Honderű az antivilágból

     

     1982-ben jelent meg az Élet és Irodalomban Spiró György portréja magyartanáráról, Bada tanár úrról, mely olyan nagy hatással volt rám, hogy példaképemmé választottam, s fogadatlan apostolként hirdettem igéit, követtem módszereit. („Őt nem érdekli, ki honnan jött, milyen volt a bizonyítványa általánosban, kik a szülei, őt a munka érdekli, ő nem tűri a becstelenséget, itt dolgozni kell, és aki nem hajlandó, meneküljön." Nem tudtam, hogy senki nem válhat Bada tanár úrrá, Bada tanár úrnak születni kell.) 

     A kölcsönadott ÉS-t persze elfelejtették visszaadni, de ami fontos, úgyis beleég az emberbe. Nagy örömömre viszontláttam Spiró írását az 1985-ös Magániktató c. kötetben. Milyen érdekes, hogy ezt is kölcsönadtam valakinek, aki hamarosan eltűnt a szemem elől, talán még az iskolát is otthagyta. Újra szereztem az antikváriumból egy ütött-kopott példányt, mely most már – úgy tűnik – nem kell senkinek. Bada tanár úr még az antivilágból származott. Az „átkos” előtti „átkosból”, amikor elevenek voltak bizonyos polgári értékek. Nekem is voltak ilyen tanáraim, akik ha nem is ennyire teátrálisan, de ragaszkodtak a minőséghez, figyelembe véve a körülményeket.

     Mindezek az emlékek a Honderű (1997) kapcsán jutottak eszembe, melyet most újra színre vittek a Pesti Színházban. Spiró ebben a darabjában a keresztény középosztály vonzó oldalát mutatja be néhány szereplőn keresztül, nagyszerű színészek közreműködésével: Börcsök Enikő, Márton András, Lukács Sándor, Kern András, Orosz Ákos. 

     Ők szerencsés módon túléltek mindent. Humorérzékkel viselték el a sorscsapásokat, s még 80 évesen is aktívak, mernek szerelmesnek lenni, párbajoznak, nyelveket tanulnak. A klasszikus műveltség alapvető, a tartásnál, a formáknál nincs fontosabb! Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ennek az osztálynak néhány képviselője csupán eszköz Spirónak arra, hogy kiemeljen (olykor ironikusan) néhány megbecsülendő értéket. Az előzőkhöz (tartás, forma) hozzátartozik a humor, a röhögni tudás. Minél nagyobb a baj, annál inkább segít a nevetés. 

     Spiró most nem foglakozik ennek a kornak a visszataszító/bűnös voltával. Hőseink  kisgyerekként csöppentek bele egy miliőbe, amikor felnéztek Horthyra, s jó ötletek tűnt a leventeoktatás, a tiszti karrier, de amely a Don-kanyarban és a vészkorszakban végződött, és az 50-es években folytatódott.

     Vancsura, az adóvégrehajtó képviseli a plebszet. Megjegyzendő, hogy ő nem tehet róla, hogy nem tanult latinul, hogy számára az élet csupa ügyeskedés, kiskapu. A maga módján még emberséges is igyekszik lenni, de beleütközik az „antivilág” becsületkódexébe”.

Isztria

  Iszriai képek
   

     Négy nap csupa szépség: városok, sziklás hegyek, tenger és napsütés. Érdekes kontraszt: az utazás alatt olvastam el Závada Pál regényét, az Egy piaci napot.

Első nap

      Opatija/Abbázia

     Egykor az Monarchia kedvelt üdülőhelye. Iginio Scarpa olasz nemes tette népszerűvé a Villa Angiolinával, mely elhunyt felesége nevét viseli.

     A tenger felé néz Zvonko Car alkotása: Lány sirállyal.

 

Villa Angiolina

Lány sirállyal

Második nap

     Rabac

     Rabacot a Kvarner-öböl gyöngyszemének szokás nevezni. Vonzereje a nyugalom, a csönd és a strandolás.

 

A távolban fehér vitorlák

Csillogás

     Pula

      Pula legfőbb nevezetessége az amfiteátrum. Az I. században épült. Még a római Colosseumnál is nagyobb. Az újkorban fontos hadikikötőként funkcionált.

 

Gladiátorok

Repülj hajóm Velencébe!

     Rovinj

     Szépek az óváros kanyargós, szűk utcái, melyek fölvisznek a St. Eufémia plébániatemplomhoz.

 

A víz felett

Az ég alatt

Harmadik nap

     Porec

     Legfőbb nevezetessége az Euphrasius-bazilika. A VI. században Euphrasius püspök építtette át az első bazilikát, melyben Szent Mauro ereklyéit őrizték. Bizánci stílusú mozaikképek díszítik a szentélyt.

 

Szentek gyülekezete mozaikon

Szt. Eufémia

     Motovun

     Sziklára épült erődváros(ka), melyre a Velencei Köztársaság szárnyas oroszlánokkal nyomta rá bélyegét. Hol csukott könyvvel ábrázolták, mely az aktuális háborúra utalt, hol nyitott könyvvel, mely a békét jelentette.

 

Motovun

Csukott könyvvel

     Hum

     Horvátország, sőt a világ legkisebb városa. A hivatalos adatok szerint 23 állandó lakója van. Minden csupa kő.

 

A városfal

Kő kövön

Negyedik nap

     Rijeka/Fiume

     A Kvarner-öböl legfontosabb kikötője. A Monarchia idején is az volt. Itt építették meg a Szent István nevű csatahajót. Kár, hogy az I. világháborúban rögtön elsüllyesztették.

A Szent István csatahajó vízrebocsátása, 1914

A korzó

*

A búcsú reggelén

Évszakok vonulása

Őszi kert

SZEPTEMBERI SZONETT

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

                                                  Tóth Árpád, 1910
   

     Nagyon aktuális vers. S jóllehet a témája az elmúlás, a költő olyan virtuózan fogalmazza meg a kérlelhetetlen átváltozást, hogy már nem is fáj annyira, ami elkövetkezik.

MEDDŐ ÓRÁN

Mit ér vajúdni, tépelődni?
Kisiklanak kezemből a szavak,
láncos golyót hurcol a gondolat,
szürkés iszap az órák üledéke.
Nincs megváltás az asztalára görnyedőnek,
nem nézhet fölfelé,
ahol színes palástban
vonulnak a koronás évszakok,
mint vándorló királyok,
ahol tánclépésben fut át a szél,
ahol szárnycsapás minden mozdulat,
s ahol elfüggönyözve
az ajtók, mik varázsszóra nyíltak,
és mögöttük halomban állt a kincs…

                    Kálnoky László, 1975

     Kálnoky László a Nyugat 3. nemzedékének költője volt. Látásmódja tragikus. Rá is vonatkozik Kosztolányi bonmot-ja: "Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!"

Esőcseppek

    Rónay György: Esőcsepp-prelűd

Kopp, kopp, kopp. - Álmos februári
     langyos eső.
Egy csíz is csattog a kertben.
     Remegő
emlék, zene, halkan
     olvadozó...
Kopp, kopp. Fogy a tél,
     olvad a hó.

Csak a reménytelen remény
     nem apad el.
Kopp, kopp, kopp. Mellben a szív
     habozva ver.
Megállna, mint az óra, amit
     gazdája holt
ujja ketyegni már sose húz föl.
     Ébred a hold.

Fölkel a hold, fakul a felhő,
     tejszine lesz.
Leng az eső puha fátyla.
     Zsong az eresz.
Álombeli dallam, át meg át-
    szőve szelíd
fénnyel. Idézi az élet
    emlékeit.

Kopp, kopp. Kiváj az idő
     vesét, velőt.
Meghőköl a lélek egy-egy
     lázkép előtt.
Figyeli magában a téboly
     kolompszavát.
Kopp, kopp, kopp. Csak az eső
     dobol tovább.
                1945. február

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?

                   Nekem senkim sincs,

                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 

     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."

II.

     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…

                               (Szeptemberi áhítat)      

        „Szájtátva álltam,

           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…

                             (Hajnali részegség)

      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:

       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz

          Ami kegyetlen, ami gaz,

         Mi ocsmány és alávaló,

         Ne hidd, ne hidd, ami való”

                      (Ne hidd, 1942)

    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 

     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)

     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:

     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”

     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:

     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”

     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 

     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”

     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér

        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám

        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér

        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.

A Kunthistorisches képeiből (Battistello és Parmigianino)

     

     Tréfás képeket kaptam tavaly: a bécsi Kusthistorisches Museumban lehetett elvenni. Az egyiken a szelfiző Kisjézus látható, a másikon egy szinte gyerekember készít önmagáról képet. Mostanra kiderítettem, hogy az utóbbi valóban önarckép, de effajta kép készítése nem mindenkinek adatik meg. Tükörbe nézni (a szelfi is az), örömet okoz: így talán közelebb jutunk önmagunkhoz. A kisded , mint minden gyerek, szinte gyönyörködik önmagában, az anya már nem.

     A kis képeslapokon nem volt feltüntetve, kik az alkotók, mikor éltek. Kíváncsi voltam a képek alkotóira, s ez év júliusában jött el a pillanat, hogy megkereshettem az eredeti képeket, végigjárva a múzeum összes termét.

Mária és a gyermek Szent Annával

     Az első kép alkotója Giovanni Battista Caracciolo (Battistello) Nápolyban született 1578-ban, s ugyanitt halt mag 1635-ben. Művészetére Caravaggio hatott, aki 1606/07-ben és később 1609/10-ben Nápolyban volt. Tanítványai közé tartozott még - Battistellón kívül - Juseppe de Ribera, Carlo Sellett, Artemisia Gentileschi és Mattia Prati.

     Battistello 1614-ben Rómába, később Genuába, Firenzébe is elutazott. Ekkor már Caracci klasszicizmusa hatott rá, s ez tükröződik a Mária és a gyermek Szent Annával (1633) c. képen. A barokkos jelleg megmaradt, a feszültség nyilvánvaló. Olyannyira, hogy ezt a festményt sokáig Caravaggionak tulajdonították. Valami borús gondolat foglakoztatja Máriát, s készteti töprengésre Annát. A társalgás megakad. Most csak a kezek beszélnek, s a Kisjézus mosolya, és ahogy a nagymama nyújtja kezét a gyermek felé. 

Önarckép konvex tükörben

     A második kép alkotója, Francesco Mazzola (Parmigianino) volt. 1503-ban született Parmában, s igen fiatalon 1540-ben hat meg a lombardiai Casalmaggioreban. Sokféle képzést kapott gyerekkorában, korán kivívta a "magister" elnevezést. Képeire a manierizmus nyomta rá bélyegét, Corregio volt a példaképe.

     Parmigianino 1524-ben Rómába utazott, s a fára festett kis képéért (Önarckép konvex tükörben, 24,4 cm az átmérője) mint az új Raffaellót ünneplik. A tükör torzítása miatt megnagyobbodott (manierizmus!) jobb kezében krétát tart, a kisujján aranygyűrű. A háttér is külön életet él.

     Vasari részletesen bemutatja a képet (1567), s kiemeli a 21 éves fiú angyali szépségét. A 20. században John Ashberyt ihlette meg az Önarckép, s nagy vers született ebből az élményből.

Térey János (1970-2019) két verse

                              
                                       "Eltört egy ütem, kihagyott a kalapács."     

     Az alábbi két vers Térey Moll c. (2013) kötetéből való. Azóta új verseket csak az Őszi hadjárat c. (2016) gyűjteményes kötete tartalmaz.

     Úgy tűnik, ebben az évtizedben kevesebb verse született. Nem is kell sok, csak olyan, amire felfigyel az ember:

Magyar közöny

 Kemény István Búcsúlevelére

Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,

Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.

Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.

Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.

Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.

Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány

Az alázúduló vörösiszapban.

                                2011

Tisztelt Hatalom!

1. Fölvilágosítani a várost
       Elegendő szóbeli vérengzéssel.
2. Öltöztetni a határt poroszos
       Tájművészettel jó.
3. Figyelni az ifjúságra úgy érdemes,
       Mint Betlehemre Heródes király.
                                  2012

A Magyar közönyről     -   A Búcsúlevélről

Rónay György: Utazás Itáliában

A kerti ház

                                Így is jó, hogy ez az öröm, bár későn, de osztályrészemül jutott.
                                                                           Goethe: Italienische Reise

      1. Éjjel, lopva, mint a tolvaj,
          úgy szökött meg. Félre gonddal,
          társasággal, államüggyel;
          függetlenség és derű kell
          végre már:
          Róma, Róma Délre vár!

     2.  Csattog, cseng az elhanyatló
          éjszakában már a patkó.
          Üdvözöllek, szép világ!
          Mit viszünk az útra? Tollát
          csak a költő, és a borz-zsák
          mélyén Iphigéniát.

       3. Diána papnője, légy te
          szorgos életem vezére,
          taníts nem beérni holmi
          félig-késszel, és a durva
          márvány lelkét újton-újra
          kicsiszolni,
          hogy a nyers kőből kitessék
          végül a tökéletesség.

       4. Ó de mennyi munka s élet
          kell, míg a tökélyt eléred!
          Mennyit kell bolyongni Észak
          vak ködében,
          kínok és vad
          tévedések erdejében,
          míg oszlik a homály,
          s Róma, Róma, Róma vár!

       5. Róma, bőség,
          ért gyümölcs, telt fény, erős ég,
          dús tenyészet, ifjan ős nép,
          klasszika!
          könnyedségnek súlya, súlynak
          könnyedsége - hadd viruljak
          ujjá, Észak gót fia,
          földeden, Itália!

       6. Drága lányka,
          ujjad alatt zeng a hárfa,
          s mint egy új éden varázsa,
          bűvöl el.
          Forma hullámzó szabálya,
          lélegzésed árapálya
          átölel!
          Ringass, jambus édes árja,
          gátjaid közt boldogan
          sikló tiszta, mély folyam!

       7. És a tenger? És Ulisszesz?
          Alpok mögött ég a tisztes
          polgárélet Trója-vára
          és a gálya
          eléri ma este még
          a phajákok szigetét.

       8. Ott kilép a csilló         
          fövenyre Messer Filippo;
          foga alatt húsa harsog,
          úgy harap szét egy narancsot,
          s mosolyogva
          nézi, hogy az élet orma
          fényben áll.

          Kezdődjék a Karnevál!
                                            1964

     Goethe 1786-ban felkerekedett, és szinte titokban Itáliába utazott. Kétéves itáliai "tanulmányútja" újjászületés volt számára. Útikönyvét Rónay György fordította magyarra: nála jobban senki sem ismeri e hosszantartó kalandot.
    Hogy jobban értsük ezt a nagyon régi verset, hozzáfűzök  néhány magyarázó szót. Goethe útjára elvitte egy borz-zsákban többek között az Iphigeneia c. drámájának kéziratát. (2. vsz.) Iphigeneia, Agamemnon lánya, Diánának (görög nevén Artemisz) a papnője lett. (3. vsz.)
     Ulisszesz (Odüsszeusz) is (akárcsak Goethe) elhagyta a tisztes polgáréletet, s kalandjai során a phaiákok szigetére érkezett. S miként Odüsszeusz, Goethe sem árulja el, hogy ki ő valójában. Álnéven utazott, Rómában Philippo Möller, olaszosan Filippo Miller lesz a neve. A versben "Messer Filippo". Filippo tehát maga a költő. Ő néz fel mosolyogva az "élet ormára". (7.-8. vsz.)
     Az utolsó sorban a Karnevál a római karnevál. Olyan ünnep, melyben a nép magát ünnepli, mondja Goethe.  

     Némettanárnőnk a gimnáziumban elárulta (sehol nem olvastam erről), hogy Goethének azért kellett visszatérnie Weimarba, mert a herceg be akarta szüntetni a nem kevés járandóságának folyósítását.

     C'est la vie!

Róma

Olvasás közben

     A tizenkét éves Ernst Jandl, a későbbi híres költő, 1938. márc. 15-én a bécsi Heldenplatzot ellepő tömegben állt. Ebből az élményből született a lefordíthatatlan Wien: Heldenplatz c. verse. 

     Ugyancsak ehhez a térhez kapcsolódik Thomas Bernhard drámája, a Heldenplatz, melyet 1988-ban mutattak be a Burgtheaterben.

     Bernhard minden műve provokáció: ébredjetek rá, ilyenek vagytok. Már 40 évvel ezelőtt is hangoztatta a kormánynak a katasztrofális alkalmatlanságát. Természetesen mindig az éppen aktuális kormány aktuális botrányáról van szó.

     Nem én ítélkezem, hanem Paul Jandl (nem rokon), a kiváló esszék, tanulmányok szerzője a Neue Zürcher Zeitungban, (2019. máj. 24.)

     Nemzeti büszkeségünk, hogy Krasznahorkai László a Báró Wenckheim hazatér c. regényében még Bernhardot is túlszárnyalja. Ugyanő találta ki az örökké zárva tartó könyvtárat is, mely hamarosan megvalósul.

                                                   *

     Evezzünk békésebb vizekre!? A szerző, Thomas Ribli (NZZ, 2019. máj.24.) a Daphnis és Chloé c. ókori regény kapcsán elmélkedik arról, mi is a szerelem: Erosz "az, ki legszebb mind a haláltalanok közt / elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók / kebelében leigázza a józanságot, a bölcs észt." (Hésziodosz)

     A későbbi mondák szerint Aphrodité és Arész szárnyas fia a kiszemelt "áldozatot" nyilával eltalálja. "Még senki nem menekült meg Erosztól, nem is fog, amíg van szépség a földön, s látó szemek." - mondja Longosz.
                                                   *
     S mennyit ér egy költemény? Szellemesen válaszol erre Roman Bucheli (NZZ, 2019. máj. 17.) Sokat. Először is lassítja a klímaváltozást. Versolvasás közben nem vezetsz, s nem pusztítod az esőerdőt. Előny, hogy a verseskönyvek többnyire vékonyak, a versek rövidek. Például itt van Ostermaier gyűjteménye mindössze 99 oldal, s ábécé rendbe szedve beszél a szerelemről. (Már megint?) Mégis olyan ez a kis könyv, mint egy perpetuum mobile, sose érsz a végére, mert újra kezded. Ami szintén fontos: értened sem kell, pl.: "vékony kezem az asztalon hever / mint bélyeg. Ettem a vízből / kiittam a halat a patakból."
     Papucsban, a fotelben ülve kínálkozik a legjobb alkalom, hogy megismerkedjél - önmagaddal.

                                                  *
     Vigyázat, vannak könyvek, melyeket nem tanácsos gyermekek kezébe adni. Egy amerikai kiadó a következő megjegyzést fűzte Kant három Kritikájához: "Ezek a könyvek a 19. században születtek, s nem ugyanazokat az értékeket képviselik, melyeket akkor képviselnének, ha ma írták volna őket. A szülőknek meg kell beszélniük a gyerekekkel, hogyan változtak meg azóta a fajról, nemről, szexualitásról és az emberek közötti kapcsolatokról vallott nézetek."
     Végre! Bár a szülőket egy kicsit sajnálom. Vajon meg tudnak-e birkózni a feladattal? Pedig Kantot nem is kell a talpára állítani, mint annak idején Hegelt.
     Köszönöm, Urs Hafner. (NZZ, 2019. máj. 22.)    

     

     

Kehlmann, időzítve

    „Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.

     Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
     A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)

     Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
     Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
     Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
     Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.

     (A beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill. a Süddeutsche Zeitungban.)

További írásaim Kehlmannról: 1. Kehlmanniádák - 2. Egy utószó... 3. "... az asztalon egy jegyzetfüzet hever." 4. A Beerholm-illúzió )