Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 

     Balázs Béla novellája a felnőttmese műfajába sorolható, s arról szól, hogyan válik egy ember és tündér közötti kapcsolat kínszenvedéssé. A felnőttmese Perrault, ill. a Grimm testvérek korában volt divatban. Később sok effajta mese gyermekmesévé szelídült.

     Balázs Béla felnőttmeséje az alcím szerint Hajós Editnek, Balázs Béla első feleségének szólt. A mese eszközeivel fogalmazza meg a kor súlyos, a nők státuszát is érintő lélektani és társadalmi problémáját. Az indokolatlan férfigőgöt, s a nők kiszolgáltatottságát. Ugyanis a XX. század elején a nemek közötti hagyományos viszony kezd megváltozni. A nők egyenjogúságának a követelménye ellenreakciót váltott ki a férfitársadalomból. A novella ezt is érzékelteti: a vereség fájdalmát szimbolizálja Guidobaldo sorsa. A teremtés koronája elveszti kiváltságait, már nem mindenható. Rokon ezzel a tematikával A kékszakállú herceg vára, s a többi Bartók-mű, melynek szövegkönyvét szintén Balázs Béla írta.

     Az író férfiszemszögből írta meg a történetet. Csak Guidobaldónak van akarata, mintha minden körülötte forogna. Noha Balázs Béla megtartott sok mesei kelléket a Mosolygó Tündér Ilona meséje már stílusában is különbözik a gyermekmesétől. Erőteljes, költői nyelven szólal meg Guidobaldo. Különösen a 2. részben indulattól fűtött mondatai, cselekedetei érzékeltetik a múlt (és a jelen) durvaságát, kíméletlenségét.

     Maga a történet olasz eredetű. Magyar nyelven először a XVI. században bukkan fel Gergei Albert „széphistóriájában”. A befejezés itt még harmonikus. Árgirus a tündérek birodalmában találja meg boldogságát. „Nagy szeretettel éltenek egymásnak…” (Gergei) „Jőj, kedves örülni az éjbe velem / ébren maga van csak az egy szerelem.” (Vörösmarty) Vörösmartynak a Csongor és Tünde c. művében az egymást keresők a földön teremtik meg a mennyet. A Tünde nevet Vörösmarty alkotta a tündér szóból. Illyés Gyula a Gergei változatából merít: „Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most élnek.” (Illyés) Azonban az erőszak motívuma már Gergeinél is jelen van: először a tündérlány pofozza fel a hírvivőket, - nem hisz nekik -, majd a lakodalmon Árgirus üti arcul háromszor mátkáját. Illyés is ragaszkodik a pofonokhoz.

     Balázs Béla a cselekmény bonyolításában is újat hozott. Az eddigi változatok mindig arról szóltak, hogy a királyfi sok akadályt legyőzve elnyeri a szépséges tündér szerelmét: Balázs Béla innen, a beteljesüléstől kezdi a saját történetét. Másrészt az ő „meséjében” (nem inkább rémtörténet?) Guidobaldo halálra kínozza szerelmét, majd azt mondja a toronyőrnek: „Most már csukd be a láncos kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapóhidat.” Visszatér az eredeti állapot, a várkapu ugyanis akkor nyílt meg, amikor Guidobaldo hazahozta Tündér Ilonát, s halála után újra bezárul a várkapu, s felhúzzák a csapóhidat. Minden – fény és árnyék - e két jelképes cselekedet között történt.

     Az első részben Guidobaldo megszerzi a Duna vizében fürdőző, szépséges lányt. Egyszerűen „ölébe kapta és vitte.” Nem kellett megküzdenie érte. A középső részben Tündér Ilona mosolyával besugározza az ódon várat, s lakóinak lelkét. Még akkor is mosolygott, amikor Guidobaldo anyja meghalt. Nem tehetett másképp. (A cím is erre utal.) De a vár lakói a kapitánnyal az élen ellene fordultak. Guidobaldo habozás nélkül tömlöcbe vetette a kapitányt. Amikor Guidobaldo két árvája meghalt, Tündér Ilona akkor sem tehetett másként: mosolygott. A második kapitány már gonoszsággal vádolta a tündérlányt. Ekkor Guidobaldo megölte a vádaskodót. De ettől kezdve mindenki gyűlölte a szépséges lányt, aki megvallotta, hogy magát Guidobaldót sem tudná megsiratni. Ezt már Guidobaldo sem tudta elviselni, hiúsága kerekedett felül: változatos módon kínozta Tündér Ilonát, aki a sok gyötrelem ellenére is szerette Guidobaldót. Végül hattyúvá változott, s szándékosan Guidobaldo kilőtt nyilába repülve halt meg. De hattyúként szállva, tudott már sírni: "Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal, és dalolni kezdett, hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az énekben."

     Szimbolikus volt némasága: hiába találkoztak, nem vált eggyé az égi, a tündéri és a földi, az emberi szféra: örök magányra ítélve a férfit. „A szerelem egyenlet két ismeretlennel.”, írja Karinthy, s ez illik erre a kapcsolatra is. Az effajta küzdelmet Ady is megénekelte: „Egymás húsába beletépünk…”, vagy: „Én beszennyezlek. Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen…”, s „egyenlőtlen harcról” beszél az Elbocsátó, szép üzenetben.

     E novella hősei nem változnak. Csak a mindennapokban kiderül, kik is valójában. Tündér Ilona maga az odaadás. Guidobaldóról az derül ki, hogy mennyire befolyásolható, hogy mivé teszik a sorscsapások, a két várkapitány s a legvégén saját hiúsága, mennyire kötik a konvenciók, a földi világ hogy húzza le, s már nem tud belekapaszkodni a hattyú lábába.

                                                          A Harlekin Bábszínház előadásából

Cholnoky Viktor: Történet egy szívről

 

                                        Arthur Ferraris: Tarokkparti, középen Jókai, a jobbszélen Mikszáth

     Cholnoky Viktornak ez a novellája az anekdotikus elbeszélések közé tartozik. Mikszáth korából való a történet, amikor a dzsentri úgy akar meggazdagodni, hogy elvesz egy gazdag polgárlányt, akinek szerelmet hazudik, s aki ezt mégis megtiszteltetésnek érzi. Itt fordítva van. Az amerikai lány önmaga is elég öntudatos, maga dönti el, hogy boldogítani akarja szerelmével és pénzével a bátor, jó kiállású katonatisztet. Nem kell olyan apai mentor, mint Tóth Mihály a Mikszáth-regényben. Noha Turulkeőy bárói címmel rendelkezik, s ennélfogva főnemesnek számít, valójában azonban dzsentrivé  züllik: elszegényedik, ámde csodás módon, új feleségének révén újra meggazdagodik. Cholnoky az irónia és a humor eszközeivel nevetségessé teszi az író ezt az élősködő társadalmi réteget, mely túlélte önmagát. De maga a történet is az effajta történetek paródiája.
     Az elbeszélő mintha csak egy baráti társaságban mondaná el a történetet: „De mit részletezzem a dolgot. Képzelhetitek, hogy ebbe a nemes vetélkedésbe az Oktáv báró bicskája tört bele. Elúszott az ezerháromszáz hold…” Ez is Mikszáthtal rokonítja a novellát. Gondoljunk csak a Beszterce ostromának a kezdetére: a hosszú téli estéken, beszélgetés közben alakult ki Pongrácz gróf története, aki a múltban élt.
     Érezhető, hogy a mesélő fölényesen ismeri a történetet, s élvezetesen adja elő. Párbeszéd csupán a legdrámaibb részben kap szerepet (a III. és a IV. rész)
     A történet 10 évvel ezelőtt kezdődik Kovándon, Uszuba vármegyében. Az első rész bemutatja az észveszejtő vetélkedést, melynek során Turulkeőy mindenét elveszíti, de ő legalább a sajátját dorbézolja el, viszont a főherceg az kimeríthetetlennek látszó állami költségvetésből szórja a pénzt. Majd miután főhősünk a „nemes” vetélkedésben vereséget szenved, egy fillér nélkül New York-ban találja magát. (II. rész) Hamarosan a műtőasztalra kerül, hogy mint kísérleti alany szerezzen sok pénzt.  Aligha süllyedhetne mélyebbre egy magyar nemes. Ruháitól „megfosztják”, mint Jézust kínszenvedése előtt. (III. rész) Végül a milliomos lány, ki férjet keres, benne találja meg ideálját. Humor és irónia van a történetvezetésben is. Visszatérünk a kezdetekhez, folytatódhat az értelmetlen pénzszórás. Uszuba vármegyében nem változik semmi. (IV. rész) 

     Fordulatos a rövidre fogott történet. A cím azt sugallja, hogy egy szerelmes novella következik. De a várakozással ellentétben a főszereplő szíve nemcsak átvitt értelemben játszik különleges szerepet. A szívműtétről, mely „véresen” komolynak látszik, s a főhőssel egyetemben azt gondoljuk, hogy életveszélyes, kiderül, hogy csak tréfa, illetve próba. Itt az író a meglepetés kedvéért ügyesen él az elhallgatás eszközével.

     Cholnoky egy lecsúszott társadalmi réteg képviselőjét mutatja be. Az 1867 utáni korszak tulajdonképpen – ha féloldalasan is – a polgári fejlődés időszaka. A műveletlen dzsentri (még az újságból is csak a sportrovatot, ill. a hirdetéseket olvassa) többnyire nem tud alkalmazkodni a fejlődéshez. Cholnoky nevetségessé teszi ezt hősét, de nem maró gúnnyal él, hanem a megbocsátó humorral.
     Kortársa volt a báró, akárcsak Noszty Feri vagy Pongrácz István. Ők sem gondolnak arra, hogy pozíciójukat/vagyonukat felhasználva valami társadalmilag hasznos dologba fogjanak. (Jókainál, Keménynél még voltak ilyen hősök!) A virtuskodó, pazarló, megbecsülést megvásárló arisztokratából dzsentrivé züllő katonatisztnek minden tette a bukás felé vezet. A fiatalabb tiszteknek persze tetszik ez a „garázdálkodás” a javakkal.
     Az író látszólag dicséri Turulkeőy magatartását, valójában elítéli ezt a fajta pénzszórást, pazarlást, fölösleges luxust, mellyel tönkreteszi egzisztenciáját. Pl. „nemes vetélkedésnek” nevezi ezt a hivalkodó életmódot. Ez az irónia. Turulkeőy vállalja a halálos kockázattal járó műtétet is, csakhogy pénzhez jusson. (A munka még véletlenül sem jut eszébe, míg Tóth Mihály dolgozni kezdett az Újvilágban! ) És emiatt a hazárdjáték miatt nevezi a gazdag örökösnő igazi férfinak, aki „tudományos hőstettet” visz végbe.

     Cholnoky már a főszereplő nevével is megnevetteti olvasóját. Elnéző derűvel kíséri sorsát, míg újra révbe nem ér, s újra elkezdheti hivalkodó luxus-életmódját. A humoros ábrázolás megértést, együttérzést jelent. Nem ostorozza a szatíra eszközeivel ezt az önsorsrontó magatartást, sőt a boldog befejezéshez segíti.
     A nyelvi humor is fontos! Már szó volt a hősünk nevéről, mely azt sugallja, hogy az ősi név önmagában mit sem ér, hisz viselője semmi felelősséget nem érez. Mulatságos ellentét az is, hogy az eldugott Kovándon, Uszuba vármegyében francia pezsgővel mulatnak, s egzotikus ételekkel… (Nem új dolog ez persze. Gondoljunk csak Csokonainak Az estve c. versében a tonkin fészekre) Turulkeőy lenne az igazi magyar? Aki nem maradhatott Európában, mert nem engedte a büszkesége? És a hitelezők, teszi hozzá Cholnoky.
     Ámde a „spódiumkirály milliói, sőt milliárdjai Európába vándoroltak, sőt Magyarországra, sőt Uszuba vármegyébe. Ahol az ezerháromszáz holdból tizenháromezer lett, s ahol a huszártisztek ujjongva fogadták visszatérő társukat. aki a milliói mellé még egy csodaszép asszonyt is hozott haza.

     Kár, hogy a főherceget akkorra már más garnizonba helyezték.”

Mándy Iván: Nyaralás

 

                                       Ki vagyok én? nem mondom meg; 
                                                    Ha megmondom: rám ismernének.
                                                    Pedig ha rám ismernének?
                                                    Legalább is felkötnének.
                                                                                    Petőfi

     Nyaralni megy anya és fia az 50-es években. Ez - a várakozással ellentétben - nem mindenkinek jelent felhőtlen boldogságot. Vannak bizonyos elvárások, melyeknek meg kell felelni, akár Julien Sorelnek Besançonban. Lehet másként gondolkodni, de senki meg ne tudja. A múltat pedig el kell felejteni. Ezért ítéli őket némaságra a társadalom, hőseink ettől szenvednek. Mándy Iván esendő embereket mutat be. Az ő lélektani drámájukat, vívódásaikat tükrözi visszafojtott hangú beszélgetésük.

     A rövid bevezető után a dialógus veszi át a főszerepet. A párbeszédben a hősök önmagukat jellemzik. Igaz, kettejük vitáját az író rövid közbevetései kísérik. Ugyanakkor a szó mellett nagy szerepet kapnak a gesztusok, a testtartás, a mozgás, a fény-árnyék bemutatása.
     Cselekmény alig van. Anya és fia beszélgetnek, készülődnek a balatoni nyaralásra. A beszélgetés ideje szűkre szabott, azonban megtudjuk, milyen volt a nyaralásuk a múlt rendszerben (Horthy-korszak). Bepillantunk régi életükbe, s küszködésükbe az 50-es években. Majd lezárásképpen a jövőbe ugrunk, az állami üdülő hatalmas parkjába.
     A fiú az anyjának magyarázza, hogyan viselkedjen az új világban. A feszültséget az adja, hogy a játszma nyitott. Az utolsó képig nem tudjuk, hogy a sötét háttérből előlépő fiúnak sikerül-e meggyőznie az anyját: most hallgatnia kell arról, kik voltak ők. A lámpafény mint vallató eszköz funkcionál. A szépen előkészített ruhadarabok a díványon áldozati tárgyakként sorakoznak.
     Mindketten félnek ettől a nyaralástól. Az anya elsősorban a fiának akar megfelelni, szavai bizonytalanságról vallanak, félénken, idegesen reagál: „azt hiszem, mégiscsak, legalább tudom…” Szinte minden mondatában félelem és mentegetőzés van. Egyébként is érezhető a kettejük közötti távolság. A fiú magázza anyját, ő viszont a bensőségesebb tegezést választja.
     Feszült, szeretne közelebb kerülni a fiához: „… fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse fia kezét. -  Ne haragudj. - Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullott az ölébe.”

     Mint minden kommunikációban, nagy szerepe a van a gesztusoknak is: „Az anya lehajtotta a fejét…,  megcsillant a tekintete…, boldogan felsóhajtott…, arca engedelmesen átvette a mosolyt…, félénken a fiára sandított.” Mennyi örömet lel abban, hogy szépen rendbe tudta hozni az ingeket, a szoknyát, sőt Gizitől, ha üggyel-bajjal is, egy napszemüveget kapott kölcsön!
     A fiú – érthetően – be akar illeszkedni az új rendszerbe, a felülről jövő elvárásokhoz akar igazodni. Szavaiból kezdetben a szándékolt semlegesség, érzelemmentesség érezhető. Olykor elutasító: „Hagyjuk ezt!” Először alig látjuk, szinte nem is ő beszél, hanem a homályos sarok, egy térd emelkedik, s megjelenik egy „vékony, barna arc”. Majd „sűrű, sötét füstként ott gomolygott előtte”, újságja zörren. Tud megengedő is lenni: „A vízbe is bejöhet.”
     Az első nagy rész után következik a fordulat. A fiúnak sem könnyű elmondani, hogy milyen viselkedést vár el az anyjától, mit szabad neki elmondania, mit nem. A füredi üdülőben oly sokféle ember jön össze… Először is, hangzik a kérés, anyuka felejtse el, ki volt, azt is, ki volt a férje (kúriai bíró), s hogy a régi rendszerben Fiumében nyaraltak, s hogy egy osztrák gróf, aki ismerte a bíró könyveit, meghívta őket vitorlázni. Óvatosságra intő jel, hogy az anya korábban a villamoson, s a buszon is felemlegette, hogy a régi világban, amikor még Vizyékhez (Édes Anna) hasonló társadalmi életet éltek, más volt a stílus. Természetesen több cselédje is volt, s ha családtagnak számítottak is, külön világban éltek, mintha más, egzotikus emberfajhoz tartoztak volna.

      Most olyan időket élünk, hogy minderről hallgatni kell, mintha nem is létezett volna. A fiú igyekszik határozott, olykor gúnyos hangot megütni. Az indulat is elragadja. Szaporodnak a felkiáltójelek, az ismétlések. Újabb fordulat: „a fiú hangja szinte már könyörgővé vált (…) tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.” Alig észrevehető, de fontos, hogy a gesztusok is megváltoznak: „megfogta az anyja kezét.”
     Az írói eszköztár gazdagságát jellemzi, hogy még a humor is megcsillan a párbeszédben. Amikor az anya azt kérdezi, hogyan szólítson meg valakit, a fiú ezt mondja: „Hát … hát … elvtársnő. Kérem, elvtársnő… - Elvtársnő – ismételte az anya. – De ne így mondja! – A fiú türelmetlen mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.”
     A vibráló párbeszédben Mándy a lélek minden rezdülését felmutatja. A szavakkal összefonódik a testbeszéd, a mozgás.
     A 3. rész, a végkifejlet viszont állókép. A tökéletes magány képe. Az anya ugyan halvány kísérletet tesz arra, hogy szóba álljon valakivel, de „visszacsuklott a padra”, később: "megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.”

     Egy beszélgetésbe, egy helyzetbe mennyi mindent belesűrít Mándy! Látlelet, nem csupán két emberről, a társadalomról is. Mintha csak megelőlegezné Örkény ars poeticáját: „a közlés minimuma az író részéről, a képzelet maximuma az olvasó részéről.”

Karinthy Frigyes: Caesar és Abu Kair

 

                                                                A játszótársam, mondd akarsz-e lenni,

                                                                 akarsz-e mindig, mindig játszani….

                                                                                        Kosztolányi

      Karinthy volt a legjátékosabb magyar író. Állandóan játszott. Nem akárkik voltak társai ebben. Ott volt pl. Kosztolányi Dezső. Karinthy feltehetően a sakkban is sokra vitte volna, de ő inkább az írást választotta. Ez a novellája is olyan, mint egy feladvány: találd ki, miért hal meg két szenvedélyes sakkjátékos.

     A Caesar és Abu Kair c. kettős novella egy-egy anekdotára épül. Az anekdota olyan rövid, általában humoros, csattanóval végződő műfaj, melynek főhőse ismert történelmi személyiség. A két történet kevésbé humoros, viszont roppant izgalmas. S a csattanó a halál. Ugyanakkor a példázat jegyeit is felfedezhetjük bennük: Karinthy novelláiban legtöbbször a gondolat kap fő hangsúlyt. Tanulságai ma is érvényesek.

     Összeköti a két történetet maga az Indiából származó sakkjáték, mely „csodálatos mesterség”, s melyről Ben Juszuf is „elragadtatással” beszél. Azt is fejtegeti, hogy a játék felfedezésében milyen nagy érdemei vannak Indiának. A fő motívum az a szenvedély, mely a titokzatos Abu Kairt és a Caesart foglyul ejtő kalózt, Ben Juszufot is rabul ejtette.
     A mindentudó író-elbeszélő mindkét esetben objektív hangnemben kezdi elmesélni a történetet, majd a szituáció felvázolása után zaklatott monológ, párbeszéd jelzi, hogy drámaivá válik a szereplők viszonya. Ugyanakkor különlegessé teszik a novella hangulatát Az ezeregy éjszaka meséiből ismerős motívumok: Bagdad, a tigris, a hajózás, a kalózok, a párbaj: életre-halálra.

     Karinthy az első novellában céltudatosan, lépésről lépésre vezeti olvasóját a tragédiához vezető úton. Kezdi a sakkjáték történetével, majd bemutatja Abu Kairt, aki a sakk megszállottja. Olyannyira, hogy a külvilág nem is létezik számára. Majd az első három bekezdés után váratlan haláláról számol be.
     Míg Abu szimplán megőrült, s a tigrist lónak nézi, Ben Juszuf valóságos ellenféllel játszik: Caesarral, aki fölényesen, megvetően szól a sakkról. Juszuf nem tudja, kivel áll szemben. Mi sejtjük, hisz a második rész elején megismerkedünk vele. Caesar nem könnyű ellenfél. A címben sem véletlenül áll az első helyen.
     Az ifjú Caesar arról volt nevezetes, hogy a fórumon nem „tisztességes” eszközöket vetett be. Nem tanulmányozta a szónoklat művészetét, melyben a meggyőzés, az érvek fontos szerepet játszanak. Inkább az ellenfél magánéletéről szerzett be információkat, melyek már akkor is félelmetes fegyvernek bizonyultak.
      Itt persze az életéről volt szó, s váratlan húzásával megmentette magát. Ben Juszufot az elvakult szenvedély vezérli. El se tudja képzelni, mire készül Caesar, aki teljes sikert arat, a legénység is behódol neki, s a hajórakományát eladva, anyagilag is jól jár.

     Azért ne gondoljuk, hogy a szabály megszegése minden esetben jó. A novella Caesarjának előéletét ismerve, erre nincs garancia.

Fekete István: Tolvaj (elemzés)

 

      Mi az, ami különlegessé tesz minden Fekete István-írást? Nem a társadalomábrázolása, nem a jellemek összetettsége, hanem a felidézett világ atmoszférája, természetközelsége, lírája. Az író ebben a novellájában a gyermekfőhősnek (E/1) azt a drámáját mutatja be, amikor az először kerül összeütközésbe a felnőtt világ rosszindulatával, elveszítve azt a paradicsomot, melyet addig magáénak tudott.

     A helyszín egy elhagyott, pusztulásnak indult kert, melynek szomszédságában lakik a fiú: „Az elhagyott kertre csak a konyhaablak nézett. Földje nyirkos volt, tele csalánnal és földibodzával. A ház salétromos fala mellett meztelencsigák mászkáltak, (…) nagyon szerettem az elvadult kertet, mert nem járt benne senki, csak én…”

     Az időnek ellenálló diófa motívuma majd a befejezésben is fontos szerepet kap (idősíkváltás). Bár gyümölcse nem tiltott, a kisfiú eszik belőle, s egy  túlbuzgó ember (jelen esetben Deres néni, beszélő név!), aki szereti leleplezni a bűnt, rátámad. Az álmodozó fiú otthon van ebben az elvarázsolt kertben, mert itt szabadon szárnyal a képzelete: a katona egy kutyán lovagol, eljött ide Ali baba negyven „munkatársával”, sőt Robinson is Péntekkel. A királylányhoz igyekvő katona alakja sem csupán anderseni ihletésű, majd mindenki katona volt akkoriban, talán a kert előző, titokzatos gazdája is. Őrá már a balladai homály, a még régebbi múlt veti árnyékát – az összecsuklott asztal feléled és lábra áll, a bort kopott dolmányú hajdú hozza a pincéből. Szinte az egész történet a múltról és az elmúlásról szól, halljuk a kriptaajtó dübörgését és az elhalkuló zsolozsmákat is. A kertet az uraság a parókiára hagyta, s valószínűleg így került a pap nagybácsi tulajdonába, aki maga is mintha a legendák homályából lépett volna elő. 

     Váratlanul és kíméletlenül törik szét az idill. Deres néni visítja el magát: „Nem a mi Kálmánunk lopja a diót, hanem Pisti…” (Talán nem véletlen, hogy az író életében kiadatlan novella főszereplőjének a neve megegyezik az íróéval.) Az idős asszony olyan dühvel csap le a fiúra, hogy az elbujdosna szégyenében. A vád, hogy ő tolvaj, kétségbe ejtette. Otthon is éreztették a rosszallásukat, a faluban is elterjedt a híre…

     A pap nagybácsi helyre tette a dolgot, de a lelki törés, a bűn nélküli bűntudat megmaradt. Még akkor is, ha nem ő volt a tolvaj, épp az ellenkezője igaz: tőle lopták el a kertet, mely immár elveszítette vonzerejét. Mesebeli társai azonban mellette maradtak.

     Sok évvel később egy utcai jelenet előhívja az emléket, mint Proust regényében a madeleine-nek nevezett sütemény. Egy kihajló diófaág miatt csatázik kíméletlenül egy öregember és néhány fiatal. A felnőtté vált fiú annak idején sebzetten visszahúzódott. De változnak az idők, változnak az erkölcsök. Az új fejlemény az, hogy az egyik fiú még le is ütné az öreget. Mit tehet az ember, hogyha nem hallgatnak a jó szóra: „Odébbálltam. Mit tehettem volna? (…) arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent és a fiatalok el akarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön…”

Szabó Magda: Csé

      

     A novella első fele-háromnegyede látlelet egy rossz közérzetről. Ennek az okait mutatja be a novella, s csupán a vége felé oldódik fel a feszültség, amikor a fiatal tanárnő igazán megismeri Katust, s azt, mennyi minden köti össze kettejüket.

     A történet ideje szűkre szabott. Néhány óra csupán. Fontos azonban a történeti idő, a háttér: az éppen befejeződött második világháború. Ez határozza meg a fiatal tanárnőnek és Katusnak is a sorsát.

     A főhős attól szenved, hogy a háborúban elveszítette azt az embert, akit nagyon szeretett. Az ebből fakadó, ki nem mondott szenvedés és magány választja el a többiektől, akik nyugodtan élnek, van családjuk. Láthatóan az igazgatónak is az a legfőbb gondja, hogy Katus nem tudja szépen leírni a „cs” betűt. A fiatal tanárnő ezt – nem először - akadékoskodásként éli meg. El is akar menni az iskolából, amikor az igazgató felhívja a figyelmét arra, hogy foglalkozzon Katussal és a cs betű szép megformálásával.

     A változás, a fordulat akkor következik be, amikor a tanárnő megérti, hogy a kisgyerekkel közös a sorsuk, amikor nemcsak önnön fájdalmával törődik, és engedi, hogy Katus is elmondja történetét – szavakkal.

     Elkezdik a cs betű írását gyakorolni. A tanárnő összegyűjtött egy csomó olyan szót, melyekről úgy gondolja, hogy a gyerek számára kellemes emlékeket fog felidézni. Valamiféle idilli mesevilágot. De sajnos ez nem sikerült, Katus pl. a csemege szót nem is ismeri. A tanárnő számára akkor válik drámaivá a helyzet, amikor arra kéri Katust, hogy maga mondjon cs betűvel szavakat, sőt – az igazgatóhelyettes nő tanácsára - értelmezze is azokat. Katus szavai akaratlanul tükrözik azt a borzalmas valóságot, azt a lelki törést, amit a háború okozott. Katus szavai: csajka, csata, csizma, csont. És legvégül: csönd. Ez is sokatmondó szó, mert a csönd a kimondatlanságot, az elhallgatást jelenti. S ez mindkettőjükre vonatkozik. Éppen ezekkel a szavakkal kerülnek egymáshoz közel. Hordozzák magukban a sebeket, s nem beszélnek róluk. A látszólag semleges szavak ebben a korban feltárják végzetes jelentésüket.

     Már a novella címe is telitalálat a szövegformálás szempontjából, mert kulcsmotívumként roppant tömören foglalja össze, hogy milyen apró mozzanat, egy betű leírása indítja el azt a lelki folyamatot, mely egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, s megváltoztatja a főszereplő elhatározását: nem megy el az iskolából.

     Kezdetben még sok a nem, sőt a gúny is megjelenik: a gyerekek hülye versikéket gagyognak arról, hogy az élet szép. Az igazgató sem tűnik fel kedvező fényben, bár a gyerekek szeretik. Túlságosan fontos számára a külcsín, a csinosság. Hangneme parancsoló: ne mondja, tanulja meg, nem mondhatja… Az írónő azonban a fiatal tanárnőt is árnyaltan ábrázolja, hisz az egyetemet végzett pályakezdő inkább gimnáziumban szeretett volna tanítani, okos értelmes lányokat és fiúkat. Elsősorban ismereteket átadni. Ám ez a pálya többet kíván: odafigyelést, megértést. De amiként őt sem értik meg a kollégák, nem véve tudomást gyászáról („Miért nem megy férjhez az ilyen szép kislány?”), úgy ő is érzéketlen Katus iránt. Nem szerette, mert csak gondot okozott, sőt gyűlölte.

     A legjátékosabb, legkedvesebb szavaival sem tudta őt mosolyra bírni. Csak akkor történt változás, amikor bevonta a munkába, s rábízta a szógyűjtést és a szavak értelmezését. Katus szavai benne idéztek elő földrengést: „Mért csajka, uramisten, miért?” A felkiáltásszerű kérdések, ismétlések érzékeltetik a feszültséget. Majd: „Ne! (…) Katus, irgalmazz! Ne értelmezd!” A csúcsponton még a kréta hegye is eltörik. Az utolsó szó, a csönd értelmezése az olvasóra marad.

Thészeusz maszkban

 Deutsch

                                                                                                      2020

     A bécsi körúton (Ringstraße) sétálva, mindig szívet melengető pillanat, amikor felbukkan a Kunsthistorisches Museum neoreneszánsz épülete, testvérpárjával a Naturhistorisches Museummal. 

                                                                            KHM

     2020-ban sem volt ez másként. Bár lehet, hogy azok közé a kevesek közé tartozom, akiknek megadatott a párnapos bécsi felfedező kirándulás: a Musikverein belülről, Heiligenstadt a Beethoven-emlékházzal együtt s természetesen a kimeríthetetlen Kunsthistorisches Museum. Az ember lépked fölfelé a lépcsőn, akár egy fejedelem, s megilletődötten áll meg Canova szobra előtt: Thészeusz legyőzi a kentaurt. A monda szerint ugyanis Peirithoosz és Déidameia lakodalmán a kentaurok úgy lerészegedtek, hogy rátámadtak a menyasszonyra és a többi nőre. Ebből aztán valóságos háború keletkezett, melybe Thészeusz is bekapcsolódott. 

                                                                   Thészeusz maszkban

     Ahogy az erő győzelmesen feszül, s a nemtelen gyötrődve enged, azt senki szebben nem ábrázolta Canovánál. Az a lefegyverző a klasszikus művekben, hogy elképzelni sem tudjuk másképpen. Thészeusz mindig legyőzi a kentaurt.

*

     1864-ben született meg az az elhatározás, hogy a két múzeumot a Habsburgok a körút túloldalán építtetik föl. Pályázatot írtak ki, s a versenyben részt vett Carl Hasenauer, Theophil Hansen, Heinrich Ferstel és Moritz Löhr. Döntőbírónak Gottfried Sempert hívták meg, aki először is egy nagyszabású tervet készített, melynek Kaiserforum volt a neve. 

                                                           A Kaiserforum alaprajza, wikipedia

     Ebből a két múzeum és az úgynevezett Neue Burg (1913) készült el. (A középső rész jobb oldala!) De talán jobb is így: nyitott maradt a tér a Volksgarten (Sisi-szobor), a Burgtheater és a Rathaus felé. Ugyancsak Semper döntötte el, hogy Hasenauer terve valósuljon meg. A Naturhistorisches Museum (1889) után nemsokára megnyílt a művészetek sokféle kincset magába foglaló gyűjteménye. Ilyen gazdag gyűjtemény persze csak hosszú évszázadok során jöhetett létre, s Európának ebben a felében csak királyok, császárok, főhercegek lehettek mecénások.
     II. Ferdinánd főherceg (1520-1595) volt az alapító. Ezt követően II. Rudolf (1576-1612) gyűjtötte megszállottan a festményeket. Alakja ismerős lehet Az ember tragédiájának 8. (prágai) színéből. Neki köszönhető a Bruegel-gyűjtemény, Dürer művei s a manierizmus több alkotása (Arcimboldo). Azonban a harmincéves háború végén (1648) a svédek sok képet „megőrzésre átvettek”. Most is őrzik, ami még megmaradt, pl. Arcimboldo portréját Rudolfról, de több kép elpusztult egy kastélytűzben, vagy máshova került. Krisztina királynő Dürer Ádám és Éva c. képét a spanyol IV. Fülöpnek ajándékozta. Most a Pradóban van. Nil admirari! Semmin se csodálkozz! Európa múzeumai tele vannak ilyen „átmentett” kincsekkel.
     Lipót Vilmos főherceg (1614-1662) mintegy 1400 képpel képviseltette magát. 

                                                Lipót Vilmos képei között, KHM

     

     A gyűjtemény 1781-ben - már II. József uralkodása idején - a Stallburgból a Belvederébe költözött, s ettől kezdve a nagyközönség számára is hozzáférhető volt. Végül 1891-ben került át a császári gyűjtemény az akkor megnyitott új épületbe.

*

     Azért maradt még Dürer-kép. Szám szerint nyolc. Köztük talán a legszebb: Mária gyermekével. 

                                                                 Mária gyermekével

     Ha erre a festményre nézünk, megsejtjük a reneszánsz művészet lényegét: az ember szépsége jelenik meg a vásznon. A költők is áhítattal éneklik meg ezt a harmóniát. (Petrarca, Balassi) Dürer képén azonban ott van a rejtett fájdalom is: miért kell elveszíteni a gyermeket.

                                                                               *

     Vajon milyen lesz a 2021-es év? Leveszi-e Thészeusz a maszkját?

Dürer és Szentkuthy

      Dürer és Szentkuthy? Dürerről tudjuk, hogy ki volt. Szentkuthy (1908-1988)? Hajnali 4-kor kelt, írt, olvasott, zenét hallgatott, nagy albumokat tanulmányozott. Az idézetek a Saturnus fia (1989²) c. kötetéből valók.

 

                                                 Önarckép, Dürer 13 éves korában készítette, wikipedia

     „Mintha azt kérdezné, ki vagyok én? mi vagyok én, elhagyott és mégis elkényeztetett gyermek, akasztás és papháború közben apám szobájában, a lábam körül bicegő fehér nyúllal? Valami finom, ködös félelem árad a nézéséből, édes tájékozatlanság, mintha még a templomi kérések szelídsége is ott lebegne – ugyanakkor a hosszan előremutató ujj afféle gyermeki ’parancs’ is a Jézuskának, hogy ’ha annyit ígérted, hát most segíts rajtam, jó Istenem’! A haját jófiús rendességből és kacérságból is, mindig újra meg újra megfésülte (bal orcájánál erélyesebben mintha később firkálta volna hozzá); a sapka is félig házias zacskó, félig úrilegények ’leggieramente’ hanyagsága – ekkor bizonyára nem álmodta, hogy későbbi két legszebb önarcképe közül is az egyik maga Krisztus, a másik meg a nagyvilági Előkelőség megtestesülése lesz.” (69)

 

                                                      A 80 éves Wolgemut, D. első mestere, wikipedia

     "A Wolgemut-arcképpel elkészült. Albrecht ezt saját magának festette, igyekezett minden hálát és (bizonyára indokolatlan) bűnbánatot belevinni. Valóságérzéke azt parancsolja, hogy a finom bőr alatt lefesse a koponya halálos csontjait, a mulandóság kibökődő uniformis domborműveit, de szeretete még ezeket is kedvessé, polgárian patriarchálissá varázsolta; az egyszerű sapkában Wolgemut családias, műhelyi és puritán volt; nem a velencei Dózse idegen süvege!... Tekintetében ott van a szigorúság, a mester víziója és néha türelmetlen pedantériája, ő az örök tanító, ő, aki többet tud, okkerről meg Istenről is. Az élet életszerűsége incselkedik a sapka alól kikócolódó hajszálakban – markáns orrát Albrecht még markánsabbá rajzolta, hogy önállóságát, melyet gyerekfejjel talán kétségbe vont, most buzgó pietással hangsúlyozza – Albrecht olvadó szívében Wolgemut szentkép is volt és a nürnbergi büszke polgárság (anatómiai szerkezetté dicsőült) hérosza." (102)

            leggieramente: könnyed
            pietas: jámborság

Dürer: Négy apostol

                                                           Deutsch        

                                                                            (Advent, 2013)

     Már régóta szerettem volna eljutni a müncheni Alte Pinakothekbe. Alig mertem elhinni -olyan kevés időnk volt-, hogy ez sikerült. Néhány kép előtt hosszan álldogáltam, s aztán újra bevettem magam az adventi embertömegbe.

     Számomra Dürer (1471-1528) életművéből a portrék a legkiemelkedőbb alkotások. Persze nyilvánvaló, hogy rajzai, akvarelljei, metszetei is remekművek. Amikor az Albertinában 2003-ban volt gyűjteményes kiállítása, sokáig vártunk sorunkra, hogy a híres Nyulat közelebbről szemügyre vegyük. Azonban önarcképei, anyja, apja, Wolgemut, Holzschuher, Muffel portréi mind-mind kiválóak, a művész mélyebb emberismeretéről tanúskodnak!
     Halála előtt két évvel (1526) kezdett bele monumentális vállalkozásába, a Négy apostol c. kompozícióba. A két tábla két-két életnagyságúnál nagyobb apostol-alakja talán egy szárnyas oltár két szélső táblája lett volna. Ez a terv, ha volt ilyen, nem valósult meg. Testamentumát, korának szóló figyelmeztetését Nürnberg városának ajándékozta. Vajon kik láthatóak a képen? Vegyük sorra! Balról jobbra: János, Péter, Márk és Pál. Közülük azonban Márk nem volt apostol. Kezében papirusztekerccsel talán azt kérdezi: igazat írtam?

    A művet nem lehet elszakítani korától. Erre utalnak a kép alján levő bibliai idézetek is, melyek Luther fordításán alapulnak. (Luther 1517-ben függesztette ki téziseit. Háború és kegyetlenség söpört végig Európán. Nürnberg városa 1526-ban fogadta el a reformációt. Dürer maga is Luther irányzata mellett tette le a garast.) A bibliai szövegek a Jelenések könyvének szavaival kezdődik: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, azokra Isten azokat a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva a könyvben; ha valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából…” (Jel. 22, 18) Ezután pedig Péter második levele következik: „De voltak a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekséget fognak közétek becsempészni. Ezekkel megtagadják az Urat, aki őket megváltotta, így gyors pusztulást hoznak magukra. Sokan fogják követni kicsapongásaikat, akik miatt káromolni fogják az igazság útját, benneteket szép szavakkal fognak kifosztani kapzsiságukban. Ellenük régóta kész van az ítélet, és nem kerülik el kárhozatukat.” (2 Péter, 2,1-3) További idézetek: 1 Ján, 4, 1-3; 2 Tim. 3, 1-7; Márk 12, 38-40. 
     Aki figyelmesen olvassa a szöveget, annak feltűnik a, hogy mennyire fontosak az evangélium "igéi", (az eredetiben a „das gottlich wort” kifejezés), ill. annak az ellentéte, a ”hamis próféták tanítása”. Épp ez a reformáció lényege: Isten szava. S ki lenne Dürernek fontosabb, mint a négy férfi, aki közvetítették Isten üzenetét.

     A feliratokat Neudörffer, egy nürnbergi kalligráfus készítette. Egyébként ő Dürer első életrajzírója is volt, s feljegyezte, hogy Dürer célja a különféle vérmérsékletű személyiségek bemutatása volt. Nem szükséges itt a pszichológia kategóriáit felsorolni. Fontosabb, hogy feszültség tükröződik az arcokon. János önnön evangéliumának kezdő sorait olvassa. (A hagyomány szerint az egyik evangélium szerzője.) Péter hajlott háttal, megtörve hallgat. Márk, a nagyobb erőt elismerve, izgatottan néz Pálra, akinek tekintetében láthatjuk: minden bajsejtelem, minden igaz lesz, amit a próféták megjövendöltek. Ragaszkodjatok az Íráshoz és a parancsolatokhoz, üzeni. A kulcs, a kard s a kis papirusztekercs olyan jelentéktelen ahhoz képest, ami a lelkeken dúl, amit a kapaszkodó kezek s a színek kontrasztja még jobban kiemelnek. János lángoló, vörös, elomló köpenye fejezi ki a szenvedélyt, Pálnál a hidegebb szín az ellenpont: a redők megtört vonalai érzékeltetik az akarat feszülését. E földi emberek tanácstalanok, félnek a jövőtől, bizonyosságot keresnek a kezdet és a vég között.
     Egyedül jöttem ide a néptelen Barer Strasséba. Jó messze vagyok az adventi piactól, ahol feleségem biztos már vár rám. Mindketten hasznosan töltöttük az időt.                                              
                                                                                                      

Esővel köszönt

 

                                                              Öröm a télben (Kertünkben)

     Hamarosan beköszönt az új év. Nem csikorgó csizmával közelít, mint régen, de esővel, 8 fokkal. A szomszéd tegnap a kertben beburkolózva élvezte a napfényt.

     Behúzódom a házba, és Nádas Péter esszéköteteit lapozgatom. (Leni sír, 2019, Arbor mundi*, 2020) A kettő kb. ezer oldal, s még jön a harmadik.

     Persze csak kis részleteket tud elolvasni az ember, olykor gyötrődve: értem-e a költészettel vegyített filozófiát. Többször nekifogtam pl. a Mélabú c. írásnak, s nem állítanám, hogy minden részletében értem. De mit tegyek, ha éppen az ilyen írások vonzanak.

     Nádas először a „mélabú” szót elemzi, s az az érdekes, hogy már itt eljut a végkövetkeztetéshez: „A hiány szólítja meg a teret ebben a nyitott végű szóban, és a hiány óriási teret kíván magának; a nem elképzelhető terek legnagyobbikát.” (Arbor mundi, 12)

                                                                 Alte Nationalgalerie

     Ha lesz pénzem, és utazhatok, először Berlinbe mennék, hogy az „Alte Nationalgalerie”-ben megnézzem Caspar David Friedrich festményeit. Voltunk már ott, s akkor is egyenesen Friedrich termébe siettünk. De a Tengerpart holdfényben c. kép (1830) csak most kezdett igazán foglalkoztatni, miután belevágtam Nádas esszéjébe, a Mélabúba. Viszont egyetlen írás vagy reprodukció sem tudja visszaadni Friedrich festményét, az eredeti színeit, formáit, picinyke alakjait. Milyen aprócskák és távoliak az emberalakok a nagy mindenségben!? S az üresség is milyen behatárolt számunkra, akik a képet szemléljük, ugyanakkor a szereplők számára ott a végtelen.

                                                              Tengerpart holdfényben, 1830

          Az esszé nagyon részletesen foglalkozik a Tengerpart holdfényben címet viselő, s 1830-ban keletkezett fetménnyel. A mélabút azért emeli a címbe, mert Nádas azt vallja, hogy a képet nézve „érzésem szemléletében merülök el.” Leírja, mit ábrázol a kép, az éjszakai tájat: a földet, az eget és a tengert. Félredőlve egy hajó, nem tudni, mi történt velük, talán hajótöröttek a pici emberek, vagy csak a dagályra várnak:

     „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig távolban imbolyog. Aki nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül átadja magát ennek a sötétben bolyongó és fényt kívánó érzésnek, azt mélabúsnak szoktuk tartani, állapotát pedig mélabúnak.” (16)

     Alig követhető a bűvészmutatvány a fogalmakkal, ahogy beszél életről, halálról, halálvágyról, s arról, hogy hányféleképpen lehet nézni a képet! S nagyon érdekes, ahogy belevonja fejtegetésébe Georg Friedrich Kerstinget, aki több képet készített a „nagy melankolikusról”. Az egyik (1819) szintén a "Nationalgalerie”-ben van, a másik (1811), melyről Nádas beszél, Hamburgban van, a Kunsthalléban. Miért oly messze!?
     (Kerstinget Friedrich tette halhatatlanná.)

                                                     Kersting: Friedrich műtermében, 1811

     A végén még a mitológia is szóba jön: Próteusz, Posszeidon fia. A felhők adják ki az alakváltó isten arcát, akit csak akkor ismerünk fel, ha jobbra fordítjuk a képet. Nádas – Kerényi nyomán – elmeséli Meneláosz történetét, aki nem ismeri a hazafelé vezető utat. Előbb le kell győznie Próteuszt. Meneláosznak is csak isteni segítséggel (Eidothea) sikerülhet.

     S ott lent a hajótöröttek feltehetően éppen ugyanezt akarják: hazatérni. „Hajlékkeresők vagyunk. Onnan ide és innen oda. Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe. Vagy van remény, vagy nincs remény.” (36)
     Nem gondolom, hogy a lenti, apró emberek képesek lennének legyőzni Próteuszt. De talán nincs is erre szükség, ha egyáltalán észreveszik felhőüzenetét. Próteusz csak figyelmeztetés: önmagukra vannak utalva.
     Bezárva, öregen sem vagyok mélabús, hisz két ilyen pompás kötetben merülhetek el…

*világfa