Schiele

                                                                                             német

            Egy régi spirálfüzetből

                                                                                                                       2013. szeptember 30.

     Akárhányszor Bécsben jártunk, majdnem mindig „beleütköztünk” Schielébe, noha minket elsősorban Klimt vonzott, a harmonikusabb szecesszió, nem Schiele vadabb expresszionizmusa. Most Budapestre érkezett: kortársaival: Kokoschkával, Gerstllel. Nem lehetett előle kitérni. Klimt persze most is megelőzte (2010).

     Nemrég megjelent Művészettörténeti gyorstalpaló címmel (nyest.hu) egy mókás kis összefoglaló, miről ismerhetőek fel a nagy művészek képei. Pl.: Ha a kép színes pöttyökből áll, és nincsenek rajta emberek, akkor az Monet. Ha a kép színes pöttyökből áll, és vidáman partizó embereket ábrázol, akkor az Renoir, stb. Elgondolkoztam, vajon össze tudnám-e foglalni egy mondatban Schiele képeinek lényegét. Hátborzongató önarcképek, kettéhasadt portrék, szegényes aktok, erotika, dermesztő anya-gyermek motívum, halottnak látszó városok, tájak. Közel 3000 kép született életének 29 éve alatt. (Ebből itt csak 50 látható.)

     Végtelen szomorúság fogja el a szemlélőt, amikor látja e halálra szánt kor szereplőit. (Ady is fő alakja ennek a korszaknak, mely a múlt század elejétől az 1. világháború befejezéséig tartott, míg: "Minden egész eltörött") Annak örülhetünk (titokban), hogy milyen magabiztosan, mesteri kézzel formája meg Schiele alakjait, városképeit, természetképeit.

                                                     Hason fekvő női akt, 1917, society6

     Nemcsak a színnel, vonallal bánt kiválóan, hanem a szavakkal is:

Ízlelj vörösséget, szagolj ringatózó fehér szeleket,
Nézz a mindenségbe: nézd a Napot.
Sárga-csillámló csillagokat nézz,
míg csak jól nem érzed magad s be kell hunynod hunyorgó szemed.
Agyvilágok szikráznak üregeidben.
Hadd reszkessenek belső ujjaid,
tapogasd az elemet,
te, akinek szomjasan tántorogva kell kutatnod magadban,
aki szökellve ülsz, futva feküdsz,
fekve álmodsz, álmodva virrasztasz.
Lázak falnak, éhség szomj és rosszkedv, vér jár át.

Apa, te, aki itt vagy, nézz rám,
fonj át, adj nekem!
Közel világ fuss fel és alá, rohanva.
Nyújtsd most nemes csontjaidat,
Nyújtsd ide puha füledet,
szép halványkék szemedet.
Ez, apa, itt volt –
Előtted vagyok, ím!

                          (Nap)

(Idézi Reinhard Steiner: Schiele, Taschen, 84. old. Fordította Adamik Lajos)

                                      Önarckép a mellkas előtt összetett kezekkel, 1910

Utóirat

     Pilinszky az 1978-as interjújában elmondja: "... úgy éreztük, Thomas Mann beszél a korról, kiderült, hogy Kafka." Ezt én így írnám át: azt hittük, Klimt beszél hitelesen a korról, ám lehet, hogy Schiele?

Mikszáth Kálmán: Szücs Pali szerencséje

      

                                                   Nógrádmegyer, Boldogasszony-templom

                                                                                  Befogad és kitaszít a világ.

                                                                                                                                (Villon) 

     Mikszáth a Tóth atyafiak és A jó palócok c. novelláskötetekkel tűnt fel. Az első kötetből emlékezetes Olej bacsa története: Az a fekete folt… c. hosszabb elbeszélés, mely Arany balladáit idézi prózában. A jó palócok tizenöt kisebb novellája ugyanebből a világból való: mérlegre teszi az egyes embert, hogyan döntenek bizonyos határhelyzetekben, mi a jó döntés, vagy mi vezetheti a hőst végzetes útra. A közösség könyörtelenül ítél. Egyszerű emberekről van szó, mégis mintha a görög tragédiák szélfútta csúcsain járnánk.

     A Szücs Pali szerencséje egy balul sikerült leánykérés története. Mikszáth érzékelteti, hogy milyen nagy a tét. Magasság és mélység, fény és árnyék, a majdnem beteljesülés és a kijózanodás váltja egymást: a romantika eszköztára ez. A példázat műfaját is megemlíthetjük: tetteidnek van következménye.
     A novella felépítése tükörszerű. Van egy csúcspont: a leendő vőlegény és a menyasszony találkozása, de Mikszáth számára nem ez a fontos, hanem a lecsúszás. Minden megismétlődik, negatív előjellel.
     A legfontosabb motívum a négylevelű lóhere, mely a hiedelem szerint szerencsét hoz. Miután Szücs Pali rátalált, minden megváltozott, felderült a világ, csupa jót ígért:

     „A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek… (…) teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott.”

     Gózon felé Mák Gergely, a szorgalmas fuvarosok egyike, haszonbérletet kínál Szücs Palinak: „Embernek ismerlek.”  Szücs Palit bántotta, hogy csak szolgál. Ha önálló gazdává válna, az jó ajánlólevél lenne a házassághoz. Várták is Gózonban. (Nem tétlenkedve.) Erzsi szépségéről és félénkségéről a Bede Anna tartozása c. novellában olvashatunk. Elfogadják Szücs Palit vőlegénynek, bár ebben az anya szava a döntő. De Mikszáth nem a mesei, a véget nem érő boldogságot akarja megírni, hisz a próbatétel még csak most következik: Gózon felé vezető úton a templom fényes tornya látszott messziről, hazafele a kocsma hívogatta közelről.  Az ördögök incselkedtek vele: meggondolatlanság volt betérni a kocsmába. Délelőtt megvolt még a pénze is, de délután: „Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának.” (Fokozás van ebben: a csintalan ördögökből sátán lett, aki nagyobb hatalom.)
     Kővel megrakottan jönnek vissza a fuvarosok, s Mák Gergely látja, hogy mi történik a kocsmában, elkeseredetten mondja: „– No ’iszen, Szücs Pali…”.
     Itt hull ki erszényéből az eddig szerencsét hozó lóhere is, hogy Réki Maris rátaposson. A nagy ellentét Réki Maris, akinek a „hamiskodó, festett arca” megjelent a kocsma ablakában:

„– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt.”

     Megjegyzendő a baboskendőt Szücs Pali Erzsitől kapta, de már nem számít semmi. Az „átváltozás” villámgyorsan ment végbe: „Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.” Azt sem tudja, hogyan került haza. Az udvaron ébredt, s a maga piros kendőjét visszakapta, az ágyon találta. Nem ért semmit, ködös fejjel azt gondolja, hogy csupán álom volt az egész.

     Bármennyire is ironikussá válik a cím, hisz a szerencse az ellentétébe fordult, nem vetjük meg Szücs Palit, inkább együttérzünk vele. Közel hozza őt az olvasóhoz az élőbeszédhez hasonló hang, a líraiság, mellyel megeleveníti s bevonja a cselekménybe a természetet és a tájat. S nem utolsósorban a szabad függő beszéd (belső beszéd) érzékelteti a főhős gondolatait, lelki rezdülését: „Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen…”

Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről

 

„…az egész világ mögöttes jelentéssel van tele. […] Mi más lenne ez, ha nem a létezés többszólamúságának és kétértelműségének bizonyítéka?” (Mészöly) 

     A fenti gondolat Baudelaire-t idézi fel:„jelképek erdeje” a világ. Ugyanez vonatkozik a parabolára, ill. az allegóriára, ezekre az ősi költői eszközökre. Már Jézus is példabeszédekben szólt tanítványaihoz: „Akinek van füle a hallásra, az hallja.”
     A Jelentés öt egérről műfaja parabola, azaz látszólag csupán az egerek sorsát mutatja be, valójában azonban emberek olyan csoportjáról szól, akik olyan helyzetbe kerültek, ahonnan nem kerülhetnek ki élve. Félelem és a túlélés vágya hajtja e kis élőlényeket a pincétől a 2. emeletig, s nem sejtik, hogy nincs semmi esélyük túlélni a csapdát.
     Nem állatmese, hisz az egerek nem emberi tulajdonságokkal felruházott lények, de mint minden élőlény, szeretnék (túl)élni a fenyegető veszélyt. A parabola megértése azért lehetséges, mert a hasonlóság alapján párhuzamot fedezünk fel a ”kamrában” történtek és az embert érintő társadalmi-történelmi folyamatok között.
     Az elbeszélő a címnek megfelelően az objektivitás álarca mögé bújik. A jelentés „műfaja” pártatlanságot kíván meg, s a részletező precizitás nyomja rá bélyegét. Valójában a jelentést készítő sosem lehet teljesen pártatlan. Viszont ha nincs külső elvárás, akkor – mint jelen esetben – a tisztesség és az intelligencia – vezeti tollát.* Bármiről lehet „jelentést” írni, ami szokatlan, eltér a szabálytól, netán súlyos következményekkel járhat. Pl. egy háborús eseményről, népirtásról, váratlan halálesetről. S persze egy jelentésnek is lehet következménye.
     Az egerek története önmagában jelentéktelen, fontossá az író tette. Kezdetben mindent az egerek szemszögéből látunk: miként találnak egy biztosnak látszó menedékhelyre. Együtt érzünk velük, amikor kis „lábacskáikkal” kapaszkodnak a falon. Akkor is, amikor felszabadultan cikáznak a kamra labirintusában. Külön utakon járnak, de füttyel, cincogással tartják a kapcsolatot. Máskor „halkan horkantanak”. (Alliteráció, mely a mély hangrendű szavaival ellentétben van az előbbiekkel.) Épp ez a zenei kommunikáció teszi őket szimpatikussá.

     Az ember megjelenésével az egerek már más színben tűnnek fel: „garázdálkodnak […] undorítóak” ezek a betolakodók. Az emberek csapkodással próbálják elűzni őket. (Még nyitva az ablak!) Az egerek ekkor szorongva lapulnak, összepréselődnek, néha céltalanul futkosnak. Az éhség először két hasas egeret kezd gyötörni. Amikor fölfedezték a láda fiókrendszerét, ez átmenetileg biztonságot nyújtott. A kénfüst már a haláltusájukhoz vezetett. Észveszejtően köröztek, egymásba haraptak, majd lezuhantak a polcról. Ez a korábbi vidám kószálás ellentéte. S amit az egerek hátra hagytak, az iszonyú! Gúnyos felkiáltó mondatokkal érzékelteti az író az emberpár felháborodását, akik végül lelkiismeretük megnyugtatására kitalálják a geometriai progresszió műszavát. A cáfolhatatlan matematikai tétel állítja helyre lelkiismeretüket. Ismétlem, nem egerekről van szó. A szuggesztív leírás ne tévesszen meg minket.
     Stílusát Nádas Péter a következőképpen jellemzi: „A tárgyiasságnak és a tárgyilagosságnak teremtett a magyar prózában egyedülálló iskolát. Feszültséggel váltotta ki az érzelmességet.” Még hasonlatai is tárgyszerűek. Pl.: „Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.” Tömörségére példa: „És nem zúdult be se fehér, se fekete por.” Azaz hó, ill. szénpor.
     A novellára a múlt idejű történetelmondás (E/3) jellemző. Az igék a mozgás dinamikáját érzékeltetik, a pince, fal és a kamra leírása a bezártságot, a kilátástalanságot, s majd minden egér egyéniség. A felsőbb hatalom, az emberek, arcnélküliek.
     A történet december 20. és január 2. között játszódik. Érdekes, hogy ez éppen a karácsonyi időszak, de ünnepekről egy szó sem esik. S új időszámítás kezdődik akkor, amikor a „mészárlásnak” vége. Nem tudjuk közömbösen szemlélni sorsukat, sőt féltjük őket, már akkor is, amikor a fal üregében éjszakáztak, még jobban, amikor megfeledkeztek az óvatosságról, élvezve a kamra bőséges készletét. Milyen drámai az a hosszú harc, melyet az egércsapda diójáért folytatnak! S hogyan bénítja meg őket a félelem, amikor már szabad lett a dió!
     Öten voltak. A kamra maga volt a paradicsom, de az ember megjelenése, titokzatos csapdái szorongással töltötte el őket. A drótháló (szögesdrót) fölszerelése lezárta a visszautat. A kénfüst megpecsételte sorsukat. Az utolsó egér megfagyott testét a dróthálóval lezárt ablakban találták meg. Márton László írja: „Arról szól (az elbeszélés), hogy bármelyik éléskamra bármikor átváltozhat egy haláltábor gázkamrájává…” 

     *Mészölyön kívül van Kafkának is egy apró remekműve: Jelentés az Akadémiának címmel. Arról szól, hogyan vált egy majomból ember.
     Érdemes elolvasni még Steinbeck Egerek és emberek c. realista elbeszélését, melyben az állatok és az emberek sorsa párhuzamos. (Pl.: Candy és a kutyája)

Tamási Áron: Szerencsés Gyurka

 

                             Csak annyit érünk, amennyit magunkba, / mit nékem a hazugság glóriája, /  a munka.
                                                              (Kosztolányi: Költő a huszadik században)

     A Szerencsés Gyurka c. mese a múlt század 30-as éveinek első felében született, s bizonyos fokig felidézi az Ábel-trilógia világát is. Már az első mondatában megjelenik a mesei műfaj egyik jellemzője: „Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy … egy gyerekük született. Úgy hívták, Gyurka. ” A befejezés kissé eltér a hagyománytól, de a cím mégis jelzi, hogy Gyurka megtalálja a boldogságot.

     Egy igazi mesében a főhős (a legkisebb királyfi vagy fiú) nagy feladatot vállal, s küldetését, minden akadályt legyőzve beteljesíti. Gyurka természeténél fogva lusta volt, - igaz, Tamási ezt ironikusan bölcsességnek nevezi – s így indul el a világot megismerni.
     A meseirodalomban van hozzá hasonló típus, pl. Mátyás három lustája. Ilyen volt kezdetben Ludas Matyi is, akit a kíváncsiság lendít ki a semmittevéséből.¹ Mélységes lustaság jellemző néhány ifjú férjre, őket a feleségük leckézteti meg. Gyurka abban különbözik a hasonló hősöktől, hogy őt semmivel sem lehet rávenni a munkára. Makacssága, kitartása irigylésre méltó.
     Vándorlással kezdődik a világ megismerése: nem kap semmit ingyen, munkára akarják fogni. Ő viszont álomfejtőnek mondja magát, mert szeretett aludni. Álomfejtőre azonban senkinek nem volt szüksége, nem úgy, mint a bibliai Egyiptomban. 

     Miután Gyurka az emberi világból kikopott, a természettől vár útmutatást. A halak játékát figyelve, hallá változott, de az igazi halak kimarták maguk közül. A mezőn nyulak vették körül, igyekezett nyúllá változni, de egy puskás ember megjelenése miatt visszaváltozott emberré.
     Újra tovább indult, ment, mendegélt, ahogy a mese mondja. Így talált rá egy csodás, egyenes útra, melyen egy szép leány lépkedett. Elkövetkezett az utolsó átváltozása: fecskemadár lett belőle, „a lány vállára szállott […] Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.”
     Megtalálta hát Gyurka azt a helyet, ahol szeretik, elfogadják olyannak, amilyen: „… lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.”
     Ez a mese abban is különbözik az igazi mesétől, hogy Gyurkának nincsenek segítői. A megszólítások is mások. Gyurka olykor durván szólítja meg azokat, akiktől segítséget vár. „Hó! – mondta kurtán a vén székelynek.” (Bezzeg a lánynak énekel, s ez felér egy szerelmi vallomással.)
     A meseszámok és a szerkezet hármassága azonban megfelel a népmese hagyományainak. Háromszor küldték el: a székely, az úr és a gazda. Háromszor változik át: hallá, nyúllá és fecskévé. Hét esztendeig bolygott, hét esztendeig aludt. Kilenc napon és éjen át ment az egyenes úton. Egy télen és egy tavaszon át ült egy kövön, hogy megtalálja az „igézetes” szépséget, aki ugyancsak egy mesei motívum.
     A mű szókincse is a székely népmeséket idézi: leptiben = lépkedve, kinyitotta két látóját = két szemét, aprított = szaporán ment, most csirikolj = most csiripelj, berzengetni kezdte a tollát = felborzolta a tollát.
     Összefoglalva: Gyurka talán azért kapta a boldogságot jutalmul, mert meg tudta őrizni önmagát, még ha szembe ment is mindenkivel. Az Ábel-trilógia azzal a felismeréssel zárul, hogy a szülőföld mint kitüntetett hely jelenti a boldogságot.² Gyurka is megtalálta azt a társat (helyet), akinek „nagy gyönyörűségében folyton énekelt…” ³

     ¹A világirodalom leghíresebb semmittevője Oblomov. Hozzá hasonló „munkatagadó" még Bartleby, Melville hőse.

     ²”Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. […] nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

       ³Lehet, hogy Szerencsés Gyurka valójában költő, aki nem szánt-vet. arat, csak énekel.

Kosztolányi Dezső: Boldogság

                                  

                                  Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva.
                                  nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
                                  boldog akartál lenni és hiába,
                                  hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan.   (Kosztolányi: Számadás)                                                                                                                                                         

     Kosztolányinak ez a novellája sok tekintetben eltér a klasszikus novella típusától. Mindenekelőtt abban, hogy szinte nincs is története. A hangsúly áttevődik a belső történésre, a (mély)lélektani folyamatokra, összefonódva a gondolati tartalommal. A főhős arra a kérdésre keresi a választ, mit jelent számára a boldogság, de véleményét, igazságát, melyet általános érvényűnek gondol, csak saját történetével tudja igazolni. Ezért a monológforma, a szubjektivitás.
     A novella főszereplője Esti Kornél. De rajta kívül van még egy fontos szereplő: akinek Esti elmondja utazásának egyik fontos epizódját.  Ő tulajdonképpen Kosztolányi „maszkja”, de nem teljesen azonos vele. A fikció szerint az ő „ikertestvére” Esti. Ketten együtt hozzák létre ezt a könyvet.  El kell képzelnünk a szituációt, melyre a ciklus első novellájából következtethetünk: „Legyünk társszerzők. – mondja az író-elbeszélő - Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is. […] Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint emlékezetből papírra vetetten, s utasítása szerint rendeztem. Így jött létre ez a könyv.”
     Erről a kettősségről és azonosságról már az Esti Kornél c. kötet (1933) az előbbiekben idézett nyitányában olvashatunk. (A novellafüzér folytatása a Tengerszem c. kötetben (1936) jelent meg. Ma természetesen az összes novella egy kötetben olvasható. A mi novellánk a 16. a második részben.)

     Esti Kornél legfőbb jellemzője, hogy tagadja azt a polgári értékrendet és életformát, melyet az író-elbeszélő képvisel. Erről a polgári életformáról részletes képet kapunk a költő Boldog, szomorú dal c. verséből. Most, életének ebben a periódusában Kosztolányinak, illetve író hősének a "lázadó" Esti Kornélra van szüksége, akinek a véleménye mindig eltér a konvenciótól. Ezért szólal meg Esti, a hasonmás ebben a novellában is, s „diktálja” a ciklus következő történeteit is. A téma, a boldogság, alkalmat adna különféle eszmefuttatásra is, elvégre a modern próza szereti az esszébetétet, Esti az első és az utolsó bekezdés kivételével lemond erről, s egy utazás során szerzett élményeit meséli el. A keret jelen idejű, az elbeszélés természetszerűleg múlt idejű. Színes kaleidoszkópként vetíti elénk a képeket, fontost, nem fontost, látszólag véletlenszerűen, ahogy a pillanat hozza. Az impresszionizmus nyomta rá bélyegét, de a szimbolizmus hatása is nyilvánvaló: az utazás motívuma, valamint a panoptikumba illő emberek felbukkanása is erre vall. Maga a történet egy éjszakát és egy reggelt foglal magába. Tökéletesen ellentéte egymásnak a kettő: az éjszaka a szenvedésé, a reggel a derű, a boldogság ideje.
     Az ironikus bevezető rész után következik az utazás leírása. Esti betegen, kialvatlanul, a halál sejtelmével száll vonatra. Jelzőkkel, megszemélyesítéssel, színekkel érzékelteti a nyomasztó hangulatot: „Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám.” A felbukkanó, majd szótlanul eltűnő emberek , a német kisdiákok menete is kiábrándító: könyvek, rajztömbök, fejesvonalzó. Ezekhez társul még a lelki gyötrelem, az önvád: „Ordítva ébredtem fel.”
     Ekkor minden megváltozik. Havazás kezdődött, később kisütött a nap: „Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálóztak.” Minden megszépült, barátságosan fogadták, s a szállodában odaállt az ablakhoz, mely „a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire sosem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. […] Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.”
     Vajon mi lehet ennek az oka? Talán Ottlik Géza talált rá magyarázatot: Kosztolányi „A Boldogság című novellában kinyomozza emberi létünk egyik alapvető érzését, szinte az életkedv nucleusát¹, ősforrását. […] az édesanya feltétel nélküli, ellenszolgáltatást nem váró szeretetét […) egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri egyik ilyen kisgyerek-korabeli érzését, és boldogság fogja el.”²
     Ottliknak feltehetően igaza van. Kosztolányi mindig megőrizte a gyermeki életérzés tisztaságát, s ezt számtalan művében jeleníti meg. A hóesés az a bizonyos madeleine-sütemény³, mely visszarepíti gyermekkorába.
     A modern novella jellemzője az is, hogy nem tudjuk, honnan, melyik város pályaudvaráról vág neki az utazásnak Esti. Csak az bizonyos, hogy Közép-Európából indul, talán Budapestről. Célját sem tudjuk, s azt sem, melyik német városba érkezik. Lényeges viszont a hirtelen átbillenés a boldogtalanságból a boldogságba. Az író épp azt akarja érzékeltetni, hogy nem sejtjük, mikor ér utol minket a boldogság, s azt sem, hogy miért. Azonban fontos, hogy: „Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart soká, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.”
     Mindenesetre nyitottnak kell rá lenni, ahogy a Hajnali részegség költője éjszaka kinyitja az ablakot, és rácsodálkozik az égi színjátékra:  

                      Szájtátva álltam,
                      s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
                      […]
                      Ötven,
                      jaj, ötven éve – szívem visszadöbben -
                      halottjaim is itt-ott, egyre többen –
                      már ötven éve tündököl fölöttem
                      ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
                      ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
                      Szóval bevallom, néked, megtörötten
                      földig hajoltam, s mindezt megköszöntem. 

     A novella utolsó bekezdésében utal még alkotómódszerére: nem folyamodik a pszichoanalízishez. Az ember felbonthatatlan titok („Észak-fok”), akárcsak Édes Anna, akinek tettét csak Moviszter doktor érti. Esti titkát bizonnyal csak Ottlik.
     Esti Kornél alakja tovább él a magyar irodalomban. Esterházy Péter írt Esti címmel egy regényt (2010). Erre azonban már a posztmodern jelző illik: „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon).” 

¹mag, sejtmag
²Ottlik Géza: Próza, 1980, 287.o.
³Proust regényében ennek a süteménynek az íze hívja elő az emlékeket.

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Pacsi

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Jegyzetek egy érettségizőnek

                           „Tudod, hogy itt valaki hatalmas

                            gondol veled, büntet és irgalmaz…”

                                                    (Babits)

     Vajon ez a vers csupán a költőről és a kutyájáról szól, kettejük kapcsolatáról készült, (nem lebecsülendő) életkép? Korántsem - amilyen viszony fűzi Ádázt a gazdájához, ugyanolyan a költő viszonya a felette álló, égi gazdához.

     A verset a Magyarország c. napilap közölte 1924-ben, majd a Sziget és tenger c. kötetben jelent meg.

     Babitsnak már a korai költészetében is jelen van a filozófiai elmélkedés, a legnehezebb kérdésekkel való viaskodás (A lírikus epilógja, Esti kérdés). Ebben a versben az a különlegesség, hogy a mindennapi élet apró, életképszerű jeleneteibe szövi bele elmélkedéseit, vágyait. Így válik a vers drámai monológgá, hisz a megszólított fél ebben a jelenetben némán veszi tudomásul a hozzá intézett szavakat.
     Látszólag csupán a vers címét is adó Ádáz kutya kiváltságos státuszáról, kalandjairól szól a vers. Ez azonban csak kevéssé lenne érdekes, ha nem beszélne a költő saját magáról, aki éppen ugyanolyan helyzetben van, mint Ádáz. Ő is keresi a megnyugvást, a biztonságot egy magasabb hatalomban bízva. Érezzük, hogy ez a vers éppannyira szól az emberről is: az elcsavargás/eltévelyedés, a visszatérés, a bizalom, a tudás/nem tudás egyben a lírai én legfontosabb kérdései is.

     Szerkezetileg a vers három részre (3x2) osztható. Az első versszak állókép: a gazda mellett pihenő, a gazda minden rezdülését figyelő kutya. A második versszakban megelevenedik a csendélet: Ádáz különféle csínyeket követ el a konyhában és a kertben.. Első két sora már előrevetíti a filozófiai motívumot: 

                     „Mert boldog, ki jámborul heverhet

                       valami nagy, jó hatalom mellett.”

     A középső egység újabb lépcsőfok: messzebbre jutni a „jámbor” mozdulatlanságból: elkeveredni, elkóborolni, veszélyes területre tévedni, majd visszatérni, szimatolva az egyetlen otthont. Van-e más lehetősége a jámbor kutyának, akinek csupán a neve Ádáz? Végül a csúcspont: az utolsó két versszak. A kutya és az ember (kezdettől meglevő) párhuzamos és ellentétes létezése.

     Az életképből szinte észrevétlen lendül át a vers a bölcselethez. Főleg az alakzatok eszközeivel él: ismétlésekből, ellentétekből, párhuzamokból épül fel az ütemhangsúlyos verselésű (4/3/3) költemény. Csak egy példa az ismétlésre: az utolsó előtti és a befejező szakaszban is szerepel a „játszik”. Az első esetben valóban felhőtlen játékot jelent a kutyával, a második esetben a játék vérre megy.

      A vers legfőbb alkotó eleme párhuzam is: amiként a kutya megbízik a gazdában, aki gyötri és bünteti, úgy a költőnek is szüksége van az „égi Gazdára”, még ha nem is érti ezt a felsőbb hatalmat. A különbség a feltételes módban van:

                   „Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,

                    bizalommal tudnék én is Annál

                    megpihenni, aki velem játszik…”

    A kutya vakon, ösztönösen bízik a Gazdában, az ember csak reménykedik. Az ész hiába próbál behatolni a titokba. Csupán a hit segíthet.

Áprily Lajos: Ősz

 

                             Ősz

         Most már a barna, dérütötte rónán
         mulandóságról mond mesét a csend.
         Most már szobádba halkan elvonulhatsz
         s hallgathatod az álmodó Chopint.

         Most már a kályhatűz víg ritmusára
         merenghetsz szálló életed dalán,
         míg bús ködökből búcsút int az erdő,
         mint egy vöröshajú tündérleány.

    Áprily Lajos őszi verse az elmúlás szépségéről szól. Az ősz kedvelt témája volt az irodalomnak. Gondoljunk csak Petőfire (Itt van az ősz, itt van újra…) vagy Adyra (Párizsba tegnap beszökött az Ősz…), bár náluk az én hangsúlyosabb szerepet kapott.

     Áprily (1887-1967) a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Csiszolt versei a harmónia megőrzésének vágyát fejezik ki. Fia, Jékely Zoltán (1913-1982) már sokkal többet tár fel a század tektonikus mozgásából. Áprily első verseskötete pontosan 100 évvel ezelőtt Falusi elégia címmel látott napvilágot Kolozsvárott. Ebben jelent meg ez a kis őszi vers. Benedek Marcell Babitscsal, Kosztolányival, Tóth Árpáddal állítja egy sorba Áprilyt.

     A vers az őszi táj és a barátságos meleg szoba ellentétére épül. Az első versszak első két sora a hervadó tájat ábrázolja, a második versszak utolsó két sora felvillantja a búcsúzó „élet” szépségét. A természetről szóló részek közrefogják a halkan szobájába vonuló lírai én tevékenységét. A zenehallgatáshoz társul a lobogó tűz melletti merengés. A tűz víg ritmusa ellenpontozza Chopin zenéjének a szomorúságát. Az igék is passzív cselekvést fejeznek ki: „elvonulhatsz, hallgathatod, merenghetsz”, ráadásul a ható ige csupán lehetőséget ajánl fel. Ilyen Az álmodó jelző is, ill. a merengés főnév…
     A benti tűz lobogó ritmusával van párhuzamban az utolsó sor hasonlatának tűzijátéka: „mint egy vörös hajú tündérleány.” Mint ahogy a csendre Chopin muzsikája felel. Ha a vers műfaját akarjuk meghatározni, akkor azt mondhatjuk: egyértelműen dal. Egynemű érzést fejez ki, az elmúlással való szembenézés melankóliáját.
     A kompozíció összetettségét aláfesti a jambikus sorok lüktetése. A félrímekkel összekötött négysoros elengedhetetlen stíluseszközei az emelkedett szókincs (dérütötte róna), a betűrímek (mulandóságról mond mesét a csend), a szóképek közül elsősorban a megszemélyesítés (bús ködökből búcsút int az erdő), a hangszimbolika (az első sor mélyhangrendű szavai), az alakzatokról nem is beszélve.

     Összefoglalva - Győri János szavaival -: a „Falusi elégiá-t követő kötetek a fájdalom és a szomorúság egyre tökéletesebb dallamváltozatait zárják magukba. Áprily ír árnyéktalan, felhőtlenül kék egű verset a márciusról, idéz fel idilli pillanatokat a zenével teljes enyedi éjszakákból, de költészete továbbra is nagy lélegzetű ősz monológ”.

Lásd még: Rakovszky Zsuzsa: Ősz

Balázs Béla: Mosolygó Tündér Ilona meséje

 

     Balázs Béla novellája a felnőttmese műfajába sorolható, s arról szól, hogyan válik egy ember és tündér közötti kapcsolat kínszenvedéssé. A felnőttmese Perrault, ill. a Grimm testvérek korában volt divatban. Később sok effajta mese gyermekmesévé szelídült.

     Balázs Béla felnőttmeséje az alcím szerint Hajós Editnek, Balázs Béla első feleségének szólt. A mese eszközeivel fogalmazza meg a kor súlyos, a nők státuszát is érintő lélektani és társadalmi problémáját. Az indokolatlan férfigőgöt, s a nők kiszolgáltatottságát. Ugyanis a XX. század elején a nemek közötti hagyományos viszony kezd megváltozni. A nők egyenjogúságának a követelménye ellenreakciót váltott ki a férfitársadalomból. A novella ezt is érzékelteti: a vereség fájdalmát szimbolizálja Guidobaldo sorsa. A teremtés koronája elveszti kiváltságait, már nem mindenható. Rokon ezzel a tematikával A kékszakállú herceg vára, s a többi Bartók-mű, melynek szövegkönyvét szintén Balázs Béla írta.

     Az író férfiszemszögből írta meg a történetet. Csak Guidobaldónak van akarata, mintha minden körülötte forogna. Noha Balázs Béla megtartott sok mesei kelléket a Mosolygó Tündér Ilona meséje már stílusában is különbözik a gyermekmesétől. Erőteljes, költői nyelven szólal meg Guidobaldo. Különösen a 2. részben indulattól fűtött mondatai, cselekedetei érzékeltetik a múlt (és a jelen) durvaságát, kíméletlenségét.

     Maga a történet olasz eredetű. Magyar nyelven először a XVI. században bukkan fel Gergei Albert „széphistóriájában”. A befejezés itt még harmonikus. Árgirus a tündérek birodalmában találja meg boldogságát. „Nagy szeretettel éltenek egymásnak…” (Gergei) „Jőj, kedves örülni az éjbe velem / ébren maga van csak az egy szerelem.” (Vörösmarty) Vörösmartynak a Csongor és Tünde c. művében az egymást keresők a földön teremtik meg a mennyet. A Tünde nevet Vörösmarty alkotta a tündér szóból. Illyés Gyula a Gergei változatából merít: „Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most élnek.” (Illyés) Azonban az erőszak motívuma már Gergeinél is jelen van: először a tündérlány pofozza fel a hírvivőket, - nem hisz nekik -, majd a lakodalmon Árgirus üti arcul háromszor mátkáját. Illyés is ragaszkodik a pofonokhoz.

     Balázs Béla a cselekmény bonyolításában is újat hozott. Az eddigi változatok mindig arról szóltak, hogy a királyfi sok akadályt legyőzve elnyeri a szépséges tündér szerelmét: Balázs Béla innen, a beteljesüléstől kezdi a saját történetét. Másrészt az ő „meséjében” (nem inkább rémtörténet?) Guidobaldo halálra kínozza szerelmét, majd azt mondja a toronyőrnek: „Most már csukd be a láncos kapukat, toronyőr, és húzd fel a csapóhidat.” Visszatér az eredeti állapot, a várkapu ugyanis akkor nyílt meg, amikor Guidobaldo hazahozta Tündér Ilonát, s halála után újra bezárul a várkapu, s felhúzzák a csapóhidat. Minden – fény és árnyék - e két jelképes cselekedet között történt.

     Az első részben Guidobaldo megszerzi a Duna vizében fürdőző, szépséges lányt. Egyszerűen „ölébe kapta és vitte.” Nem kellett megküzdenie érte. A középső részben Tündér Ilona mosolyával besugározza az ódon várat, s lakóinak lelkét. Még akkor is mosolygott, amikor Guidobaldo anyja meghalt. Nem tehetett másképp. (A cím is erre utal.) De a vár lakói a kapitánnyal az élen ellene fordultak. Guidobaldo habozás nélkül tömlöcbe vetette a kapitányt. Amikor Guidobaldo két árvája meghalt, Tündér Ilona akkor sem tehetett másként: mosolygott. A második kapitány már gonoszsággal vádolta a tündérlányt. Ekkor Guidobaldo megölte a vádaskodót. De ettől kezdve mindenki gyűlölte a szépséges lányt, aki megvallotta, hogy magát Guidobaldót sem tudná megsiratni. Ezt már Guidobaldo sem tudta elviselni, hiúsága kerekedett felül: változatos módon kínozta Tündér Ilonát, aki a sok gyötrelem ellenére is szerette Guidobaldót. Végül hattyúvá változott, s szándékosan Guidobaldo kilőtt nyilába repülve halt meg. De hattyúként szállva, tudott már sírni: "Nyugatnak szállt, mellében a nyíllal, és dalolni kezdett, hanem a világ minden könnye csak esővíz, annyi szomorúság volt abban az énekben."

     Szimbolikus volt némasága: hiába találkoztak, nem vált eggyé az égi, a tündéri és a földi, az emberi szféra: örök magányra ítélve a férfit. „A szerelem egyenlet két ismeretlennel.”, írja Karinthy, s ez illik erre a kapcsolatra is. Az effajta küzdelmet Ady is megénekelte: „Egymás húsába beletépünk…”, vagy: „Én beszennyezlek. Én beszennyezlek / A leghavasabb, legszebb éjen…”, s „egyenlőtlen harcról” beszél az Elbocsátó, szép üzenetben.

     E novella hősei nem változnak. Csak a mindennapokban kiderül, kik is valójában. Tündér Ilona maga az odaadás. Guidobaldóról az derül ki, hogy mennyire befolyásolható, hogy mivé teszik a sorscsapások, a két várkapitány s a legvégén saját hiúsága, mennyire kötik a konvenciók, a földi világ hogy húzza le, s már nem tud belekapaszkodni a hattyú lábába.

                                                          A Harlekin Bábszínház előadásából

Cholnoky Viktor: Történet egy szívről

 

                                        Arthur Ferraris: Tarokkparti, középen Jókai, a jobbszélen Mikszáth

     Cholnoky Viktornak ez a novellája az anekdotikus elbeszélések közé tartozik. Mikszáth korából való a történet, amikor a dzsentri úgy akar meggazdagodni, hogy elvesz egy gazdag polgárlányt, akinek szerelmet hazudik, s aki ezt mégis megtiszteltetésnek érzi. Itt fordítva van. Az amerikai lány önmaga is elég öntudatos, maga dönti el, hogy boldogítani akarja szerelmével és pénzével a bátor, jó kiállású katonatisztet. Nem kell olyan apai mentor, mint Tóth Mihály a Mikszáth-regényben. Noha Turulkeőy bárói címmel rendelkezik, s ennélfogva főnemesnek számít, valójában azonban dzsentrivé  züllik: elszegényedik, ámde csodás módon, új feleségének révén újra meggazdagodik. Cholnoky az irónia és a humor eszközeivel nevetségessé teszi az író ezt az élősködő társadalmi réteget, mely túlélte önmagát. De maga a történet is az effajta történetek paródiája.
     Az elbeszélő mintha csak egy baráti társaságban mondaná el a történetet: „De mit részletezzem a dolgot. Képzelhetitek, hogy ebbe a nemes vetélkedésbe az Oktáv báró bicskája tört bele. Elúszott az ezerháromszáz hold…” Ez is Mikszáthtal rokonítja a novellát. Gondoljunk csak a Beszterce ostromának a kezdetére: a hosszú téli estéken, beszélgetés közben alakult ki Pongrácz gróf története, aki a múltban élt.
     Érezhető, hogy a mesélő fölényesen ismeri a történetet, s élvezetesen adja elő. Párbeszéd csupán a legdrámaibb részben kap szerepet (a III. és a IV. rész)
     A történet 10 évvel ezelőtt kezdődik Kovándon, Uszuba vármegyében. Az első rész bemutatja az észveszejtő vetélkedést, melynek során Turulkeőy mindenét elveszíti, de ő legalább a sajátját dorbézolja el, viszont a főherceg az kimeríthetetlennek látszó állami költségvetésből szórja a pénzt. Majd miután főhősünk a „nemes” vetélkedésben vereséget szenved, egy fillér nélkül New York-ban találja magát. (II. rész) Hamarosan a műtőasztalra kerül, hogy mint kísérleti alany szerezzen sok pénzt.  Aligha süllyedhetne mélyebbre egy magyar nemes. Ruháitól „megfosztják”, mint Jézust kínszenvedése előtt. (III. rész) Végül a milliomos lány, ki férjet keres, benne találja meg ideálját. Humor és irónia van a történetvezetésben is. Visszatérünk a kezdetekhez, folytatódhat az értelmetlen pénzszórás. Uszuba vármegyében nem változik semmi. (IV. rész) 

     Fordulatos a rövidre fogott történet. A cím azt sugallja, hogy egy szerelmes novella következik. De a várakozással ellentétben a főszereplő szíve nemcsak átvitt értelemben játszik különleges szerepet. A szívműtétről, mely „véresen” komolynak látszik, s a főhőssel egyetemben azt gondoljuk, hogy életveszélyes, kiderül, hogy csak tréfa, illetve próba. Itt az író a meglepetés kedvéért ügyesen él az elhallgatás eszközével.

     Cholnoky egy lecsúszott társadalmi réteg képviselőjét mutatja be. Az 1867 utáni korszak tulajdonképpen – ha féloldalasan is – a polgári fejlődés időszaka. A műveletlen dzsentri (még az újságból is csak a sportrovatot, ill. a hirdetéseket olvassa) többnyire nem tud alkalmazkodni a fejlődéshez. Cholnoky nevetségessé teszi ezt hősét, de nem maró gúnnyal él, hanem a megbocsátó humorral.
     Kortársa volt a báró, akárcsak Noszty Feri vagy Pongrácz István. Ők sem gondolnak arra, hogy pozíciójukat/vagyonukat felhasználva valami társadalmilag hasznos dologba fogjanak. (Jókainál, Keménynél még voltak ilyen hősök!) A virtuskodó, pazarló, megbecsülést megvásárló arisztokratából dzsentrivé züllő katonatisztnek minden tette a bukás felé vezet. A fiatalabb tiszteknek persze tetszik ez a „garázdálkodás” a javakkal.
     Az író látszólag dicséri Turulkeőy magatartását, valójában elítéli ezt a fajta pénzszórást, pazarlást, fölösleges luxust, mellyel tönkreteszi egzisztenciáját. Pl. „nemes vetélkedésnek” nevezi ezt a hivalkodó életmódot. Ez az irónia. Turulkeőy vállalja a halálos kockázattal járó műtétet is, csakhogy pénzhez jusson. (A munka még véletlenül sem jut eszébe, míg Tóth Mihály dolgozni kezdett az Újvilágban! ) És emiatt a hazárdjáték miatt nevezi a gazdag örökösnő igazi férfinak, aki „tudományos hőstettet” visz végbe.

     Cholnoky már a főszereplő nevével is megnevetteti olvasóját. Elnéző derűvel kíséri sorsát, míg újra révbe nem ér, s újra elkezdheti hivalkodó luxus-életmódját. A humoros ábrázolás megértést, együttérzést jelent. Nem ostorozza a szatíra eszközeivel ezt az önsorsrontó magatartást, sőt a boldog befejezéshez segíti.
     A nyelvi humor is fontos! Már szó volt a hősünk nevéről, mely azt sugallja, hogy az ősi név önmagában mit sem ér, hisz viselője semmi felelősséget nem érez. Mulatságos ellentét az is, hogy az eldugott Kovándon, Uszuba vármegyében francia pezsgővel mulatnak, s egzotikus ételekkel… (Nem új dolog ez persze. Gondoljunk csak Csokonainak Az estve c. versében a tonkin fészekre) Turulkeőy lenne az igazi magyar? Aki nem maradhatott Európában, mert nem engedte a büszkesége? És a hitelezők, teszi hozzá Cholnoky.
     Ámde a „spódiumkirály milliói, sőt milliárdjai Európába vándoroltak, sőt Magyarországra, sőt Uszuba vármegyébe. Ahol az ezerháromszáz holdból tizenháromezer lett, s ahol a huszártisztek ujjongva fogadták visszatérő társukat. aki a milliói mellé még egy csodaszép asszonyt is hozott haza.

     Kár, hogy a főherceget akkorra már más garnizonba helyezték.”

Mándy Iván: Nyaralás

 

                                       Ki vagyok én? nem mondom meg; 
                                                    Ha megmondom: rám ismernének.
                                                    Pedig ha rám ismernének?
                                                    Legalább is felkötnének.
                                                                                    Petőfi

     Nyaralni megy anya és fia az 50-es években. Ez - a várakozással ellentétben - nem mindenkinek jelent felhőtlen boldogságot. Vannak bizonyos elvárások, melyeknek meg kell felelni, akár Julien Sorelnek Besançonban. Lehet másként gondolkodni, de senki meg ne tudja. A múltat pedig el kell felejteni. Ezért ítéli őket némaságra a társadalom, hőseink ettől szenvednek. Mándy Iván esendő embereket mutat be. Az ő lélektani drámájukat, vívódásaikat tükrözi visszafojtott hangú beszélgetésük.

     A rövid bevezető után a dialógus veszi át a főszerepet. A párbeszédben a hősök önmagukat jellemzik. Igaz, kettejük vitáját az író rövid közbevetései kísérik. Ugyanakkor a szó mellett nagy szerepet kapnak a gesztusok, a testtartás, a mozgás, a fény-árnyék bemutatása.
     Cselekmény alig van. Anya és fia beszélgetnek, készülődnek a balatoni nyaralásra. A beszélgetés ideje szűkre szabott, azonban megtudjuk, milyen volt a nyaralásuk a múlt rendszerben (Horthy-korszak). Bepillantunk régi életükbe, s küszködésükbe az 50-es években. Majd lezárásképpen a jövőbe ugrunk, az állami üdülő hatalmas parkjába.
     A fiú az anyjának magyarázza, hogyan viselkedjen az új világban. A feszültséget az adja, hogy a játszma nyitott. Az utolsó képig nem tudjuk, hogy a sötét háttérből előlépő fiúnak sikerül-e meggyőznie az anyját: most hallgatnia kell arról, kik voltak ők. A lámpafény mint vallató eszköz funkcionál. A szépen előkészített ruhadarabok a díványon áldozati tárgyakként sorakoznak.
     Mindketten félnek ettől a nyaralástól. Az anya elsősorban a fiának akar megfelelni, szavai bizonytalanságról vallanak, félénken, idegesen reagál: „azt hiszem, mégiscsak, legalább tudom…” Szinte minden mondatában félelem és mentegetőzés van. Egyébként is érezhető a kettejük közötti távolság. A fiú magázza anyját, ő viszont a bensőségesebb tegezést választja.
     Feszült, szeretne közelebb kerülni a fiához: „… fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse fia kezét. -  Ne haragudj. - Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullott az ölébe.”

     Mint minden kommunikációban, nagy szerepe a van a gesztusoknak is: „Az anya lehajtotta a fejét…,  megcsillant a tekintete…, boldogan felsóhajtott…, arca engedelmesen átvette a mosolyt…, félénken a fiára sandított.” Mennyi örömet lel abban, hogy szépen rendbe tudta hozni az ingeket, a szoknyát, sőt Gizitől, ha üggyel-bajjal is, egy napszemüveget kapott kölcsön!
     A fiú – érthetően – be akar illeszkedni az új rendszerbe, a felülről jövő elvárásokhoz akar igazodni. Szavaiból kezdetben a szándékolt semlegesség, érzelemmentesség érezhető. Olykor elutasító: „Hagyjuk ezt!” Először alig látjuk, szinte nem is ő beszél, hanem a homályos sarok, egy térd emelkedik, s megjelenik egy „vékony, barna arc”. Majd „sűrű, sötét füstként ott gomolygott előtte”, újságja zörren. Tud megengedő is lenni: „A vízbe is bejöhet.”
     Az első nagy rész után következik a fordulat. A fiúnak sem könnyű elmondani, hogy milyen viselkedést vár el az anyjától, mit szabad neki elmondania, mit nem. A füredi üdülőben oly sokféle ember jön össze… Először is, hangzik a kérés, anyuka felejtse el, ki volt, azt is, ki volt a férje (kúriai bíró), s hogy a régi rendszerben Fiumében nyaraltak, s hogy egy osztrák gróf, aki ismerte a bíró könyveit, meghívta őket vitorlázni. Óvatosságra intő jel, hogy az anya korábban a villamoson, s a buszon is felemlegette, hogy a régi világban, amikor még Vizyékhez (Édes Anna) hasonló társadalmi életet éltek, más volt a stílus. Természetesen több cselédje is volt, s ha családtagnak számítottak is, külön világban éltek, mintha más, egzotikus emberfajhoz tartoztak volna.

      Most olyan időket élünk, hogy minderről hallgatni kell, mintha nem is létezett volna. A fiú igyekszik határozott, olykor gúnyos hangot megütni. Az indulat is elragadja. Szaporodnak a felkiáltójelek, az ismétlések. Újabb fordulat: „a fiú hangja szinte már könyörgővé vált (…) tollas haja remegni kezdett. Remegett a hangja is, ahogy újra megszólalt.” Alig észrevehető, de fontos, hogy a gesztusok is megváltoznak: „megfogta az anyja kezét.”
     Az írói eszköztár gazdagságát jellemzi, hogy még a humor is megcsillan a párbeszédben. Amikor az anya azt kérdezi, hogyan szólítson meg valakit, a fiú ezt mondja: „Hát … hát … elvtársnő. Kérem, elvtársnő… - Elvtársnő – ismételte az anya. – De ne így mondja! – A fiú türelmetlen mozdulatot tett. – Ne ilyen hangon.”
     A vibráló párbeszédben Mándy a lélek minden rezdülését felmutatja. A szavakkal összefonódik a testbeszéd, a mozgás.
     A 3. rész, a végkifejlet viszont állókép. A tökéletes magány képe. Az anya ugyan halvány kísérletet tesz arra, hogy szóba álljon valakivel, de „visszacsuklott a padra”, később: "megint visszahullt egy padra. És most már csak ült, ült, elveszve parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.”

     Egy beszélgetésbe, egy helyzetbe mennyi mindent belesűrít Mándy! Látlelet, nem csupán két emberről, a társadalomról is. Mintha csak megelőlegezné Örkény ars poeticáját: „a közlés minimuma az író részéről, a képzelet maximuma az olvasó részéről.”