolat,
szürkés iszap az órák üledéke.
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,
nem nézhet fölfelé,
ahol színes palástban
vonulnak a koronás évszakok,
mint vándorló királyok,
ahol tánclépésben fut át a szél,
ahol szárnycsapás minden mozdulat,
s ahol elfüggönyözve
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,
és mögöttük halomban állt a kincs…

                    Kálnoky László, 1975

     Kálnoky László a Nyugat 3. nemzedékének költője volt. Látásmódja tragikus. Rá is vonatkozik Kosztolányi bonmot-ja: "Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!"

Esőcseppek

    Rónay György: Esőcsepp-prelűd

Kopp, kopp, kopp. - Álmos februári
     langyos eső.
Egy csíz is csattog a kertben.
     Remegő
emlék, zene, halkan
     olvadozó...
Kopp, kopp. Fogy a tél,
     olvad a hó.

Csak a reménytelen remény
     nem apad el.
Kopp, kopp, kopp. Mellben a szív
     habozva ver.
Megállna, mint az óra, amit
     gazdája holt
ujja ketyegni már sose húz föl.
     Ébred a hold.

Fölkel a hold, fakul a felhő,
     tejszine lesz.
Leng az eső puha fátyla.
     Zsong az eresz.
Álombeli dallam, át meg át-
    szőve szelíd
fénnyel. Idézi az élet
    emlékeit.

Kopp, kopp. Kiváj az idő
     vesét, velőt.
Meghőköl a lélek egy-egy
     lázkép előtt.
Figyeli magában a téboly
     kolompszavát.
Kopp, kopp, kopp. Csak az eső
     dobol tovább.
                1945. február

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?

                   Nekem senkim sincs,

                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 

     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."

II.

     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…

                               (Szeptemberi áhítat)      

        „Szájtátva álltam,

           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…

                             (Hajnali részegség)

      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:

       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz

          Ami kegyetlen, ami gaz,

         Mi ocsmány és alávaló,

         Ne hidd, ne hidd, ami való”

                      (Ne hidd, 1942)

    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 

     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)

     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:

     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”

     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:

     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”

     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 

     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”

     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér

        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám

        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér

        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.

Térey János (1970-2019) két verse

                              
                                       "Eltört egy ütem, kihagyott a kalapács."     

     Az alábbi két vers Térey Moll c. (2013) kötetéből való. Azóta új verseket csak az Őszi hadjárat c. (2016) gyűjteményes kötete tartalmaz.

     Úgy tűnik, ebben az évtizedben kevesebb verse született. Nem is kell sok, csak olyan, amire felfigyel az ember:

Magyar közöny

 Kemény István Búcsúlevelére

Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,

Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.

Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.

Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.

Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány

Az alázúduló vörösiszapban.

                                2011

Tisztelt Hatalom!

1. Fölvilágosítani a várost
       Elegendő szóbeli vérengzéssel.
2. Öltöztetni a határt poroszos
       Tájművészettel jó.
3. Figyelni az ifjúságra úgy érdemes,
       Mint Betlehemre Heródes király.
                                  2012

A Magyar közönyről     -   A Búcsúlevélről

Rónay György: Utazás Itáliában

A kerti ház

                                Így is jó, hogy ez az öröm, bár későn, de osztályrészemül jutott.
                                                                           Goethe: Italienische Reise

      1. Éjjel, lopva, mint a tolvaj,
          úgy szökött meg. Félre gonddal,
          társasággal, államüggyel;
          függetlenség és derű kell
          végre már:
          Róma, Róma Délre vár!

     2.  Csattog, cseng az elhanyatló
          éjszakában már a patkó.
          Üdvözöllek, szép világ!
          Mit viszünk az útra? Tollát
          csak a költő, és a borz-zsák
          mélyén Iphigéniát.

       3. Diána papnője, légy te
          szorgos életem vezére,
          taníts nem beérni holmi
          félig-késszel, és a durva
          márvány lelkét újton-újra
          kicsiszolni,
          hogy a nyers kőből kitessék
          végül a tökéletesség.

       4. Ó de mennyi munka s élet
          kell, míg a tökélyt eléred!
          Mennyit kell bolyongni Észak
          vak ködében,
          kínok és vad
          tévedések erdejében,
          míg oszlik a homály,
          s Róma, Róma, Róma vár!

       5. Róma, bőség,
          ért gyümölcs, telt fény, erős ég,
          dús tenyészet, ifjan ős nép,
          klasszika!
          könnyedségnek súlya, súlynak
          könnyedsége - hadd viruljak
          ujjá, Észak gót fia,
          földeden, Itália!

       6. Drága lányka,
          ujjad alatt zeng a hárfa,
          s mint egy új éden varázsa,
          bűvöl el.
          Forma hullámzó szabálya,
          lélegzésed árapálya
          átölel!
          Ringass, jambus édes árja,
          gátjaid közt boldogan
          sikló tiszta, mély folyam!

       7. És a tenger? És Ulisszesz?
          Alpok mögött ég a tisztes
          polgárélet Trója-vára
          és a gálya
          eléri ma este még
          a phajákok szigetét.

       8. Ott kilép a csilló         
          fövenyre Messer Filippo;
          foga alatt húsa harsog,
          úgy harap szét egy narancsot,
          s mosolyogva
          nézi, hogy az élet orma
          fényben áll.

          Kezdődjék a Karnevál!
                                            1964

     Goethe 1786-ban felkerekedett, és szinte titokban Itáliába utazott. Kétéves itáliai "tanulmányútja" újjászületés volt számára. Útikönyvét Rónay György fordította magyarra: nála jobban senki sem ismeri e hosszantartó kalandot.
    Hogy jobban értsük ezt a nagyon régi verset, hozzáfűzök  néhány magyarázó szót. Goethe útjára elvitte egy borz-zsákban többek között az Iphigeneia c. drámájának kéziratát. (2. vsz.) Iphigeneia, Agamemnon lánya, Diánának (görög nevén Artemisz) a papnője lett. (3. vsz.)
     Ulisszesz (Odüsszeusz) is (akárcsak Goethe) elhagyta a tisztes polgáréletet, s kalandjai során a phaiákok szigetére érkezett. S miként Odüsszeusz, Goethe sem árulja el, hogy ki ő valójában. Álnéven utazott, Rómában Philippo Möller, olaszosan Filippo Miller lesz a neve. A versben "Messer Filippo". Filippo tehát maga a költő. Ő néz fel mosolyogva az "élet ormára". (7.-8. vsz.)
     Az utolsó sorban a Karnevál a római karnevál. Olyan ünnep, melyben a nép magát ünnepli, mondja Goethe.  

     Némettanárnőnk a gimnáziumban elárulta (sehol nem olvastam erről), hogy Goethének azért kellett visszatérnie Weimarba, mert a herceg be akarta szüntetni a nem kevés járandóságának folyósítását.

     C'est la vie!

Róma

Derkovits és Szécsi Margit

                                                                                                                                      2014. szeptember 1.

          Az utolsó napon még sokan voltunk a várbeli Derkovits-kiállításon. (Az örökké elkésők!) A számos kiváló festmény és grafika között lázasan kerestem (hiába) az Anyaság (1933) c. képet, mely tulajdonképpen termékenységszimbólum, proletár „Willendorfi Vénusz”. Kárpótlásul ott volt viszont az  az Anya c. festmény (1934), mely annyiféle érzelmet fejez ki: aggódást, fájdalmat, reménytelenséget, de ugyanakkor összetartozást, eltéphetetlen szeretetet is.

Anyaság

     

Anya

     Az Anyaság c. képhez Szécsi Margit Proletáranya c. verse vezetett el. A régi Szép versek kötetekben mindig megkerestük az ő titokzatos arcképét, hisz Nagy László felesége volt. A nagy költő árnyékából a lőrinci születésű költőnő itt a fényre került: mellszobra a Kossuth téri parkban áll. Az avató beszédet 2003-ban Buda Ferenc tartotta, aki Pestlőrincet nagylelkűen Nagyszalonta és Kiskőrös mellé helyezte.

Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez

          Fog-sejtjeimből a meszet
          elszívtad. Hajam kevesebb,
          mint aranyfüst, kis koponyádra
          leszállt, mert készülsz a világra.

          Ha jobb ételre tellene,
          az is csak néked kellene,
          s fém-rácsos rend előtt papucsban
          -miattad állok rongy mamuszban.

          Hallgass, piciny szilaj parancs!
          a bevül-bolyhos vérnarancs
          nem nékünk gördül – még haját se
          kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

          Csitulj, testemben csöpp alak!
          Mikor én téged kaptalak,
          ne gondoltam volna a kéjre –
          fáradtan inkább csöndes éjre!

          De bár a sors mind ostobább,
          ne félj, nem leszek mostohád.
          Étel- s csókkövetelő szádat –
          szeretlek, akár az apádat.

          Kicsinykém, csöpp sírás-falat
          s esendő férfi, áldalak.
          Tőletek vagyok oly hatalmas,
          minden szegényért anyafarkas.

     Megragadó a párhuzam, bár kép és szó soha nem lehet teljesen ugyanaz. A versnek más a dinamikája. A csöndes hangnem egyre szenvedélyesebbé válik. Minden gyötrő hiány ellenére a végén fölcsendül az összetartozás "himnusza", s másokért küzdés apoteózisa. Igaz, itt némi túlzást érzünk, mely a korból fakad (50-es évek): a költőnő "túlszárnyalja" Derkovits realizmusát. Minden szegényért küzdeni? Ám legyen!

Szécsi Margit

     (Aki a lőrinci Kossuth tér parkjában sétál, felfedezheti a lőrinci születésű Szécsi Margit mellszobrát az iszkázi Nagy László mellett.  Lőrincről származik Kondor Béla is,  portréját Zsin Judit készítette, a költő-páros Kő Pál alkotása.)